Somogyi Néplap, 1971. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1971-07-29 / 176. szám
Trilla a Volgán N em tudom pontosan, mibe kerül egy ilyen szirénázó autóduda. A Vállalatnál, amelynek kocsijába X. igazgató rendeletére beszerelték, háromezer forintról beszélnek. Kollégám, az autó- alkatrészek szakembere szerint úgy ezernégyszá-ezeröt- száz forint között lehet az ára: ilyen passziót tehát egy magánautós megengedhet magának. Az azonban biztos, hogy X. igazgatónak nagyon sokba kerül ez a duda, s hogy ennél költségesebb passziót aligha találhatott volna ki. Arról van szó ugyanis, hogy a vállalat, ahol X. igazgatós- kodik, enyhén szólva gyengécske. Évek óta éppen hogy csak vegetál, például az idén sem fizetett egyetlen fillér nyereségrészesedést sem. Az igazgató ennek ellenére meglehetősen biztosan érezhette magát a nyeregben. Hiszen mindenkinek az volt a véleménye, már akiké hivatalosan számít, hogy X. rendes, szorgalmas hozzáértő ember, aki életét áldozza a vállalatért, s igazán nem tehet róla, hogy még ez az áldozat is kevés. Egészen addig, amíg a múlt hónapban az igazgató nem szereltetett trillázó kürtöt abba a Volgába, amely jogilag a vállalaté, gyakorlatilag azonban csak ő jár rajta. A különleges autóduda különleges gondolkozásra késztette nemcsak a vállalat dolgozóit, hanem X. igazgató felügyeletet gyakorló főnökeit is. Elkezdtek töprengeni: vajon miért kell ilyen autótülök? Kik szoktak ilyet használni és miért? A gondolatmenet onnan kezdődött, hogy a vállalati gépkocsi munkaeszköz, nem pedig díszhintó. Arra való, hogy a vállalat vezetői a lehető leggyorsabban jussanak el oda, ahol dolguk van. No már most, mit segít ebben a trilla? Semmit az égvilágon. Hát akkor miben segít? Abban, hogy a vállalat igazgatójára felfigyeljenek. És egyáltalán: egy ilyen gyenge vállalatnál nincs más gond, mint egy különleges autóduda beszerzése? E zek után foglalkozni kezdtek a vállalat gondjaival. Alaposan, körültekintően. Már csak azért is, nehogy a felügyeletet gyakorló főnököket az a vád érhesse: irigyek a trillára, s azért kezdik kritikus szemmel nézegetni X. igazgató működését. A trillázó hang szinte harci riadót fújt. És kezdtek nemcsak ä trillára figyelni, hanem arra is, amit a vállalat dolgozói mondanak. Kiderült, hogy ez a gyengécske vállalat egyebek mellett azért olyan gyenge, mert gyenge az igazgatója is. Márpedig ez esetben az álláspont világos: egy igazgatónak joga van ugyan a kocsijába trillázó dudát szereltetni, mert ennyi pénzt még a leggyengébb magyar állami vállalat is könnyen nélkülözhet, nincs joga viszont rosszul vezetni a vállalatot. Mert X. tulajdonképpen rendes ember, de meglehetősen középszerű. Szorgalmával álcázta ugyan tehetetlenségét,-ami abban is megnyilvánult, hogy egész nap, sőt fél éjszakákat ült az irodájában, de csak azért, mert képtelen a dolgokban dönteni, intézkedni. S innen már nincs messze a végkövetkeztetés: tulajdonképpen nem X. áldozta életét a vállalatért, hanem a vállalat X. áldozata. Persze, most akadnak olyan, minden kákán csomót kereső emberek, akik azt mondják: X-et föl kell cserélni egy jobb vezetővel, de vajon ha nem jut eszébe ez a szerencsétlen kürtötlet, megtették volna-e? Ezeknek az embereknek azonban csak félig van igazuk. Mert nem vitás, hogy a trillázó duda meggyorsította X. távozását Legalább ennyire kétségtelen azonban az is, hogy az alkalmatlan, rossz vezetők napja mindenképpen leáldozóban van. Eljött az .ideje, hogy a vezetőket ne úgy általában becsüljük. A többséget, a jókat, az eredményesen dolgozókat, a megfelelő tudású és képességű igazgatókat elismerjük, a meg nem felelőknek viszont, ha talán lassan is, de legalább biztosan, búcsút mondunk. M ert X. gépkocsivezetője akármennyire trilláztat- ta a főnpki dudát, nem tudta túlharsogni Fock Jenő miniszterelnök szavait: »A jól dolgozó vezetőket megbecsüljük, a vezetésre alkalmatlanoktól viszont emberségesen, de az eddiginél határozottabban megválunk. Ezt vállalnunk kell, mert ezt követeli tőlünk a dolgozó nép érdeke«. Bizony X. a lehető legrosz- szabbkor vásárolt trillázó dudát. Vagy a legjobbkor? P. I. Szovjetunióban jártak a kaposvári énekesek Szonáta az úticsomagban. A kaposvári Tóth Lajos Általános Iskola kórusa, amely az első megyei úttörő kama- rakórus-taláíkozón első díjat nyert, a hét végén hazaérkezett a Szovjetunióból. Tíznapos jutalomútjukról Zákányt Zsolt tanárral, a kórus vezetőjével beszélgettünk. — Nem az' egész kórus járt kinn, csak tizenheten. Konfliktust is okozott ez. Nem tudtuk ugyanis, hogy fellépünk, s így a szorgalmas, aktív gyerekeket jutalmaztuk a kiválasztáskor. Mikor megláttuk a programot, akkor kel’ett egy hét alatt tizenkét altból és öt felsőszólamú tagból különböző átcsoportosításokkal kamarakórust szervezni. Igazán a gyerekek hősiességén állt, hogy ez sikerült. — S az »alkalmi« együttes tetszést aratott a távoli országban? — Dicsekvés nélkül mondhatom: sikerünk volt. Kijev. Moszkva, Minszk vonalát utaztuk be. Kijevben adtunk először koncertet. El kell mondanom, hogy mi a jubileumi különvonattál mentünk a Szovjetunióba, utazótársunk volt még egy budapesti fúvós- zenekar, Berettyóújfaluból egy tánccsoport, és egy fúvós szextett, valamint egy zongorista kislány. így együtt — a »mi vonatunk« — adtunk negyvenperces műsort. Kijevben megnéztük az úttörőpalotát is. Nagyszerű: modem, és hatalmas, minden szakkörnek külön terme van, az óvódástól a kamaszig mindenki otthonra talál. Általában sok emlékművet tekintettünk meg, sokat koszorúztunk. Jártunk a Lenin- mauzóleumban, a Kremlben a gyerekeket rendkívül megragadta ez az élmény. Különösen pedig a Minszktől harminc kilométerre fekvő emlékhely. Itt két falut bosszúból kiirtottak a németek. Percenként szól a lélekharang és ma is százával zarándokolnak ide a szovjet emberek. — Találkoztak-e szovjet úttörő művészeti csoportokkal? — »Élőben« és filmen is. Moszkvában, a szabadtéri színpadon a moldvai központi művészegyüttessel közös műsorban léptünk föl. Mi madrigálokat, orosz, szlovák és magyar népdalfeldolgozásokat énekeltünk, ők vidékük folklórjából adtak ízelítőt. Sok embert mozgatnak, foglalkoztatnak, rendkívül kidolgozottak a számaik. Fegyelmezettek, pontosak a gyerekek, sokszínű és egyéni még a hangszeres összetételük is. Mi elmondtuk, hogy nem központi együttes vagyunk, mire a moszkvai filharmónia egyik szólistája -odajött és gratulált. Azt mondta, »professzionista« módon dolgozunk, nagyon tetszett a produkciónk. A moszkvai úttörőpalota ének-, zene- és táncegyüttese éppen úton volt, így őket színes filmen néztük és hallgattuk. Lenyű - gözően szépek, ügyesek. Ott már óvódás korban válogatják a táncosokat, és alapos rostán esnek át az énekesek, hangszeres szólisták is. — Ügy hallottuk, hogy sokat vásároltak. — Igen, nagyon sokat — mosolyog —, lemezekkel megrakva tértünk haza. A GUM mögött van egy lemezbolt, egy lemez 1,40 rubel. Mikor egy kislány Kodály cselló szonátáját kérte, legnagyobb csodálkozásunkra a hölgy azonnal leemelte a polcról. Volt olyan gyerek, aki négy teljes operát vett meg- Magam Haydn Teremtés című oratóriumát hoztam. A gyerekek nagyon példásan viselkedtek, a vonat vezetősége meg is jegyezte, igazán »kiváló úttörőkkel« utaztunk. B. Zs. Madártávlatból a Kalinyini-lakótelep Bepillantás — csak az olvasóknakl Indiszkréció - tanulsággal A titoktartás nem kötelező! Nem új dolog az <*ztálytérkép, de minden térképezés sok újat, tanulságosat mond. S nem kevésszer kerül elő a pedagógus nyári foglalatosságai között. Mi tehát az osztálytérkép? Különös topográfia és krónika, amelyet akkor kezd körmölni az osztályfőnök, amikor új osztály kerül hozzá. Először a névsor, aztán a »külsőleges« adatok: testmagasság, testsúly, esetleges beteség. A beszélgetések, iskolai megfigyelések tapasztalatai következnek később. S mikorra a befejezés, az utolsó vizsga következik, már alig van fehér folt a térképen. Legtöbbször ennek alapján készül a jellemzés is a továbbtanuláshoz. Minden pedagógusnak szembe kell néznie azonban azzal is, hogy hű-e a kép? Igaz-e? Mert a' hamis jellemzés névjegy helyett bélyeg is lehet. Az pedig törést is okozhat. Az osztálytérkép egyik sajátos »topográfiai módszerével« bajlódó pedagógus anyagát kértem kölcsön. Értékes, izgalmas és mindenképpen titkos anyagot. Annyit elárulhatunk, hogy középiskolás gyér» mekek írták — pontosabban vallották — önmugkról, társaikról. Cliff Owsley: Az első számozott ember vallomásai A dolog elkerülhetetlen volt. Valakinek előbb vagy utóbb le kellett aratnia azt a babért, hogy ő az első ember, aki a nevét számjegyekre cserélte fel. Mármint az első ember — kivéve a börtönök foglyait. Az én számom (illetve immár a nevem): 420 03 2557. Az első számom, a 420 ,:em sokban különbözik egy három szótagú keresztnévtől, mint páldául Adalbet. A középső nevem, a 03, semmivel sem nehezebben ejthető ki, mint bármely más kéttagú név, mondjuk a Jasper• És az utolsó, vagyis a vezetékszámom, * a 2557, semmivel sem szokatlanabb, mint egy olyan vezetéknév, hogy Vanlan- dingham. Amint azt elmondtam, a beiktatási ünnepségen: »-Megtiszteltetésnek érzem, hogy én vagyok az első ember, aki behatol a »számok biztonságúnak világűrébe«. Eleinte nem akartam megválni a nevemtől, noha nem valami különleges, és senkinek sem drága, legfeljebb nekem. De én már megszoktam. Most viszont már mindenki úgy ismer, mint számot. Vonakodva, de mégis beleegyeztem a dologba, mert városom polgármestere meggyőzött, hogy úttörő leszek, egy új korszak hírnöke, és bizonyos hírnévre is szert teszek. Körülbelül húsz szám közül, amely az életben valamit jelentett számomra, végül is úgy döntöttem, hogy a társadalombiztosítási törzsszámom lesz a legjobb. Ez volt a leghosszabb. Egyébként is a Belföldi Jövedelemnyilvántartó már amúgyis ezen a számon szólított, ami kelle-' mes, családias érzést ébresztett bennem. Megvolt hát a nagy ünneplés. A polgármester, a többi helyi méltóság, valamint barátaim együtt ünnepeltek a Washingtonból jött képviselővel. Ez utóbbi tartott beszédet arról, hogy milyen gyakorlatias és emberséges dolog lenneí ha mindenki számot viselne név helyett. Ka előmozdítaná a valódi demokráciát, és az egyenlőséget — mondotta. Így senkinek sem lenne különösen előkelő, avagy nagyon is szánalmas hangzású neve. Majd hozzátette, hogy ez az elrendezés a börtönök lakóinak közérzetét is javítaná, mert nem éreznék úgy, hogy elkülönítenék őket az emberiség egészétől. Ezután a beszéd után sokkal jobban éreztem magam. Mindenki gratulált nekem, és 420-asnak szólított, vagy Mr. 2557-nek, avagy egyszerűen »4«-nek (ez a beceszá- mom). Egy idő után mindez természetesen hangzott. Jöttek az újságírók is a szokásos kérdéseikkel: — Milyen gondolatokat szül az, hogy az ember immáron nem név, hanem szám? — kérdezte az egyik riporter. Hogy milyen gondolatot?! Miért gondolkodnék én egyáltalán? Majd betáplálnak, és a komputer gondolkodik helyettem. »ordította: Zilahi Judit E módszer szakmai előnyeinek, értékeinek taglalása nem célunk ezúttal, annyit mégis el kell mondanunk róla: kiváló eszköze annak, hogy a gyermek — hiszen a kamaszkor évei ezek — tükröt tartson önmaga elé, s őszintén, átgondoltan véleményt, önkritikát, kritikát mondjon, nevét is aláírva. Sokan célszerűbbnek tartják a többet feltáró, kényelmesebb, névtelenséget. Ez azonban egyoldalú, hiszen lehet, hogy a tanár többet tud meg általában az osztályról, de egyrészt nehéz azonosítani az egyénekkel másrészt a tanuló felelőssége — vagy inkább őszinteségérzete — korántsem fejlődik általa. Valljuk meg nemcsak emberi kíváncsiság, hanem ' inkább érthető felelősségteljes édeklődés, amikor azt kérdezzük: mit írnak a tanulók? Azt hiszem, csúnya indiszkréció volna iskolát, nevet kiírni, hiszen önmagukhoz és az osztályfőnökhöz címezték a vallomásokat. Vállalva tehát a titoktartást, bepillantottunk tanulságért. Azt hiszem, nem kevés tanulságot rejt általában a tizenévesek önvallomása és társaikról alkotott véleménye, s itt nem kötelező már a titoktartás. A számomra ismeretlen osztály tanulóinak »öntérképe« meggyőző. Nincs a fiatalokban szégyenkezés, képmutatás, melyet régebből a karrierszemlélet oltott a hasonló kordákba: »igyekezz magadról jó képet mutatni fiam'...« Ezzel szemben: »Ahogy magamat ismerem, nem vagyok valami nagy zseni.« »Magamat először is olyannak ismerem, mint aki nem nagyon szeret tanulni.« Persze, a példák alapján senki sem következtethet arra, hogy valami rosszdiákos magamutogató vagánykodás mindez. (Hozzáteszem: erre elég sok csábító példát kapnak fiatal íróinktól.) Az utolsó idézet szerzője később így folytatja: »Amióta ebbe az iskolába járok, azóta teljesen átalakultam. Sokkal többet tudok a körülöttem történő dolgokról, jobban megértem őket, mint például az általános iskola S. osztályában.« Nem hinném, hogy stréber- ség diktálta a sorokat. Mert a továbbiakban a szerénység szép példája is előbukkan. »Még a matematika iránt, nagy az érdeklődésem, és azt hiszem, egy kicsit értem is.« Tehát nincsenek híjával az önkritikának a tanulók. Ugyanakkor választ kapunk arra is, milyen viselkedési Donnákat várnak el: »Amikor úgy érzem, hogy igazságtalanság történt velem szemben, nagyon elszomorít, bár harcolok az igazamért...« »Szeretem, ha velem úgy »bánnak«, mint emberrel, és igazságosan, mert ha igazságtalanul ítélnek el, akkor nagyon fel tudok háborodni.« Nyoma sincs már a jól fésült, meghunyászkodó diáknak, s ez, úgy vélem, mindenképpen érdeme az egyébként sokat vitatott és kifogásolt neveléspolitikának A tanár-diák viszony nyíltabb, egészségesebb. Nevelési előlege mindez a bátran bíráló * egyszersmind önértékelő embertípusnak. Hány diáktörténet, novella, regény szól a legendás betyárbecsületről, a gittegylet néma fenségéről, a diákszolidaritás íratlan, de mégis meg- szeghetetlen törvényeiről! S most ékes cáfolata mindennek nagyon sok társról készített vélemény. Jóllehet egyik sem árulkodás. »Szereti jártatni a száját, akkor is, ha nem kell. Tudna tanulni jobban is, mert ami érdekli, azt úgy tudja, mintha egész életében azt tanulta volna.« »Most keveset tanul. A haját iparkodva növeszti. Szeret óra alatt szórakozni, különösen a fülpöckölés a hobbyja.« Sainos, az őszinteséggel szemben fenyegető felkiáltójelként itt is kísértenek a sablonok: »Jó tanuló, ahol tud segít.« Igénytelen, érdektelen jellemzés ez. A paksamétát nyáron böngésző osztályfőnök bizonyára többet kamatoztat mindebből. Nekünk csak any- nyit tanulságul: őszinteségük többnyire példás. Sőt, nem egy felnőtt számára is példaadó. S még egy tapasztalat. »Néha nem tudom, hol áll a fejem, csak rohanok, s látom, mindenki rohan.« »J6 kedvvel ébredek, a buszon lökdösődő, ideges felnőttek. Csoda, hogy le vagyok lombozódva a suliban?« »Volt már, hogy kerestem a futkosás, az idegesség értelmét. Nincs értelme. Az emberek nyugodtan is odaérnek.« Nem, nem a kamaszkor hangulatváltozásai ezek csupán. A fiatalok diagnózisai — korunkról, rólunk. A százszor idézett, gyorsuló időtétel aprópénz-megnyilvánulásai. S ezek is felkiáltójelek, még ha a középiskolás helyesírás pontot, vagy ártatlan kérdőjelet tesz is a mondatok végére. Tröszt Tibor SOMOGYI NÉPLAP CMttörttt, mi. Július 29. 5
