Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1971-09-19 / 220. szám
125 éves a balatoni hajózás Ünnepség Balatonfüreden és Siófokon , Édespapa, tornázzunk!" Egy kisfiú otthonra talált Hullámzó Balatonon, zászlódíszbe öltözve vonultak szemlére a hajók. A balatonfüredi kikötő előtt harmincegy vetett horgonyt: balról a két legöregebb tündérhajó, a Kelén és a Heika kezdte a sort Jobbról a legfiatalabbak, karcsú testű vízibuszok sorakoztak. A balatoni hajózás megindulásának 125. évfordulóját köszöntötték tegnap Balatonfüreden, Siófokon, s mindenütt a két parton, ahol kikötő van. A füredi mólóval szembe., öreg platánfák csendjében fehér, kőből faragott szobor áll: Széchenyi Istváné, a balatoni hajózás megteremtőjéé. A szobor előtt a magyar kö.ie- kedés úttörőjének emlékét idézte dr. Pálfy Károly a part harmadik városának, Bala- toníürednek a tanácselnöke. Sok vihart megért matrózok, kérges kezű hajógyári munkások — ünneplőbe öltözve — feszes vigyázban álltak, amikor a koszorút elhelyezték Széchenyinek a tóra néző szobra elé. Lent a parton hatalmas tömeg. Üt törők jelentették: reggel megkoszorúzták Keőd Józsefnek, az első magyar balatoni hajóskapitánynak a sírját A tudós kapitány évekig járt az 1846. szeptember 21-én — Széchenyi István születésnapján — vízre bocsátott Kisfaludy gőzössel a tavon. Ma kétszáznál több hajós dolgozik a Balatonon. Az ő nevükben tett jelentést dr. Kopár István balatoni üzemigazgató, hogy a hajók a szemlére készen állnak, s amikor Kovács István a MAHART vezérigazgató-helyettese köszöntötte a hajósokat, harmincegy kürt válaszolt rá. A balatonfüredi kikötőből, ahonnan 125 évvel ezelőtt útjára indult a Kisfaludy gőzös, szikrázó napsütésben futottak ki a hajók. Rendőrmotorosok kíséretében elől haladt a két legöregebb, a Heika és a Kelén. Mögötte a siófoki és a füredi tanács tagjaival s a vendégekkel az 1952- ben épült legnagyobb hajó: a Beloiannisz. Hármas sorokban vonultak ezután a Balaton vándorai. A két kilométernél hosszabb hajóraj nem sokkal dél előtt futott be a siófoki kikötőbe. A kemény szél ellenére a mólóról százak nézték végig a színpompás felvonulást. A kikötő karzatán kartonlapok sorakoztak, rajtuk gyermekfantáziával készült rajzok: azt mutatták, hogy a jövő nemzedéke hogyan látja a mai Balatont. (Délután itt, a kikötő mellett rendezték meg az aszfaltrajz-versenyt és a homokvárépítők versenyét.) Siófokon pontosan délben köszöntötte dr. Gáti István tanácselnök a hajósokat. Az ünnepségen részt vett Bogó László, a megyei pártbizottság titkára is. Rödönyi Károly, a közlekedés- és postaügyi miniszter első helyettese emlékezett meg a balatoni hajózás ötnegyed százados évfordulójáról. — Amikor a magyar közlekedés úttörője a hajózás megindításáért harcolt — mondotta —, a két part lakossága már belenyugodott, hogy a nyugtalan tó nem alkalmas hajózásra. Korábban egy egy vállalkozó szellemű ember már megpróbálta vitorlással járni a Balatont, de a kezdeményezés nem talált követőkre. Görögországban járva írta Széchenyi: »-Az egész világon a tavakat hajón lehet bejárni vagy bevitorlázni, csak az én szegény hazámban nem tudták még annyira vinni.* Pedig a magyar tenger — ő nevezte így először a Balatont — »tenger áldást hozhat, nemcsak a környék népének, hanem az egész országnak is«. A tisztelgő emlékezet jeléül az első hajót Kisfaludyról nevezték el. Ma komp viseli a nevét... A százhuszonöt év nem volt mentes tragédiáktól sem. A felszabadulást felrobbantva, hullámsírban érték meg a hajók. Hihetetlenül nagy erőfeszítések árán sikerült csak ismét üzemképessé tenni a szétroncsolt hajótesteket. Ma szebb a balatoni flotta, mint bármikor, s a hajókon évente milliók teszik meg az utat a két part között. A kikötő mögött — ahol az ünnepséget tartották — emléktábla áll: a századik évfordulóra helyezték el. A tegnapi ünnepségen a miniszter első helyettes leleplezte a jubileumra készült Kisfaludy gőzöst ábrázoló emléktáblát. A hajósok munkája nehéz. Tevékenységük elismeréseként nyújtotta át a kitüntetéseket Rödönyi Károly. Az Elnöki Tanács a Munkaérdemrend arany fokozatával tüntette ki dr. Kopár István balatoni üzemigazgatót, az ezüst fokozatot Csepeli János személyzeti vezető és Guzslován Lajos művezető kapta meg, a bronz fokozatot pedig Kolozsi Istvánnak, a legöregebb hajóvezetőnek és Józsa László gépüzemvezetőnek adományozták. A közelekdés kiváló dolgozója miniszteri kitüntetést hárman kapták meg, s hatan részesültek miniszteri dicséretben. A 125. évforduló jubileumi ünnepségének végén avatták fel a 14 millió forintos költséggel épült új üzemépületet. Háromszáz személyes öltözőmosdó, kétszáz ember befogadására alkalmas klub ér könyvtár van az emeletén. A földszintet pedig javítóműhelyek foglalják el. Az új klubteremben a kiváló dolgozó kitüntetést nyolc hajósnak adták át, s köszöntötték és emléklappal jutalmazták a 198 törzsgárdata- got Kercza Imre zt hiszem, mindenki ismeri a murcit: már nem must, de még nem bor. Szesztartalma már van, de édeskés még. A Kecskehegyen már augusztus végén, de legkésőbb szeptember elején szoktak »utat szedni*. Ennek az a célja, hogy a gazdák időben megtudják milyen lesz az új bor. Mekkora lesz a szesztartalma. Két rendet szednek le, hogy szüretkor a puttonnyal könnyen lehessen közlekedni, s a szem se pereg így a tőkéről. Bikali Jóska bátyám is szedett már utat, és a múlt hét szombatján már kóstolgattuk is. A második korsónál teljes garral és gesztikulációval mondtam el Jóska bátyámnak a vadászati világkiállítás látnivalóit, programját. Elmondtam azt is, hogy ezt mi, magyarok találtuk ki, és büszkék lehetünk arra, hogy mi rendezzük az elsőt. Jóska bátyám tagadólag hajtogatta fejét, amíg én beszéltem. Amikor aztán befejeztem, megszólalt: — Ez a második. Az elsőt 1915-ben a -legelső magyar ember« rendezte, Ferenc József király, aki Isten kegyelméből uralkodott. Ugyanis Csukli askola mestertől tanulta meg valamikor a múlt század végén az elemi iskolában, hogy »a legelső magyar ember a király«. — Hogyan jutott ez eszébe7 — Hogyan? 1915-ben a központi hatalmak mellé szegődött a hadiszerencse. A monarchia seregei egész Galícia Tibik» háromhónapos korban került a kaposvári csecsemőgondozó intézetbe. Édesanyja a kórházban hagyta, mivel szülei nem engedték haza a gyerekkel; mert férje börtönben volt, és mert a kisfiú egyik lába beteg. A sok »mert* nem mentesítheti a gyermekét elhagyó anyát, csupán magyarázza ezt a súlyos lelkiismeretlenséget. Az édesanya három év óta nem érdeklődik gyermeke után. A csöppség három hónapig kórházban volt, majd az intézetbe került. Az intézet Kis épület, helyhiánnyal küzdenek, de a szűk hely korlátain belül mindent elkövetnek a gondozottak érdekében. Nagy-nagy szeretettel foglalkoznak a sok elhagyott emberpalántával. Tudják, milyen nehéz sorsúak ezek a kis emberkék. Tisztaság, sok-sok játék, hangos zsivaj fogad, szóval igazi gyerekhangulat. Minden nevelőnőtől ezt hallom: »Csak lenne több helyünk, annyi picinek kellene még itt lennie.« Sajnos igazuk van. A kórház szülészetén 24 több hónapos csecsemő van. Mondatfoszlányokat hallok, egy védőnő lép a szobába. »Magdikám, új lakótok lesz, egy 13 éves leányanya szült a kórházban.« Előre tudják, mi lesz az újszülött sorsa. A gondozónők munkája tiszteletet érdemel. Gondosak, türelmesek, szeretik a gyerekeket. A családi otthon melegét azonban nem tudják pótolni. Innen indult el Tibiké is... A nevelőszülőknél Királyék egy kis somogyi faluban élnek. Gyerekük nem lehetett, örökbe fogadtak egy kisfiút. Lacika nem tudja az igazságot, s nem is érezheti. A csecsemőgondozó egyik idősebb »nővérnénije« az idén Vita a kis§zobáról Késő délelőtti csönd fogadott bennünket a somogyvári könyvbarátházban. öreglaki István népművelő könyvtáros elmondta, hogy a létesítmény teljesíti küldetését, az utóbbi években jelentősen emelkedett az olvasók száma. A kölcsönzőterem melletti kisszobában két magnó állt az asztalkán, mint elmondták, ez az ifjúsági klub helyisége. Ugyanakkor tájékoztattak arról is, hogy a klub ittlétét illetően vita folyik a megyei könyvtár és a helybeliek között. Ugyanis a megyei könyvtár illetékesei »nem ismerik el« a kisszobát klub helyiségnek. Szita Ferenc igazgatóhelyettes véleménye Tszerint inkább gye- rekkönyv tárnak alkalmas, nem klubnak. Mindkét nézetben van igazság. A fiatalok szívesen tartanak itt összejöveteleket — helyiség hiányában másutt nem lehet, mert egy ósdi »kultúrterem« van még a faluban —, tehát nem baj, ha a könyvtárban, ha úgy tetszik, a könyvközeiben folynak ezek a rendezvények. Csakhogy az időleges megoldásnak fogadható el, mert a kis helyiséget könnyen kinövi a klub, és abban igaza van Szita Ferencnek, hogy a község vezetőinek keresniük kell a megoldást arra, hogy e célra külön helyiséget biztosítsanak a fiataloknak. S egy megjegyzést mindehhez. Jó, hogy pezsgő a klubélet, csak az elszomorító, hogy a két magnóról — tegyük hozzá modem magnóról — már ajkbiggyesztev mondják; nem a legjobbak, hamar romlanak. Tisztelet a kivételnek, de eléggé általános a tapasztalatunk, hogy a klubokban túlságosan rövid a magnók élettartama. Jó, jó, mert használják őket — mondhatná valaki. Nem is ezt kifogásoljuk, hanem azt, amit már több tanácsi vezetőtől hallottunk: hiányzik a gondosság, nem törődnek a klub tulajdonával. Hogy nem áldatlan a vita a kisszoba sorsát illetően, alátámasztja az is, hogy öreglaki István szervezésében az iskolások gyakran tartanak itt mesedélutánokat. Jó lenne, ha a mesedélutánok hangulatához illően rendeznék be majd a kisszobát az apróságok örömére, természetesen azután, ha a »nagyobbak« gondját is megoldották. „WK” anno 1915 területéről kiűzték az oroszokat. Ferenc Jóska ennek nagyon örült. Ordináncával 'vitetett a postáról három lev- lapot, és barátait meghívta Galíciába vaddisznóvadászatra. Mert ott sok volt a vaddisznó. Meghívta Vilmos császárt, a bolgár királyt... — Cárt... — ...a bolgár cárt és a török szultánt. Fogadásukra a legcsinosabb ezredet, a nyolcas huszárezredet vezényelték ki — azt az ezredet, amelyben én is szolgáltam. Egy nyárfás út mellett sorakoztunk fel. A vezénylésre engem szemeltek ki. (Ki is lehetett volna más?) Oda is álltam lóháton az ezred végéhez, de úgy, hogy mindenki jól láthasson. — Szép lehetett, Jóska bátyám. — No, csak várj! Hát egyszer csak jönnek ám! No, mondom magamban: most vigyázz, Jóskai Mind autón jöttek. Elől Vilmos császár, leghátul a mieink, mint vendéglátóhoz illik, közben meg a bolgár cár és a török szultán. Amikor Vilmos császár elém ért — gondoltam, hogy vigyázz, Jóska —, kirántottam a kardomat, és ropogósán vezényeltem: fegyver-be! Mint a villám, úgy röpültek ki a kardok hüvelyeikből. Mert ha jó a vezényszó, jó a tisztelgés is. Ügy tisztelgett az ezred, hogy szebben nem is lehetett. El- ámultak az uralkodók. Lelassították autóikat, és bámulták a szép, elegáns ezredet. Amikor Ferenc Jóska is elhagyta az alakulatot, ismét pattogósán vezényeltem: Vi-gyázz! Utánam! És kivont karddal az uralkodó után rugtattunk. Így kísértük őket a szálláskörletig. Innen kocsival kellett kivinni őket a rezulához. Mintha csak a mieinket látnám. Én vittem Vilmos Császárt meg Ferenc Jóskát. Nagydobszai Dobor Pista — mert 6 is délceg legény volt — meg a bolgár cárt és a török szultánt. A rezulánál csőre töltöttek, és felállók sorban a lénián. Mindegyik kezében golyóspuska volt, mert a vaddisznó a sörétet meg sem érzi. Én a léniához közel álltam. Csőre töltöttem a karabélyomat, hátha szükség lesz rá. A lénia szélén Szurmai Sándor állt, mellette Ferenc Jóska. Egy kürtjeire hatalmas kerepelés támadt, és hamarosan nagy puskaropogás. Mintha csak tűzharc lett volna. Én azonban jól tudtam, hogy a vadakra lövöldöznek. — Hát egyszer csak egy hatalmas vadkan ugrik ki a rezulából. Ferenc Jóska is, Szurmai altábornagy is rápuffantottak. Egyik sem találta el. Egyenesen felém rohant. No, mondom, most emberedre találtál. Karabélyomat vállhoz emeltem és céloztam: puff! A vaddisznó felkalimpázott, húsvétkor még egy kisfiút zott Királyékhoz. Amikor a családfő hazaérkezett, Tibiké azt kérdezte tőle: — Te vagy az én apukám? — Ha így hív, akkor ittmarad — mondta az »apa«. Azóta a gyerek náluk van, és Király Lászlónak már két fia van. Szépen berendezett lakásban fogadnak. A szék karfáján kis pulóver, a földön játékok, sok színes könyv. — Amikor Lacikát hazahoztuk, még három család lakott itt, és saját bútorunk se volt. Fiatal házasok voltunk, de a gyereket fontosabbnak tartottuk, mint a kényelmi szempontokat. A faluban nem értik, hogy más gyereket is éppúgy lehet szeretni, mint a sajátot. A feleségem a múltkor ezt hallotta az ablakban: »itt laknak azok a maflák, egy örökbe fogadott gyerek után egy nyomorékot hoztak haza. Vehetnének motort, járhatnának többet szórakozni, de ők más gyerekével vesződnek.« Nem értik meg: nekünk a gyerekek mindennél fontosabbak. Torna Tibi fut be a szobába, és kezdődik az esti torna. A gyengébb lábat edzeni kell. Ezt a pesti szakorvos mondta, aki szerint a beteg láb szépen fejlődik. — Nekünk nem számít, hogy beteg, ugyanolyan értékes ember lesz belőle, mint másból. Az intézetben sokan nézték meg; mert szép gyerek, de amikor látták, hogy sántít, elfordultak tőle. Talán azért is fogadtuk magunkhoz. Okos gyerek, szeretnénk, ha nagyon jól tanulna, és rendes ember válna belőle. Ha felnő, mindent meg fog kapni, hogy ugyanolyan feltételekkel indulhasson az életbe, mint a többiek. Nem válnánk meg most már tőle semmi pénzért És Tibi óriási buzgalommal kezdi vékonyka lábával rugdosni édespapáia kitartott kezét. Igen. neki édespapája és édesmamája van. És számára ez a legfontosabb! Laci szavai csengnek a fülemben: »Szegény Tibi, neki nincsenek igazi szülei.« Biztos vagvok benne, Tibinek igazi szülei vannak. Zachár István Ferenc Jóska meg Szurmai egyenesen felém. Mindent láttak. A vad még rugdalózott, amikor odaértek. Ferenc Jóska a zsebébe nyúlt, egy tört húzott elő, és megadta neki a kegyelemdöfést. Amikor hozzám értek, a király kezet nyújtott, és azt mondta: -són, són.«, Aztán Szurmaihoz fordult ée azt mondta neki: »léptetni előre«. A tábornok összevágta magát és katonásan felelte: igenis felség. — És előléptették? — Akkor lettem káplár, s egyben Szurmai altábornagy pucérja. A vaddisznót a király — mert igen jó ember volt — az ezrednek ajándékozta, bőrét és agyarát — hatalmas agyara volt — kikészítés céljából Bécsbe vitték. Ott kitömték, és az egyik királyi vadászkastélyban kiállították. Egyszer arra jártam, láttamis a kiáVítást. Nagy kiállítás volt. Ez volt az első világkiállítás, mert az egész világ csodájára járt. De mi, nyolcas huszárok is büszkék voltunk, hogy ezt is mi magyarok csináltuk. — Es ml haszna származott a pucerságból? — Mi? Sok! Az én számomra akkor befejeződött a háború. — Hogyhogy? — Én többé sose mentem szuronyrohamra, mert ilyenkor mindig pucoltam a tábornok cipőjét. Megértem nyolcvanhárom esztendőt. Es hogy életemet tán annak a vaddisznónak köszönhetem. Nyugodjék békében... ftsolga TamAi SOMOGYI WfiFLAF Vasárnap, U7L nepteafenr 19. s
