Somogyi Néplap, 1971. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1971-10-17 / 244. szám
Fiatalok között tiataloo Csáki László megyei főorvossal Interjú dr. Országosan »öregek hete« ünnepségeket, családias rendezvényeket tartanak, melyek szimbolikusan azt fejezik ki, hogy a munkában megfáradt idős embereket is szeretettel megbecsüléssel öleli magához a szocialista társadalom. A ( szimbólum mögött pedig az a valóság, hogy szociálpolitikánk homlokterében az öregekről váló egyre színvonalasabb gondoskodás áll. Az elmúlt napokban Barcson avatták föl a harmincegyedik öregek napközi otthonát. Az idős nemzedék felkarolása e módjának megvalósításában megyénk országosan is az élen jár. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincsenek gondjaink. Dr. Csáki László megyei főorvossal, a megyei tanács egészségügyi osztályának vezetőjével ezekről beszélgettünk. — Mit mutat Somogybán a demográfia? EnélkDI nem adhatunk képet a máról, sem a várható intézkedé- sekről. — Somogy megye demográfiai korfája — ez egyféle grafikon — 1969-ig elöregedést mutatott. A helyes korfa piramis alakú, nálunk ez gomba formájú lett. »Fogyó megye« voltunk, szinte egyedül az országban. Emögött azt a szorongató valóságot kell látnunk, hogy: kevesebben születtek, mint ahányan meghaltak. Az utóbbi egy-két esztendőben kedvező változás mutatható ki, »szaporodó megye« ismét Somogy. — Először azokról az öre- gekröl beszéljünk, akiknek az ellátásáról feltétlenül gondoskodni kell. Mennyi a számuk, és milyen formában történik ellátásuk? — Két-háromszáz között van azoknak a száma, akiknek jogos az indokuk a szociális otthoni elhelyezés kérésére. Két- háromszáz ember — és ez a szám nem fogy, hanem inkább emelkedik — várakozik arra, hogy egy-egy megüresedett helyet elfoglalhasson. Mindenekelőtt a sorrendiséget kell betartanunk. A szociális otthoni hálózat fejlesztésére szűk kereteink vannak. A negyedik ötéves terv végére összesen százhetven hellyel gyarapodik a meglévő hálózat. 1972 tavaszára elkészül a patalomi kastély felújítása, itt mintegy százhúsz fekvő betegről tudunk majd gondoskodni. Korszerű lesz; két-, három-, négyágyas szobákban helyezzük el a rászorulókat. — Közbevetfileg: az Idősek hány százaléka feltvo- betcg? — Mintegy kétharmad része. Tekintettel arra, hogy valóban idős emberekről van szó. Az intézményhálózatot saját Tőből fejlesszük azzal is — folytatta a terveket dr. Csáki László —, hogy bővítjük a ladi szociális otthonunkat. Itt mintegy öt vénnél több embert helyezhetünk el a bővítés után. — Mibe kerül egy szoclá- lis otthoni ágy? (Ügy hallattam, a létesítményre for- dított pénzt ágyakra 1c- bontva felezik ki.) — Űj szociális otthon esetében egy ágy nyolcvan-százezer forintba kerül, a ladi esetben ez húszezerre csökken. A közeljövőben több szociális otthoni fejlesztésre nem futja érőnkből. — Szebb a kép az öregek napközijéről. Ezek fejlesztésében ml várható? Hazafias Népfronttal, a KISZ- szel közösen. Itt szeretnék kitérni arra, hogy a társadalmi szervek, intézmények, üzemek, gyárak, termelőszövetkezetek milyen segítséget adhatnak az öregeknek. Tudomásunk van arról, hogy például a bogiári gazdaság szőlőt ad az öregek napközije lakóinak az étkezésükhöz, pékségek süteményeket szállítanak, a kaposvári kefeüzemben szerződésben vállalták, hogy öregeket gondoznak. A szocialista brigádokon révén történik ez. Nagyon szeretnénk, ha minél több intézmény, üzem, tsz sorakozna föl azok mögé. amelyek jó példával élen járnak. A gondoskodásnak még egy módját említhetném meg ez a szociális segély kiutalása. Az új tanácstörvény értel mében ez a községekre hárul. Tőlük azt kívánjuk, hogy szociálpolitikai feladataikat minél előbb és színvonalasabban valósítsák meg a gyakor- 1 atban. — Nemcsak beteg, magatehetetlen öregekről kell gondoskodni, a nyugdíjasok egy része még hasznosan kívánja eltölteni a rá váró éveket. Somogybán hetven- nyolcezer nyugdíjas él. Kö— A barcsi öregeik napközijével együtt már 1971-ben harminc működik Somogybán. A negyedik ötéves tervidőszak végére a fennjáró betegeknek még húsz öregek napközi otthonát létesítünk, így összesen ötven lesz. Közben, ahol szükséges volt, vasárnapi, ünnepnapi étkeztetésről is gondoskodtunk. 1972-ben Somogy- sárdon, Balatonlellén, Ádán- don és Babócsán létesül öregek napközije. Sok függ a fejlesztés fokozásában a helyi tanácsoktól, mivel a helyiségeket nekik kell biztosítaniuk erre a célra. A szociális foglalkoztatók is az öregekről, a csökkent mun- kaképességflekről való gondoskodás jegyében születtek meg. Csurgón és Kaposváron mintegy ötszáz embernek adunk munkaalkalmat A megyei egészségügyi osztály minden járásban, a járási főorvos irányítása mellett, szociális gondozói állást rendszeresített. A házi szociális gondozást kívántuk ezzel elősegíteni a Vöröskereszttel, a zülük minden negyedik magúnyos. Az ő problémájúkát is meg kell oldani. MII szándékoznak tenni őértük? — Valóban, nem minden öreg, nyugdíjas ember szorul a mi gondozásunkra. Mert kimondott szociális problémával nem küszködnek. De éppen mert nyugdíjasok, kiszakadtak az eddigi életüket meghatározó környezetből; hiányérzetük van. A pesti, Idősebb művészeknek létrehozott művészklub adta nekünk a példát, hogy ml is minél több öregek klubját teremtsünk a megyében. Olyan körülményeket biztosítva, hogy egész napos elfoglaltságot, szórakozást nyújtsunk az ő anyagi hozzájárulásukkal. Ennek a gondolatnak a kimunkálása is közeli feladatunk — fejezte be mondanivalóját a megyei főorvos. Horányi Barna CSUVASFÖLDÍ JÉG YZETEK Város a víz alatt Mintha szívemből folyt volna tova zavaros, bölcs és nagy volt a Duna« és: * .., hogy sose fagyva jéggé életünknek során szivünkben így csobogjon ihlet.-« J ózsef Attila a Dunánál, Huzangáj a Volgánál helyezi óvatos ujjal a habok bizalmába szívét. József Attila megélte az elnyomást, Huzangáj megérte népének nagyszerű fölemelkedését. Volga—Duna: ezer kilométerekre egymástól. És mégis, most hogy szapora tüs- téntkedéssel fúrja orrát előre a kis hajó a széles Volga közepén, a Duna vizének csobogását vélem, hallani. Semmiféle háromsz.'nű nosztalgia! Nem is, de aligha vétek a Volga hangjaiban felfedezni vélni a szőke Tisza susogó dallamát. — Jártam a Tiszánál, Kiskörén. Szép és szelíd folyó — villantja rám tatáros metszé- sú szemét kedves kísérőnk, Ny. Viktorov, az itteni szak- szervezetek elnöke, s aztán szinte mentegetődzve teszi hozzá: — Dehát a Volga nagyobb... — Az. Nagyobb bizony. A Dunánál is jóval nagyobb — igazolom szóban is, amit a szemem lát. Pedig itt még a folyó keskenyke ahhoz képest, hogy milyen tengerré terül szét Uljanovszkánál. — Itt is tenger lesz. Bejön a Volga a színházig. Egy egész városrészt önt majd el I a víz -- lelkesedik a közeljövő holnapjáért Nylkolaj Viktorov. — Itt épül fel, Cse- bokszári alatt és mellett az utolsó volgai erőmű, a Ka- zányig nyúló 350 kilométeres új csuvas tenger jóvoltából. A 16 métert emelkedő volgai vízszint lehetővé teszi, hogy itt, ahol most aprócska uszályok, s nagyobbacska személyhajók loholnak le és fel, ötezer tonnás hajók szállítsák majd a terhüket. Apró motorosok cikáznak, száguldoznak parttól partig, felcsapott, pisze orral zúgnak el hajónk mellett, kettesével ülnek benne fiatalok, vagy egyenként a horgászok. A víz csendes fodrozással és nagy nyugalommal tűri, hogy nyar- galásznak hullámhátán, s hogy terveznek erejével, bőségével az elkövetkezendő évekre. Reggel autóbuszon mentünk át egy hídon. — Minek ez a híd? Hiszen ligetek, utak és házak vannak itt alattunk? — A Volgának — jegyezte meg csuvas kísérőnk, és én akkor azt hittem, hogy vagy a tolmács fordít rosszul, vagy kísérőnk viccel. — Ahá, a Volgának! — vigyorogtam kényszeredetten, hadd lássa, értem én a tréfát. S zép kis tréfa! 16 méteres vízszintemelkedés. S a híd alatt, ahol most a régi város egy jelentős része riadtan bújik meg a ligetes völgy ölén, ahol faházak és betonutak és üzletek épültek, régi templomok sorjáznak, ahol sorsok szövődtek, emberek születtek és haltak, szóval, hogy itt mindenütt víz lesz. Tizenhat méter mély víz, s fenekén a Volga őrlő erejére, a kíváncsi és makacs halak turkáló orrára bízva, ott áll majd egy évig, egy évtizedig, a lebontásra sem ítélt városrész. Minek bontani? Ott a víz! Nem igaz? Dehogynem! Kattogtatom a fényképezőgépet, s megpróbálom elképzelni, hogy négy év múlva mint könnyűbúvár álldogálnék majd a Volga fenekén, egy elsüllyedt város fa- s kővázas romjai között. Beleborzongok. — Fázik? A folyó felett mindig hűvös van... — aggodalmaskodik Nyikolaj Vík- torov. — Nem, dehogy — mente- getődzöm, és valóban nem I fázom. Az embert mindig meghökkenti, ha azzal kell szem- : Re vegyék zoko n, hogy másképp szeretnék beszámolni egy fontos eseményről, mint ahogy általában szokás. Ha helyemet és székemet illetően nem is, de voltaképpen olyan jól éreztem magam a fiatalok tanácskozásán, hogy képtelen vagyok hallgatni benyomásaimról. Talán úgy tűnik majd, hogy kevesebbet szólok a lényegről, arról, ami ott elhangzott, ég többet a módszerről, a* * izzósok izzó szívéről, a fiúk és lányok szeméről, amelyből olvasni lehet, s amelyben valahogy nem akarom látni az öregesen utánzó, halványodó fényeket ... Küldöttértekezlet. Csaknem nyolcvan fiú és lány ült az asztalok körül, s jó néhány felnőtt: igazgató, főmérnök, párttitfcár, párt- és szakszervezeti vezető. Nem éreztem »sikk«-nek ezt a megjelenést, hanem érdeklődésnek; nem protokoll kötelezettségnek, hanem jó értelmű kíváncsiságnak, s a segítőkészség megnyilvánulásának. Én is megtisztelve éreztem magam azért, hogy egyáltalán meghívtak, hogy ott lehettem egy olyan tanácskozáson, ahol KISZ-esek. csupaszív fiatalok vallottak önmagukról, saját dolgaikról, életérzésükről, belső ügyeikről. Képzeljenek el egy üzemet, ahol az átlagéletkor alig haladja meg a húsz évet. Hány 16—18 évesnek kell lenni abban a gyárban, hogy így alakuljon az átlag? A 475 KJSZ- tag képviseletében az ifjúsági szervezet legjobbjai ültek itt. Csupa komolykodó, csupa túlzottan is megfontolt, csupa merev — de nagyon okos és ló szándékú fiatal... tek. Hasznos volna — és érdemes is — végigkísérni fáradozásukat a fiatalok politikai neveléséért, munkaakcióikat, termelést segítő munkájukat; átlapozni a kommunista szombatok aranylapjait, különböző mozgalmaikat é* kirándulásaikat.' s szólni arról is, ahogy önmaguk igazi munkássá formálásán fáradoztak. Mindezt az Egyesült Izzó Elektroncső Gyára vezetőinek segítségével. Értékes munka volt, rokonszenves az összegezés, az eredményekkel való elégedetlenség és az önkritika. Mégis a tanácskozás légköréről, hangulatáról, apró mozzanatairól beszélek Inkább mert sok kérdés foglalkoztatott ott, és azóta is. Komolytalan volna-e egy ilyen összegező tanácskozás, ha nem mindenáron komolykodó? Nem. Csakhogy olyanná tette a szokás, a formai keret, mely hosszú évek alatt megcsontosodott, olyanná a felszólalásra is felkészítés aminek meggyőződésem szerint semmi értelme. Figyelmesen hallgattam őket, okos dolgokat mondtak. A tanulóévek — hisz két éve van mindössze KISZ a fiatalok üzemében — jól sikerülbenéznle, hogy milyen hatalmas. Az embert Nem véletlen, hogy az embert tiszteljük és féljük a legjobban... — Drúzsba! Druzsba! — rikkantják fel a motorcsónakból a hajóra. Valahonnanmegtudták, hogy magyarok utaznak a közeli Kuvsinszkibe, a Volga másik partján meghúzódó, festői kis üdülőhelyre. — Barátság! — integetünk és kiabálunk ml is, s vidáman nézzük, hogy a csendes, lomha Volga hátán hogy porzanak előre az apró kis motorosok. Ott fognak ezek néhány év múlva cikázni a ma még meddő méhű híd alatt is, és néhány lépésnyire a Csuvas Drámai Színház lépcsőjétől néma horgászok üldögélnek majd, hogy pontyot, avagy tokot fogjanak gyermekkoruk egykori grundja felett. K éső este van, amikor a folyó mentén, a hajóállomásra lecsodálkozó magas parton utoljára szuszog fel a harmonika, még néhány dallamfoszlány, magyar is, csuvas is, és búcsúzunk a csodálatos szépségű, meghitt hangulatú kis üdülőfalutól. Felíénylik a víz alattunk, és messziről idekacsingatnak már Csebokszári hunyorgó fényei. A Volga adott életet a városnak. Most a városon a sor. Ö ad életet a folyónak. Üj életet! Mi ott feszítettünk az elnökségben, egy méterrel magasabban, mint a fiatalok. Tudom, megtiszteltetésnek szánták, de valahogy jobban éreztem volna magamnt közöttük. Szép jegyzetfüzetet kapott mindenki, benne mesterien előkészített »felszólalási jegy«. Mintha már nem tudnánk kézfeltartással jelentkezni... Jegyzőkönyvet nem vezettek, a technikát hívták segítségül. Mikrofonba kellett felszólalni, hogy ez Is gátolja felszabadultságunkat Hangulattalan, formai »követelményektől« merevedett meg minden — pedig amit mondtak, amit hallottam ott, az igaz, őszinte, komoly dolog volt De nem fiatalos! Mintha megtanulták volna tőlünk, öregebbektől azt is, amit nem egészen jól csinálunk. Felszólalók. Egymás után állnak az emelvény mikrofonja elé, figyelem: remeg a kezük, zavartak. Többségük felolvassa mondandóját. Egy részük gondosan jegyzetelt hozzá különböző kiadványokból, mert óvatos. Feltétlenül jót akarnak mondani, elvileg, eszmeileg is tökéleteset Mert nem érzékelik eléggé a tévedés lehetőségét. Pedig akkor lenne ám csak igazán vita a vita, pedig akkor ismernénk meg igazán fiataljainkat Nem őket hibáztatom. Szeretem őket és szeretném, ha felszabadítanánk valameny- nyiüket ezektől a görcsöktől... Gytcritó Géza (FolytatjukJ Jönnek az úttörők. Szép jelenet, tje har~’üattalan. Egy kislány elmondja a pedagógus által megírt — tőle teíjeeem Idegen — hárommondatos felnőtt szöveget. Aztán már derűs, hangulata és őszinte • köszöntés, am.kor együtt énekelnek: »Élni ma szép, élni ma jó, élni ma boldogság...« Ez már a fiatalok hangjai S aztán hozzák a celofánba csomagolt szegfűt. De miért nekem, miért az elnökségnek? Nem elég megtiszteltetés, hogy meghívtak közéjük? Legszívesebben levinném a virágot egy kislánynak. Azt hiszem, ő sem érti, hogy miért én kaptam. Szünetben neki is adtam, ő dolgozott meg érte. Mintha megrökönyödés követte volna szokatlan tettemet... Felnőtt felszólalások. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy mégsem általában a felnőttektől tanulják a sablont Mert fiatalosan és közvetlenül beszéltek, úgy, hogy arra igazán oda kellett figyelni. Emlékszem, Kozma Lászlóné valami nagyon egyszerű és nagyon magvas dolgot mondott: »Tőlünk tanultok, szeretném, ha büszkék lehetnénk rátok.* Érzik ugye ennek a munkásasszonynak a bölcsességét? •Van egy kis unokám — mondta ezután —, lehet, hogy ti lesztek a példaképei...« Kell ennél több? Es örül a szivem, mikor valaki véletlenül úgy kezdi a felszólalását hogy »Kedves lányok és fiúk, barátaim...« Mert az is Igaz, hogy »Igen tisztelt küldöttértekezlet« — csak nem belülről jön... S a »félsz« 1$ megnyilvánult, figyeljek csak. Az egyik munkásasszony szeretettel és őszintén »gyerekek*-nek nevezte a küldötteket. Aztán megrettent hirtelen, és bocsánatot kért érte. Azzal magyarázkodott, hogy ne haragudjanak, tulajdonképpen saját gyerekeinek tekinti őket. Hát baj ez? Bocsánatot kell kérni ezért? Végre egy közvetlen emberi hang, amit visszavonulás követ? Ugye, értenek engem? Hallgattam az igazgatót, ö is fiatal még. és fiatalosabb, mint a fiatalok. Neki már szabad? Rendkívül rokonszenves volt, amikor azt mondta: »Néni *ano*Amalom ez a gyár, tán» tulajdonosok vagyunk mindannyian. És mi sem vehetünk mindent észre. Mondják el a fiatalok, hogy mit csinálhatnánk jobban, hogy hogyan tehetnénk szebbé az életüket itt a gyárban.* Figyeltek rá. Aztán ebédszünet volt. ■ beálltam a sorba az önkiszolgáló üzemi étkezdében. Hárman Is Jöttek, vonszoltak: nem, a vendégeknek máshol van terítve... Ugyanabból a műanyag tálból ettem a sto- kerájlevest. s ugyanazt a második fogást. Csak különválasztva tőlük. Nem tehetek róla, de én úgy szerettem volna velük együtt lökdösődni a sorban, s odaülni ahhoz az asztalhoz, ahol ő(k kanalazták a levest... fan eir régi Miau. az» címe, hogy Lázadó. Sohasem kellett a zsűrinek, s a íanyal- gásból tudtam: csak az fogadhatja sanda mészárosként s lázadást, aki bizonytalan talajon áll, s nem képes fölfogni « fogalom pozitív jelentését. Pedig az én lázadóm gvökere mélvhe fúródott s a föld a mi földünk talaia. A nyesegetés hasznos, jó dolog; nem ölni, nem gúzsba kötni, hanem formálni akar. Senki sem veheti zokon az ifjú fától, ha a mi talajunkba ka- oaszkodva lázad a becsontosodott szokások, a meggörcsö- södött sablonok ellen a célért — fiatalosabb hévvel, lendülettel ... Csak meg kellene tanulnunk gyönyörűséggel nézni a feltörő. rügyező ágakat, s hagynunk, hogy őszintébbé, lazábbá nőhessen, mint amilyenné jó szándékkal, de néha túlzott megfontolással mi tudnánk tenni... Jé veri Béla SOMOGYI üiepiiAP 5
