Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1971-09-26 / 226. szám
Az operaművészet csúcsain A moszkvai Nagy Színház magyarországi vendégjátéka „Elífirdull már, h°gy az első felvonás szünetében tudtam csak üdvözölni a partneremet, mert mielőtt a függöny felgördült volna, még csak nem is találkoztunk.« Ezeket a szavakat Galina Visnyevszkaja mondta el azon a sajtókonferencián, amit még a vendégjáték megkezdése előtt tartott a moszkvai Nagy Színház, a — népszerű nevén világszerte Bolsojnak nevezett — nagyszerű operatársulat Budapesten. A kérdés, amelyre ezt a feleletet adta, az volt: Mi a különbség a Bolsoj és a világ többi vezető operatársulata között? S azért éppen Vis- nyevszkaja volt a legilletékesebb a válaszadásra, mert ugyan a Nagy Színház majd minden vezető művésze vendégszerepei külföldi opera- színházakban, de az elmúlt években a legtöbbet mégis Visnyevszkaját hallgathatta a milánói Scala, a New York-i Metropolitan és más nagy színházak közönsége. A nyugati operaházak rendszeresen világsztárokat hívnak meg vendégszerepelni — ezért előfordulhat, hogy a partnerek csak az előadás szünetében köszöntik egymást —, de a saját társulatuk kicsi, s elképzelhető, hogy együttes munka ilyen körülmények között nehezen bontakozhat ki. Amikor a Bolsoj operatársulata elsőként 1964-ben a milánói Scala színpadán vendégszerepeit, a kritikusok már felfedezték, hogy szinte nincs a világnak még egy olyan társulata, amelynek vezető művészei egytől-egyig, de kórusának minden tagja, zenekarának minden egyes részvevője olyan rendkívül magas színvonalon s olyan egységes tónusban, hangnemben, stílusban szólaltatná meg az orosz, szovjet és általában az európai operairodalom klasszikusait, mint a Bolsoj. A hagyományok ereje — mondhatjuk erre —, s joggal, hiszen öt év múlva a Bolsoj megalakításának éppen két- századik évfordulóját ünnepli majd. Első színészei, énekesei és táncosai árvaházi Az első orosz operák az egyszerű orosz parasztot, városi embert vitték színpadra. Nemzeti jellegéneit vonásait, életét mutatták be. Ugyanakkor a moszkvai színpadon a legjelesebb külföldi zeneszerzők: Mozart, Pergolesi, Cima- rosa, Salieri, később Verdi, Bizet, Wagner és mások művei is előadásra kerültek. Igazi fénykorát azonban a Glinka teremtette nemzeti opera megszületése hozta, majd később — a múlt század második felében — az »•Ötök-« néven számon tartott zeneszerző csoport, amely először tette világhírűvé a Bolsoj együttesét. AZ „ŰtÖk“-hÖZ tartozott Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij is, aki majdnem pontosan száz évvel ezelőtt kezdett hozzá Puskin szövegének alapján a Borisz Godunov komponálásához. »A népet én egy egységes, eszmétől áthatott, hatalmas személyiségként fogom fel. Ez az én feladatom. Megkíséreltem ezt megoldani az operában« — írta Muszorgszkij művének zongorakivonatára, amikor az 1874-ben kiadásra került. Ma már — mintegy száz év után — minden operabarát, egyáltalában minden színházszerető ember megállapíthatja, hogy ezek az elképzelések milyen nagyszerűen valóra váltak. A színpadon párhuzamosan két dráma folyik. Boriszé, a bojárból lett cáré, aki úgy juthatott csak a koronához, hogy egy kisgyermeket meggyilkolt, s lelkiismereti válsága szinte az őrületbe, majd végül a halálba kergeti. Más oldalról viszont először jelenik meg az orosz opera színpadán az éhező, a lázongó, az elégedetlen nép, amely nemcsak statiszta, hanem fő részese is Borisz bukásának. Már az első pompás kép, amikor egy kolostor előtt korbáccsal kényszerítik az egybegyülekezett szegényeket, hogy imádkozzanak: Borisz fogadja el a koronát; a színpadi megjelenítés erejével, a csodálatosan hangzó kórussal megkapta a bemutató nézőit, s azután egyre nagyobb lelkesedéssel kísérték végig a négy felvonást, közbe-közbe- tapsolva egy-egy különösen látványos, különösen szépen hangzó jelenetnél, egy-egy nagyszerű színészi, énekesi alakításnál. A koronázás pompás látványossága, a trónkövetelő vívódásai, a két szökött szerzetes mulatozása a kocsmában, a lengyel kerti ünnepély, ahol a trónkövetelő és szerelmének jelenete játszódik le, új fényt, új hangzást, új értelmezést kapott ebben a nagyszerű előadásban. Érdemes idézni az első megjelent kritikából, amely így írta le az ünnepi est élményét: »Megszólalt egy zenekar, s az első pillanattól kezdve éreztük a mű érzelmi-hangulati alaptónusát. Azt a tónust, amit prózai darab vagy költemény hallgatása, regény vagy elbeszélés olvasása esetén csak végkicsengésként, útravalóul foghatunk fel. Elindult a hangáradat, a színek számlálhatatlan sokasága, az egyidejű és egymást követő feszültségek és feloldások csodás kompozíciója, csatlakozott a kórus, aztán az egyéni érzelmek és indulatok színei olvadtak belé, s már nem is a történelmi cselekményt szemléltük, hanem saját magunkat: a bennünk megszólaló visszhangot.« A Borisz Gotíunovon mvüi a Nagy Színház társulata Csajkovszkijnak A Pikk Dáma című művét és Prokof- jevnek Magyarországon még nem játszott Szemjon Kotko című zenedrámáját mutatta be a tíz napig tartó vendégjáték során. S hogy ne csak a budapesti zenerajongó kevesek részesülhessenek a vendégjáték élményében, a Borisz Godunov előadását teljes egészében képmagnóra rögzítette a televízió. Hamarosan műsorára is tűzi, s így az egész ország részese lehet a különleges művészi élménynek. — bel — EGYPÉTER IVÁN: Barna manódal Minden kínos eltemetetlen versenyt cseng barna szemedben, Ahány dal elhangzott hajdan, mind ott szól barna hajódban.-2 ... Barna a lelked legbelül, kis barna manó hegedül, csak én hallgatom egyedül. IBY ANDRÁS: Őszi pasztell Sápadt, kék árnyak ingának. Egy fűzfaágon ring a nap, mint nagy tüzes golyó. A dombok lombja már veres, a fecske új hazát keres, bokron piros bogyó. Az égen lágy tündérkezek által szőtt csipkefellegek ezüstfátyla suhan. Ha az ökörnyál útra kél, meg-meglibbenti lomha szél, a nyárnak vége van. Magányba szédült néma est mindent pasztellszínűre fest: mezőt, bokrot s a fát. A kilcötőmunkás előtt Ülök a dombon, míg körül a föld homályba elmerül, s így ring az őszbe át. A Szépművészeti Múzeum modemszobor-kiállításáróL (Selmeczi Tóth János felvétele.) Sport és művészet Lengyelországban A sport ősidők óta ihletűje volt a művészetnek, s ennek a kapcsolatnak Lengyel- országban is megvannak a maga hagyományai. Sok lengyel művész örökítette meg a sport szépségét az irodalomban, a zenében, a képzőművészetben. A bemutatott művek sok esetben jelentős nemzetközi sikert is arattak. Így például az 1928-as amszterdami olimpián 11 lengyel költő, író, képzőművész, zeneszerző és iparművész nyert arany-, ezüst- és bronzérmet a nagy sporteseményt megörökítő alkotásáért. 1948-ban osztották ki az olimpián utoljára a művészeti díjakat. Egyedül Lengyelországban maradt meg az a szép hagyomány, hogy az olimpia évében — tehát négyévenként — megrendezik a sporttematikájú művészeti versenyt, amely az eddig szereplő ágakon kívül felöleli a művészi szőttest, a plakátot és a sportfotót is. A versenyeken igen nagy sikert arattak a lengyel szőttesek. A sport szépségét bemutató lengyel gobelinek és faliszőnyegek a torinói nemzetközi sportkiállításon arattak osztatlan elismerést, de nagy sikere volt a mexikói olimpia színhelyén rendezett kiállításnak is, amelyen lengyel iparművészek 38 szőttese szerepelt. A lengyel sportplakát és sportfotó művészeit több nemzetközi verseny díjával és oklevelével jutalmazták. A lengyel művészek most a barcelonai ni. képzőművészeti biennalén vesznek részt, ahol 67 lengyel érem és plakett, több mint 30 festmény, valamint 30 grafikai rajz kerül bemutatásra. Nyikolaj Noszov: NAGYOTMONDÓK neveltek és földműves jobbágyok voltak. Gazdag mecénások gyakran adták kölcsön (vagy végleg él is adták) saját jobbágyművészeiket a »szabad« színháznak. így a Nagy Színház első együttesét 74, a kincstár által vásárolt jobbágy színész és zenész alkotta, gyermekeivel együtt. ZbigniCT Rucinslti* ítél verse Eltávolodás Van oly pillanat amelyet te sohasem veszel észre van a gondolatnak bizonyos távolsága amelyet kifejezni nem tudsz majd soha amikor megallsz szótlanul a tér peremén mítoszt teremtve az eltávolodásról Öreg ház Nem sikerült kinyitnom gyermekéveim kulcsával az öreg ház ajtaját. Amikor elmentem ablakaiban kihunytak sorban a fények és gyermekek integettek onnan szelíden búcsúzva a mosoly halovány kendőivel. bengyel költő Fordította; Szlrstay Endre isutka és Sztaszik a parkban ültek egy pádon, és beszélgettek. így: — Sztaszik, te hány éves vagy? — kérdezte Misutka. — Kilencvenöt. Hát te? — Én száznegyven. Tudod, régebben én nagy voltam. Olyan nagy, mint Borja bácsi. De aztán kicsi lettem. Visz- szafelé nőttem. — Furcsa... Én meg előbb kicsi voltam, aztán megnőttem, majd ismét kicsi lettem ... S persze rövidesen nagy leszek majd megint. — Amikor én felnőtt voltam, a legszélesebb folyót is át tudtam úszni. — Keresztbe? — Dehogy! Hosszába) — Nem nagy vicc... Én egyszer a Csendes-Óceánt úsztam át. — Én meg repülni is tudtam. Miat a sas. — Tényleg? ... Hát akkor rajta, repülj! Hadd lássam! Sztaszik felpattant, kettőt- hármat legyintett a karjaival, mintha azok szárnyak lettek volna, majd csendesen visz- szaült Misutka mellé: — Már nem megy ... teljesen kijöttem a gyakorlatból. Nagyon régen repültem utoljára ... Misutka elmélázott. — Én egyszer — szólalt meg kisvártatva — fürödtem a tengerben és rámtámadt egy cápa. Persze én sem hagytam magam: jól orrba vertem, mire a cápa leharapta a fejemet — Ezt már aztán nem hiszem ! Ez már hazugság .. . Hiszen altkor meghaltál volna/! — Ugyan!... Kiúsztam a partra, és hazasétáltam. — Fej nélkül?! — Persze, hogy fej nélkül!... Az ember a lábával szokott sétálni, és nem a fejével! — Nagy lókötő vagy, hallod-e?! Hiszen a fejed most ott van a nyakadon. Ez hogy lehet?! — Másik nőtt S ztaszik törte a fejét, törte, törte, nagyon szeretett volna túltenni Misutkán. Végül megszólalt: — Engem egyszer Afrikában megevett egy krokodil. — Ezt nem hiszem! — Pedig igaz. Nem hazu- dok. — Akkor hogyan élsz most mégis? — Mert aztán mindjárt kiköpött. — Még hogy kiköpött! — vakarta meg a feje búbját Misutka, — hiszi a piszi!... Hanem ezt hallgasd meg! Sétáltam egyszer az utcán, körülöttem villamosok, buszok, teherautók robogtak .. . — Ezt már hallottam — vágott közbe Sztaszik —, most majd az jön, hogy elgázolt egy villamos. Erről már hazudtál egyszer. Várd ki a végét! Mondom: megyek, sétálok az utcán, hát egyszer csak reccs! Ropog valami a talpam alattt. Mi a fene az, nézek a talpam alá? Mit gondolsz, mi volt? Egy autóbusz! Palacsintává tapostam egy autóbuszt!. Sajnos, nem vettem észre. hogy közeledik, így nem én voltam a hibás. — Ezt aztán meséld a..: — Nem hiszed?! — Nem! Méghogy palacsintává taposott egy autóbuszt! Nem mondanád meg, hogy milyen busz volt az? — Dehogynem. Játékautóbusz ... Egy kis óvodás játszott vele egyik kapualjban, és... — Mit hazudoztok ti itt már megint össze-vissza?! — toppanni oda váratlanul eléjük a szomszéd fiú, Igor. — Nem szégyellitek magatokat? — Nem hát. Mért szégyellnénk. Senkinek sem ártunk vele, senkit nem csapunk be vele. Csak kitalálunk egy-egy érdekes mesét, és kész! — Mesét! — legyintett Igor. Ócska hazugságot! — Az eszed tokját!... Te azt hiszed, hogy olyan köny- nyű ilyesmiket kitalálni? — Már mért ne lenne könnyű? Semmiség. — Hát akkor találj ki te is valamit! — Ahogy parancsoljátok! Már mondom is... izé, szóval ... Igor felbámult az égre, lenézett a porba, pislogott jóné- hányat, és hosszan, hosszan hallgatott. — No, mi lesz már! — sürgette a két fiú. — Mondasz valamit, vagy nem? — Mondok, mondok, csak hadd gondolkozzam már egy egy kicsit. Szóval. .. vagyis hát... Á, ti csak össze-vissza fecsegtek itt mindent, és semmi hasznotok nincs belőle. De ha én hazudok... izé, mesélek valamit, abból nekem hasznom is van.,. Mint például tegnap is. — Halljuk! — Tegnap anyu és apu elmentek hazulról. Ketten maradtunk otthon a húgommal. Irocska elaludt, én elővettem a konyhaszekrényből egy üveg lekvárt, és mind belak- mároztam. Persze, aztán begazoltam, hogy baj lesz a torkoskodásból, és kitaláltam valamit r>. Bekentem az alvó Irocscka száját lekvárral. S amikor anyuék hazajöttek, szóval a többit képzelhetitek ... — Képzeljük! A húgod kapott ki helyetted — pattant fel Igor mellől felháborodva Misutka. — Hogy te milyen arcátlan tudsz lenni! — Menj innen! — állt fel a pádról Sztaszik is. — Mi nem játszunk egy ilyen ... — Megyek is — indult el Igor. — Gyáva kis fajankók vagytok! Néhány perc múlva Misutka es Sztaszik is hazaindultak. Útközben megálltak egy iagy- laltosbódé előtt. Nagy nehezen tudtak csak összeszedni a zsebükből egy adag fagyira való aprópénzt. — Vegyünk egy adagot, és osszuk ketté! — javasolta Sztaszik. — Jó. Hazavisszük, és otthon kiskanállal pontosan kétfelé osztjuk. Házukban a lépcsőházban Irocskával találkoztak. A kislány az ajtajuk előtt ült, és pityergett. — Miért sírsz, Irocsclca? — kérdezte Misutka. — Anyu nem enged ki játszani ... a lekvár miatt „.. pedig pedig nem is én ... — Tudjuk — néztek a szemébe komoran a fiúk. — Mindent tudunk. De azért ne sírj, Irocska — vigasztalta Misutka. — Gyere, neked adom a fagyiból az én részemet. — Én is odaadom az én részemet — mondta Sztaszik. — Gyerünk! — De hát... de hát akkor nektek mi marad? önnyeit törölgetve tétovázott a kislány. — Velünk ne törődj ! — legyintett Sztaszik. — Mi már torkig vagyunk fagyival. Vagy tiz adagot megettünk ma. — Jobban mondva tizennégyet — lódított tovább Misutka. Vagy ha úgy vesszük... — Az mindegy, azért mégis csak osszuk el háromfelé — ajánlotta jószívűen Irocska. A fagyit háromfelé osztották, s az udvarra kiülve nyalogatták. — Nagyon finom! — cset- tintett boldogan Irocska. — Nálam senki sem szereti jobban a fagylaltot — mélázott el Sztaszik. — Egyszer megettem egy egész vödörrel. — Nem nagy valami — biggyesztette le az ajkát Misutka. — Én a vödröt is megettem ... Baraté BozáSa fordítása SOMOGY! NÉPLAP 1971, szeptember 86,
