Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1971-09-09 / 211. szám
FERIHEGYTŐL LIBERECIG Folklóréi rkusz Tér ka néni színes ceruzái — Inkább nyújtják, mint emelik Amikor kedves öreg ismerősöm megtudta, hogy tíz napra Csehszlovákiába utazom, boldogan ölelt magához: — Fiam! ígérd meg, hogy benézel Érsekújváron Terka néniékhez. De nehogy délelőtt menj, mert nincsenek otthon. Terka néniről már valóban sokat hallottam, tőle származó színes % ceruzakészletem általános irigységet váltott ki osztálytársaimból, s > bár rajzolni nem tudtam vele, mégis »cseszkóból« való volt. Érsekújváron nem jártam, és miután a címet elfelejtette odaadni, lelki ismene tfurdalás nélkül ültem fel a Ferihegyi repülőtéren a TU—134-esre, hogy ötvenöt perc múlva Prágában érezzék szilárd betont a lábam alatt. A csehszlovák fővárosban idegenforgalmi hivatal, szálloda, kicsomagolás, indulás a városba. Ki tudja, hány millió külföldi első programpontja ez, így az enyém sem lehetett más. A villamos a Vencel téren tett le — első csalódásom Prágában, mert ez nem tér, hanem egy széles utca, — miközben érdeklődve figyeltem a csinos kalauznőt aki sárgarépát majszolt és a Svejket olvasta. A Cseh Tájékoztatási Iroda vezetőjétől, Schwitz elvtárstól kapok néhány jó ötletet, aztán irány a Moldva-part, mert a víz mellett mégiscsak jobban elviselhető a hőség. Az újságíró szövetség utcája a rakpartba torkollik, s máris előkapom a fényképezőgépemet, amikor a Budapestről már ismerős Hotel Intercontinental óriás épülete öt- lik a szemembe. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nyüzsögtek a munkások az építkezésen. Nem is csodálkozom, amikor elmondják, hogy már régen készen kellene lennie, de hiába, az építőipar teljesítőképessége itt is az igények mögött kullog. A várra néző szálloda egyébként nem olyán magas, mint a miénk. Ennek az az oka, hogy inkább — h kilátás és a városesztétika miatt — nyújtják a házat, mint emelik. Két hatalmas transzparensen sétahajókázást és a Csehszlovák Állami Népitánc- és Énekegyüttes fellépését hirdették, elhatároztam, hogy mindkettőre elmegyek. A vízi sétából sajnos semmi sem lett, de a Szász-sZigeten levő épület előtt ácsorgó tömeg egy pillanat alatt eldöntötte esti programomat. Megmuattam a jegyszedőnek újságíró-igazolványomat, s megkértem, ha lehet, adjon egy belépőt. — Kérem, ez nálunk nem Ságtól alig-alig támolygó táncosokat. Érdekes volt, hogy a humoros népi táncjátékba mennyi akrobatikús elemet épített a koreográfus, s bizony, aki elhitte, hogy négy parasztlegény egymás nyakáérvényes — közölte ékes né- ban a legeredetibb csehszlovák folklór, az egy cirkuszi este élményével távozott. Vegyes érzelmekkel távoztam a »turistacsaíogató« produkció végén, s az az egyetlen polka, amelyik valóban falusi hangulatot idézett, nem tudta elnyomni bennem a mérgelődő, zsémbelődő hangot. Miután másnap hajnalban már a sör városában, Pilzen-1 ben vártak, áttanulmányoztam néhány kiadványt erről a szép, a barokk és a reneszánsz építészeti stílust reprezentáló városról, s azzal a gondolattal tértem nyugovóra, hogy másnap az ősforrásból csordogáló aranysárga nedűvel köthetek egészen közeli barátságot. Saly Géza (Folytaijuk.) metséggel, s én megnyugodva tettem zsebre a kis könyvecskét. Nem csalódtam, A kilenc tagú népi zenekar bevezetője nagy sikert aratott, állandóan, villogtak a vakuk — nyugati turista Kodak és vaku nélkül nem létezik —, majd amikor bepör- dült az öt táncospár, megvadult amatőr fényképészek hada rohant a színpad elé, hogy az itt is derékig perdülő szoknyák látványát megörökítsék. A műsor első részében egymást váltották a tánc- és énekszámok — amolyan íz és szív nélküli produkciók —, a közönség hálája azonban nem ismert határt. Tapsoltak, doboltak, kétszer-'náromszor új- ráztatták a melegtől és fáradHelyreállítoiták a Yőrösberényi erődtemplomot Vigyázat - bosszúságveszály! Hároméves munkával helyreállították a Balaton-felvidék egyik legszebb műemlékét, a vörösberényi erődtemplomot, amely még a tatárjárás előtt épült. A viharos századok megviselték falait, s a korok változó ízlése többször módosította stílusjegyeit. A nemrég befejeződött helyreállítás során a Műemléki Felügyelőség gondot fordított az eredeti vonások hangsúlyozására. A vörösberényi református erődtemplomot már »megfiatalodott« formában láthatják a turisták. — Maguk lesznek a szomszédaink? — érdeklődik barátságosan egy fiatalasszony. A kérdezett — nagyon sajnálja —, de nem az új szomszéd, hanem az OTP képviselője. — Akkor azt mondja meg, mikor lehet ide beköltözni?! — vált át a fiatalasszony barátságosról harciasra. — Két hét múlva talán, három hét múlva biztosan — hangzik a diplomatikus válasz. A helyzet — enyhén szólva —- reménytelennek látszik, a tulajdonosok egy része mégis boldogan botladozik a hul- lad^ktorlaszok között. . Lelki szemeikkel már hófehérnek látják az egyelőre habarcstól feketedő fürdőkádat, és átlátszónak a mészfröccsökkei »lefüggönyzött« ablaktáblákat. Mások, a pesszimisták, savanyú képpel mustrálgatják a parkettet, megállapítják, hogy »hézag van«, és a balkonra nyíló ajtón máris rossz a kilincs, vagy egyáltalán nincs. Mindezeket szigorúan oda- körmölik azokra az űrlapokra, amelyeket az OTP küldött. Persze nemcsak embereket lehet igazán »lakva megismerni«, lakásokat még inkább. Sok későbbi bosszúság forrása lehet az olyan alattomos hiba, amelyik fölött a legélesebb szem is elsiklik az első látásra. Ezt a bosszúságveszélyt próbálja minimálisra csökkenteni az OTP akkor, amikor még a hivatalos átadás—átvétel előtt »rászabadítja« a lakásokra a tulajdonosokat. Böngésszék csak át a »gazda szemével«! Mi tagadás, aki leszurkolta a 150 000 forintos »beugrót«, az igazán elvárhatja, hogy új lakását kifogástalan állapotban »szállítsa« az építőipar, illetve az OTP. Hát ez ügyben »történtek erőfeszítések« — ahogy mondani szokás. A Pázmány Péter utcai tömbbelső első két épületét már lakja a nyolcvannégy — töb- bé-kevésbé boldog — tulajdonos. — Legtöbben a hézagos parkettet kifogásolják — mondja Felde Péter, a Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat technikusa. — Meg azt, hogy az eső becsurog az ablakon. Két fiú furcsa szagú masz- szát dörgöl szét a padlón. — Ez a folyékony parkett. Most szereztük be. Űj találmány,, az a rendeltetése, hogy eltömje a réseket. Viszont az a helyzet, hogy csakis pormentes állapotban köt, tehát előzőleg alaposan ki kéne porszívózni a hézagokat. Akkor tehát van remény! Elképzelhető, hogy a negyedik és ötödik épület nyolcvannégy lakásában már egy csöpp hézag se lesz? Reménykedni mindenesetre lehet. Arra azonban, hogy a típusablakok konstrukcióját — melyet állítólag tekintélyes szakértőgárda, tervezett és hagyott jóvá — megváltoztassák, még remény se lehet. Nem tudom. Talán ki kéne tanulnom a szakmát, mert laikus ésszel felfoghatatlan, miért hagyták el a régi, jól bevált kis párkányt, mélyről kifelé folyt az esővíz és nem befelé. Bizonyára elavult szem lélet egy »nyílászáró« szerkezettől azt követelni, hogy valóban zárja el a nyílásokat. Félreértés ne essék, erről nem a somogyi építőipari vállalat tehet, meg arról se,' ha a kilincs használat . után a használó kezében maradt, ök csak azt szerelhetik fel, amit kapnak. Tudom, nagy illetlenség részemről, hogy szóvá teszem azt a »kicsiséget«, miszerint egy lakást beköltözhetően kell átadni. Ezt a célt szolgálja a takarítóbrigád. Mert olyan is van. De minek? Háromnegyed kilenckor találkozom velük. A második emelet lépcsőfordulójában üldögélnek öten «r lányok, asz- szonyok —, és beszélgetnek; Mellettük egy, vödör és egy felmosórongy — puskapor szárazon. • — Munkafegyelem? — Fel« de Péter lemondóan legyint, — Ha megszorítjuk őket, egyszerűen felmondanak és odébbállnak. Az egyik lakásban két szó-; bafestő és mázoló ácsorog. Tanakodnak. Dolgozni kéne, de nincs anyag. El kéne menni anyagért. Mindez negyed tízkor, holott a munkaidő — hétfőn lévén — nyolckor elkezdődött. Amikor firtatni kezdem, mire készülnek, felháborodva mutogatják a kijavításra váró falakat: — Most tessék idenézni. Ez a parkettázók műve. Hát igaz, ami igaz, aligha tekinthető törvényszerűnek, hogy a parkettázó leverje a vakolatot... a mennyezetről. No de elég a gáncsoskodás- ból! örömmel jelenthetem, jót is tudok mondani az építőiparról. Szinte egyedülálló esemény, hogy egy új lakóteleppel egy időben az új, odavezető út is elkészül. Márpedig a Pázmány Péter utcában ez történik. Nem kis dolog. És az sem, hogy 210 család kap itt lakást... Rezes Zsuzsa A győztesMindenki bekapcsolta az új zsebrádióját; A csapat minden tagja hallani akarta, hogyan szól az ajándék. Pedig a rádió, melyet az Ifjú Gárda országos szemléjén az első helyezésért1 kapott a lövészcsapat, tulajdonképpen nem ajándék, hanem jól megérdemelt jutalom. Bese Rqzsa kezében egy serleg is van. Rajta a . felírás, amelyből mindenki megtudhatja, hogy- tulajdonosa első helyezést ért el az egyéni lövészetben. Szőke, mosolygós kislány. Meglátszik rajta, hogy sportol. De, hogy éppen sportlövő, az eszembe sem jutna. Inkább labdajátékosnak nézném. Talán kézilabdásnak. — Egy ideig kézilabdáztam Miután — hála a modern tudománynak, melynek segítségével az ember számára régóta óhajtott televigaszt feltalálták —, mindennapi életünk sokkal szebb és egyszerűbb lett. Ez a -r- merem állítani — korszakalkotó találmány óv minket és mindenkit az öngyilkosságtól, az önzéstől, az öncsonkítástól, az öntúlbecsüléstö! és számos le nem írható egyéb szerencsétlenségtől. Csak fel kell tárcsázni a megfelelő telefonszámot — amennyiben van az embernek telefonja —, amely a televigasz találmánya szerint is még mindig a meg nem valósítható vágyálmok közé tartozik, s az ember, ha megkapta a televi- gasz-kapcsolást, mindent frissen és felszabadultan elmond, ami a szívén, máján, gyomrában, begyében és másuft van elraktározva. Pontosan így tett a minap Szczesny Flimon kolléga is: — Jó napot! — mondta a televigasz vonalának. — Súlyos lelki depresszióban gyötrődöm. — Kritikusban? — így a Marek Antoni Wasilewski: TELEVIGASZ televigasz túlsó oldaláról egy hang. — Igen. Kritikus depresz- szióban. — Fogadja őszinte részvétem. ' — Hogyan? — morogta Szczesny Flimon. — Nincs szükségem az együttérzésére, ahhoz itt van számomra a Charitás. Önök azért léteznek, hogy engem telefonon megvigasztaljanak és alaposan kiönthessem bajaimat-gondjaimat. Ön egy közönséges tökfej, uram! Ért engem, uram? Égy tökfej! ön nem alkalmas a televigasz-hívatdlhoz, helyezkedjék el inkább egy vidéki termelőszövetkezetben! — Jól van, uram. Biztatni én is tudom. Csak ne hagyja el magát! Ön megsértett egy hivatásos pszichológust hivatásának gyakorlásában, telefonon. Mégis: ha elveszítené a türelmét, akkor tudom majd, hol találom meg ... Akkor azután nem ismerek semmiféle kegyelmet. — Fenyeget engem, uram? Maga szomorú büdösszegfű. Még az a jó, hogy maga egy hivatalból kirendelt televigasztaló, különben belerúgnék a ... Feleljen... — Értem, uram, ön azt kívánja, hogy én olyan magasan repüljek a levegőbe, hogy fenn az égbolt alatt meghaljak az éhségtől, mielőtt visszatérnék a mi szép és csodálatos földünkre ... Ez régi szólásmondás. Valami újabb nem jut az eszébe? Nem is csodálkozom, hogy depresszióban szenved. Mivel ön egy kis szürke töme- gecske, egy részecskéje annak az óriási tömegnek, mely benépesíti a világot, egy icipici csavarocska mindössze, egy, senki, aki nem válik ki a millíárdokból... ön tulajdonképpen egy közönséges a:-szel is pótolható lenne, miután olyanból, mint ön, „•ezer is akad. Most aztán megfejtettem önt. Lám, lám: semmi új nem jut eszébe, semmi új alakítás, semmi új ötlet vagy gondolat. Semmi sem rajzolódik ki az agyában, semmi figyelmet nem szentelnek a , többiek magának. Semmi esé- j lye Sincs előrelépni az élet J.étrafokavn, valami újat, eredetit kigondolni. Maga csak mindig az ezerszer hallott mondásokat ismételgeti, mint egy tarka tollú papagáj. Semmi találékonyság, semmi b ecsvágy, semmi célratörés. Semmi jövő nem áll maga előtt. Hallja? , / Néhány pillanatig csend uralkodott a telefonkagylóban, azután a drót másik végén zokogás rázta meg Szczesny Flimon kollégát: ' — Honnan tudja ezeket, pszichológus uram? — A mi televigasz-hivata- lunkban kizárólag elsőrendű szakemberek dolgoznak. Meg is tudom fejteni az ön lelki depressziójának a lényegét, önnek e pillanatban ugyanis kétezer zlotyira volna szüksége, de semmi pénze nincs. No, rátapintottam a lényegre?- Igen, uram, tökéletesen így van... De honnan tudja ezt? — Már megint ez az örökös honnan? Ez kérem egyáltalán nem fontos. Csak az, hogy mielőbb megvigasztalódjon. — Szépet és igazat mond... Vigasztaljon tovább, kérem! Szczesny Flimon kollégának eme kérésében minden reménye ott lappangott, — Igen, igen, én— televigaszt nyújtok önnek, uram — folytatta a hivatal pszichológusa —, de nekem is szükségem lenne kétezer zlotyra, és képzelje, egyetlen fityingem sincs! És nagyot sóhajtva, letette a kagylót. Fordította: Révész Tibor is — mondja. — Aztán abbahagytam. — A lövészet mikor kezdődött? És hogyan? — Félig-meddig családi hagyomány nálunk. Édesapám foglalkozott ezzel a sporttal. Érettségi után a Kaposvári Villamossági Gyárba mentem dolgozni. Két évvel gzelőtt:. alakult ott egy lövészklub. Édesapám biztatására jelentkeztem. És bár előbb is lett volna rá lehetőség, ott vettem először puskát a kezembe. Először persze nehezen ment Ugyanúgy, ahogy a többi kezdő, még a táblát sem találtam el. Aztán sok-sok edzés következett, járási, megyei versenyek'és életem első nagy versenye — a dátumra pontosan emlékszem: 1070. október 4-én az országos honvédelmi lőí* vészverseny. Már az is nagy eredmény Volt, hogy oda eljutottam. A részeredmények alapján. az eredményhirdetésig úgy tudtam, hogy harmadik vagyok. Mondanom sem kell, milyen boldog voltam. Az eredményhirdetésnél derült ki, hogy csak a negyedik helyet sikerült elérnem. Az idén már valóban harmadik lettem. Jövőre talán ... De ezt nem szabad elkiabálni. — Szavaiból kiderül, hogy szereti ezt a sportot. — Egyszer ’munkából mentem hazafelé, amikor összefutottam a lövészekkel. Éppen az új puskákat mentek kipróbálni. Nagyon rossz lett volna, ha akkor nem mehetek velük. Igaz, hogy hazafelé igyekeztem, de a busz úgyis késett, legalább hasznosan töltöttem el az időt..." — Miért szereti ezt a sportot? — Mindig vonzódtam az érdekességekhez, olyan dolgokhoz, amiket kevesen csinál- . nak. Ezt a sportot viszonylag kevés nő űzi. Jól még kevesebb. — Eddig a villamossági gyár lövészklubjában elért eredményekről beszélgettünk. Az országos elsőséget az Ifjú Gárda-versenyen érté el. Hogyan került ide? — A lövészet hozott ide is. Először csak azért jöttem, mert hívtak, hogy szükségük van jó lövőre. Aztán * részt vettem a foglalkozásokon, kint voltam a nyári táborban, és tetszett. Most már (itt tartok, hogy én szervezek a gyárban Ifjú Gárda-szakaszt. — A lövészeten kívül mi foglalkoztatja még? — Elsősorban a munkám. Most készülök műszerészszakvizsgát tenni. Nagyon szeretem a festészetet, reprodukciókat gyűitök, ' — És a lövészet meddig lesz az első helyen? — Még nagyon‘sokáig. Simon Márta SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök. 1971. szeptember 9. I