Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1971-09-12 / 214. szám
ZENEI KRÓNIKA Pódiumon a népművészei 4 Magyar Rádió szórakoztató zenei hete alkalmával a közelmúltban népdal- és nótaesten hallgathattuk a magyar népzene jeles tolmácsolóit a Zeneakadémián. Az érdekes műsor »házigazdába« Béres János volt, akit már régen ismerünk a rádióból, a Muzsikáló képeslapok*, valamint a »Faluról falunak — muzsikával* kedvelt önálló műsorból. Béres János járja az országot, mindenütt otthon van. Ismeri a népművészeket, szereti őket, és talán ezért is esett rá a választás, hogy ezt a szép rendezvényt ő »tálalja« a közönségnek. A házigazda szerepén túl a Borsod megyei kis község szülötte szerető testvérként vette védőszárnyai alá az ország különböző tájairól érkezett előadókat. Az ■ alig egyórás előadás csak ízelítőt adott a magyar népzene kimeríthetetlen kincsestárából. Kicsitől nagyig, tizenévestől hetvenévesig felvonult a népi muzsika tol- rnácsolóinak színes tábora. Megismerhettük á hagyományőrzőket, hagyományápolókat, sőt a kísérletezőket is. Hazánkban a legelterjedtebb népi hangszer a citera. Régen alig akadt olyan falusi ház, ahol citera ne lett volna. Az előadók közűi most is jónéhányan csaltak ki ebből a régi hangszerből fülbemászó dallamokat. Régi gyermekkori tudományát elevenítette fel dalaival és citerakíséretével Gyalog Magda mezőtúri népi énekes. Pribojszky Mátyás, a visontai erőmű munkása egy évvel ezelőtt Kecskeméten, a népzenei fesztiválon tűnt fel. A fiatal, csepeli származású Pribojszky Mátyás játszi könnyedséggel, változatos hangszínekkel, szépen muzsikált; akkor is, most is nagyon tetszett citera-játéka. Nagy Janó síié tömörkényi fiatalasszony népes családjából — fiaiból és leányából —< citerazenekart hozott össze. A családi zenekar kísérte Nagy Jánosné énekszólóját. Szép számmal vonult fel a Pest megyei Túra község előadógardája is. Közismert, hogy még a század elején Bartók Béla első útja TúráÁPRILY LAJOS: NÉQYSOROS (Esküvőre) ^Maholnap őszi ködben álJ a házunk« s körül a fák is mindmegannyian. S huszonöt Ősz után a pesti őszben csendben megindul, s megy, megy a fiam. (1938 október) (Őszi csoda) Szemem maholnap ősz! színt se lát, sem tarkaságot fenn a hegy fokán. Be láthattam egy őszi szép csodát; láttam októberi dédunokám. (1967 április) Kerék Imres Vadgesztenyefa Gesztenyesátor gesztenyetorony vadgesztenyefa nomád rokonom Csillaigkoronás cinkepalota gonddal erezeti hitem oszlopa szél érverése gallyaid között szemem az éggel te összekötöd. Bolygónyi kaptár, alomszövedék, hajdani arcom őrized-e még? Gyökered alá bújt gyerekkorom, árnyékod alól fölmagasodom ra vezetett, ahol ma is élő a néphagyomány. Az előadáson Szaszkó József — a népművészet mestere — régi népdalokat játszott citerán. Sara Ferenc — furulyás népművész — vidám hangulatra derítette a közönséget egyik Bartók Béla gyűjtötte népdallal. Az idős, fejkendős Jula néni — Tóth L. Mihályné, ugyancsak a népművészet mestere — ízes kiejtéssel, közvetlenül, természetesen énekelt. Dévai Nagy Kamilla gitárral kísérte saját énekét, majd pedig a hévízgyörki Dózsa Termelőszövetkezet menyecskekórusa következett. Egymás karjába kapaszkodva, népviseletbe öltözötten, mosolyogva daloltak régi altatónépdalokat. A KISZ kb által 1970-ben alapított .»Ifjú Népművészek Mestere« kitüntetést elsőnek a fiatal soproni óvónő, Budai Ilona nyerte el a »Repülj páva« versenyen. Buday Ilona megnyerő külsejével, szépen csengő tiszta hangjával befészkelte magát a nézők szívébe. Kallós Zoltán erdélyi népdalgyűjtéseiből énekelt Utolsónak hagytam — nem véletlenül — a legérdekesebb, legmegnyerőbb műsorszámot. Három budapesti fiatal: Ferencz Éva, Halmos Béla és Sebő Ferenc szenvedélyes kedvelői a népzenének. Kutatómunkájuk nyomán a Magyar Tudományos Akadémia új népdalgyűjtéseit megismerve, szorgalmasan tanulnak, ismerkednek a népzene gyöngyszemeivel. Jól összeválogatott dalaikhoz különféle hangszereket alkalmaznak. A gitáron, hegedűn, dudán kívül ügyesen játszanak a ma már szinte alig ismert tekerőlanton, népi nyelven: a nyenyerén. A »trió« leánytagja, Ferencz Éva a »Repülj páva« egyik süseres részvevője. A műsorban Ferencz Éva szép, erős hangján gyűjteményes népdalfeldogozáso- kat énekeit szólóban, s a három fiatal együttes énekszámában igen jól érvényesült a háromféle szólam. A Halmos-trió maivá tette mindazt, amit sokan már elavultnak vélnek. A népköltészet dalaitól a népballadáig a népművészet minden területe ismerős a mai embernek. Nemcsak ha- , zánkban, de más országokban | is a zeneköltészet, a zene mesterei, szerzői mintegy megmerítik hangj egyes korsójukat a nép költészetének, zenéjének kútjából. Mert a nép ősi zenéje minden régi és mai zene forrása. Ebből a forrásból oltotta szomját Bartók is, és még sokan a régiek, maiak, és a jövő művészei is. Soha nem élt ennyire a népek muzsikája, mint ma. A Zeneakadémián rendezett előadás is felvillantott a népdalgyűjtés eredményes, szép mnkájának színeiből, elmélyítette a hagyomány tiszteletét, és kedvet adott a további munkához. Gáspár Judit Pilinszky Jánosa Intelem Me a lélegzetvételt! A zihálást! Me a nászasztalt! A lehulló maradékot, hideget, árnyakat. Ne a mozdulatot! A kapkodást. A kampó csendjét, azt jegyezd! Arra figyel), amire városod, az örök város máig is figyel, tornyaival, tetőivel, élő és halott polgáraival. Akkor talán még napjaidban hírül adhatod azt, miről hírt adnod itt egyedül érdemes. lmok, akkor talán nem jártál itt hiaba. A parkőr tejet és kenyeret evett a tejivóban. A zöld pulton félliteres üvegkorsó állt, mellette a kenyér, negyed kiló egyben, s a parkőr bütykös ujjaival mindig újabb darabot tépett le belőle. Olyan volt, mint egy kopott öreg madár. A tejivőban tejeskannák csörömpöltek, kenyerek puffantak a polcon, a tejföl vastagon és illatosán csöppent le a merőkanálról, az üveglap mögött sárga sajtok, cukrozott tészták, barna tetejű pogácsák, köménymaggal behintett sütemények pompáztak, és egy kislány, nyafogó hangon azt mondta: de mondom, hogy nekem vajas kifli kell! Mozgalmas délelőtt volt, és az ajtón besütött a nap. A parkőrt senki sem vette észre. A parkőrt sose szokták észrevenni, máskor sem, mikor a füvek és bokrok közt bóklászott hosszú, hegyes végű botjával. Néha egy fiatal anya felnézett a könyvéből, álmatagon körülpillantott, aztán a gyerek után kiabált: ha nem jössz vissza azonnal, odaadlak a bácsinak! Ilyenkor a parkőr szjye összeszorult; megállt, hogy szól valamit a gyereknek, de az gyanakodva és irtőzattal meredt rá. A parkőr pedig elbújt a házak mögött egy elhagya- tottabb padra, és hosszú percekig ült ott meghúzódva, mint bogár a fűben. Lassan rágta a kenyeret, süppedt szája csendesen és megadóan mozgott. Apró szeme szórakozottan páztász- ta a köményes süteményeket. A fakó egyensapka leért a füléig, mintha az idők folyamán hozzánőtt volna a fejéhez. A piros betűk a karján díszelegtek, ott, ahol a gyászszalagot hordják az emberek. A kék R betű közül az egyik kisebb volt, afféle nyomorék a hatalmas, pókhasú Ö nyomasztó árnyékában. Aztán kiürült a tejeskorsó, és akkor a parkőr szép renTENQERPARTI FÉNYEK Hallama Erzsébet: n parkőr desen becsomagolta egy fél újságlapba a megmaradt kenyeret. Nehezére esett megválni a jó szagú, mozgalmas helyiségtől, odakint ilyentájt mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozott. Háziasszonyokkal, akik lihegve hurcolták szatyraikat, egykét üzleti ügyben igyekvő, komor férfival meg a félszemű postással, akit kerülni igyekezett Egyszer köszönt neki, és a félszemű gőgösen elfordította a fejét A délutános iskolásgyerekek is lejöttek néha, de többnyire az erkélyeken és ablakokban bukkantak fel, hátrapislogtak a szoba felé és suttyomban kihajítottak valamit: diót, kavicsot, törött gombot, csikket. Egyszer egy körtecsutak eltalálta a parkőrt, fuldokló vinnyogás hallatszott felülről, a parkőr mereven továbbment, és csak a ház mögött törölte le az arcát. Estére már nem haragudott a vihogó gyerekre, csak ült a szobája mélyén a sötétben, és megint a háborúra gondolt, amikor a feje fölött vadul dübörgött és villogott az égbolt; és ő alig szólt valakihez, csak csinálta, amit mondtak, alig vette észre, ha ráordítottak vagy meglökték, mert egyetlen gondolata volt csak, hogy hazajusson. Aztán hazajutott, s ptt állt a romok között, és próbálta megérteni, hogy az asszony meg a gyerek meghalt. Lassan hozzászokott a valósághoz; a parkőr parkőr lett, szája besüppedt ráncps arcába, és apró, kifejezéstelen pontokká zsugorodtak a szemei. Zölden ragyogott a fű, s könnyű párákba burkolózott MINIATŰR A BETÖRŐ A rabló már hetek óta a‘ Nagyáruházban őgyelgett. Vett is egy-két apróságot, hogy viselkedésé ne legyen feltűnő, de közben a terepet figyelte. Végre1 egy délután, amikor legzajosabb a forgalom — s a detektívek figyelmét a kisstílű zsebkendőtolvajok Is lekötik, besurrant az árüház raktárába. Üres ládatornyot húzott maga elé. A mögött, a falhoz tapadva várta ki az időt. Aztán éjfél tájban kisétált rejtekéből, s övé volt az egész épület, mind a hat emeletével, az emeleteken legalább hatvan árucikkosztállyal és az osztályokon a mérhetetlen értékű készlettel. Egyedül volt e rászakadt gazdagságban, mint Ádám a bűnbeesés előtt. Már nem érzett semmi félelmet, legfeljebb a bőség zavarát. Ügy döntött, hogy először az ékszerészek utcáját keresi fel, és megtömi a zsebét drágakövekkel Ám a raktárt a játékosztály mellett rendezték be, S amikor a rabló előbújt magányából, pillantása egy gyönyörű villanyvonatra esett. Ez lett később a veszte. A rablónak ugyanis példátlanul mostoha gyermekkora volt: iszákos apa, korán elhunyt anya, kilenc testvér. Ö is, akár a többiek, száraz kenyérhéjat rágott gyermekkorában. Ki vett volna hát játékszereket neki? örült, ha egy Frank-kávés dobozt húzhatott maga után a porban, zsinegre fűzve. A rablónak nem volt gyerekszobája Villanyvonata sem volt soha, természetesen. Ezért most nem tudott ellenállni a kísértésnek. Mihelyt a gyönyörű játékszert megpillantotta, ' valami ősi vágytól hajtva, tüstént lerakta a földre: egyszer, csak egyszer legyen még része az elmulasztott gyermekkori élvezetben ! Bekapcsolta az áramot, és önfeledten ' figyelte a líörbe- körbe száguldó kocsikat, »Jaj, de szép!. . Jaj, de szép...! Észre sem vette, hogy közben reggel lett. Az áruházba érkező takarítónők találtak rá, amint a padlón kuporogva a villanyvonattal . játszik , A takarítónők persze azonnal értesítették a rendőrséget, Gaisá! Pongrác a távoli domb, mikor a parkőr kilépett az utcára. Szerété ezeket a házakat, fehér, égbeszökő falaikat, feketesárga ablakaikat, a tetejükön ágaskodó százféle antennát. Voltak« itt hét meg nyolcemeletes házak is, és a parkőr egyszer — alkonyattájt — íölballagott a legmagasabbikra, mert szerette volna tudni, milyen lehet onnan felülről. Szép volt onnan felülről, de a parkőrnek nagyot dobbant a szíve, mire fölért, és furcsa, imbolygó bizonytalanságot érzett. A háromszögletű ^gyep és a bokrok nevetségesen kicsinek látszottak. Aztán búgva megindult háta mögött a lift, a parkőr összerezzent és gypr- san visszafordult. Gépiesen böködnl kezdett a botjával. Arra gondolt, itt gyorsan összeszedi a szemetet, aztán leül egy padra, ügy, hogy a nap az arcába süssön. És miközben szedegette az elhagijált buszjegyeket és tízórais papírokat, egy kék szempár követte megbűvöl- ten a mozdulatait. A parkőr nem vette észre a kisfiút, aki kék nadrágot és csíkos trikót viselt, és a szeme egészen kék volt. Kicsi fiú volt, a korláton ült, és harangozott, a lábával, de ahogy nézte a parkőrt, a harangozás lassan abbamaradt. — Mit csinálsz? A parkőr megállt, és belebámult a kék szemekbe. Gyanakvása elröppent, sőt, elfogta az igyekezet, hogy mindent megmagyarázzon. — Szedem a szemetet. Nekem kell vigyáznom a parkok tisztaságára. — Miért? — Én vagyok a parkőr. Ide is van írva a karomra, ni. — Akkor miért nincs . bajszod? — Hát... — Mert nein is őr vagy — ujjongott a kisfiú. Titokzatos arcot vágott: — Te egy varázsló vagy. Azért van az a bot a kezedben, hogy ha akarod, elkergesd a felhőket meg a boszorkányokat. Ez varázspálca, ügye? Még a sárkány ellen is elég erős. Ugye? — Lehet — motyogta a parkőr, egy kicsit elvarázsolva. — Bár ezzel a pálcával... — Ne is folytasd! — a kisfiú megértő arccal nézett rá, — Mert a varázslóknak is fáj néha a derekuk. Nem tudsz lehajolni? Na, várj csak. tartsd a botot.... A parkőr tartotta a botot, a kisfiú pedig ráhúzta a papírt, amit fölemelt a fűről. Ezt .párszor megismételték. A kisfiú árgus szemmel vizsgálódott, de a szemét elfogyott Akkor töprengve nézegette a bot hegyére tűzött fecniket. — Szórjuk szét! javasolta. A parkőr furcsán érezte magát. Kék és arany fények ragyogtak fel a messzi múlt- . bóL Gépiesen razta a fejét. — Van egy nagymamám, az is ilyen öreg — kiáltott fel a kisfiú. Támadó akart, lenni, de csak csalódott volt. — Az is mindig a fejét rázza. Te sem vagy igazi varázsló. Ha én nagy leszek... n parkőr nézte a kék szemeket, amelyek kitágultak a vágyakozástól, és megfeledkezett mindenről, még arról is, amire az elején gondolt: hogy a kisfiút mindjárt keresi az anyja. — Gyere — suttogta a kisfiúnak — ott, a másik kapu előtt rengeteg papír van. Ha akarod, odaadom a varázspálcát. — Te rendes varászlő! — kiáltotta a kisfiú. — Nagyon rendes varázsló vagy, tudod? És átgázoltak a füvön. A kisfiú harci kiáltásokkal hadonászott a varázspálcával, s a parkőr, alig tudott lépést tartani vele. A szíve ritmus- talanul vert a megerőltetéstől. Baranyl Ferenc? Angyalföld A Váci út mögött, a Duna-part iránt imbolygó népbüfé sejlik a sárga ködből, ide gyűlnek be mind az Elzett és a Láng legbarnább gondjai, fakulni szőke fröccstől. Szemben, vadonatúj panelház ablakából idilli is lehet ma már a lenti kép: rizling fakó köde — akár egy sárga sátor — takarja fröccsözök vitáit, ponyvaként. Még hullámzó nagyon a pultoknál-időzés felhő kerekedik most épp a homlokokról, aztán a nap kisüt, a csapos újra tölt és a lángos zsírja is nyugtatgatón dorombol. A sárga sátorok alatt hol vacogó, hol tüzelő tömeg hullámzó képe nékem kényelmetlen nagyon. Mert szégyellni való panelfalak között felhizlalt megvetésem, SOMOGYI SSPtAP fasásaap, 19*31. szeptember 12, 1
