Somogyi Néplap, 1971. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1971-10-17 / 244. szám
WBéstt szánt mindig is pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állté Z llatbőr lógott az ősetm- £k bér vállán. A faggyú- fáklya fénye ott táncolt a barlangfalon, s ő csak rajzolt, rajzolt, a festéknek használt vörös homokkal. Bölényt, nyilakkal, lándzsákkal átszúrt őzeket, térdre rogyó mammubot. Egy másik ősember kinn ült a szabadban, a fa alatt, s elmélyülten formálta az agyagot Apró szobor került ki a keze alól: furcsa, nő alakú idom, A feje kis gömb, arca szinte semmi, csak a haját jelzi néhány vonaL Tulajdonképpen az egész szobrocska nem áll másból, mint két hatalmas kebelből, két még hatalmasabb tomporból, s egy ki- gömbölyödő, óriási hasból. Torz kis figura, a nőből csak azt jeleníti meg, ami a legfeltűnőbben mutatja nőiességét. Szinte »absztrakt« módon .., íme, az emberiség első képzőművészeti termékei' A barlangfalra rajzoló, szobrot faragó ősember persze nem tartotta művészetnek, amit csinált A barlangfestésnek, .szoborfaragásnak ugyanolyan gyakorlati célja volt, mint a kővel megfejelt botnak, amellyel az állatokra támadt, vagy a kis kőkésnek, amely az elejtett állat feldarabolására szolgált. Szerszámainak formájával először a természetben talált tárgyakat utánozta, s ettől úgy érezte: hatalma lett a tárgyak felett. Az utánzást folytatta. A festménnyel az elejtendő vadat, a zsákmányt akarta előre birtokba venni; biztosítani a vadászat sikerét. A nőszoborral a nőt utánozta, s képzeletében ez egyet jelentett a nő megszerzésével, a nő feletti hatalommal. A természet birtokba vétele: íme, a művészet indítéM/re jó a művészet (2.) A pápa fizet ka, amely alapmotívumként végigkíséri az emberiség történetét. Művészetet hozott létre az ősember, hogy megnövelje önmagát, kiterjessze hatalmát a világ felett, de tudatában ez az aktus nem vált külön élete többi, hétköznapi eseményeitől. A klasszikus görög színház már vallásos ünnepből, bort, termékenységet »-varázsoló« szertartásból — tehát ugyancsak a természet feletti hatalom megszerzésének képzeletéből — született A félkör alakú, hatalmas szabadtéri színpad közepén a karvezető sokáig emlékeztetett az egykori varázslópapra, az álarcos színészek a halottaiból újjászülető, megelevenedő istenre. Csak később kezdtek az álarcosok embereket is játszani: királynőt, dajkát, pásztort, kézművest. És a nézőtéren ülő dajka, pásztor, kézműves velük izgult, átélte a szerepeket, s megkívánta, hogy eldöntsék: ki a legjobb író göröghonban? A drámai versenynek nem csekély tiszteletdíja volt, de a nézők sem ingyen koptatták a kőpadokat; ha eljöttek — s ki ne jött volna él? — megkapták a pénzt, amitől a munkakiesés miatt elestek, iért fizetett a görög álM lam a művészeknek és a nézőknek? Nyilván, mert a közönségnek jólesett, hogy a maguk egyszeri emberi lehetőségein túl átélhették mások életét; legyőzhették egyedi mivoltuk korlátáit, érezhették a világmindenség egységét, s beletarto- zásukat ebbe a rajtuk kívül A képes levelezőlap története Napjainkban a postai forgalom tekintélyes részét a képes levelezőlapok teszik ki. Hazánkban évente körülbelül hetven millió képeslap fogy el, s ebből arra is következtethetünk, hogy a nagyobb országokban milyen óriási lehet a fogyasztás. Ha a képes levelezőlap Inúltját kutatjuk, az első nyomok itt is — akárcsak a könyvnyomtatás vagy a sokszorosító grafika esetében — a Távol-Keletre vezetnek. A kínaiak rizspapírra írott üdvözlő lapjaikat már a X. században képecskékkel illusztrálták, ezek azonban egyedi alkotások voltak. Nem egyedi, de kis póldányszám- ban készült képeslapoknak kell felfognunk a Franciaországban, a XVII. században meghonosodott rézmetszetű üdvözlő és köszöntő lapokat is, amelyeket sokszor neves művészek készítettek. A mai értelemben vett, tömegméretben előállított képes levelezőlapok ősei az angol karácsonyi lapok, a »Christmas Card«-ok. melyeknek divatja a múlt században terjedt el. A »Christmas Card« Angliában és Amerikában szinte nemzeti intézmény. A képes levelezőlap egyéb formáinak (városkép, képző- művészeti reprodukciók, arcképek stb.) felvirágzása Eu- rópa-szerte az 1870-es évek körüli időre tehető. A porosz—francia háború idején Leon Besnardeaux francia könyvkereskedő a városa körül táborozó nagy számú katonaságot nem tudta levélborítékokkal ellátni, és ezért folyóiratokból kivágott képeket kezdett árusítani, melyeknek i hátára írni lehetett. Ezekhez nem kellett boríték. Az 1869. október 1-én az osztrák és a magyar posta által először kibocsátott postai levelezőlapot csakhamar követte a képes levelezőlap is: Heinrich Stephan porosz postatisztviselő ötlete alapján August Schwartz Oldenburg! könyvkereskedő hozta forgalomba őket először. A képeslapok révén figyelemmel kísérhetjük egy-egy város fejlődését éppúgy, mint egy-egy ország politikai, művészeti és ízlésfejlődésének alakulását. A korai, csipkés szegélyű postai lapok után megjelentek a humoros témájúak, sokszor ablakos,. hajtogatós megoldásban. Néha egészen abszurd levelezőlap-ötletek is születtek. Egy kövér anyóst ábrázoló képes levelezőlapon az anyós ülő alkalmatosságát kis párna helyettesítette, amelyet a címzett aztán tűpárnának használhatott. A képes levelezőlapok művelődéstörténeti jelentőségét korán felismerték a múzeumok és a könyvtárak. A leggazdagabb gyűjtemény a brooklini: két és fél millió lapot számlál. Gazdag a British Múzeum és a Victoria and Albert Múzeum kollekciója is. A külföldi magán- gyűjtemények közül dr. Arz- herg bécsi jogászé a leggazdagabb: hatszázezer darabot számlál. Ezt N. Sz. Tagrin íe- ningrádi tanár félmilliós, védett gyűjteménye követi. A világon igen sok százezer dai-ab alatti gyűjteményt tartanak számon. Hazánkban a gyűjtés a századfordulón kezdődött, s a gyűjtőknek Magyar Képes Levelező-lap címmel külön folyóiratuk is volt. A legnagyobb hazai gyűjtemény megalapítása dr. Petrikovics László szerencsi orvos nevéhez fűződik, aki ötvenéves gyűjtőmunkával mintegy 400 ezer lapot szerzett. Kollekciója gazdag ritkaságokban (selyemre, rénszarvasbőrre, falemezre stb. nyomott lapok). A kiváló műgyűjtő anyagát Szerencs városának ajándékozta, amely az értékes gyűjteményt a szerencsi Rákóczi-háziban helyezte eh G. F. is létező univerzumba. S nyilván hasznos volt a művészet az állam számára is. Azonfelül, hogy a, hatalom birtokosai személy szerint maguk is átélhették ugyanezt, segített számúikra abban, hogy az athéni polgár elfogadja, természetesnek tartsa a világnak azt a rendjét, amelyben éltek rabszolgáikkal, ellenségeikkel, vallásos hiedelmeikkel együtt Azután már nehezebb dolga volt a művésznek. A szobrász egy hatalmas síremléken dolgozott: Mózes alakját formálta: fenségesnek, erősnek, nagyszerűnek látta. Majd egy kápolna mennyezete alatt görnyedt évekig ugyanez a művész, s a magas faácsolaton állva, csodálatos embermonstrumokat festett a száradó vakolatra: Ádámot, akit megérint, s ezzel életet ad számára az isten, és a többi mitológiai alakot, akikben elsősorban az ember lehetőségeit igyekezett ábrázolni. A művészt Michelangelónak hívták, s aki a »számlát fizette«, Gyula pápa névre hallgatott Harcias világi pápa wlt A Vatikán földi egyeduralmára tört kegyetlenkedett, milliókat sanyargatott hogy a pénzt — egyebek között — olyan csodálatos építményekre költse, mint a Szent Péter bazilika, olyan festményekre, mint Rafaello vati- kánbeli Madonnája, Michelangelo csodálatos freskója a sixtusi kápolnában. Miért áldozott Gyula pápa ilyen temérdek pénzt a művészetekre? Mindenekelőtt azért mert személyes hatalmának, maradandóságának akart örök emléket állítani — nem Is sikertelenül —, s azért is, hogy e csodálatos műalkotások hirdessék azt a vallásos hitet azt az ideológiát, melynek nevében a Vatikán harcolt és az egyház uralkodott Az már más kérdés, hogy az egyébként vallásos Michelangelo művei inkább az emberi monumentalitás eszményített példát egy kicsit a kor ellenére is, amely a művészt magát egyre pesszimistábbá tette. A szép francia vidéken egy őrület felé tántorgó festő borotvát fogott, és levágta fél fülét. Aztán ezt is megfestette: Festő levágott füllel a kép címe. A festő életében összesen egyetlen képet tudott eladni. Miért? A kapitalizmus árucikké változtatta a műalkotást, amelynek értékét — s ezzel egy kicsit a célját is — a kereslet és kínálat piaci törvényei szabályozzák. A művész már nem — vagy csak alig — találkozott megrendelőinek igényeivel, s az iparosított műtárgytermelés nem emelte, hanem csökkentette ezeket az igényeket. A piac törvényeibe egyébként sem kalkulálták bele azt a távoli, közvetlenül kézzel nem fogható hasznot, ami a világ művészi megismeréséből származik. Sőt, jobb, ha egyre kevésbé vállalkozik felfedezésre a művész; azok a bizonyos piaci törvények éppen az ellenkező irányba csábítják. Csak az tudja még szolgálni a művészet régi, hagyományos, örök emberi céljait, aki kapcsolataiban, szemléletéb«i utat talál a kiszolgáltatott, áim feltörekvő milliókhoz, I ^gy érkezik el a történelemben a szocialista forradalmak kora, amely ismét »termelő erőnek« — néha talán túlságosan is leegyszerűsítve a kérdést —, a világ megismerésében, elsajátításában, legyőzésében tartja hatalmas eszköznek a művészeteket. A művészeteket, amelyek az egyén, az egyes ember számára a közösségi lét átélésének, a világ egészével való azonosulásának felejthetetlen pillanatait hozzák. Természetes hát, hogy a szocialista államok szinte születésük pillanatától kötelességüknek tartják, hogy vállalják a művészetek pénzügyi, anyagi támogatásának nem mindig hálás szerepét. Bernáth László Budapesti fények Bencze József versei Gyász Anyámnak valaki elmondta, hogy hiszek a szerelemben, s anyámat elfogta a sírás. Csák Erzsébet Csák Erzsébet, gyere velem, udvarunkba kegyelmesen, bimbózik már az almafa, párban mi üljünk alatta, szivünk szépen ott időzzön egész nyáron, egész őszön, s tél ha jön, tán föl se keljünk lassan hóban ünnepeljünk... Szívkórházi versek Itt angyal vigyás a betegek kanalára folyosón ha járok ■ támaszt angyal váll* s könnyfel törlő ronggyal jár utánam angyal. Ebben a völgyben megöiogtesn. Belekékültem hegyek nézésébe. Haitik a virágok lázas etaenésa. Gyorsan növő szakáliamra mondám, álarcom lm van is: itt leoldom. Szűr a melle, gyönge a lehellet, Szíve már korán munkára kellett U-u, így nyög, s mutatóujja körmét már a szentlélek fújja, Elaludt az isten, igazítsunk a hibbant szirmú virágé») Nehéz a földben, nehéz a ÍöMösl élve és halva, mindörökkön. G. Drobiz: A menyasszony Valaki hevesen csöngetett. Rohantam ajtót nyitni. Egy fiatal hölgy furakodott be. Bambán meredtem utána, majd követtem. — Nagyon sokat gondolkoztam a javaslatodon, — süppedt bele lihegve egyik fotelembe, —, örömmel közlöm, hogy mindennel egyetértek. Mielőtt azonban végképp elszánnám magam, meg kell tekintenem a lakásodat. Mert ugye, manapság nem minden a lakás... Jaj, segítsd már le a kabátomat, mert belemelegszem... Köszönöm. Jé, telefonod is van? Az meg ott a konyha? Hát ez igazán cuki! Gáz, melegvíz, fürdőszoba,— van minden!... Csak az a kár, hogy egy szobád van. A jövőre is gondolni kell, aranyoskám! Ma még csak ketten vagyunk, de egy év, két év, és már itt is van néhány gyerek! Az ám! Es akkor mi lesz? Szűk lesz az egyetlen szoba! — — Kislány, — igyekeztem felhasználni a lélegzetvételnyi szünetet, — maga eltévesztette a lakást! — Micsoda? Csak nem azt akarod mondani, hogy először látsz életedben!? — for- tyant fel hirtelen. — Hát hányadszor? — Másodszor. — Akkor sem emlékszem magára. — No, akkor drágám... — nyúlt mélyen sóhajtva a retikülje felé, mire én halálosan megdöbbentem. »Revolver!« — meredtem falfehéren a hercig kis táskára. — ... emlékeztetlek egy kicsit az előzményekre. Tegnapelőtt, délután, úgy öt óra tájban átadtad a helyedet a trolin. Aztán jegyet váltottál nekem is. A leszállásnál előzékenyen segítettél, és azt javasoltad, hogy legyek a feleséged. — Persze, most már valóban úgy rémlik, mintha együtt utaztunk volna — hümmög- tem az orrom alatt. — Igen, igen... Másra , azonban nem emlékszem. Becsület szavamra! — Erre él voltam készülve. Sejtettem, hogy így fogadsz. De miért nem ülsz le?! Lehuppantam a heverőre. — Gyújts rá! Bátran!... Rágyújtottam, bár még egyetlen cigit sem szívtam el életemben. — No, most már mehetünk szép sorjában. Hol dolgozói? Megmondtam. — Ugye, nagyon fáradt szoktál lenni munkából hazafelé jövet? — melegedett fel az ifjú hölgy hangja. — Boldog vagy, ha feljuthatsz a trolira, ha leülhetsz, pihenhetsz egy csöppet. Mégis, meglátsz valakit, és rögtön átadod neki a helyed. Miért? Kértelek én ilyesmire? — Nem. — Tehát akkor valami belső sugallatra ültettél le engem? — Igen. — Jól van!... De haladjunk tovább! Kértem én tőled egy szóval is olyasmit, hogy nekem is válts jegyet? — Nem. De addig kotorászott a táskájában, hogy már én kezdtem unni a dolgot. Azt hittem, otthon hagyta a pénzét — Értem. De mit mondtál akkor? Jusson csak eszedbe! — Mór eszmbe jutott... »Majd, ha legközelebb megint együtt utazunk, maga vált nekem jegyet.« Ezt mondtam. — Pontosan. Szóval már akkor eldöntötted magadban, hogy legközelebb újra együtt utazunk... De mindent betetőz az, ami a leszállásnál történt. Mi történt? De ne hazudj ám! — Segítettem leszállni. — De hogyan segítettél? — Odanyújtottam a karomat. — Ezt akartam hallani! És kényszerűéit erre a gesztusra valaki? — Senki, — Helyes! Mi következik mindebből? Sok minden... Három dologra nem kért, nem kényszerített senki, de te három dologban is előzékeny, kedves, udvarias voltál. Így csak egy vőlegény viselkedik a menyaszonyával szemben! Jó ideig néma maradtam. Aztán támadt egy mentőötletem. — Nézze, — mondtam — én a szavaimért mindig felelősséget vállalok. De a helyzet az, hogy tegnapelőtt én egy másik trolin egy másik < nővel szemben viselkedtem így. Ma meg egy falusi kislánynak mutattam meg, hogy merre kell mennie a pályaudvar felé. — Szóval még szoknyavadász is vagy? — pattant fel. Áthajolt az asztal fölött és pofonütött. Aztán legnagyobb csodálkozásomra folytatta: — No, nem baj, minden meg van bocsátva, az esküvőig még legénykedhetsz egy kicsit. De aztán semmi kilengés, semmi házasságtörés, mert...! Hát lenne szíved megcsalni egy szegény anyukát? — Anyukádét?... Mit akar ez jelenteni? — Mintha már céloztam volna rá... Végre is gyermekeink lesznek és így én anyuka leszek, nem gondolod? — Tudtommal semmi olyan nem történt közöttünk a trolin — gurultam most már méregbe, — ami miatt önnek gyereke születhetne! — Kis butuskám, te — paskolta meg gyöngéden arcomat és a heverő felé kezdett húzni. — Az ilyesmi nem a trolin szokott történni! Majd hirtelen szájoncsó- kolt. — Na, gyere már, ne vacakolj ... Elég az ellenállásból! Kreesmáry László fordítása SOMOGYI NtPLAP 5
