Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)

1971-09-02 / 205. szám

Somogyi láncosok az NDK-ban Balettóra a réten. 1. Úton — fenyvesek között Tó-tá tl-tl-tl, ti-ti-ti-ti — Somogy! Háromszor. És azután: •— Jesszus Mária, jesszug Mária... És ez így ment kilenc na­pig. Kaposváron megszólalt a gitár és nem némult el egé­szen — Kaposvárig. Gitárze­nére jártak az Ikarusz du­gattyúi, zeneszóra ettük a ha­zait; gitár kísérte a kis Kati énekét csakúgy, mint a heves ultipartikat, amelyek rögtön félbeszakadtak, amint isme­retlen, szép tájakon kanyar­góit az autóbusz. Tá-tá ti-ti-tl... Ugye nem tudják, mi ez? Nem morzejelek, annyi bizo­nyos. Csak képtelenség rit­musjelekké önteni az ólmot, hogy megismerhessék a tánc- együttes híres csatazaját (ha úgy tetszik: üdvrivalgásét), melyet mindannyiszor eltap- soltak és elkiáltottak, ha örö­müknek és köszönetüknek akartak kifejezést adni, Már­pedig kilenc napig csak örül­tek, csak nevettek a fiúk és a lányok. Ezenkívül persze tán­coltak és énekeltek is, hiszen azért utaztak az NDK-ba. Bemutatni őket? Képzelje­nek el egy csupa fiatalból ál­ló kis közösséget. A legifjabb 14 éves (ha jól emlékszem, Tóth Julika dicsekedhet ez­zel), s a »legöregebb* a nem­rég volt húszéves Streéb Ma­rika. Amikor megismertem őket, még modern tárcegyüt- tesnek nevezték magukat, shake-ot táncoltak és rockyt. a »Sárikát* álmodták táncba hattak Somogy néptáncát képviselni Cottbusban és Potsdamlfhn is. — Utaztunk. Csodálatos tá­jakon, fenyveserdőkbe ékelt autóutakon, hegyek -és völ­gyek, gyönyörű erdők között, Pékó Laci, a »kormányfő«, azaz a Volán gépkocsivezetője is az együtteshez tartozott csakúgy, mint az a sok (ma­gamfajta »öreg«) kísérő, akikkel mégiscsak meg kel­lett terhelni az autóbuszt, a nagy lejtőkön se kerüljenek a súlytalanság állapotába táncosaink. Szóval ott vol­tunk mi is, a gitárszóra, vi­dám kacagás­ra fiatalodók, az együttessel együtt druk- kolók. Komárom, Brno... Éj­szakai séta a »city»-ben, igazán rövid pihenés (mert aludni otthon is lehet), az­után' indulás tovább. Még csehszlovák földön egy hangulatos fennsík tárul­kozott elénk. Sötét és a legmélyén is tiszta fenyő- erdő körülöt­te. ragyogó mipoüiés é, pik4 egy kis játék a réten, s az­után ki ne bírná az egész na­pos utazást a rekkenő hőség­ben — éjjel egy óráig? Közben többször is eltérí­tették autóbuszunkat, mint a repülőgépeket szokás, de vált­ságdíjat senki sem követelt. Megálltunk egy-egy kisváros­ban, ismerkedtünk sörrel és történelmi nevezetességek­kel, s elindultak' a levelezőla­pok is Sanyinak, a zongoris­tának címezve, Kaposvárra, anyuhoz és apuhóz, hogy megnyugodjanak kissé, persze — a posta jóvoltából — csak egy héttel hazaérkezésünk után . ,• i „ Jávori Béla (Következik: Fogadás és a Menyeit« kanál) Kánikulában készítették a meleget A Latinca kezdődött Három évvel ezelőtt hir­dette meg a Magyar Nők Or­szágos Tanácsa a »Takarót Vietnamnak« akciót. Az or­szág összes városából, kisebb településéről érkeztek felaján­lások, a magyar asszonyok is kivették részüket a hős viet­nami nép /megsegítéséből. Amikor Erdei Lászlóné, a Ma­gyar Nők Örszégos Tanácsá­nak titkára Somogy megyében járt, a Latinca Művelődési Központban rendezett nagy­gyűlésen beszámolt vietnami élményeiről, s elmondta, hogy milyen nagy segítséget jelen­tenek a Magyarországról kül­dött takarók. Kérte a kapos­váriakat, tegyenek ismét mi- ajánlást. — Erdei Lászlóné kérése nem maradt hatástalan. Pár nappal a nagygyűlés után már a háziasszonyok klubjában arról beszélgettünk, hogyan is kezdjük meg a szervezést — emlékezik vissza Járányi Gyu- láné, a népfront városi nőbi­zottságának vezetője. — Ezer­háromszáz forintot adtunk össze, ebbpl vásároltuk meg az első takarókhoz szükséges fonalat, de segítettek bennün­ket a Gárdonyi Géza és a Berzsenyi Dániel Általános Is­kolák, a Szigetvári utcai és a Cseri úti óvoda, a városi ta­nács és a Közúti Üzemi Vál­lalat is. Bélésanyagot az Ipar­cikk-kiskereskedelmi Vállalat­tól kaptunk, s öt és fél ezer forintért vehettünk fonalat, szőrmét. A városi nőbizottság veze­tőjével a Hazafias Népfront városi titkárával találkoztunk. Itt gyűjtik össze a már kész takarókat, hogy aztán a me­gyei pártbizottság közvetítésé­vel eljuttathassák a VDK nagykövetségére, — Városi nőbizottságunk húsz takaró elkészítését vál­lalta, de a lelkesedés és a se­gíteni akarás olyan méreteket öltött, hogy valószínűleg ennek a dupláját kötik az asszonyok, A Szigetvári utcai bölcsődé­ben például egy öttagú bri­gád már á hatodik takarón dolgozik. A legszorgalmasabb asszonyok Németh Pálné, Zu- pdnez Gtisztáimé, Bolla Dóra, Tadics Dezsőné, Vörös Istv- vánné, Burger Ferencné és Tábori Józsefné, A kaposvári asszonyok három évvel eze­lőtt tizenöt takarót készítet­tek, s ha a mostani akció eredményeit nézzük, akkor az idén ennek háromszorosára vállalkoztak. — Hogyan néz ki egy ilyen takaró? — A nagysága Í10X160 cm. Anyaga vagy fonal vagy szőr­me attól függ, mennyi pén­zünk volt. Általában fehér színűek, de készítettünk ké­ket és rózsaszínűt is. Fontos, hogy mosható legyen. — Sok munkát igényel? — A kötött takaróban kö­rülbelül hatvanórai munka van, tehát az értéke —anyag- és munkadíja — ezer forint körüli. A nyári nagy kánikulá­ban készült el a legtöbb me­leg takaró a vietnami gyere­kek részére, ekkor jobban rá­értek az asszonyok. De az iskolaév megkezdésével sem csökken a lelkesedés, mert a szülői munkaközösségek is be­kapcsolódnak az akcióba. A somogyi asszonyok ötven ta­karó elkészítésére tettek fel­ajánlást. Az év végére lehet, hogy elkészítik a századikat is! S. G. Film késiül a cukorbetegségről Angeli főorvos grafikonjai az udvarias »kormányfő«. A CTJKQRBETEGSÉGET korunk egyik leggyakoribb ci­vilizációs betegségei között tartják számon. Egyidős az emberiséggel: mindig is volt cukorbeteg; az emberek 25 százaléka örökölheti ezt. Az életkörülmények és a táplál­kozási viszonyok megváltozá­sával azonban ez a betegség az infarktussal, az elhízással és az érelmeszesedéssel együtt »élre tört«. A cukorbetegség már a lappangó«! Ideje alatt felderíthető és kezelése meg­kezdhető. Sajnos sokan nem veszik ezt komolyan, többen azt sem tudják, hogy ebben a betegségben szenvednek. A MAFILM riport- és do­kumentumstúdiója most erről az új »népbetegségről« készít filmet az Egészségügyi Világ- szervezet (WHO) fölkérésére, A tizenkét tagú stáb több mint két hónapja forgat már. A szakmai kérdések megvita­tásában tíz-tizenöt konzul­táns vesz részt; az ország leg­jobb diabétes szakembereit hallgatták meg e témakörben, A film rendezője és forga­tókönyvírója Borsodi Ervin (az ismert rendelőnek egyéb­ként mintegy századik filmje és négy ezredik filmriportja lesz ez). •— A film tulajdonképpeni főszereplője —.mondja a ren­dező — dr. Angeli István rendelőintézeti főorvos. Bát­ran mondhatjuk, ' világhírű ember műhelyébe tekinthet­tünk be Kaposváron. Angeli főorvos szakirányításával ké­szült egyébként a forgató- könyv is; szemléletes grafi­konjai, táblázatai segítenek még érthetőbbé tenni mon­dandókat. Több évtizedes munkásságát a világ diabétes szakemberei jól Ismerik, cik­keit rendszeresen közli a WHO lapjában. Kutatási •eredményei, tapasztalatai nagy feltűnést keltettek. — .Milyen szempontok sze­rint állítják össze az anyagot? — A film két részből áll majd. Egy kerettörtnéetet szerkesztünk könnyed hang­vételben. így szeretnénk a né­zők érdeklődését fokozni. A film nagyobb része Kaposvá­ron játszódik, Angeli főorvos rendelőjében. Cukorbetege­ket vizsgál, kérdezget. Mi fel­térképezzük a tüneteket, az orvos tanácsokkal látja el az embereket, hogyan gyógyul­hatnak meg. A kezelőorvos és a beteg közötti viszonyt les­tük meg. Bemutatunk egy fiatalembert is, aki súlyos cukorbeteg volt. Nagy aka­rattal és testedzéssel tehetsé­ges cselgáncsozó lett. A főor­vos úr egyik úttörő kezdemé­nyezése éppen az, hogy a cu­korbeteg végezzen aktív moz­gást. Belevesszük a filmbe a Kaposvári Húskombinátban filmszalagra rögzített szűrő- vizsgálatot is. A film célja, hogy felhívjuk mindenki fi­gyelmét a rejtett veszélyekre, valamint a helyes életmódra és táplálkozásra. A DIABÉTESRÖL készülő film, melynek operatőre Dra- hos Kálmán és Kis István, ez év második felében látható majd a mozikban. B. Zs. Lapot a mamának. és a beatmuzsikát általában. De két-három hónappal az indulás előtt már szinte min­den este népzene szűrődött ki a kaposvári Fegyveres Erők Klubjának ablakain. Egyetlen »varázsütésre« átlényegült a kis együttes, s tánckultúrájuk alapján nyugodtan vállalkoz­i gazán kitűnő levegő. — Mozgás! Fiúk jobbra, lányok balra.., Mindenki ér­tette a célzást, S a műszaki pihenő után máris a réten sorakozott az ifjú had. Ra­koncátlanok voltak, mint a kiscsikók, ug­ráltak, bolon­doztak előtte, élvezték a mozgás lehe­tőségét, élet­elemüket. Csakhogy az »atyamester«, a FEK-tánc- együttes veze­tője, Csikvár József jósá­gosán is kér­lelhetetlen. Tréning a ré­ten ... Bár csak utánozni tud­nám azokat a »nyakatekert« lábmozdulato­kat. Mintha szabadtéri balett­órán lettünk volna. Az alat­tunk elsuhanó autók utasai töltötték be a rácsodálkozó közönség szerepét, s Szűcs Jancsi, a kultúros nyomkodta ügyelőként a gombot — fény­képezőgépén. Félórás mozgás, ez volt az igazi pihenés! Még Pánikban vagyok. Nem tu­dom megállni, hogy ki ne ko­tyogjam, mitől. Pedig netm akarok én pánikot kelteni, de tisztelettel szeretném közölni mindenkivel, akit érint, hogy aranyos, drága öreg napunk kihülőben van. Olvastam én ezt már egy­szer, vagy jó húsz évvel ez­előtt. Akkor, abban a könyv­ben azt írta egy helyütt a tu­dós, hogy eljön az idő, ami­kor a nap halványabban ont­ja sugarait a földre, és az emberek védekezésül lehú­zódnak az egyenlítő tájékára, mert feljebb és lejjebb már tűrhetetlenül hűvösre fordul az idő. Akkor — ifjú és bohó vol­tam még — elhatároztam, hogy én egy tapodtat sem megyek innét, Szeretnék itt, fenn, északon élni, itt vagyok, én bennszülött, a Mátrában. Később, ahogy öregedtem, a gerincem meghajolt, s enged­tem ifjonti hevületemből, és feladva lokálvatriotizmuso- mat, 100 kilométerrel délebb­re ereszkedtem — Budapest­re —, - az egyenlítő felé. A nagyvárosban úgy tet­tem, mintha minden rendben volna, és mit sem tudnék öreg naprendszerünk zavarai­ról. Dolgoztam, táplálkoztam, aludtam, szerettem és gyű­löltem, mint minden normális ember. Éljen az élet, éljen a nap­sugár! Én nem locsogtam ki a, titkomat, senkinek el nem árultam. Azért tudat alatt merően Pánik figyeltem a dolgok alakulá­sát, nem tudott elaltatni a nagyvárosi rohanás. Most, hétfőn éjjel 0 óra­kor túlságosan hidegnek ta­láltam az éjszakát, és ez is­mét felkeltette szunnyadó gyanúmat, félelmentet, bána­tomat. Bár igyekeztem ba­rátságosan elcsevegni az ásí- tozó kalauznővel, eszemben mindig az járt: a hidegben könnyen elalszanak és az­után megfagynak az emberek, Napóleon katonái így vesztek oda a nagy orosz síkságon, pedig akkor csak 1812-t írtak. Azóta eltelt közel másfél év­század. Vili, hogy tovább hűlt a nap. Lakásunkba lábujjhegyen érkeztem, és szomorúan konstatáltam, hogy itt is al­szik mindenki. Gondosan be­takartam szeretteimet és ma­gam -is ágyba bújtam. Nem tudtam elaludni a terhes gon­dolatoktól, s kezembe vettem egyik ismeretterjesztő lapun­kat, és abban rögtön az első oldalon a következőt olvas­tam: »'Végsősoron a napban má­sodpercenként 700 tniVió ton­na hidrogén változik át hé­liummá. Az átalakulás közben fellépő tömeg vesztesén má­sodpercenként 4,3 millió ton­na. A nap az e tömegveszte­ségnek megfelelő energiát sugározza ki másodpercen­ként a világtérbe. Ez a tö­megveszteség óriási, de a szá­mítások szerint a Napban le­vő hidrogénmennyiség ele­gendő ahhoz, hogy napunk még 10 000 millió évig szol­gáltassa mai mértékű, válto­zatlan erejű sugárzását.« Így állunk hát? Odafent az églek tehát így mahinálnak? De hisz sejthettem volna! Bevallom, a tudományos hír, bár igazolta balsejtelmei­met, az igazság meztelen fel­tárásával mégis szíven ütött. Azonnal kiugrottam az ágy­ból, papírt, ceruzát kaptam elő, és számolni kezdtem. 10 ezer millió, az annyi, mint 10 milliárd, ha nem tévedek. De hogy mennyi hónap, nap és óra, azt már nem tudtam ki­számítani, emberek. Ekkor indulatosan felkiál­tottam: »Azonnal ide, a szo­bámba egy speciális kompu­tert, hadd számoljon nekem!« Nem, a specializált kompu­ter nem jó! Univerzális kom­putert ide! Annak, ha jól va­gyok értesülve, üresek a cel­lái, tehát az átkozott masina rugalmasabban ' működik. Azonnal betáplálom a kíván­csiságom lynkkártyáival, és biztos megtudok valamit: Él-e valaki, vdami rokonom maid akkor. 10 mVliárd év múlva? És ki és mi? És kik és mik lesznek ők? Fiúk. lá­nyok? Barnák, szőkék? És re­mélem. kultúremberek lesz­nek, és bátrak! És nem esnek pánikba. Hiszen ők előre tud­ták, hiszen én megírtam ne­kik 10 milliárd évvel azelőtt. Én írtam meg, én a mátrai előember, hogy úgy lesz. Es bár hálát akkor sem várok majd, mégis. meg kell mon-' dánom, hogy ezzel a figyel­meztetéssel én többet segítet­tem nekik, mint nekem a bátyám, Sámuel, aki félmillió évvel ezelőtt élt a Vértesben, és aki egy mukkot sem írt, üzent nekem arról, hogy: Vi­gyázz, öcsi, félmillió év múl­va síkos lesz a pálya, több­ször hasra esel majd, ha nem vigyázol! Sok minden eszembe jutott még tegnap éjszaka. Az is, hogy talán ez az egész csak smafu. Meg az is, hogy itt a rakétakorszak, és mindenki átköltözik majd egy másik bolygóra, s talán ott a kilin­csek sem maradnak az ember kefében, és a parketta is meg­tanul viselkedni. Hajnal előtt felköltöttem a feleségem, és megparancsol­tam neki, hogy a gyorssal azonnal ' utazzon (egyelőre) Pécsre. Vigye a gyerekeket is! Legyenelc ők csak közelebb az egyenlítőhöz. Nem, nem haragudtam meg rá, pedig válaszával a tekin­télyemet is meg'évázta egy kissé a család előtt. De hát mi értelme a veszekedésnek? Amikor én már tudom, hogy kihűlőben a nap. Soha Andor SOfflOGVf RfiPLAP Csütörtök, .1971. szeptember 2.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents