Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)

1971-09-15 / 216. szám

! A. siófoki 4. Donizetti: Don Pasquale A napokban két tinédzser beszélgetésére figyeltem az ut­cán. Ernesto és Malatesta dok­tor nagy »sztoriját« mesélte egyik ... Megörültem kissé; látszik, érdekli az opera a fiatalokat is. Hétfőn este aztán annál nagyobb volt a csaló­dás a kevéske — s mint meg­tudtam, sebtében összeverbu­vált — közönség láttán. Tu­dom, hogy többen vannak Ka­posváron, akik szeretik az ope­rát, csak hát az ilyen előadá­sokat régi szokáshoz híven szervezni illik, különösen, ha egy művelődési-módszertani központban rendezik, ahol nem ártana ilyen alkalmakkor is a példaszerűséget fölfedezni. Az opera pedig, nem első­sorban a ma is tanmesének be­illő cselekménye, ötletei miatt, hanem legfőképpen az olasz zeneszerző. Donizetti muzsi­kája miatt vonzó. A vén Don Pasquale hóbortos nősülése, majd észretérítése, két fiatal boldogulása a történet magva. A szerelmi háromszöget ez­úttal egy jóindulatú »intrikus« egészíti ki, Malatesta, a dok­tor. A kor hangulatához, a törté­net fordulataihoz híven ez a vígopera tele van könnyed, derűs dallammal, muzsikában is jellemzi vagy inkább előle­gezi az áriák karaktereit, a hebegő, vén Don Pasqualet, a temperamentumos, de szerel­mesen égő Norinnát, vagy a hősszerelmest: Ernestót. Gun­de Péter vezényletével tolmá­csolta ezt a játékos zenét a Pécsi Nemzeti Színház zene­kara. Marczis Demeter mély baritonja azonnal beava­tott bennünket a jel­lem titkaiba: karakteres, sőt néha önkarikírozó előadása egyenletes, magas színvonalú volt mindvégig. Sajnos aki szerepénél fogva a zenei kontrasztot jelenti, a fiatal Ernesto: Wagner József tenorjával az ilyenfajta karak- terizálást meg sem kísérelte. Érezhettük mindvégig kemény küzdelmet vív az egyébként nem könnyű Donizetti-áriák- kal. Mert tévedés ne essék, nehezek ezek az áriák, még ha könnyednek hatnak is. Do­nizetti kora, különösképpen a kortárs előadók szinte igényel­ték azt, hogy alkatuknak meg­felelő áriát írjon a szerző, me­lyet bravúrosan, énektudásuk legjavát nyújtva adhatnak elő. Marczis Demeter élménysze­rű előadásával szemben Wag­ner József mindvégig adós ma­radt az élménnyel. Különös­képpen a harmadik felvonás nagy duettjében, ahol bizony Ágoston Edit máskor mindig kiválóan érvényesülő szoprán­ja sem tudott, éppen partnere miatt, kellőképpen érvénye­sülni. Ágoston Edit énekelte az opera bájos Norinnáját ma­gával ragadó hévvel, nevetést fakasztó affektálással, de min­denképpen meggyőző, tiszta hangkultúrával. Azt hiszem, a tőle kapott zenei élményt so­káig őrzik a nézők, mert elő­adásában egyaránt nagysze­rűen interpretálta áriáiban a lírát, szinte pillanatok múlva a gúnyos kisasszony iróniáját vagy a szende leány naivsá- gát. Ahány hang, annyi tem­peramentum — s csaknem annyi külön-külön élmény. Bolla Tibort legutóbb Pa- pageno szerepében ünnepelte a kaposvári közönség, most Malatesta doktort énekelte tiszta, erőteljes baritonján. Marczis Demeterrel együtt a »kertbeinduló« duettet min­den nehézsége ellenére pergő könnyedséggel, sikerrel tol­mácsolták. Horváth Zoltán Erkel-díjas rendezte a vígoperát, nagyon mértéktartóan bánva a játék­elemekkel, néhol mulatságos ötletekkel fűszerezve a sodró történetet. T. T. Fonyódligeti beszélgetés Balatoni képek között lapoztunk A kerítésen túlra, a nya­ralóhoz bejutni annyi kell csu­pán, hogy kinyitom a tűzpiros­ra festett kerítés fehér ajtaját, és benn vagyok a kertben, ahol egy ember az állványa előtt áll és fest. A vásznon erős színek, megragadják a szemem, s az éppen csak elin­dított képről felnézve a Ba­laton széles panorámája nyí­lik meg előttem. Ez a különö­sen szép látvány mondatta Benedek Jenő Kossuth-díjas festőművésszel kilenc évvel ezelőtt: »Vagy itt, vagy sehol sem.« Azaz: jobb helyet nem találna sehol máshol, hogy is­mét megmozduljon kezében az ecset... Most látom először ezt a napszítta, barnította, aszkéta­külsejű, deresedé hajú embert. A gazdag életpályáról szíve­sen hallgattam a beszámoló­ját. A főiskolát 1925-ben vé­gezte el, aztán Csongrádban ti­zenöt évig elbújva készült az első kiállítására. Egy szekér­rakomány képpel utazott föl Budapestre, Hincz Gyula me­leg baráti ajánlásával. De a képeket nagy nehezen nézte meg Petrovics, Hincz segítsé­ge nem soknak bizonyult. A céltalan pesti lődörgés még­sem volt eredménytelen. 1944 márciusában megnyílt első ki­állítása az Ernst Múzeum­ban ... 1945 után ahhoz a festőge­nerációhoz csatlakozott, ame­lyik kísérletet tett a szocialis­ta realizmus festői megvalósí­tására. A Partizánok című ké­pét — és nyilván eddigi mun­kásságát — Kossuth-díjjal tüntették ki. — Éreztem, hogy festőként igenis lehet valamit csinálni az új művészetért. — Milyen anyaggal kíván szerepelni a hetvenedik élet­évében megrendezendő gyűjte­ményes kiállításán? — Tájképekkel, kompozí­ciókkal — köztük szép szám­mal balatoni tájat is kiállítok. — Nyaraló vagy festő első­sorban a Balatonon, Fonyódli- geten ? — Inkább festő. A szolnoki művésztelepről úgy jöttem el, hogy új munkahelyet keresek magamnak. Tehát ez a villa az én műtermem is. Nyáron dolgozom, ősszel pihenek. Ez nem így van. A parton már csak a hidegebb időhöz szokott német vendégek na­poznak, sőt fürdőznek is a 15-17 fokos vízben. Most is fá­kat hajlítgató szél fúj a kert­ben. Az ősz színei a tó kö­rül, az ősz színei a festő vásznán.. . — A kertben pihentem a feleségemmel, és fekvés köz­ben megragadott valami, amit meg kell festenem ... Ilyen nyugalom ez. — Minél gazdababb színben egy táj. annál több festői él­ményt tartogat. De a színek, vonalak, formák, minden — csak szimbólum. Ha azt hallom: Balaton — átfut rajtam vala­mi végtelen jó érzés. — Milyen élményeket adott önnek a Balaton? — A hihetetlen nagy pano­ráma ... Ezt a szót — pano­ráma — nem szeretem. Tehát: azt, hogy hatalmas teret lehet egyszerre átfogni. Tihanytól Keszthelyig. Aztán, a színek is csodálatosak. Szóval: a vona­lak, színek, formák mind együtt vannak itt. Mint egy könyvet, lapozzuk át a nyáron készített balatoni képeket. Expresszív erejű lá­tomások. És — valamit ma­gával hozott Szolnokról is. Az alföldi festészet komorságát. Kékjei ilyenek meg a vele ellentétes zöldek. Sok sárga és piros szín is kavarog képein. Hétköznapi hősök. Talán nem is tudják. Talán nem is tartanak igényt a címre. Az első találkozás. Nagy dobozházak közti bolyongás után. Emelet. Becsengetek, ö nyit ajtót, akit kerestem. Nem tudja, hogy az első pil­lanattól úgy figyelem: ő a »halott partizán anyja«. Gya­nútlan. De amikor elmon­dom jövetelem célját, akkor is olyannak marad, mint az eső pillanatban. Nyílt, barát­ságos. Ráncok a szeme körül, ráncok az arcbőrén. Fekete ruha, apró fehér mintákkal. Barnás kendő, ősz haja a jobb halántékánál kibukkan a kendő alól anélkül, hogy zavarná arcának nyugalmát. Sokan keresték már fel, fia után érdeklődve. Mindent elmesélt már. Nehéz újat mondani huszonhat év táv­latából. Tizenöt éves fia az ő beleegyezésével ment a fel­szabadítók közé. No meg nő­vére férjének hatására. Igaz ember volt az is, bányász. Ott nevelkedett a fiú náluk, falun. Az anyja nem tudta A kép rétegeinek titkáról beszél: — A képeknek olyan élettörténetük van, mint az embernek. Embrionális sza­kaszról beszélünk stb. Mindén rétegnek megvan a maga szép­sége és azt már hagyni kell. Üjabb rétegeket kell felvinni a vászonra, és újabb szépségek születnek a képen. Esküszik arra is, hogy az el­múlásnak különös szépségei vannak. Azt hiszem, eddig megfestetlen képekről beszél. — Egy öreg arc mennyi tit­kot rejt magában! Vagy egy fiatal modell, aki közel áll az elmúláshoz. Ezt megérzi a mű­vész ... A szocialista realizmusra terelem a szót. — A festői realizmus: lé­nyeglátás. Amit csak inspirá­ciód pillanatokban fedezhet föl az ember. A festői realiz­mus előtt határtalan távlat van. Ahogy visszanéz az útra. nyilvánvalóvá válik előttem, hogy hosszú művészi pálya áll eltartani. Gyakran betegeske­dett. Fia haláláról sokat írtak. A »hídrobbantó fiúként« marad meg most már mindörökre az utókor emlékezetében. Ne­künk, somogyiaknak különö­sen ápolnunk kell emlékét. Hiszen a Drávát szelte át ez a pontonhíd. S akkor, hogy az asszony mind elmondta azt, amit már ismerek a fiáról, egyszer csak elmosolyodik. — Vasárnaponként mindig elmentem hozzá a faluba. Ki­csit szégyelltem, hogy visel­tes volt a ruhám. Jobbra nem tellett. Szegényházi fő­zőnő voltam. A fiam észre­vette szégyenkezésemet. Hir­telen átfogott és lehajtott fejjel azt mondta: »Majd ve­szek én, ha keresek, édes­anyám ... Majd veszek én szép ruhát magának...« És nem engedte, hogy sírjak ... Ül a félhomályban, s me­legszik az emlékek fényénél. Fiát adta, hogy új világ szü­lethessen. még előtte. Horányi Barna Pöttömök tanyája Ezekben a napokban költöz­nek a siófoki apróságok új ta­nyájukra, a csendes Kossuth utcán felépült 4. számú óvo­dába. A beruházó a városi ta­nács volt. A zajból, szűk hely­ről ide költöző emberkék meg­érdemelték ezt a szép, új épü­letet. Az egyenletesen feltöl­tött udvaron már fű zöldell, homokozók, csúszdák várják kis gazdáikat. Az épület ízléses, inkább házikó formájú. A hetven kis­gyerek sok nafényhez, levegő­höz jut majd; a jól szabályoz­ható ablakon hatalmas üveg­táblákkal biztosítják ezt. A színes falú csoporttermek­ben renedezik be télire saját játékországukat... És ami fő, csupa új játékkal! Kitöltött egy kérdőívet Ingyen társasutazást nyert A TAVASSZAL Jugoszlá­viába készült. bement az IBUSZ kaposvári irodájába, s az asztalra kirakott pros­pektusokból eltett néhányat. Ott volt közte az IBUSZ kér­dőíve is, otthon kitöltötte, s elküldte. Nem sok ügyet ve­tett a felhívásra, hogy az ak­ció neve »Akar-e ön ingyen utazni«, s minden beküldött kérdőív részt vesz majd a sorsoláson. Akkor lepődött meg öry Teréz, amikor elé- szaladt a testvére kislánya: — Teji néni, Teji néni... levél... gjatulálunk ... A borítékban ott volt az IBUSZ központjának értesíté­se, hogy ő nyerte meg az első díjat, a hat és fél ezer forint értékű külföldi társasutazásra szóló utalványt. Tizenegyezer pályázó közül éppen hozzá volt kegyes Fortuna. Először a munkahelyén ke­restem, az iparcikk-kiskeres­kedelmi vállalat Budai Nagy Antal utcai üzletében, de mint mondták, éppen szabad­na végigmegy az utcán be­vásárlókosarával, az embe­rek közönyösen mennek el mellette. Egyszerűen öltözött öregasszonyt látnak bevásár­lókosárral. A második >találkozás. Ha­talmas termetű, fekete férfi. Ott volt ő is, ahol golyó for­májában érkezett a halál. Pelyhedző bajszú legényke­ként. Nem mondtak, nem is gondoltak ők akkor ilye­nekre: »a szabadságot hoz­zuk«. Nem a dagályos kife­jezések ideje volt az. Tenni kellett. Rohanni, rejtőzködni, lőni. Lányok is voltak velük. Az egyikük magas fáról lőt­te az ellenséget. Fegyver, lő­szer a Szovjetunióból érke­zett. A ruhájuk alapján nem számítottak reguláris alaku­latnak. Pedig akkor már partizánokból katonák let­tek. Az egyik faluban előre- küldött társaik élettelen tes­tébe botlottak, s amikor fel akarták emelni őket, aknák ságon van. A Vasvári Pál ut­cai kis ház konyhájában talál­koztunk, a lengyel varrógép mellett ült, s csau színű or­kán anyagból munkaköpenyt varrt magának. Az asztalon vonalzó, centiméter, az ágyon a kiszabott részek. Eleinte szabódott, hogy nem fontos őróla írni, aztán belem elége­dett a beszélgetésbe, szívesen válaszolt a kérdésekre. — Nyert már? — Lottózom, de kettesnél tovább még nem vittem... az is ritka. — Hányszor járt külföldön? — Nem is tudom ... sok­szor. Májusban Jugoszláviában voltam, Rijekában, Opatijá- ban, aztán az NDK-ban. Lip­csében, Drezdában, Csehszlo­vákiában ... most nem tudom hova is menjek? Elém teszi az IBUSZ leve­lét. Ajánlottak szilveszteri társasutazást, vagy december 1-ig bármilyen utat. — Ami azt illeti, minden idénynek megvan a maga robbantak. Körülöttük pat­togni kezdtek a golyók. — Igen, ott sebesült meg ő is. A sebesülés, a felkoncolt társak látványa idegössze­roppanással is járt. Mesél. Talán nem is tudja, hogy a rettenet ismét az ar­cára ül. A szavai rapszodi­kusan követik egymást. Szin­te sercegnek. Harcolt \mellet- te egy vöröses hajú lány is. Évek múltak el, mire a lány falujába vetődött. Borzas fiútól kérdezte az utat. »Az anyám, akit keres« — mond­ta a fiúcska. S már ott álltak egymás­sal szemben. Az egykori par­tizánlány és a férfivá érett harcostárs. Hátborzongató, ha egy férfi sír. Kél emberrel találkoztam Pécsen, a Mecsek alji város­ban. Ha sorsuk nem is, ők mégis hétköznapi emberek. Nevüket sem tudják a né­hány házzal odébb lakók. Az egyik — öregasszony. A fiát adta. A másik a maga egész­ségét. Hétköznapi hősök. Lcskó László szépsége. Amikor kint jártam Csehszlovákiában, fent a he­gyekben esett a hó. — Mikor utazott először? — Hát ez régen volt, leg­alább tíz éve ... — Hogy érezte magát Jugo­szláviában? — Éppen rossz időt fogtam ki, nem Is tudtunk fürödni... A társaság azonban nagyon jó volt. — Nem gondolta volna, hogy egyszer ingyen is utaz­hat? — Hát nem, hiszen azt is elfelejtettem, hogy elküldtem az ívet... Amikor megkaptam az értesítést, bementem az it­teni IBUSZ-irodába. Nem tud­ták, hogy kaposvárié az első díj ... Mindnyájan gratulál­tak. öry Teréz két évtizede dol­gozik a kereskedelemben. Hét éve eladó az állomással szem­ben lévő üzletben, a divatáru osztályon. — Tudja, hogy még két ka­posvári nyert? — Nocsak, ennyire szeren­csések voltunk! S ki? — Szerafin Zoltán, Erdélyi Mária háromszáz—háromszáz forintos belföldi társasuta­zást ... BÜCSÜZKODOM. odakint a kertben kis asztal, rajta színes képeslap. öry Teréz fölveszi, megmutatja: — Opatijából küldtem a családnak ... L. G. Faiekascégér Nagyatádon előkerült Baj- csi Péter volt fazekasmester padlásáról egy cserépből ké­szült fazekascégér és néhány használati eszköz. Él még a mester segédje, Csernik József aki értékes adatokat szolgál­tatott a mesterséggel kapcso­latban a Rippl-Rónai Múzeum munkatársainak. A Bajcsi család Morvaországból költö­zött Nagyatádra a múlt szá­zad közepén. Ök hozták ma­gukkal a fehér mázas kerá­mia készítésének technikáját oda, ahol addig csak a zöld, sárga színű paraszti kerámia volt ismeretes. A morvaorszá­gi eredetet bizonyítja a szin­tén tőlük kapott okarina — szlovák népi hangszer — is, melyet sípként árusítottak a búcsúban a gyerekeknek, még ebben a században is. A Baj­csi családból több céhmester került ki. SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1971. szeptember 15. 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents