Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1971-08-26 / 199. szám

Zselici napok Kutatók a fehér folton Hetvenöt éves körorvos A kiírni Champs-Elysees doktora Szennán és Almamelléken két napon át tanácskoztak a Zselic-kutatók: tudományokat művelő szakemberek és hasz­nos tevékenységet folytató népművelők, lelkes amatőrök. Országos folyamat, hogy or­szágrészek, ismert tájegysé­gek, városok ügyét előremoz­dító patriotizmustól fűtötten napokat szentelnek a kiemel­kedésre. Ismerünk göcseji na­pokat, csongrádi napokat stb. Nem kell megvédeni — úgy gondolom — újszülöttünket sem, a Zselici napokat. Prog­ramja — számba véve a teg­napot — a holnapot világí­totta meg, feladatokat sza­bott, azaz: céltudatos munká­ra serkentett. Hitet is adott, hogy ez a táj sem mostoha, hanem édes szülőföldünk. Két szimbólum ragadott meg a zselici napokon. Az egyik: útban a Baranya me­gyei Almamellékre, eltéved­tünk gépkocsinkkal. Az egyik falu határában a gyerekek mosolyogva mutatták a he­lyes irányt, s elárulták, hogy a tanácskozásra igyekvők kö­zül nemcsak mi jártunk így... Dr. Kanyar József levéltár­igazgató szennai bevezető elő­adásában még »fehér foltnak« nevezte a Zselicséget. Jogo­san. Szintén Almamelléken fo­gott meg a másik szimbólum: hétközi diákotthonban — mégpedig a könyvtárhelyiség­ben — tanácskoztak a lelkes kutatók. A hétközi diákott­hon lakóit helyükre képzelve az örökölt táj lélegezni kez­dett. Ami most elindult a Zse- licségben, az értük is van, de miért oly fontosak ők: foly­tatói lesznek — reméljük — a jó hagyományoknak. Az első zselici napok az alapokat igyekezett meghatá­rozni, a regionális kutatáshoz nemcsak a lelkesedést heví­tette, hanem módszert is adott. Dr. Ruzsák Lajos kandidátus előadását említem meg itt. Arról beszélt, hogy a regioná­lis kutatás több tudományág együttes komplex munkája. Helyet kell kapnia benne a néprajznak, a mezőgazdaság- történetnek, az ipartörténet­nek, a népességföldrajznak, a demográfiának. A Zselic-kutatásban fontos szerepet játszhatnak az ama­Sikert aratott'a Vikár Kórus CSONGRÁDI NAPOK A csongrádi napok kiemel­kedő eseménye volt a Szövet­kezeti kórusok országos talál­kozója, amelyet augusztus 19- én rendeztek a zeneiskola szabadtéri Színpadán. Az énekkarok magukkal hozták az ország különböző tájainak népdalkincseit: hallottunk za­lai népdalokat s göcseji ju­hásznótákat a lenti vegyes- kartól : gyönyörködtünk kis­kunsági népdalokban s a kecskeméti Kodály kórus szép, erőteljes éneklésében. Elismeréssel hallgattuk a sze­gedi, a szentesi, a Tisza vidé­ki népdalokat, a szentesi, jászberényi, szegedi és mis­kolci vegyeskarok szép, tiszta éneklését »Nincsen pénzem, de majd lesz, majd ha Kaposváron vá­sár lesz« — csattánt fel a pergő ritmusú — Vikár gyűj­tötte — népdal a kaposvári Vikár kórus énekeseinek 'aj­kán. Bartók négy szlovák dalát, Kodály Túrót eszik a cigány T etszettek, szinte kivétel nélkül mind a tánc­dalfesztivál döntőjébe került számok, a dallamgaz­dagság, a korábbi évekénél értelmesebb szövegek. Csak az nem nyerte meg tetszése­met, amit befejezéskor a zsű­ri elnöke, Gyulai Gaál János rólunk, a közönségről mon­dott. Az tűnt ki belőle, hogy vég­re a közönség is felhagyott gyerekes szokásával. Valaho­gyan így hangzott, amitől egy kissé olyan érzésem támadt: kioktatott, lekezelt... Felnőttünk mi az ilyen vé­lemény nélkül is. hiszen öt fesztiválon nevelődtünk, for­málódtunk, s várjuk az újabb tánczenei seregszemléket, no, meg azt: olyan dalok, éneke­sek kerüljenek majd a kép­ernyő elé, hogy ne minket, a közönséget kelljen a »gyere­kes viselkedéstől« óvni, fél­teni. Gratulálunk, Illésék! A táncdalfesztivál ered­ményhirdetése után órákig forgolódtam az ágyamban. Nem a zsűri döntése vitté el az álmomat, hanem a feszti­vál titkárának az egyik beje­lentése. A nemzetközi köny- nyűzenei ítélőszék szóbeli el­ismerésben részesítette az Il­lés-együttest ! Az egészen tisz­tességes summát kitevő máso­dik díj mellé odabiggyesztet­ték a gratulálunk szót is, és én azon törtem a fejem, hogy milyen formában adták át ezt a »díjat«. Megveregették a fiúk vál­lát? Ennyi leereszkedő gratu­láció után félzgódérosan tá­vozhatott volna a zenekar... című kórusművét jutalmazta szűnni nem akaró tapssal a közönség. Művészi élményt nyújtott az OKISZ Erkel Ferenc mű­vészegyüttesének Ars Musica kamarakórusa is. Weelkes Ta­vaszi dalocska című művét, s Kodály Esti dalát és a Le- génycsúfolót énekelte igen nagy sikerrel. Augusztus 20-án is szere­pelt a Vikár Kórus. A városi tanács székháza előtt énekel­te a Himnuszt és a Zúg a fo­lyó című néger népdalt. Az OKISZ és a KÓTA szakem­berei elismeréssel szóltak a Vikár Kórus tudásáról, dicsér­ték tiszta éneklését. Sok élménnyel, tapasztala­tokkal gazdagodva tértek visz- sza a kaposváriak Csongrád- ról. Művészi előadásuk növel­te a somogyi kórus-kultúra sikerét, de erősítette a szö­vetkezetek tagjainak kulturá­lis kapcsolatait is. Kezet fogtak valamennyiük­kel? Mire az utolsó zsűritag parolája is a helyére kerülhe­tett, addigra a jegyszedő né­nik már a kardigánjaikat is fölvehették a Madáchban. Az is előfordulhatott, hogy a zsűri valamennyi tagja be­küldte névjegyét az Illés- öltözőbe. Ott zsákokba rakták, s beszámítják majd a közön­ségszavazatok közé... Mindezek után csak egyet nem értek. A bejelentés után miért nevetett a közönség!? Lenyűgözve Most kinek higgyek? Gyu­lai Gaál Jánosnak-e, aki azt mondta, hogy nem kell tö­rődni vele, mondjon akárki akármit, vagy ősz Ferencnek, aki egész idő alatt csak az­zal törődött. Döfött, szúrt, csípett — oda, ahonnan eset­leg a fesztivált és őt »mélta­tó« hangok hallatszottak, saj­tóban, levélben. Ha éppen nem hallatszottak, akkor is fenntartotta magának a dö­fés, szúrás, csípés jogát. (Most kellett volna énekelnie Ha- rangozónak, hogy megcsípked- nek, valamint huhognak...) Egyébként a hírneves hu­morista egész szereplése em­lékezteit Madách remekéből Luciferre, aki állandóan visz- szabeszél az Ürnak, s hogy mit tesz a többi szereplővel, az is köztudomású. (Vissza is került a »nemzetközi menny- i be«.) tőrök, a honismereti szakkö­rök is. Erre hívta föl a fi­gyelmet dr. Lovász György kandidátus, aki a geológiára irányította az érdeklődést. A történelmi értékek mellett természeti értékei is vannak egy-egy tájnak — mondta, s programot vázolt föl a Zse- licségben működő honismereti köröknek. Talajvizsgálatot vé­gezhetnek a tanulók, talaj- nedvességet mérhetnek, mete­orológiai megfigyeléseket vé­gezhetnek. Nemcsak dr. Lovó^ György beszélt a pedagógusok bevo­násának fontosságáról, a ta­nácskozáson vissza-visszatérő alapmotívum volt ez. Sok pe­dagógus, de más lelkes ama­tőr is segített, hogy elkészül­jön a somogyi földrajzi-név- gyűjtemény. Erről a munká­ról beszélt dr. Király Lajos tudományos kutató. Előadá­sának egyik fő gondolata az volt, hogy miképp lesz hasz­nosítható ez a gyűjtemény a Zselic-kutatásban. Nem ismerjük eléggé azt a tájat, ahol élünk, ez bizonyo­sodott be akkor is. amikor a már ismertről, a kutatások eredményeiről esett szó. Dr. Lehmann Antal tudományos kutató — és még több felszó­laló — például az egykori zselici üvegfúvókra, hutákra emlékezett. Hat előadás, tizenegy érté­kes hozzászólás hangzott el a két nap alatt Szennán és Al­mamelléken. A Zselic egyik so­mogyi és egyik baranyai köz­ségében. — Jó munkaerkölcs­re vall ez — foglalta össze a tanácskozást dr. Vargha Ká­roly főiskolai tanár, akinek új megbízatását itt jelentették be. (ö lett a Baranya megyei Zselic-kutató munkaközösség elnöke.) Dr. Vargha Károly ismer­tette az elkészült baranyai terveket. Ehhez kell nekünk is programot adni — a kö­vetkező évekre — kutatóink­nak, szakköreinknek, a szak­emberek mellett működő amatőröknek. Baranya hely­zete ismert előttünk: nem versenyeznünk kell tudomá­nyos intézeteivel és szakem­bereivel. A ránk eső feladatokat hatá­rozottan kell kijelölni, figye­lembe véve a realitásokat és megnyerve a Zselic-kutatásnak sok-sok embert, nagyobb tá­mogatást biztosítva számukra. Korányi Barna A szövegek egyébként le­nyűgöztek, leszámítva a Lé­legző, furcsa hajnalon-1, amit még nem értek. Majd idővel! Talán egy lélegző, furcsa es­teien ... Kirakódóvásár Mintha sötétben íródtak volna a dalok, vágyták a fényt: »talán rám is hull egy kis fény«; »arcomat a fény­nek fordítom«; »jöjj velem a fények útjain«; »fényt kereső bolondok ...« Ez az első em­lékmorzsa. A másik meg: az első két elődöntőn kevesebb Sokan lesznek Babócsán, akik az olajfúrósok szállójá­nak klubjában még egyszer megszorítják a már hetvenöt éves doktor úr kezét, búcsú­zóul. Ahogy ismerem, bizto­san mond majd valamit, ami­től mindenkinek mosoly sza­lad a szája köré. Jobban sze­reti a nevetést, mint a pá­toszt. És ami nála csaknem természetes: a nyugalomba vo­nulás nem jelent nyugalmat. Mondják, amikor húszegyné­hány éve eljött Szegedről Ba- bócsára, egy ember érkezett utána vonattal. Szintén Sze­gedről. — Mi van, fiam? — Húzná ki a fogamat a doktor úr .. . Elkísértem Péterhidára. Ne­hézhasú esőfelhők gyülekez­tek a Dráva-mentL falvak fö­lé. Nem a segédmotorral in­dult útnak dr. Magyar De­zső. El kell mondani, hogy az egész babócsai körzet gond­ja — hozzá tartozó falvai- val, nyavalyáival, hirtelen rosszulléteivel, szüléseivel — az ő vállán nyugszik. Péterhidán egészen kis szo­ba a »rendelő«. Az előszoba már tele van, hiszen a csak­nem háromszáz fős kisközség­ben is akad, akinek felszalad a vérnyomása, sebesedik a lá­ba, nem tud aludni, hiányzik a megszokott gyógyszer. jó dalt hallhattunk. mint amennyi továbbjuthatott. És végül a harmadik, (mert há­rom a magyar igazság!): a táncdalfesztiválon ősz Fe­renc igen emlékezetes tel­jesítményt nyújtott, őt azon­ban nem díjazták. Legalább is a kamerák előtt nem. Vég­re egy humorista, aki még csak el sem mosolyodik a sa­ját poénjain! Végre egy hu­morista, aki hosszabb távon is győzi poénnal! Nem kímélte önmagát, s ember legyen a talpán, aki Ősz Ferencnél jobban tudja ősz Ferencet kifigurázni. Miért kímélt vol­na másokat?! A táncdalfesz­tivált kirakodóvásárnak ne­vezte. Hát... Ehhez is tar­totta magát: kipakolt. Gyu­lai Gaál János viszont útra- valót adott — állítólag ma­gyarul. A villany elromlott, abla­kot nem lehet nyitni; kinn fürge eső előtti szél hordja a port A betegek egy kissé megilletődve lépnek eléje, egy néne kezében remeg a recept- papír, mint az őszi levél. Egy vidám mondat a doktor úr­tól, s máris bátrabb lesz. — Kinn mérték a vérnyo­másomat. Kétszázharminc. Akkor mennyit szöggyek? — Akkor szöggyön három napig reggelihez, ebédhez, va­csorához! Azután elég, ha csak a reggelihez meg a va­csorához ... Kisbabákat hoznak be. Mi­kor az injekcióstű rózsás bő­rükhöz ér, a fiatal anyák el­fordulnak, s arcukon na­gyobb a fájdalom, mint a csöppségén, aki egy kiadós üvöltéssel, majd megbékülő gügyögéssel már elintézettnek is tekinti a dolgot. A doktor úr pá-pá-t int ne­kik. Mossa kezét, felém for­dul: — Egy bácsinak azt mond­ja az orvosa: »Ne így ék any- nyi bort kend, nem bírja a szíve!« »Addig tán csak bír­ja, amég élők« felelte az öreg... — Tornászni, sokat tornász­ni, és szabad levegőn lenni sokat! Ez a titka annak, hogy az ember még hetvenen felül is jó diagnoszta lehessen. Meg a nyugodt munkaritmus. Hogy a betegek bízzanak benned, annak egyv záloga van: mindig emberségesen, megnyugtatóan szólni velük,... Én sok előadást tartottam már. Nem közhely, hanem ta­núságtétel: a múltban a be­tegellátás, a járványok ^meg­előzése, az egész medicina­politika ötletszerű volt. Ma tervszerűen foglalkoznak ez­zel is. És ez a nagy ered­mény. Mikor az alföldi tanya­világban praktizáltam, harcol­tam a csecsemőhalandóság el­len. Tudja, milyen magas volt? Huszonhárom százalék! Leszorítottam három százalék­ra a körzetemben. Hogyan? Egyszerűen: törődni kell a be­tegekkel, a csecsemőkkel. A huszonhárom százalék azt je­lentette, hogy minden ne­gyedik meghalt... Nagy esőcseppek lapulnak szét a gépkocsi ablakán. Me­gyünk vissza, Babócsára. Há­zak, kertek, kukoricások úsz­nak el az autó mellett. Hátrafordul: — Szeretem ezt a vidéket. Megszerettem. Mikor a fúró­sok szállója felépült és ku­tattak mindenfelé, valóságos fényerdő volt az a kis út, ott a szálló előtt. Ügy hívtam, hogy a babócsai Champs- Élysées. o — Szegény vasutas gyereke volt az én férjem. Sok , a testvére. Mikor 1921-ben az Alföldre, Kübekházára került, nem volt hiányérzete a pesti fiúnak. Neki mindene volt a munka. Én színésznő voltam tizenkilencben a színészek szövetségében kerültem közel a kommunisták mozgalmához. Dezső inkább szociáldemokra­ta volt. Persze, ami igaz, igaz: őneki nemigen maradt ideje politizálni «#« — Nagy szerelmi házasság volt 1925-ben. Követtem őt Kübekházára. Persze, ott nem volt színház, nem voltak fel­lépések, de a korábbi évek alapján tudtam, mit kell ten­ni és hogyan. Ő a szegénye­ket gyógyította, én gondoz­tam, főztem nekik ingyen. A Szeged környéki tanyavilág­ba kerültünk. Dolgoztunk be­csületünk, lelkiismeretünk sze­rint A felszabadulás itt ért bennünket Somogybán, Mer- nyén. Nem menekültünk Nyu­gatra, mint sokan mások, ha­nem harcoktól távol eső vi­dékre költöztettek bennünket. Egy ember puskával akarta várni az oroszokat. Az uram megkötöztette és bezárták a pincébe. így aztán lövés nél­kül esett meg a felszabadu­lás. Nikoláj Kozlov kapitány papírt is adott az uramnak, hogy hány sebesült szovjet katona életét mentette meg. Aztán visszakerültünk Sze­ged környékére. Nikoláj Koz- lovot egyébként keressük, szí­vesen meglátogatnánk a Szov­jetunióban. — Hogy ne veszítsük el a beszélgetés fonalát: én a régi helyen kommunista lettem. Persze, volt ott Nyugatról visszakerült orvos is, akinek ez szúrta a szemét, ugyanak­kor a helybeli párttitkár vit­te neki a sonkát és egyebe­ket. Szóvá is tettem párttag­gyűlésen. Rajkné jó ismerő­söm volt. Nem is kellett na­gyobb vád: rajkistának bélye­geztek, s kizártak a pártból. Én nem adtam a pártkönyve­met, úgy vették el... Persze, azt a párttitkárt már régen leváltották, engem rehabili­táltak. — Huszonkét éve itt élünk Babócsán. Mozgalmas is, meg csendes is az életünk. Pesten vettünk egy kis házat, oda költözünk majd most, a kis­lányunkkal együtt, ha a fér­jem nyugdíjba vonul. Bogdan Irén egykori szí­nésznőről — ma dr. Magyar Dezsőnéről — a harmincas évek »nagy«( színészeti lexi­kona egy mondatban emlé­kezik meg. Elfelejtve — vagy kitörölve a 19-es sze­replést, azt írták róla: szí­nészpályára lépett 1924-ben. Az már nem áll ott a gróf Klebersberg Kunó bevezető­jével megjelent műben, hogy az egykori színésznő egy lel­kes orvos mellett kommunis­ta lett az Alföldön. o A karosszék mögött gazdag könyvespolc. A falon képek, az egykori színészmúlt emlé­kei. Van kitüntetés is, sta­tisztika is: a fél évszázados gyógyítási tevékenység emlé­ke. Leveri a hamut a cigaretta parazsáról az orvos, és most mosoly nélkül emlékezik: — Alorvos voltam Budapes­ten a híres Sándor professzor mellett. Behoztak tizennyolc­ban egy vérző, fiatal katonát. Bajonettet vágtak a mellébe. Láthatóan a szív kapott sé­rülést, minden verésnél fröcs­költ a vér. Bordacsonkolást hajtottunk végre, és a szív felső táján a szúrt sebet be­varrtuk. Tröszt Tibor Fényképezte: Majláth Erzsébet A nemzetközi zsűri a fesztivál első díját Schock Ottó—S. Nagy István: Fák, virágok, élet című dalának ítélte oda. Előadta: Zalatnay Sarolta. Képünkön: Schöck Ottó, Zalat- nay Sarolta és S. Nagy István. Sz. E. Munkatársaink a táncdalfesztiválról Felnőttünk SOMOGYI NÉPLAP «rátörtök, 1971. augusztus 26. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents