Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1971-08-12 / 188. szám
Szociálpolitika a vállalatnál Mindegy, hogy melyik kézből? RIktán emlegetett, fontos szerepet betöltő fogalom a vállalati szociálpolitika. A dolgozók életszínvonalát nagymértékben befolyásoló közvetett juttatások jelentős része ugyanis — mint például az üzemi étkeztetés, a vállalati gyermekintézmények igénybevétele, segélyezés, vállalati üdültetés, tanulmányi ösztöndíj, lakásépítéshez való hozzájárulás stb. — a vállalatokhoz kapcsolódik. Az ott végzett munka teremt jogot a juttatások élvezésére, tehát — és egyrészt — a dolgozónak érdeke, hogy olyan munkahelyet válasszon, ahol a kedvezmények jelentősek, ugyanakkor — és másrészt — a vállalatok is arra törekednek, hogy minél ki- terjedtebbé tegyék szociálpolitikájukat, ezzel is vonzzák a munkaerőt 900 EZER ÉTKEZŐ Azt, hogy valóban nem kis dologról van szó, néhány adattal könnyű bizonyítani. Egy óvodai hely létesítése ötvenezer forintba kerül, évi fenntartása pedig a szülők hozzájárulását leszámítva, hatezer forintot emészt fel. Naponta 900 ezer ember veszi igénybe az üzemi étkeztetést, és élvez fejenként négy-öt forint hozzájárulást. Évente félmillió fölött van a kedvezményes üdültetésben részesülők száma, s itt egy-egy fő a maga fizette pénzhez átlagosan 800 forintot kap, hogy pihenése valóban kényelmes legyen. A már eddig említetteken kívül jórészt a vállalati szociálpolitika körébe tartozik az üdülők létesítése és fenntartása, az üzemi egészségügy fejlesztése, az utazási költségtérítés, a külföldi csereüdültetések, a kulturális és sporttevékenység támogatása ... még felsorolni is sok. Miért marad mindez rejtve, miért nem számítják mindezek pénzbeli értékét is fizetésükhöz az emberek? Régről kell kezdeni. Onnét, hogy a munkáshatalom az állami kezelésbe vett vállalatok egyik alapvető kötelességévé tette a kiterjedt, széles körű szociálpolitikát. E kötelesség'a dolgozók oldalán jogként jelent meg, mégpedig olyan jogként, amely mindenkit, munkájától, beosztásától, képzettségétől, magatartásától függetlenül megillet. Az akkori helyzetben mindez nem szült feszültséget Az üzemi étkezés lehetősége nagy vívmány volt, ah'ogy a balatoni s más üdülőhelyek birtokbavétele is. Üj, nagyszerű dolog volt a kulturális intézmények — a könyvtár, a szakkörök, a filmvetítések — igénybevétele, az üzemi bölcsődék és óvodák létrehozása ... ám az újdonság izgalma elmúlt, a dolgok fénye megkopott, s a változó helyzet feszültségeket teremtett. KEVESEKNEK SOK? Ma sűrűn hallani azt a véleményt, hogy a vállalatok körébe tartozó közvetett juttatások keveseknek adnak sokat. Az így vélekedők arra utalnak ezzel, hogy — tagadhatatlanul — bár; évről évre emelkedik az ilyen célokra fordított összeg, az abból részesülők száma lényegesen nem változott, sőt néhány területen csökkent. A részesedési és a fejlesztési alap — e kettőből fedezhetik ugyanis a vállalatok szociálpolitikai kiadásaikat — az egész kollektíváé, s mégis csak a kollektíva egy része élvezi a belőlük származó kedvezményeket — hangzik az érv. S persze, példa is akad. Az üzemi étkeztetést csak minden második, harmadik dolgozó veszi igénybe; a vállalati üdülőbe csak a kisebbség jut el; nincs* mindenkinek kisgyermeke, hogy használja a vállalati bölcsődét, óvodát... — és így tovább, szinte a végtelenségig. Valóban ennyire igazságtalan lenne a vállalati szociálpolitika? Eljátszhatnánk a szavakkal, s megfordíthatnánk a kérdést: inkább sokaknak kevés? Azaz, a szociálpolitika fedezeteként szolgáló forintokat a vállalatok osszák fel, s kivétel nélkül tegyék mindenki borítékjába a neki jutó részt? Képtelen helyzet lenne! Nem véletlen, hogy réndelkezések kötik a vállalatok Ifezét — az un. R-fix elsődlegességével —, azaz az állam kötelezi vállalatait, hogy szociálpolitikai feladatokat is ellássanak. Vajon, ha nem lenne üzemi étkeztetés, hol fogyasztana meleé ételt a kis keresetű munkás, a két gyermekét egyedül nevelő asz- szony? Mi segítené — az ál-, lám nyújtotta támogatáson túl — a nagycsaládosok helyzetét, ha nem a vállalat kollektívája által megtermelt pénzből adott segély, lakásépítési hozzájárulás, a tehetséges gyermekeknek megszavazott tanulmányi ösztöndíj? A vállalati kollektívának ugyanis nemcsak termelési feladatai vannak. Közösségi funkciókat is el kell látnia. Ahogy az igazi család istápolja a gyengét, a rászorulót, úgy kell ezt tennie a nagy családnak, a munkahely kol- lekítvájának is. Persze okosan, igazságosan, a többség érdekeinek tiszteletével. TÖBBET, ÉSSZERŰBBEN Elhangzanak olyan vélemények is, hogy lényegében mindegy lenne, melyik kéz, az államé vagy a vállalaté, adja, amit ad. Anélkül, hogy belebonyolódnánk a dolog közgazda- sági magyarázatába, szögezzük le: dehogy mindegy! Gondoljunk a legkézenfekvőbbre, a lakásépítés támogatására. Mindegy, hogy egy távoli hivatal utalná ki mechanikusan a pénzt, vagy a vállalati kollektíva képviselői szavazzák meg? Ahol az érdekeltek döntenek, ahol a legalaposabban ismerik a helyzetet, ott a döntés mindig igazságosabb, s a visszhangja is más. Ezért, hogy az állam nem szűkíteni, hanem bővíteni kívánja a vállalati szociálpolitika jelentőségét is, de jobban kötve — egyrészt — a vállalati gazdálkodás eredményességéhez, valamint — és másrészt — az ésszerűséghez, a dolgozók érdekeltségéhez. A béren kívüli vállalati juttatások összege, ahogy koráb-. ban, úgy az elmúlt években is emelkedett, Szép számmal akadnak rendezésre, megoldásra váró kérdések — így például a gyermekintézmények megtartása vagy átadása a tanácsoknak a jobb kihasználás érdekében, s fenntartási hozzájárulás fizetése —, de az bizonyos, hogy a vállalati szociálpolitika a következő esztendőkben is fontos helyet föglal el a dolgozók életkörülményeinek, életszínvonalának alakulásában. Ezért fejlesztése kötelesség, ahogy kötelesség az ésszerűbb, igazságosabb elosztás útjának, módjának keresése, hogy érdemesség és rászorultság, szerzett és természetes jog minél közelebb essen egymáshoz e területen is. / M. O. Wg%Alyúmoz @ 5. A helyi szatír abban is nehezítette a nyomozók dolgát, hogy nem egyfajta nőre specializálta magát... Egy tisztességes szatírnak ízlése van. Az egyik a szőkére, a másik a kövér nőkre veti magát, de ez válogatás nélkül támadott öreget, fiatalt, kövéret, soványát, — hajszínre való tekintet nélkül. Már elhagyta az erdő közepét. amikor szemben vele egy fiatal lány közeledett. Lassan bandukolt, ábrándos szeme a semmibe meredt. Az ilyen álmodozó leányka valóságos szatírcsemege lehet — gondolta Kovács, és miután a lány eléggé eltávolodott, utánafordult. Lassan követte, úgy, hogy a lány ne vehesse észre. Fától fáig szökellve ment utána. Egy bozót nagyot csörrent, a lány ijedten megtorpant. Aztán újra tovább indult. Néhány méter után megállt, és visz- szafordult. Kovács nem akarta magát leleplezni, ezért világos ruhájában, teljesen harcszerü- en beásta magát a rothadó avarba... A kislány éppen előtte haladt el. Ha kinyújtja a kezét, eléri a karcsú bokákat. Kovács elmosolyodott: ha ez a lány tudná, hogy a Belügyminisztérium állományába tartozó őrangyalkája itt vigyáz rá... Ekkor az úton, a lány mögött feltűnt egy magas férfialak. Meglátta a lányt Nesztelen léptekkel mögéje osont, és magához rántotta. A lány ijedten felsikoltott. Kovács hadnagy felugrott a fa mögül, és néhány ugrással elérte őket. Hátracsavarta a férfi kezét. SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1971. augusztus 13. — Segítség! A szatír... — sikoltozott a lány. — Nyugalom, kisasszony — felelte Kovács. — Majd adok én neked! — sziszegte a férfi, és kiszabadította magát. Megfordult, és a következő pillanatban már ütött. Kovácsnak még volt annyi idje, hogy észrevegye a férfi zakóján csillogó sportjelvényt. Aztán nekiesett a fának ... Ellökte magát, és a férfinak ugrott. Ütése elől az ellenfél azonban könnyedén kitért. Kovács érezte, hogy nehéz lesz a dolga. A szatír erős, kisportolt fickó. A lány közben mint egy bekapcsolt magnó, egyfolytában sivított: — Segítség! Emberek !... A szatír. .. Megöli... Köztudott, hogy az ember verekedés közben nem tud másfelé figyelni. Különösen, ha' olyan ellenfele akad, mint a hadnagynak, aki már a harmadik balegyenest vezeti Kovács képébe. De olyan klasszikusan szép balegyeneseket, amelyek a Sportcsarnokban és egy külteleki kocsmában egyaránt kivívnák a szakemberek elismerését. Ezért nem tudott Kovács hadnagy sem odafigyelni a lányra: — Sanyikám . .. Vigyázz ... Megöl... Patosfai jegyzetek Éjfüggöny felszállásától, estfüggöny ereszkedtéig tart a nap. Szereplőként jelennek meg az emberek az utcán. Epizódszereplők, főszereplők. A gumikereket hajszoló gyerekek statiszták talán. S a főszereplők? Ezekben a napokban a falvakban minden bizonnyal a traktoristák, a mezőgazdasági munkát végzők. Csak reggel és este látni őket. És a két napszak »intervallumában'«? Boltba ballagó asszonyok, napszőkítette gyerekek. Apró jószág. Totyognak az úton. Csend. Levélmoccanás nélküli napok. Patosfára is ez jellemző. »Végvár«. Somogy és Baranya határán terül el. Ez jé- lentős meghatározó. Szerencsés helyzet? Kiderül a válaszokból. A termelőszövetkezet Irodája. Nagy László főagronó- mus felel a kérdésre: — Ügy vélem, szerencsés helyzetben vagyunk. Szerződéseink vannak a másik megyével is. A Szigetvári Konzervgyárba jelentős szállítmányokat küldünk. Még Tapolcára is jut áruinkból. — Űj ember a faluban. Milyennek ismerte meg az itte« nieket? — Január elsején kerültem ide Homokszentgyörgyről. Mit kerülgessem? Megmondom: rosszabbat vártam. Kelleme- mesen csalódtam. Szorgalmas nép él itt. Ügy látom: a fiatalok is együtt vannak. Többségük eljár innen, de a hétvégét együtt töltik. A tsz-tagok — kétszáznyolcvanan vannak ebben az üzemegységben — munkában pontosak, kisebb fegyelmezetlenség is alig fordul elő. Népkönyvtár, moziterem, iskola — ezek a művelődés centrumai Patosíán. A tanítót, Szűts Józsefet mégsem ezekről faggatom. Hallottam róla valamit, erői' kérdezem. — Jól hallotta. A ■ nyáron sem pihentem. Kombájnellenőr voltam a. nagy munka idején. S, ha csodálkozna, hogy a fizikai munkásokhoz közeli területen dolgoztam, akkor azt is elmondhatom, hogy eredetileg úgy terveztem, rakodónak megyek a nyárra a Szigetvári Konzervgyárba. De hát hívtak a tsz- be, így végül is maradtam. Már az előző években is dolgoztam a rendvágó mellett munkagépvezetőként. Kikapcsolódás ez nekem. Szellemi munka utáni felüdülés. Tizenhárom éve költöztem ebbe a faluba. A szorgalmas embereket igyekeztem követni. Aztán mégiscsak az iskolai élethez kanyarodik vissza: — Valamikor hetven gyerek járt az alsó tagozatba, most huszonkilenc. Az idén csak öt első osztályos lesz. Voltak elköltöző családok is... A »végvári« állapotnak tehát árnyoldalai is vannak. Rövid postai számvetés. Pa- tosfán százharmincán fizetnek elő napilapokat. A hetilapok közül a legtöbben a Szabad Földet és a Képes Újságot járatják. Huszonhét-huszonhét család kíváncsi ezekre. Hatvankét ház tetején televízióantenna van. Száztizen- két házban rádió szól. Évről évse emelkedtek a számok. Egy öregember. A falu legidősebbje. Fodor István ki- lencvenegy éves. — Mindig földműves voltam. Az apám is, meg a nagyapám is. Mire emlékszem az elmúlt évtizedekből legjobban? A háborúra. Akkor még nem tudtuk, hogy egyszer majd az »első«-t mondják eléje, ha szóba kerül. Szerbia, Olaszország. Megjártam vidékeiket. Egyszer egy hedrehe- lyi gyerekkel utat csináltunk. Hét méter szélesnek kellett lennie. Dolgozgattunk, amikor idegen egyenruhás katonák jelentek meg. De nem bántottak bennünket. Azt mondták: nem kell a fogoly. — Mire emlékszik még a háborúból? — Olaszország magas hegyeire. Patakok rohannak a meredeken lefelé. Az ember emlékezete furcsa valami. A legcsúnyább, legzivatarosabb időkből is a legszebbet, a békenyugalmú képeket raktározza eL Meghatározott időben baszok érkeznek, indulnak a megye belseje felé, vagy a szomszéd meyébe. Patosfa, ha Somogy peremfalva is, nem »eldugott« település. Leskő László Magtár Szentesen Csongrád megyében első ízben fogad gabonát a szentesi új magtár. A fémből készült hatalmas silóban a termény vízszintes és függőleges mozgatását, be- és kiszállítását teljesen gépesítették. Az új létesítmény sokat enyhít a megye gabonatárolási gondjain. • Jó és olcsó — Kaposváron mégsem kapható?! Ha figyel, rájön, hogy a bíztatás nem neki szól, miután ő László, és nincs szerencséje pertuban lenni e bájos ifjú ha- jadonnal. Egy hatalmas gyomorszájas után Kovács lefeküdt a földre. Ellenfele a mellére térdelt, és megszólalt: — Ne izgulj, Jutka! Gyenge kis biciklista ez. Most jóidéig nem mozdul. Amíg én elbeszélgetek vele, te szaladj, és értesítsd a rendőrséget... — Micsodát? — eszmélt Kovács. — Jól hallottad. Talán még valami jutalom is leesik, amiért ártalmatlanná tettem a szatírt. — Ártalmatlanná tette maga a jó... — kezdte Kovács, aztán eszébe jutott az oktatás: a jó rendőr, semmilyen körülmények között sem veszítheti el a fejét, még akkor sem, ha ez a fej szét van verve. — Idefigyeljen, fiatalember — folytatta nyugodtabban. — Nyúljon be a belsőzsebembe ... Ezúttal mindketten tévedtünk. Én ugyanis magát hittem a szatírnak... — A Sanyit? — álmélkodott a lány. — Aztán miért? — Mert hátulról támadta meg magát... {Folytatjuk) Sokszor érthetetlen számomra, miért döntenek helyettünk, vásárlók helyett olyan dologban, amely egyedül ránk tartozna. Mostanában írta meg az egyik központi lap a tulipános ingek históriáját, amikor a kereskedelem hosszú időn át fittyet hányt arra, hogy a kiváló minőségű, korszerű ingeket forgalomba hózza. Most egy ugyanilyen esetről szeretnék beszámolni — nagyon fájó szívvel — a húskombinát gyakorlatából. Aranyérmet hozott haza a vállalat néhány új terméke a tavalyi mezőgazdasági kiállításról. A jóízű lángolt pulykamell, a lángolt ser- táskaraj, az olcsó tyúlc- pástétom sikert aratott a boltokban is, keresik és szívesen megveszik az emberek. Azaz Kaposváron csak megvennék, ugyanis nem rendelnek belőlük a boltok. Ügy látszik, hogy a húskombinát nem lehet próféta abban a városban, ahol dolgozik! A magyar tenger déli partján, Székesfehérváron, Dombóváron, a megye belső községeiben árulják az új termékeket, csak a megyeszékhelyen nem. Érdemes megemlíteni a leg-, újabb termék,^ a somogyi csípős szalonnás szalámi sorsát — ennek is kelete van mindenütt, csak Kaposváron nem rendeltek eddig, pedig most már a hivatalos ára is megvan, harminc forint kilója. S aki a velőscsontos szereti és keresi nem árt, ha tudja, hogy a húskombinátban a szemetbé hordják felaprítva, mert ezt se kéri a kereskedelem. Szóval döntenek, döntögetnek helyettünk mások, akik mit sem törődnek azzal, szé- retjük-e azt a húsárut, szívesen vennenk-e belőle. S kétszeresen szomorú ebben az esetben, hogy a megyeszékhely zárkózik el a város peremén dolgozó kiváló vállalat néhány kiváló terméke elől. •foggal kérhetjük, mi vásárlók, hogy változtassanak ezen a módszerükön, s vegyék figyelembe az emberek ízlését, sőt pénztárcáját is, -hiszen a cikkben említett áruk közül három az olcsók kategóriájába tartozik. L. G. i
