Somogyi Néplap, 1971. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1971-12-23 / 301. szám
SZINDBÁD Fiatal képzőművészek kiállítása TULAJDONKEPPEN elné- kell kérni mindazoktól, akik az alant következő dicsérő sorokat olvassák a Szind- bád című új magyar filmről, jóllehet végigunatkoztak két órát Mert volnak, akik unatkoztak, hiszen elég kevesen ismerik Krúdy Gyula írói világát, egyáltalán a századelő naplovagos kisvárosi és nagyvárosi levegőjét és levegőt- lensógét. így azonban megkérdőjelezhető: önálló alkotás-e Huszárik Zoltán filmje? Igen a válasz, bár szinte teljes és tökéletesen igazi Krudy-ihle- tés vezeti a kamerát képről képre, vezeti a dialógust hangról hangra, és vezeti a nézőt gondolatról gondolatra, asszociációról asszociációra. A film mégis ama keveseknek készüli, akik ismerik, akik szeretik az elmúlt századvég, a századforduló és a mostani századelő irodalmát, művészetét Akik kedvelik ezt az illékony; hangulatokból, lírából, szomorúságból és egy vegetáló ország csendjéből összeszűrődött, hosszú-hosszú évek mozdulatlanságában eleggyé vált művészvilágot Krudyt értő módon kell szeretnünk. Azért írom így, mert Krudyt köztudomásúlag szeretik a sznobok. Szeretik a »nagy beleélést«, patinát és nyegleséget emlegetve, és sóhajtozva, hogy szmogos és rakétás korunktól mindez olyan távol van immár. Krúdy távol van, de helyes, ha művészetét mindig a jelenben tartjuk. A film legnagyobb erénye, hogy nem só- najtozik fölöslegesen, s az illúziók semmivel sem rózsaszínűbbek és semmivel sem elveszettebbek, mint ahogyan Szindbád, illetve Krúdy Gyula érezte. Hű és pontos vi- lágú film eleveníti a vásznon ezt az impresszionista, érzékeny lírától átitatott prózát. (Melynek olvasása után lehet, hogy sokan épp oly csalódottak lennének, mint a film után.) Pedig különös szépségek vonzzák az olvasót. A különös szépségek tengernyi töprengése, asszociációra késztetnek. Az állóvíz-Magyarországban mintha súlyukat, igazságukat veszítenék az emberi kapcsolatok, a barátság bűnök átvállalása lesz, a szerelem csupa elvágyódás, csupa marakodás; csupa megértésre vágyás és csupa búcsúzkodás. Szindbád maga mondja: őt sohasem szerették igazán a non. Tengerjáró hajói névauu elődjeként vergődne jsózottuK, s még pusztunaoan is huzza hintáját egy magányos fehér ló (mintha a szép ősi szimbólum tuoatos életre keltése lenne) asszonytol asszonyig; porosodó, híguló emléktől emlékig. S őszinte tekintetek helyett csupa érzékiség: erotikus nők, szinte szagot árasztó esőcseppek, jég csapok, harapósra ingerlő, hóba bugyo- lált tortanazak, fényes, zsíros arcú szentek néznek vissza rá. A vegetálás alapmozgása az evés, itt is egymás és az élet lassú, élvezetes elfogyasztása határozza meg valamennyi kalandot. S nem is a kaland a lényeges, hanem az ezek mögött levő, immáron nem- lázadó, hanem kesernyés filozófiával belenyugvó életérzés, vagy inkább élettudat. NEHÉZ MEGFEJTENI az életet és nehéz elfogyasztani — mondta a film, szinte gyertyaszálként elégetve előttünk a művész sorsát. Ami a »meg- fejthetetlenségből« érkezik jelzésként, az csupa szín, nem is állandó, gyakran egymásba mosódó, érintkező, formát, alakot változtató impresszió, s ennek jegyében dolgozott a nagyszerű operatőr, Sára Sándor. Huszárik erősen logikus érzelemszemléletét, Krudy-értését és interpretálását az ő kamerája valósította meg lenyűgöző műgonddal. Érezhető: miképp az írott Szindbádban a szavakból áradnak a hangulatok, a vágyak, úgy jeleníti meg ez a tömörítő képiség szinte valamennyi mondatot. Rendkívül ügyesen bántak a vágásokkal, hiszen álló időt, hónapok mozdulatlanságát, magányból röppenő vágyakat kellett visszaadni, lázasan toluló emlékképekkel vegyesen. Latinovits Zoltán címszereplése (némileg emlékeztetett bennünket a hasonló, Utazás a koponyám körül című Karinthy-filmbeli alakítására) hűséges volt a finoman motivált eredeti Szindbád-íi- gurához, rendkívül érzékeny, mozdulatokban, tartásban, mosolyban és szenvedésben intellektuális és hiteles. Tröszt Tibor az Ernst Múzeumban Zoltánffy István: Nagyanyám. (Tempera) Száznál több ifjú alkotó több mint kétszáz művét — festmények, szobrok, kisplasztika! domborművek, metszetek és rajzok seregét — mutatja be a nagyközönségnek a Fiatal Képzőművészek Stúdiója által rendezett kiállítás, a Stúdió 71. A Stúdió ezt a kiállítást a megnyitással egy időben ösz- szehívott KISZ-kongresszus tiszteletére ajánlotta, s végtelenül változatos világunknak — friss szemmel, ifjúi lelkesedéssel — sokszínű és sokféle megközelítése volt az egyik cél. Ezt kerestük mi is. Amit azonban az alkotók többsége megvalósított, a változatos megoldások ellenére sem volt teljes. Nem a szertelen stílusbőség, az egymásnak sokszor ellentmondó művészeti iránvok sokasága hű- tötte le lelkesedésünket, hanem az a friss lendületet bénító kiállás, amellyel sokan görcsönösan ragaszkodtak a néha szinte stílusgyakorlatnak ható példákhoz, vitathatatlanul nagy — vagy kevésbé elismert — példaképeikhez. Ez hatott nyomasztóan, s ez tette szürkévé, egvhan- gúan összemosódottá sokszor öt-hat alkotónak is — azonos vagv hasonló témát — egyazon t íír l val f/aMolyozó mellett elhelyezett képét. I r lyenkor, karácsony táján számos — főleg az ifjúság asztalára szánt — történelmi regény lát napvilágot, bár azt is meg kell vallanunk, hogy a felnőttek sem vetik meg az effajta romantikát. Nos, az idei karácsonyfák alatt egy kicsivel több is lesz az efféle ifjúsági könyvekből, mint más ünnepekkor általában. S most, hogy négyet »előlegként« megkóstoltam, egy kicsit kesernyésnek, kozmás- nak éreztem azt az ízt, amelj máskor olyan kellemes, olyan ünnepi. A magyar történetírás egyik legnehezebb korszaka az Árpád-kor. Azon belül is a tatárjárás előtti idő. Ebből élvezetes, kellemes, regényszerű, és hihetőnek is látszó történeti regényt írni még a felnőttolvasók részére is csak a legnagyobbaknak sikerült (Kós Károly, Kodolányi János). S ha a szerző megannyi modern történeti kútforrást is felsorol, mint Fehér Tibor teszi »A könyves király« című ifjúsági regényében, alakjai mégis ködszerűek, álemberek, kalandjai primitívek, még a gyerekek számára is megmo- sőlyogtatóak. (Különösen azóta, hogy a tv néhány Scoft- és Hugo-regény adaptációját is levetítette!) Ahol történelmi felsorolás van, ott hosszadalmas és a gyermeki léleknek nem mindig logikus. Kevesebb több lett volna — és reme- kebb! fgy Kálmán ködkirálynak, álomlovagnak marad meg emlékünkben, pedig korántsem volt az. Karczag György »Zúgó nyilak« című regénye a tatárjárás korába visz. Népmesékből megálmodott hőse, Ernye küzd s keménykedik benne. Abból az Ákos nemből, amelyik később Rozgonynál — mint az új idők ellensége — a Csákokkal együtt állt csatát, és veszített úgy, hogy eltűnt egyszer s mindenkorra a történelem színpadáról. Ami Fehér Tibornál sok, az Karczag- nál kevés. Itt a népmeséi motívum teng túl. Nyelve népi és szigorúan egyszerű. Igaz. hogy nincs benne fölösleges, de semmi dekoratív se. Néhány szép és több lehetőséget rejtő része is van (pl. a »Hóka a hálóban« c. fejezet), de a tatárjárás és a puszta ország megjelenítése több szint követel, és több hiteles dokumentum idézését. Így az élmény is csak felemás marad. Mintha ott folytatná Szom- bathy Viktor, ahol Karczag György abbahagyta. »Holló esete, a besenyő« annak a Csák Máténak az udvarában növekszik, erősödik őszinte, becsületes lovaggá, akit Rozgonynál sodor el a történelem vihara. Mert hiába jobb, felvilágosultabb, mint az Árpádok hanyatlása láttán acsarkodó többi nagyúr, a fejlődéshez, az Anjou-kor kezdetéhez ennyi is kevés. A regény romantikus hőse mellett őa tragikus hős a regényben és abban a történeti korban, amely nálunk a városiasodás, a polgárság megjelenésének kora. Szombathy Viktor lovagregényt ír, s könyve mentes a kalandregények minden hibájától. A körkép, amit erről az időről rajzol, hihető és érdekes. A magyar olvasó számára a szép felvidéki vár- és táj- leírásokkal, mozgalmas városi rajzokkal (pl. vásár, búcsú) tarkított mese kellemes élmény. Annál is inkább, mert nyelve ízes, régies de nem antik stílű. S nagyjából ezt mondhatjuk a kalandjaira is. Maradéktalan élményt egyedül Ordas Iván könyve jelent. Biztos vagyok abban, hogy ha valamelyik felnőtt veszi kézbe (az ajánlás szerint »tizenkét éven felülieknek«, s ez véletlenül, de maradéktalanul így is igaz!), nem teszi le, míg csak egy betű is marad elol- vasatlanul! Manapság divat úgynevezett dokumentumregényt írni. Nos, Ordas Iván »Damjanich tábornokba. ügyes fogással készült; az író regényszerűen indít, majd a híres 3. zászlóaljból Deák András őrmester visszaemlékezése következik. A másik oldalt, az ellenfelet Mihajlovica József vászonkereskedő meséje képviseli. Za» lár József »jurátusnak indult félkatona« történelmi jegyző leírása után kómjelentóseket hoz, majd néhány sorban a szerző vall Damjanich szerencsétlen lábtöréséről. Ezután egy hadbíró főhadnagy vallomása következik, amely a császári haditörvényszék előtt hangzott el, s utána az ellenfél — egy főhadnagy — levele olvasható. A halálos ítéletről megint írói közjáték vall, és Sujánszky minorita szerzetes emlékezése az utolsó éjszakáról, majd a vég. Nyelve szép, ízes, magyar, és korhű is. Szereplői nemcsak mozognak és lélegzőnek, de éreznek és kalandoznak. Még a szomorú, a végső esemény előtt is! A történelmi jegyző igazán jegyző és a vászonkereskedő is igazi rác. Nemcsak a szavaiban, de ivás közben, sőt a magyarok rabságában is ... A regényben éppúgy folytatódik az iskolai oktatás, mint annak előtte mert »nem szabad törődni azzal, hogy Cibakháza most tulajdonképpen hadműveleti terület«. O rdas így rajzol alakot, csinál mesét, ír történelmi arcképet. Ez az amit várok az ifjúsági regényektől. Ez az, amelyik nem erőltetett, s mégis van hazafias, van világnézeti, van történelmi-szemléleti, esztétikai — meg a jóég tudná csak felsorolni is, hogy hányféle — nevelési célja. De a könyvben van, a cselekményben van, az alakokban van, a nyelvben van! Közvetett módon! És ez benne a nagyon jó. Ezért is várom a következő könyvét. Hogy ismét egyszuszra kelljen egy érdekes ifjúsági regényt — felnőttként — elolvasnom. Dr. Draveczky Balázs Négy történelmi ifjúsági regényről A kiállított művek többsége festmény volt, s éppen ezek adták a legkevesebbet; egy-egy művészeti iskola stílus- és témaismétlés vagy — jobb esetben — a vívódás, az útkeresés jellemezte őket. Volt azonban köztük néhány — már ilyen fiatalon is — figyelemre méltó alkotó, mint a nyugodt színekkel dolgozó Dobrovits Ferenc vagy Bodó Károly, illetve Kiss György és Bodóczky István, ragyogó színérzékkel s ecsetkezeléssel. Lettner Sándor egy nagy méretű — centrális elrendezésű — pannótervvel szerepelt, amely jó kompozíciós érzékről tanúskodik, s vibráló ritmusával, színeinek rafinált egyszerűségével festőjének erős tehetségét bizonyítja. A Kaposvárról elszármazott Lóránt János két képe közül a Diszeli kőbánya szürkésbama tónusokat váltó szűkszavúságával is megkapó volt. Pataki Ferenc Nyári utazásának kavargó színei és Eső után című képe igazán friss látásmódról vallott. A grafikai alkotásokról szinte csak a legjobbakat lehet mondani. Néhány szokványos témán és feldolgozáson kivül a kiállítás legszínvonalasabb része volt ez; Révész Napsugár szecessziós indítású, jól komponált szép sorozataitól, Kovács Tamás arányosan szerkesztett lapjain át Rá- dóczky Gy. Géza filozófiai töltésű gondolataiságáig vagy Banga Ferenc groteszk formavilágáig. A szobrok és a kisplasztika színvonala már egyenetlenebb volt. Semmitmondó portrékat s lenyűgözően érdekes plaketteket (például Czinder Antal szép sorozata) egyaránt felvonultatott. Götz János Legenda című lovasa a lendületes mozgás modern fel- dolgozású példája. Külön öröm, hogy ott találtuk Wee- bér Klára egyik kis méretű bronzszobrát is. A Kaposváron élő művész új, egyéni szemléletű alkotása — a Csend — finoman stilizáló, naiv, üde bájt sugárzó nőalakja a kiállítás legjobb művei közé sorolható. A Stúdió 71 nemes küldetést teljesített: a sok kiállító felvonultatásával ifjú művészeink munkásságáról adott számot. De — mint minden kiállítás — ezt csak bizonyos aszinkronitással tehette, s nem is tudott annyit adni, amennyit ígért. Mert — bizonyos rendezői melléfogásokat is számításba véve — többet, színesebbet, frissebbet vártunk. Ám a teljesség igénye nélkül — még egyoldalúságával ’s — élmény volt és elgondolkodtató ez a kiállítás. K. F. Weeber Klára: Csend. (Bronz) Modern apa Távoli rokonomnak, Gnézics Ernőnek, határozott elvei vannak a gyermeknevelésről. — A modern pedagógia a gyereknek minél nagyobb szabadságot biztosít. Ha a gyermeket ellenőrzőm, sértődött lesz, felhúzza az orrát, és minél jobban tiltom valamitől, annál jobban igyekszik majd kijátszani a tilalmaimat. Én a lányomnak biztosítom a legteljesebb önállóságot. Maholnap tizennyolc éves. Döntsön önállóan a saját dolgaiban. Megtörtént, nem is egyszer, hogy a gyerek hozzám fordult apai tanácsért. Ekkor közöltem vele: »Nem vagy már kisgyerek! Tudhatod, hogy mit szabad és mit nem. Különben se tarts fel, mert vár a kártyapartim«. Mit érek azzal, ha felelősségre vonom és önérzetét sértő kérdéseket teszek fel? Megsértődik, durcás lesz. Elfoglalt ember vagyok, $ nincs időm arra, hogy aztán kiengeszteljem. Most például egy hete nem jött haza. Miért ne bíznék az én felnőtt, okos lányomban? Bizonyára a barátnőjével tanulják a földrajzleckét, Ha majd megéhezett vagy elfogyott a zsebpénze, biztosan hazajön. — A te pedagógiai elképzelésed egy kissé furcsa — jegyeztem meg jó akarattal. — Ugyan, maradi alak vagy! Majd meglátod, engem igazol az élet — mondta, és sértődötten távozott. Tegnap ismét találkoztam Gnézics Ernővel. Egy kicsit rosszkedvűen újságolta: — Értesítést kaptam: a lányomat lecsukták. Meg tévedt, emberi dolog. De én modern apa vagyok, a börtönben sem ellenőrzőm... Még azt hinné, gátolom a szabadságában! Galambos Szilveszter SOMOGYI NÉPLAP CHttfetSk. m december 28, 5
