Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1971-08-08 / 185. szám

Költészet a paraszti világról Beszélgetés Ratkó Józseffel Fiatal, József Attila-díjas Ércbe örökítve a fák, virágok faragója Szobrot állítottak Antalnak Balatonlellén költőnket személyes kapcso­latok fűzik Nagyatádhoz; hú­ga — az önéletrajzban emle­getett »Margitka«' — az atádi gimnázium tanára. A találko­zót is ő szervezte meg. A nagyatádi Fegyveres Erők Klubjának ifjúsági termében tartott költő—olvasó ta­lálkozó után beszélget­tünk Ratkó Józseffel. « — Tizenhét évesen írtam először verset. Legelőbb Illyés Gyula írt verseimről elismerő sorokat. Azután Csoóri Sán­dor állt mellém. Emberi tar­tásom, erkölcsi értékrendem alakításában is segítettek. Később Sánta Ferenc támoga­tott — anyagilag is. Sokat kö­szönhetek a neves elődöknek. Tanultam életismeretet Mó­ricz Zsi gmond prózájából, írásai vittek közelebb szűkebb pátriám embereihez, a sza­bolcsi parasztokhoz. József Attilától is sokat lestem el, írásmódot, látásmódot. A fiatalok, szó szerinti kor­társaim közül Buda Ferenc, Raffai Sarolta és Ágh István Is segítettek. Az »öregek-» kö­zül Szabó Pali bácsi támoga­tott szóval, tettel. Nagyon szeretem a »Kilenceket«. akik közé a Kaposváron élő Győri Laci is tartozik. És minden költőt, aki fegyvertárs lehet. Meg kell még emlékeznem Váczi Mihályról és Fábry Zoltánról, akik nemcsak ta­nácsokat adtak, hanem vár­ták, vitték verseimet is. — Megjelent kötetei két rendező elv, a valóság és az igazság köré csoportosulnak. — A két alapelvet nem al­ternatív lehetőségekként hasz­nálom, hanem úgy, ahogy Jó­zsef Attila megfogalmazta Thomas Mann üdvözlésére írt versében: »az igazgat mondd, ne csak a valódit«. Még konkrétabban: a Halott halottaim című versemben van egy valós adat az elka­partak számáról, az igazság azonban több ennél. Ha így folytatódik, nem lesz, aki megkeresse nekünk a nyugdí­jat. Verseimben a valóságból következő igazságra hívom fel az olvasók figyelmét. — Verseit olvasva az em­ber akaratlanul pesszimiz­musra gondol. Érzi-e önma­ga is ezt, ha igen, hogyan egyeztethető össze ez a könyvtárosi foglalkozás em­bernevelő funkciójával? — Válaszom attól függ, ki­nek mi a pesszimizmus. Szo­morú a Halott halottaim cí­mű versem, hogy eljut egy anti-Magyarországig? A vá­laszom: ha egy nemzetnek 15 év alatt két és fél millió ha­lottja van, akkor ez a tény pesszimista, s ebből követke­zően a költő sem lehet opti­mista. Ha nem lázítanék ez­zel a verssel a halál ellen, a halottak ellen, az életért, ak­kor lennék pesszimista. Eb­ben a konkrét esetben a té­tel kimondásával optimista tettet hajtottam végre. Ha a közeljövőben a tömeges abor- tálás megszűnésére volna re­mény. nem is írtam volna meg a verset. A tragédiát sze­rettem volna elkerültetni az anyákkal, nehogy kihaljon az anyai érzés. — Mit tart ars poeticájá­nak? — Minden művészet felada­ta, hogy valamiképpen kike­rülje a halált. Ellenfelem a halál, félek tőle. De az ide­jében jött halál, az törvény. A halottakról szóló versek­ben arról beszélek, hogy mi­kor jön el az az idő, amikor félelem nélkül élhetünk. Ez még nem ars poetica. A munkásokhoz föl kell zárkóz­nia a parasztságnak. Föl kell mérni azt a gyönyörű szelle­mi örökséget, amely paraszti eredetű. Ezt elfogulatlanul kell végrehajtani, nem úgy, mint a népiesek. Kívülálló te­gye ezt elfogulatlanul. Bele kell ölelni őket az irodalom­ba. Ezt akarom elvégezni. Ré­gi történelmünk, a parasztság története. Ennek felmérése közben bukkantam halottaink- ra. Azért sok és nagy a mos­tani dolgunk, mert ézek az emberek korábban haltak meg, mint kellett volna, s ránk hagyták ezt a nagy mun­kát. Ez az ars poeticám tár­gyi oldala. — Hogyan születik a vers? — Valamin töprengek, és egyszer csak verssorok lesz­nek a gondolatokból. Ez a hosszabbik útja a versnek. A Halott halottaimon két esz­tendeig töprengtem. Nagyon nehezen írok verset. Van az­tán olyan is, amelyik robba­násszerűen születik. Ilyen volt a Keres az anyám. Az öcsém azzal jött hozzám, hogy húsz év után anyánk sírját újra meg kell venni. Ez feldühösí­tett. Amikor öcsém elment, belém döbbent, hogy húsz éve halott az anyám, és ebből nőtt ki a vers. — Mik a jövő tervei? — Munkálkodni azon, hogy a parasztság szellemén, élet­formáján a még ma is meg­lévő zár felpattanjon. A haj­dúsági paraszt nyáron is fe­ketében, csizmásán, állig be­gombolkozva jár. Szeretnék a közelükbe férkőzni, — segí­teni abban is, hogy jobb, szellősebb, a kornak megfele­lő viseletben járjanak, élje­nek. Laczkó András idős Kapoli *A népművészethez kell visz- szatémi, és ebből kell meríte­ni mint egyetlen forrásból, amely őseredeti és elpusztít­hatatlan.« (Rippi-Rónai.) Tegnap Óta ércbe öntve áll a Kossuth-díjas idős Ka­póit Antal faragóművész, a gulyák, fák, virágok, betyárok fába vésőjének portréja Bala­tonlellén, a kaposvári út men­tén. A mellszobron munka közben láthatjuk a mestert: egy tülköt cifráz. Ezen a napon a »környeze­te« is az örök munkálkodás, a folklór, a művészet erejét dicsérte. A balatonlellei mű­velődési házban ugyanis so­kan keresték föl a somogyi képzőművészeti kiállítást, a szabadtéri színpadon az esti néptánctalálkozóra készülve, fiatalok tarka tömege ropta a táncot A szoboravató ünnepségen is a szép mellényes, bőszok­nyás tabi táncosok álltak sor­falat, körülöttük álltak a me­gye, a község tanácsi vezetői és a kíváncsi üdülők. Az al­kotó, Kőfalvi Gyula családjá­val együtt jött el a leleple­zésre. Dr. Draveczki Balázs, a Somogy megyei Múzeumok igazgatóhelyettese megnyitó­jában a művészetek Balaton­lellén kialakuló egységéről be­szélt. — A mai gyönyörű ünnep­nek, a balatonlellei Kapoli - kultusznak, az új Kapoli-szo- bomak egyik lelkes támogató­ja és finanszírozója a Népi Iparművészeti Tanács. Kö­szönet a szobor kiváló alko­tójának. Kőfalvi Gyulának, aki emberközelben elénk ál­lította idős Kapoli Antal nagyszerű alakját, a pásztori művészet örök mementójául. Köszönet illeti megyénk taná­csát, az Általános Fogyasztási Szövetkezetek Somogy megyei Szövetségét, és nem utolsó­sorban a lelkes, a művészetet az értéket megbecsülő lei­lei tanácsot. Mert itt, ebben az árnyas parkban, a szép barokk kúria egyszerű falai között a Somogy megyei Mú­zeumok Igazgatóságának se­gítségével szinte sorakoznak a művészeti élet különböző területeinek nagyszerű alko­tásai. Példa erre a Rippl-Ró- nai Múzeum képzőművészeti kiállítása, vagy az idős Ka­poli Antal legjobb alkotásait bemutató kis tárlat, vagy a szabadtéri színpad és az épü­letben helyet foglaló könyv­tár is. Tanulás és tanítás együtt, múltunk és jelenünk értékeinek szerencsés találko­zója a fiatalsággal, az embe­rivel. S ha majd az egyre jobban kitárulkozó, csodála­tos Balaton európai nyüzsgé­sében a Népi Iparművészeti Tanács és a HISZÖV segítsé­gével a múzeumi kiállításo­kat az élő bemutatók, a fa­ragóházak, vagy az endrédi csipkeverők, a buzsáki hím­»Vándorútjának« utolsó ál­lomására érkezett a »Dél- Zala népművészete« című ki­állítás. A nagykanizsai Thury György Múzeum gazdag anyagából rendezett népmű­vészeti tárlatot Szeged és Kiskunfélegyháza után most Kecskeméten láthatja a kö­. — .......... ,j__________________________ ző asszonyok élénkítik, mél­tán mondhatjuk eredményes­nek a somogyi művészet irá­nyítását. A szobrot máris sokan megcsinálták. Büszkeséggel írjuk le, hogy a dombos, lan- kás dunántúli táj, amely év­ezredek óta otthont ad a biz­tos szemű, kemény akaratú pásztorművészeknek, a tiszte­letadásban, az emlékek meg­őrzésében sem akar elmarad­zönség. Mintegy 300 pásztor- faragvány festett és faragott bútor, kerámia, szőttes, nép­viselet és egyéb használati eszköz szemlélteti a híres gö­cseji népművészetet. A kiállítást tegnap nyitották meg a kecskeméti Katona Jó­zsef Múzeumban. (MTI) Orgona, ének, kórus Kőröshegy, tárt kapuval „Dél-Zala népművészete” Kecskeméten A péntek esti hangverse­nyek nyolc órakor kezdődnek, de már órákkal előtte az aj­tó elé állnak az érdeklődök. Amikor kitárul a tölgyfaajtó, nyomban megtelik a templom. Oldalt is van egy bejárat, ezt zárva tartják. Itt is letábo­roznak a fiatalok, csendesen hallgatóznak. A bejárat körül széles ívben rajzolódik ki egy nagyobb csoport a »telt ház« kintmaradt hallgatói. Négy évvel ezelőtt nyílt meg a zenekedvelők előtt a kőrös­hegyi műemlék templom, mely azóta nagy népszerűségnek örvend. Pénteken este Szergej Dizsur, a Somogy megyei pe­dagógus férfikar és Németh Alice szereplésével a huszadik Cantus Pannonicus hangver­senyt tartották. A zened program ismerői »izgalmas« hangversenyre ké­szültek föl. A négy év alatt sikerült a hagyományterem­tés; színvonalas hangversenye­ket hallott a közönség. Most valami egészen új történt. A szovjet orgonista, a pedagó­gus férfikar a zeneirodalom elfelejtett kottáit lapozta föl. A felfedezés ismét a kőrös­hegyi hangversenyek jó hírét szolgálta. Szergej Dizsur élvonalbeli szovjet orgonista. Bejárta Európát, Magyarországon ezen a nyáron vendégszerepei elő­ször. Tihany, Szeged, Kőrös­hegy voltak az állomásai hangversenykörútján. Óriási koncentrációról tett tanúbi­zonyságot, s a magyarországi Bach-rajongókat kicsit meg is lepte stílusával. Azzal, hogy Bach szellemében, s nem pe­dig a hazai orgonisták ha­gyományához fűződőén (agyon romanticizálva) interpretálta a Két korálelőjátékot, a dór tocca és fugát. »Tárgyilagos« orgonista, technikailag is mindent tud, de fölöslegesen nem »bizonyít«. Az ő felfede­zése Bruhnsra esett, arra a ritkán játszott XVIII. századi holland szerzőre, akit hajla­mosak vagyunk összetéveszte­ni Brhams-szal, mivel, hogy az ő nevét többet halljuk. A Somogy megyei pedagó­gus férfikar, érdekes párhu­zam, szintén négyéves, akár­csak a Cantus Pannonicus. Főbb állomásait ismerjük, legjelentősebb szereplésére most került sor, a Filharmó nia égisz« alatt. Vállalkozá­sán talán csodálkoznánk, ha nem bíznánk az együttesben. uotti, Clemens olasz szerzők műveinek megszólaltatásával rendkívül stílusbiztonságrói győződhettünk meg. A próbát Cherubini Requiem című mű­vének bemutatása jelentette. Az elfelejtett Beethoven-kor- társ, — aki annak idején kon­zervatóriumigazgató volt és nem vette föl Lisztet —, friss zenei csemege volt a hangver­senyre járó közönségnek. A dirigens, Heisz Károly és az együttes összeforrt, nagyon jó teljesítményre képes. Németh Alice — a Filhar­mónia legtöbbet foglalkozta­tott énekese — tavaly a pécsi operához szerződött, és ott énekelte Paminát a Varázsfű - volából — Bach-áriái szintén i az est élményét fokozták. Az énekest és a kórust Peskó György orgonaművész kísérte. Horányl Barna | SÁTORVÁROS Kempingélet, 1971 Csak a nyílt vízről lehet belátni a sátorvárost. A part­ról nézve elrejtik a szem elől a fák, bokrok. Valaki a tér­dig érő vízben azt mondja: »Az Egert ostromló törökök sátorvárosa lehetett ilyen nagy«. De sehol a félholdas zászló. Csak egy-egy sátor mellett leng francia vagy csehszlovák nemzeti lobogó. S a szó a magyar mellett leg­gyakrabban német, cseh és szlovák. Ami a legjellemzőbb erre az ideiglenes életformára? A kívülálló, illetve a kívülélő arra esküdne: a komforthiány. Részben van csak igaza. A balatonszemesi tábor lakói ugyanis többnyire kocsival, lakókocsival vagy »palotának« is beillő sátorral érkeztek. Egy sátor mellett televízióantenna is állt. Sokan viszont csak a rajtuk lévőt hozzák maguk­kal. Általánosítva tehát, két típust különböztethet meg a szemlélődő. A csigát követi az egyik: hátán hozza a házát. A másik: az otthoni gondokat, s vele együtt a komfortot úgy rúgja le, mint a szorító ci­pőt. Az előbbi családoknál a feleség szerepe szinte válto­zatlan: mos, főz, takarít, ínycsiklandó ételszag száll es­tenként a tábor felett. Csak ilyenkor »irigykedik«* a tü­csöksorsot »párt«. vállaló másik A víz. Bársonya ruhaként simul a fürdőzőre. Kilométer távolságra merészkedhet be az úszni nem tudó is. Bátorságát csak a gyakori — éles kövek alkotta — szigetek mérsékelik. A szem azonban »fütyül« a kövekre. Tágas birodalom vár­ja, hogy feltérképeztessen. Napsugártól szikrázó víztükör, távoli kékje, halványodott he­gyek azúrként lebegő vitor­lások, hajók masszív teste, a vízisízésnek hódolók kecses S- ei. Fürdőző a rekkenő hőség ellenére is meglepően kevés. Rosszmájúság szülte gondolat: »Na, ja — a háziasszonyi te­endőket ellátó nők nem érnek rá úszkálni, a férjek meg új­ságot olvasva kritizálják ne­jük munkáját! Mint otthon.« Igaz, annál több napozó em­bert látni. A hivatalba vissza­térve a barna testszín a leg­jobb bizonyíték a sikeres nya­ralásról. De ki tudná azt mérni, hogy hányszor füröd- tek? A sátorváros ellátása. Egy bisztró, egy zöldség—gyümöl­csös, büfé, egy kenyeret, kon- zervéket és Italokat árusító »bolt«. A várakozók sora nő, nő, nő. Ez már nem is kígyó, ez már óriáskígyó! Van egy automata is. Ször­pöt, kakaót, édességet szolgál­tat két forint ellenében. Elő­nye, hogy nem méricskél. Egy­forma adagokat önt a két fo­rintot leszurkoló elé. Ugyanez nem mondható el a nem auto­matizált elárusítóhelyekről... Portrék. A négyéves, fehérszőke kis­fiú Nyugat-Németországból ér­kezett. Hanzi — így ismerik a környékbeli sátrak lakói. A Bábelben szemmel láthatóan idegenül mozog. Szeretne más gyerekekhez csapódni, de mégse megy közelükbe. Táb­lából. Egyedül nem lehet in- diánosdit játszani. Már meg­indulna, de apja a partról rá-, szól, kikukkantva lepedő nagy­ságú újsága mögül: »Hanzi!« A kisfiú körbetrappol zavará­ban, mintha azt akarná bizo­nyítani: »Ö, nekem eszeim ágában sem volt odamenni, én époen csak szaladgálni ké­szültem egyet!« Egy kora reggeli bolyongás­kor bukkantam rájuk. Hanzi apja szinte szertartásszerűen mártotta meg a szőke fiút. Hiába csapickoilt a nagy da­rab, oldalszakállas férfi újra meg újra a vízbe nyomta. Az­tán küldte beljebb és egyre beljebb. A vízbe nyúltam. Még »brr!«-t mondatott ve­lem. Félsötét vagy inkább —■ szürkület. Gajdolás nem mesz- sze az úttól. A sátor előtt tá­bori székek. Magasba vág, majd megcsuklik a hang: »Hazám, hazám, te minde­nem ...« Külföldre szakadt hazánkfia előtt három üres üveg. Arcán csorog a könny. Isten tudja, valahogy nem tudok meghatódni rajta. Bratislavai mémökismerő- söm. A vízben ismerkedtünk, egy messze hullt labda visz- szajuttatásakor. Nem tudunk egymás nyelvén. A parton törülközés közben keverék konyhanyelven azt mondja: — Baláton ócseny són... Ezt értem. Tetszik néki a »magyar tenger«. Izgalmas pillanatok. Saj­nos a sátorvárosokban elég gyakoriak. A gondnok győz­ködik az ellenőrző orvossal, aki a mosdó-toalett komplexu­mot nem találta rendjén. Ha nem javul a helyzet, a tá­bort este ötig ki kell üríteni. A gondnok — aranyszájú, hu­morbő férfi — szópetárdái. A beszélgetés után homloktörlés. A zsebkendőből, ahogy mon­daná: »facsarni lehet a vi­zet«. Fél óra múlva megjele­nik az autó, mely a személy­zetet és a szerkezetet hozza a tisztítási munkákhoz. Ezer- hatszáz, ezeréhtszáz ember nyaralása megmentve. Csak most esik le a kő a gondnok szívéről. Szinte hallom az omlás hangját |<«W SOMOGYIÄÜPIAP Vasárnap, 1971. angnsrtns g. 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents