Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1971-09-17 / 218. szám
Somogyjádi gondolatok ! Kívülről nem aratott sikert •• •• CSOPORT ES KÖZÖNSÉG M ostanában szinte bármelyik somogyi faluban érdeklődöm, a műkedvelő művészeti mozgalom egyik ágazatáról különös kép áll össze. Hirtelenében nehéz lenne közös nevet találni mindezen kísérleteknek, eredményeknek, nevezzük egyelőre: színpadi műkedvelő előadásoknak. Amit már nem tartalmaz a kifejezés: harmadrangú népszínművek, az egykor oly népszerű, de már leáldozott falusi színkörök játékai. Annak idején vita is. gyűrűzött a kérdés körül. Érdemesebb most a jelen képét vizsgálni. A tavaszi művészeti szemléken kitűnt: polgárjogot kapott a színpadon a vers, csoportos előadásban is, irodalmi színpadi produkcióban. Az irodalmi színpad természetesen már rang és kötelez is, ezért elszomorító, ha derűre-borúra, bármilyen verses, produkció fedőnevéül használják. Mégis, miről van szó? A régi helyébe keresték, keresik az újat. Csakhogy az ilyen úttörő munkának is vannak buktatói. Nem azért szólunk róla, hogy elrettentsenek, sokkal inkább azért, hogy kikerüljék a buktatókat. Tapasztalataim nyilván nem mindenütt és egyformán jellemzőek, ezért nem is kívánom egy cikkben összegezni a műkedvelő irodalmi színpad vitás kérdéseit. Célravezetőbb talán egy csoport jelenét szemügyre venni. Aki figyelemmel kísérte a somogyi irodalmi színpadok útját, sikereit, az természetesnek tartja, hogy miért éppen Somogyjádról esik szó. A somogyjédiak is utat kerestek. Utat kerestek a versnek a színpadra, és szerzőt is kerestek hozzá. Volt, aki naiv próbálkozásnak nevezte az első megmozdulást, amikor megkeresték Illyés Gyulát. Sokan mondják ma is: az tette híressé a somogyjádiakat, amit csináltak, s nem az, ahogy csinálták ... Vitatkozom ezzel a nézettel. Egyrészt mert magam is láttam Az éden elvesztését, s mert ismerem mindennek országos visszhangját is. Ha más eredménye nincs is mindezen próbálkozásnak; annyi bizonyos, jó irodalmi színpad kovácSolódott össze Somogyjádon, és nem azért hívták őket például a debreceni oratóriumi napokra, hogy elmondhassák: »-Lám, itt egy originális falusi együttes.. .« Mert éppen ezen a téren van még mit tennie a somogyjádi csoportnak; hogy falusi karakterét megtalálja, hiszen az korántsem degradáló, legföljebb a sznobok számára. A helybeli tanácselnökkel sokáig beszélgettem erről. Elmondta: vitatkozik néha az Irodalmi színpad vezetőivel. (Közbevetőleg: az elnök is tagja az irodalmi színpadnak ...) S a vita, bizonyos vagyok benne, gyümölcsöző lesz. Mert arról folyik, hogyan tudna még somogyjádibbá lenni a csoport. Az éden elvesztése, majd Déry Tibor Szembenézni című oratóriuma a könnyebb darabokhoz szokott helybeli közönség számára túlságosan is nehéz veretű, ráadásul egyszeri hallásra. Egyetértettünk Stammler Imre színpadvezetővel abban, hogy ennek az irodalmi színpadnak küldetése, közművelő küldetése van. Mert különben félő. hogy közönségét, tehát gyökerét Veszti. Igaz ugyan, s dicséret érte, hogy a feldolgozásban megpróbáltak didaktikusak lenni — ezt a kritikák is kiemelték —, s hozott is ez eredményt, sokan közel kerültek a két műhöz, mindez azonban tovább ösztönöz. A so- mogyjádi közönség — ha már egy Ilyen jól összekovácsolódott irodalmi színpada Van — ne csak két darabhoz, hanem az irodalomhoz, a tegnap, a ma irodalmához kerüljön közelebb. S ebben van szép feladata a csoportnak. Megalkotni azt a műsort, amelyik vonz Is, tanít is. S amelyre épülhet a mélyebb, esetleg' elvontabb nyelvű irodalom is. A közönségtől sohasem szabad elszakadni, s ezt tudják a somogyjádi kulisszák mögött. Éppen ezért a somogyjádi kép korántsem valamiféle közművelődési diagnózis, ezek a tünetek az egészség, a jó úton járó műkedvelők hétköznapjainak kísérői. E gy valamit azonban a »■kórlapra« kell jegyeznünk. Jóval bővebben, s nem minden sértődöttség nélkül ecsetelték panaszukat a helybeliek — tömör summája ennyi; a megyeszékhely közönsége még nem látta az általuk már több helyütt, a megyehatáron tálon is bemutatott két darabot. Érdemes ezen eltűnődni. Már csak azért is. mert egy műkedvelő csoport Számára is életfeltétel a szereplési lehetőség, a siker. Tröszt Tibor A „Holnap“ költője A kilencvenéves Dutka Á kosról FIATALABB nemzedékeink tagjai csak keveset tudnak róla, vagy éppen semmit. Pedig irodalomtörténetünk egyik jelentős korszakának kiemelkedő alakja. Ady Endre, Juhász Gyula tanácsára lett a Holnap című antológia költőinek és a Holnap Irodalmi Társaságnak: a Nyugat előfutárának vezére. A Nagyváradon, 1908-ban megjelent antológia bevezető előszava ezeket írja: »A mi társaságunkba Balassi, Csokonai, Petőfi, Vajda János és P.eviczky tartozik. Mindazok a magyarok, akik elégtek, meghaltak a holnapért.«. Ugyanezen évben, mikor az agrárszocialista Achlm András hívei és az akkori szocialista forradalmi munkásság egy része egymásban még vetély- társat láttak és összetűztek egy nagyváradi gyűlésen, Juhász Gyula a Szeged és Vidéke egyik számának megrendítő vezércikkében ezeket irta: -A nagyváradi eset mintegy nyitánya annak a jövendő kornak, amely nagy erupció- kat tartogat a magyar szocialista haladás számára és amelyben a Föld és a Város állanak szemben és néznek 'árkasszemet. Az a Föld és az a Város, amelyről az új magyar poéta, a nagyváradi Dutka Ákos dalol«. Ezekkel a sorokkal Juhász nyilván azt akarta mondani, amit Dutka már az antológia előtt kifejtett —, hogy az elnyomottak értsék meg egymást és fogjanak össze a közös ellenség ellen. Dutka járt Amerikában, ott látta a kivándorolt magyarok sanyarú sorsát; az Idegenben kallódók erejének felőrlődését és a nép széthullásának sötét gondolata foglalkoztatta. Már 1912-ben megdöbbentően tisztán hallja a kirobbanj készülő földalatti erők robaját. Ekkor megjelent üj versek kötete Szolgaság versében ezeket olvashatjuk: »Vérbe borult szemmel nem látják: a rónán Mint ébrednek mind a megcsalt milliók, Kiké a föld a verejtékük árán, S teremtő termő gyárak és kohók. Tudatra kelnek — Félelmes szent nyár, Kábult álmából most riad a nép Szolgák gerince szikrázó acél LeSZ S a Munka lelke mennydörögve lép.-» Az első világháborúban megjelent verseiben nyíltan megírja, hogy költőnek nem szabad dicsérnie a harcot, szidalmazza azt, és a népek békés együttélését hirdeti. Mikor Ady halála után tíz évvel az ellenforradalom sárba akarta rántani nimbuszát, olyan hatalmas erővel és olyan bátran állt ki Ady mellett és olyan maró gúnnyal ostorozta a költőt támadókat, hogy nyomban vége szakadt az ilyen akcióknak. Nem tagadta meg »holna- pos« voltát a Horthy-korszák- ban sem. A Vajda János Társaság keretében különböző helyeken irodalmi előadásokat tartott Villontól kezdve minden haladó költő megszólalt ezeken az irodalmi esteken. így tartotta ébren a holnap iránti hitet és bizakodást az ifjú lelkekben. 1924-től a Kossuth szellemében szerkesztett demokrata néplap: a Friss Újság vezér- cikkírója volt. Mikor 1944-ben miután a németek megszállták az országot — azt az utasítást kapta, hogy írjon ünnepi cikket Hitlerről: nem ijedt meg, elbúcsúzott munkatársaitól, levette nevét a lapról, és visz- szavonult máriaremetei magányába. Ha egy-egy kötete, írása azóta megjelent, melyek mindegyikében a szebb, tisztább élet építése mellett tört lándzsát — mindenkor futótűzként terjedt el, hogy az »utolsó hóin após«, a költészetünkben kitört forradalom kezdetének tanúja, részese még él: irodalomtanárok, egyetemi hallgatók serege kereste föl, leányok, munkások vitték el neki hozzá írt verseiket. Hetvenöt éves korában, 1956-ban a Munka Érdemrenddel tüntették ki. Nyolc—tíz könyve századunk maradandó értékei között foglal helyet. SZERETNÉNK remélni, hogy magas életkora ellenére kapunk még remekmívű ajándékot kincseiből. Gyenes Zoltán Beköltöztek a kis lakók a Kalinyin városrész óvodájába Akik csak kívülről látták a Kalinyin városrészben felépült új. százszemélyes óvoda falait, azoknak általáéban nem tetszett az épület. Tegnap reggel birtokukba vették a kicsik a város óvodagondján enyhítő új létesítményt. Velük együtt mi is körülnéztünk belül, örömmel és figyelemmel, az ovisok szemével és a felnőttével is. Milyen belülről ez a különös, de mindenképpen nagyon hasznos épület? — Kívülről furcsa — helyesel a vezető óvónő, Giczi Fríytfesné is, aki bemutatta új munkahelyét. — Az utcai járókelő nem láthatja, hogy mennyi fény jut be az ablakokon. A délre néző ablakokon elegendő fényt kapnak a gyerekek. Végre egy óvoda, ahol van orvosi rendelő, a hirtelen megbetegedett kicsinyeknek elkülönítő, óvónői szoba, szertár, ahol a foglalkozásokhoz szükséges szemléltetőeszközöket elkészíthetik az óvónők és tárolhatják is ezeket. Négy csoportot alakítottunk ki. két-két csoportnak van egy játékudvara. A parkosítás után a közös, nagy udvaron állítják föl majd azokat a játékokat, melyeket a Tejüzem dolgozói társadalmi munkában készítenek el az óvodának. A gáztüzelésű konyhában már finom illatok terjengtek, amikor ott jártunk, s megtudtuk azt is, hogy korszerű gépekkel szerelték föl. Dicsekedhetnek az itt dolgozók azzal is, hogy a városban először ez az óvoda kapott házi mosodát, szintén jól fölszerelve. Az óvoda dolgozói tágas fürdőben mosakodhatnak meg munka után. — Hány lakója van az ovinak? — Száznegyven, a plusz negyven gyerek elhelyezése azt hiszem érthető annak, aki egy kicsit is ismeri a város óvodagondját. — Hány óvó néni dolgozik itt? — Hét; öten már több éves tapasztalattal, ketten most. végeztek Sopronban. Török Csilla 1969-ben érettségizett a kaposvári Munkácsy Gimnáziumban és a soproni óvónőképzőben végzett. Az óvoda megnyitása személyes ünnepe is, hisz első munkahelyén dolgozik. — Nem mindenkinek adatik meg, hogy egy ilyen gyönyörű óvodában kezdjen — felelte a kérdésemre. — A gyerekekkel — úgy érzem — sikerült megbarátkoznom. Egy gyerek pityergett csak reggel, de amikor meglátott egy nagy babát, máris játszani kezdett. — Ezek a mi kis tündéreink — így mutatta be a kiscsoportosokat Giczi Frigyesné. A sírás itt még nem ért véget tíz órakor sem. Rátfai Róbert: — Mikor jön az anyuka? ... Szigeti Barna: — Mikor jön az anyuka? Mindjárt? Egy kedves epizód: a síró Barnának a könnyek enyhítésére az egyik kisfiú oda szeretné adni a csíkos tigrisét, de nincs eredménye. Egy anyukával a folyosón találkoztunk, settenkedve jött csak el idáig, hogy megkérdezze, nincs-e baj a kisfiával? Az első nap, hiába, nehéz. A gyerekeknek is, de az aggódó szülőknek is. A 8zé pen berendezett szobában is feltűnő látvány: a gyerekek kivétel nélkül csinos ruhában járnák, a játékhoz szinte zavaróan ünnepélyesek még. Emögött van sok örülnivalónk is. Ellenben a kis udvar nem nyűgözött le. Falakkal körülvett, beton talajú — sivár, komor, rideg. Nem is tudom elképzelni, hogy lehet itt majd játszani. Csak a fejünk fölött látszó szabad ég ad vigasztalást, de azt sem nézhetik örökké a gyerekek, ha játszani akarnak. Horányi Barns A gróf úr látogatása A középrigóci kastélyt régtől ismerem, grófi lakóit nem ismertem. Az ötvenes évek vége felé gyakran vitt az utam az épület mellett: az erdőt átszelő gyalogút a kastélyt körülvevő tisztást is érintette. Milyen volt akkor az egykori grófi kastély? Ütött-kopott, gondozatlan, berendezéseitől megfosztott, a lassú enyészet jeleit viselte. Az ország pénztárcájából még nem futotta a rendbetételre, a hasznosításra. Azonban egy évtizede immár, hogy minden esztendőben fiatal szakemberek serege búcsúzik innen, szakmunkás-bizonyítvánnyal a zsebében ... Az iskola igazgatója, Cseresnyés Géza meséli a történetet : — Talán egy hónapja lehet, amikor elém állt egy férfi itt az udvaron. Bemutatkozott, Giacomo és Umberto a legszebb férfikarban jártak. Kővárában, laktak; Giacomo ellenőr volt, Umberto asztalos, de ez egyáltalán nem akadályozta őket abban, hogy barátok legyenek. Gyakran jártak együtt halászni, s kalandot keresni Torinóba. Az ottani kocsmá- rosnénak azt füllentették, hogy nőtlenek, s Clara — így hívták az asszonyt — úgy tett, mintha elhinné. Így aztán a két barátnak ott volt a világ közepe. Ott mesélték el bánatukat, csalódásukat és reményeiket. Az egyik szombat délutánján borozgatás közben megszólalt Umberto: — Képzeld, Giacomo, mit álmodtam tegnap éjjel? Tullio Lanucci: tAz álom — Na mit? Beválasztottak a parlamentbe? — Dehogy I Politikáról sohasem álmodok ... — Akkor biztos nőkről. Ugye? — Eltaláltad — mondta Umberto —, de most ez szörnyű álom volt. — Na meséld márt — Szóval azt álmodtam, hogy fekszem az ágyban... — De hát tényleg ott feküdtél — szakította félbe Giacomo. — Persze! De úgy álmodtam, hogy egyedül fekszem, .,. a feleségem nélkül. Érted? — Aha. — Aztán hirtelen nyolc nő lépett a szobába. Nyolc! Az egyik csinosabb, mini a másik! Szőke, fekete, vörös. Mindegyiken csak bikini volt, és szerelmesen néztek engem. Különben Clara is köztük volt, és végre láthattam, milyen kitűnő alakja van! — De hát, ez egy csodálatos álom! — kiáltott fel Giacomo. — Miért mondod, hogy ez szörnyű? Umberto dühösen legyintett: — Azért, mert álmomban én is nő voltam ... Fordította: Steiner Katalin hogy ő gróf Széchenyi Ferenc. Mondtam, hogy én meg ez és ez vagyok, az iskola igazgatója, grófi cím nélkül. A neve hallatára felködlött előttem, amit később a vendég is megmagyarázott. Az ugyanis, hogy ő annak a grófnak a fia, aki egykor ezt a kastélyt birtokolta, s jóformán gyerek volt még, amikor elkerült innen. Most az Egyesült Államokban él, s hogy hazajött Magyarországra, egyúttal ellátogatott erre a vidékre is. — No, miután tisztáztuk, hogy ki kicsoda, megkértem, jöjjön be az irodába, és majd beszélgetünk erről is, arról is, amiről éppen akar. Meglepődve kérdezte: csakugyan beléphet ő ebbe a kastélyba? Mondtam, hogy persze, jöjjön csak, de mindenekelőtt tisztázzuk, ragaszkodik-e hozzá, hogy grófnak szólítsam, mert hát. .. nevetett. Tegeződé3ben maradtunk, a grófi cím mellőzésével ... Megmutattam az épületet kívülről, belülről, közben azt is elmondtam, milyen intézmény a miénk. Persze, jóval több épületet talált most, mint amennyi annak, idején itt volt, s ezek mind modernek meg szépek. A kastély is megfiatalodott, és üde, az erdő zöldjéhez illeszkedő színeket kapott. Odabent meg a szakmunkásképzést szolgáló korszerű berendezés, a tanulók kényelmes elhelyezését biztosító kollégiumi szobák... Szóval, vcát mit néznie a vendégnek. A beszélgetésnél egyik oktatónk is ott volt. A gróf nézi, egyre csak nézi az emberünket, s egyszer csak megjegyzi: »Nagyon ismerős nekem«. Az oktató rábólintott és azt mondta: »Nem csodálom, hiszen jó párszor fogtam a 16 kantárját gyerekkoromban, amikor kilovagolt...« De ismerős volt a néni is, aki most az iskolánál dolgozik. Valamikor a gróféknél szolgált.... Vendégünk meg egyre magyarázta, hogy itt meg ott, ahol most ez meg az van, hajdan a gyerekszoba meg a társalgó volt. Nem tudott, betelni azzal, hogy milyen szép, gondozott ez a kastély. Meg a környéke is. Csak állt és nézett. Amikor elbúcsúzott, akkor is folyton áradozott a látottakról, és nem győzte köszönni, hogy megmutattuk neki azt a helyet, amely egykor az otthona volt... Múlt az idő a látogatás óta, s már kezdtük elfelejteni, amikor levél érkezett, rajta USA-bélyeg. A gróf írta, nekem címezte és persze kíváncsian bontottam föl. Oldalnyi gépelt Sor: meghatódás, az emlékek idézése, és. igy tovább. Aztán, mint álom után az ébredés, jött a felocsúdás, a reális hang: a frissen szerzett élmények leírása. És ebben már az volt, ami természetes: tudomásul venni, hogy ez van és így van. S hogy ő tulajdonképpen örül, hogy ebből az épületből most a fiatal szakemberek sokasága kerül ki és indul dolgozni szerte az országba, és — nem tudom, tényleg így érezte-e szerinte mu jobb célt szolgál a 'kastély, mint valaha. És, hogy ennek a mostani célnak az eléréséért ő is tegyen valamit, feladott az iskolánk részére száz dollárt. Használjuk arra — írta amire éppen kell. Tudja 6 jól, hogy ez az összeg nem valami nagy pénz, de hát a gesztust, a szándékot vegyük figyelembe. Szóval, így voltunk a gróf úr látoga- gatásával.., Hernesz Ferenc SOMOGYI NÉPLAP Séatek, 1971. szeptember 17. 5
