Somogyi Néplap, 1971. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1971-10-06 / 234. szám
Réthelyi szüret A rozsdásodó levelű tőkék között asszonyok, leányok hajladoznak. Telnek a kosarak, majd a kocsik, s aztán a pincékben levő hordókba csurog a must. — A csemegeszőlővel már korábban végeztünk, most a borszőlő van soron: az olaszrizling, a zöldszilváni, a rizlingszilváni, a muskotály, valamint az otonel és a leányka. Az idén kevesebb a rothadás, minőségileg jobb a szőlő — a must 17—21 cukorfokos —, de mennyiségileg kevesebb, mert kárt tett benne a jég. Az is csökkentette Préselésre vár a szőlőhegy termése. a termést, hogy augusztusban nem volt eső — mondja Kalmár Gáspár f»kertész, akivel a szü- retelöket figyeljük. A kéthelyi Aranykalász Tsz-nek 110 hold szőlője van, ezt a területet jövőre újabb 30 holddal növelik, a negyedik ötéves terv végére pedig szőlőterületük eléri a 250 holdat. Király- leánykát, zöldveltelinit és muscat otonelt telepítenek, a szőlővesszőt Balatonboglárról hozzák. Az idén kísérleteztek először úgynevezett osztrák metszési eljárással. Egy holdon 40 mázsa műtrágyát használtak fel, a termés itt elérte a 70 mázsát. Jövőre nagyobb területen alkalmazzák ezt a módszert. Eredményesen szerepelt az Aranykalász Tsz a júliusi országos borversenyen. Hat boömlik a hordókba a must. rukból kettő — a zöldszilváni és a királyleányka — aranyérmet nyert, három ezüstérmet, egy pedig oklevelet kapott. A tsz borát nemcsak megyénkben, hanem már az ország határain túl is jól ismerik. Az idén Nyugat-Német- országba 700 hektoliter bort szállítottak — Balaton melléki fehéret — s a vevő újabb hasonló mennyiséget kér a szövetkezettől. HARMINC ÉVE... Tüntetés a Batthyány-örökmécsesnél Néhány hónappal azután, bogy Magyarország a náci fasizmus oldalán részt vállalt a Szovjetunió elleni háborúból, miközben a sajtóban, a rádióban, s a közélet minden fórumán magasra csapott a fasiszta propaganda által felkorbácsolt háborús hisztéria, az Országos Ifjúsági Bizottság a nép haladó erőinek hangján kívánta megszólaltatni a legbátrabb munkás- fiatalok tüntető felvonulásán. A katasztrófával fenyegető háború ellen tiltakozni alig akadt volna azokban a napokban méltóbb hely, mint az 1848—49-es szabadságharc első független kormánya elnökének, Batthyány Lajosnak emlékére készült örökmécses. 1849. október 6-án azon a helyen végezték ki Batthyány Lajost, ahová 1941-ben, e napon, este hat órakor a pesti munkás- és diákifjúság csoportjai felvonultak, hogy tüntessenek a fasiszta terror, az elnyomás ellen, az ország függetlensége, a béke és a nép szabadsága mellett. Májusban a haladó emberek ezrei tolongtak a nemzetközi vásár szovjet pavilonja előtt, de akkor még senki sem sejtette, hogy néhány héttel később a hitleristák megtámadják a Szovjetuniót. A szovjetellenes háború kitörése csak pillanatnyi megtorpanást idézett elő a munkásmozgalomban, hogy utána annál erőteljesebben érvényesüljön a felismerés, melyet a Népszavában Erdődy János Nincs alku című verse így fogalmazott meg: Ma bőg a föld, a sebzett, roppant állat és reng az ég, a felhők meghasadnak: ma állni kell a gáncsot és a vádat, ma nem maradhatsz meg csupán magadnak; ma megfagyott szemekkel nézz előre, a völgybe menj, vagy föl, a hegytetőre, csak meg ne állj a lomha, lankás lejtőn: ma vakmerőn hívd ki hát a sorsot, légy jéghideg vagy izzál észveszejtőn, ha langyos vagy, rút rothadás a sorsod! A munkásosztály legális és illegális szervezetei, a szakszervezetek, a szociáldemokraták — a Peyer köré csoportosuló jobboldal kivételével — az illegalitásban működő kommunista csoportok ösztönzésére, az általuk irányított kulturális szervezetekkel szoros együttműködésben, előkészítették a mind erőteljesebb közös fellépéseket. A jobboldali munkásvezetők a magyar hadüzenetet követő napokban ahelyett, hogy kísérletet tettek volna a háborúba lépés megakadályozására, felhívásukban óvatosságra, fegyelemre intették, munkájuk kötelességtudó folytatására buzdították a munkásokat. Azokból a harminc évvel ezelőtti napokból származik a bizalmas rendőrségi jelentés, mely így hangzik: »Meg kell állapítani, hogy úgy a szervezett, mint a szervezeten kívül álló ipari munkásság körében napról napra fokozódik a Szovjetunió iránt érzett szim— Jónapot! — mondta valaki a cipőmnél. — Jónapot! — mondtam zavartan. — Kit keres? — kérdezte valaki a cipőmnél. — Torma Gézát — feleltem. — Én vagyok — mondta Torma Géza a cipőmnél. Egy traktor alatt feküdt a hátán, valami gyékénymaradványon. Sáros, őszi nap volt. — Nem fél, hogy felfázik? — Nem először kell a javítást ilyen helyzetben végeznem — mondta még mindiga traktor alól. A traktoros már ott topogott gépe mellett. Siófokra indulóban nézett be a szerelőhöz. Nem akart elindulni, amíg nem volt biztos a traktor hibátlanságában. — Semmiség, percek alatt készen lesz — szólt fel Torma Géza. — Csak a légfék ... Aztán előbújt, kezet fogtunk. Ahogy a szerelőknél szokás: a csuklóját nyújtotta. A tenyere olajos volt. Sűrű hajú, fekete ember Torma Géza. Nem alacsony, nem magas. A »szélesvállú« pátia. Jellemzésül megemlítjük, hogy éppen a vasmunkások körében az idézett felhívás megjelenése után feltűnően sok munkás kelt ki a vezetők ellen, akik »beálltak a fasiszta háborús uszítok védelmezőinek:«. A kommunisták függetlenségi politikája nemcsak a munkásosztályra gyakorolt vonzó hatást, hanem a más pártállású haladó polgári és radikális szegényparaszti rétegekre is, elsősorban az antifasiszta, németellenes értelmiségre. Megrendezték a fővárosban a Költő és kora címmel a Csokonai-, a Petőfi-, az Ady- és a József At- tila-estet, s ezeket kitűnően felhasználták a demokratikus, szabadságharcos eszmék terjesztésére. A munkásfiatalok Csepelről, Erzsébetről, Újpestről és a budapesti kerületekből szervezetten, egy időben érkeztek jelző sem illik rá. Inkább ez: »tömbember«. Mert olyan, mintha egy tömbből faragták volna. Harmincéves voltának minden életkedve ott csillog a szemében. — Először traktorosnak kerültem ide a kőolajiparitól. Mikor is? 1964. szeptember elsején. Aztán tanfolyam. Szerelő lettem. Persze, akkor még nem volt itt ez a műhely, amit most láthat. Az »utcán« végeztük a munkát. Ahogy lehetett. Azért vezetek is. Kombájnt, nyaranta. Kockás ing, nadrág, szandál. Torma Géza nem fázós ember. Szemöldöke összeér az orra fölött. Jó lenne tudni, mit hordtak össze »tudományos alapon« az ilyen emberarcról az »arcelemzés avatott professzorai«. — Jó itt. Kovácsok, bognárok, szerelők, együtt vagyunk. Tavaly ötven forint volt a munkaegység. Csak az idén is meglegyen, akkor nem lesz elégedetlen ember Szólá- don, a Kossuth Tsz-ben. Elégedett ember. De — ami talán ennél is fontosabb — az örök nyugtalanok közé tartozik. Tanulásvágy fűti. A az emlékműhöz, ahol néma, de sokat kifejező tisztelgés után nemzetiszínű szalaggal ellátott koszorút helyeztek a talapzatra, ezzel a felirattal: A magyar szabadságért — a magyar ifjúság. A rendőrség későn érkezett, már csak arra nyílt lehetősége, hogy sietve eltávolítsa a koszorút. A Batthyány-emlókmécses- nél lezajlott tüntetés megtörte a néma döbbenet csendjét, figyelmeztetett a cselekvés szükségességére és lehetőségére. Az újságokból az egész ország értesült róla, bátorítóan hatott a munkásság és szegényparasztság vidéki szervezeteire is. A következő lépés november elsején a Kerepesi temetőben rendezett, ugyanilyen szellemű demonstráció volt, amikor is Kossuth Lajos és Táncsics Mihály sírjánál tettek hitet a Függetlenségi Frontba tömörülő hazafiak az ország felszabadulásának, demokratikus átalakításának eszményei mellett. V. F. Szombathelyi Mezőgazdasági Gépésztechnikum siófoki kihelyezett levelező tagozatának negyedikes tanulója. — A főnökkel, Máj Istvánnal együtt járunk. Megyeget a dolog. Tanulószabadság nincs, így nem a legkönyebb, persze. De elvégzem! Elhiszem neki. Mohai András elnök a legszorgalmasabbak közül valónak említette. — Hatvannyolcban nősültem. Ikreink vannak. Kisfiú, kislány. Befizettem egy Wartburgra. Hobbym nincs. Leköt a tanulás meg a háztáji. Ennyi még az »elégedett ember« jellemzéséhez. S ne felejtsük ki a legfontosabbat sem! Hogyan vélekedik a traktoros a szerelő munkájáról? Ez a legjobb értékmérő. — Csak szólni kell neki. máris nekiáll a javításnak — mondja Kovács Kálmán. — Ez a legnagyobb dicséretnek számít a szerelőnél... Búcsúzunk. — Viszontlátásra! — köszön Torma Géza. Már újra a traktor alól. L, L. Az ikrek apja szerelő Védettség vagy szigor V alakitől azt kérdeztem a múltkor, hogy szerinte szocialista vívmány-e a munkafegyelem? Aztán rájöttem rögtön, hogy ez így badarság. Hát akkor szocialista vívmány-e az a munkafegyelem, amelyik napjainkat jellemzi? Ezzel se jutok semmire. Miért? Mert azt mondjuk, hogy általában jó a munkafegyelem. De azt gondoljuk, hogy általában nem jó. Sőt, ezt is tapasztaljuk legtöbbször. Nem ott, ahol mi dolgozunk, hanem ott, ahol mások. Tehát általában nem jó a munkafegyelem. Ami pedig nem jó, az általában nem szocialista... Eddig jutottam. Körmönfont okoskodással persze nem megyünk semmire. Mindenesetre sokat hallani mostanában a munkafegyelemről. Gyanítom, hogy akkor valami baj mégis lehet vele. Mert beszélünk róla és sokat. Ahelyett, hogy cselekednénk. Dehát az nem olyan könnyű. Elhatároztam, hogy az okok kutatása közben messze elkerülöm a tudományos meghatározásokat, azt is, amivel magyarázni szoktuk a munkafegyelem jelenlegi állapotát. S mert kiiktatom az általában jó, és általában rossz meghatározást — azt hiszem egyik sem egészen igaz —, óvatosan fogalmazok: a munkafegyelem szerintem nem a legjobb. Maradjunk egyelőre ennyiben. Sok üzemben, közös gazdaságban járok, évek óta alkalmam van az intézmények, irodák, üzletek, műhelyek és tanácskozások rejtekeibe is betekinteni. Gyűjtöm a tapasztalatokat ezrével, jót is, rosszat is a munkafegyelemről. (Mondanom sem kell, hogy nem a hivatalos látogatások a mérvadók, hisz olyankor mindenki fegyelmezetten, szocializmusba vetett teljes hitével tevékenykedik). Kutatásaim közben arra a korántsem filozofikus megállapításra jutottam, hogy: Ahol lehet nem dolgozni, ott bolond aki dolgozik. S ha baj van valahol a munkafegyelemmel, akkor ez azért van, mert ott lehet nem dolgozni. Nem én találtam ki, hogy a munkához való jog szocialista vívmány. Csakhogy ez nem egyenlő azzal, hogy munkahelyet biztosítunk az emberek számára. Munkát is kell. Jó tervet, jó vezetést, anyagot és szervezettséget. Ha valamelyik is hiányzik ezek közül, máris lehet nem dolgozni. Akkor pedig a munkás felel-e azért, hogy nem a legjobb a munkafegyelem... ? Másik oldala is van a dolognak persze. Láttunk már a fenti feltételek mellett is nem, vagy csak alig dolgozni embereket. Egy nyugdíjastól azt hallottam: a viág összes kincséért sem lenne éjjeliőr, ha nem lehetne — igaz, kényelmetlenül és asztal mellett —, végigaludni az éjszakát. Mások az unalomig ismételt »fizetgetnek, dolgozgatunk« jelszóra hivatkoznak. Vannak, akiknek migrénjük van a nyüzsgéstől, amit lázas semmittevésnek is szokás nevezni, és megint mások igyekeznek az egyén szempontjából »leghasznosabban« (munka nélkül) eltölteni a munkaidőt. Ezernyi változat van természetesen még ezeken kívül is. E gy igazgató panaszkodott a napokban, fölfigyeltem rá, mert igaza volt. Védettségről beszélt — enyhe gúnynyal, s nem a nyugdíj előtt álló emberek védettsé- -ről, amivel azt hiszem, mindenki egyetért. Kit fegyelmezhetek? — tette föl a kérdést. A törzsgárda tagjait meg kell becsülni. Az asszonyoknak gyerekeik vannak otthon, s a nőket általában nem illik nagyon fegyelmezni. De itt van az ifjúság. A jövő nemzedéke, amelyet kesztyűs kézzel kell felkészíteni az utódlásra. És különben is: a munkás ezer szempontból és ezer helyről védettséget élvez. Ez nem volna baj, ha mindig helyesen alkalmaznánk a szocialista humanizmust. De milyen védettséget élvez az igazgató a fegyelmet lázi tokkal szemben? Végül is: nem merünk fegyelmezni. Vélt, vagy igazi okok miatt... Van még egy lehetőségünk, ezt sem hagyhatom figyelmen kívül. Meggyőzni az embereket arról, hogy önmagukért, rajtuk keresztül a családért, az üzemi kisebb és a nagy közösségért tevékenykednek. Ezt a módszert próbáljuk követni, de be kell látnunk, hogy csak fél sikerrel. Különben nem kellene állandóan visszatérnünk rá. Valami helyett valami jobbat cserébe. Ez jutott eszembe a munkafegyelem kapcsán. Miért? Mert valamikor volt létbizonytalanság és volt munkanélküliség. Gyötrő, lélekmérgező, embert és emberséget ölő módszerek. A tartás, a fegyelem akkor ebből táplálkozott, magyarán szólva a kenyérféltésből. De ez a múlté — szerencsére. Mit adtunk cserébe? Nemes, emberi közösségi célokat. A munkáshatalmat, a szocialista tulajdonviszonyokat, a közvetlen érdekeltséget, az anyagi, erkölcsi ösztönzést — és sorolhatnám tovább. Nagyszerű dolgok ezek és nagyszerű,1 lehetőségek. Élni kellene velük, és nem visszaélni néha csakúgy, mint a humanizmussal. De mert a szocialista vívmányokat és lehetőségeket néha rosszul alkalmazzuk, mert az emberek egy részének tudatában még egyáltalán nem, vagy alig vert gyökeret az egyéni és közös érdek összhangjának felismerése, mert a szocialista öntudat nem alakul ki egycsapásra, együtt a tulajdonviszonyok változásával — ezért nem szabad csak elveinkre hivatkozni. Ezért kell a valóságos helyzetből táplálkozva olyan — egyébként szocialista — módszerekhez folyamodni, amelyek — ha úgy tetszik — kissé keményebb, határozottabb hangvétellel és intézkedéssel segítenek közelíteni az embereket a helyes útra. Ha nem lehet nem dolgozni egy munkahelyen — jobb lesz a munkafegyelem. Jobbak gazdasági eredményeink, s kevesebbszer halljuk a refrént a munkafegyelemről. Fogalom csak a munkafegyelem nálunk? Ezt is hallottam valakitől és vitattam teljes igazát. De értéktelen fogalommá satnyul, meggyőződésem, ha csak beszélünk megjavításáról, s a meggyőződésen túl nem fordulunk más eszközökhöz és módszerekhez is. T udom, nincs recept a munkafegyelem javítására általában. De ha a létbizonytalanság, a munkanélküliség réme helyett azzal biztosítjuk az emberek belső tartását, állandó és önkéntes fegyelmét, hogy megtanulunk jobbár vezetni, szervezni; és feloldjuk a vétkes fegyelmezetlenség látszólagos védettségét, ha emberséggel és nevelő szándékkal fegyelmezünk is — hamarosan kevesebbet kell beszélnünk a munkafegyelemről. Jávori Béla SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1971. október 6. 3
