Somogyi Néplap, 1971. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1971-07-25 / 173. szám
A nan felkelt, megpislogta az éjjeli esőtől fénylő várost, s elbújt a komoran ereszkedő (felhők mögé A férfiak szájában cigaretta, s a nők mosolya szürke így kora reggel, mint párától homályló ablaküveg. A gyárkapúnál sokan megtorpannák. — Hé, lottőárus! Bújj már elő... Hol az öreg? Biztosan elcsábították a lányok! A nők a portást kérlelik, vegyen nekik valahonnan vagy fizesse be, ha előkerül az öreg, töltse is ki, itt vannak a biztos nyerőszámok. Két perc múlva hét óra, mászik a nagymutató, valaki kiabál, hogy siet ez a vekker. Torlódnak most már, csenget szüntelenül a bélyegzőkar. Együtt jön a tizenegy szép lány — az ifjúsági brigád —, de nem mernek bemenni, mert ott áll oldalt Bácskai, a műhelyfőnök, harmincöt éves kopaszodó agglegény, olyan tömör és mozdulatlan a kék köpenyben, mint egy felöltöztetett szobor. Meg kell várni a brigádvezetőt. Monoki-, nét, nélküle nem mernek elvonulni a műhelyfőnök előtt, mert cikket írtak az üzemi újságba, éppen tegnap jelent meg, hogy ők szakközépiskolában érettségiztek, műszerész szakmunkások, s itt csak betanított műszerészként dolgozhatnak. Talán a szerkesztő is gorombította a cikket, volt ott néhány kemény megjegyzés a műhelyfőnökről. S alatta mind a tizenkét név, elől Monokin é, aztán sorba a lányok. Hát nem mernek most bemenni, mert szó sem volt arról, hogy a nevük is megjelenik. A napközi épülete felé pislognak: Monokiné oda viszi minden reggel a hatéves kisfiát — mert elvált, a gyerekkel él, s nincs aki vigyázzon rá, amíg dolgozik. Már itt Is van. Szidja a tolongást a napközinél, aztán nyomában lehajtott fejjel beosonnak a lányok. A műhelyfőnők előlép s azt mondja: — Miattam nem mernek bejönni? Nem ettem én még embert. Az a lottóárus később visszajön. A maguk szelvényeit elkértem, tessék. — S átadja a köteget. Köpenye zsebéből kiáll az üzemi újság. L erobban a zápor, a magas épületek felett mennydörgés és villámlás ökle- lőzik. Némelyik lánynak van a táskában orkánkabátja. Hárman elférnek, ha szétterítik. Így rohannak a lifthez. 53ácskai műhelyfőnök azért is lassan megy, de a liftnél eléri a brigádot. Együtt szállnak be a szobányi teherlift- be. A lányok számolják a szelvényt, aztán abbahagyják. A nyeremény fontosabb. — fia lesz pénz, megesküszünk Tibivel... Nekem autó kell!.,. Befizetek társasutazásra ... Ha nyerek, szakítok Surján András: HIÁNYOD Hiányod tükre arcomon száztüzü, fényes fájdalom. Szívemben éles kés a hit. Hívhatnálak, de nem vagy itt. Nevedet mondon már hamis, * megfakul tőle arcod is. Csak képzeteimben létezel, elvetélt álmom vagy nekem. az udvariammal... Maga mit csinál a pénzzel, Margit néni? Monokiné hat-hét évvel lehet idősebb náluk, s nem is üt ki a bokorból. A műhelyfőnökre pillant, aki nagy kockás zsebkendővel a vizes fejét törli, és a szeme tréfásan villan: — Itthagyom a gyárat, veletek együtt. — Jaj, miért? Csak nem?! — S Bácskaira pillantanak. Más gyárba megyünk, ahol megbecsülnek. Szakközépiskola? Itt szakmai tudás kell, elvtársnők — s utánozta a műhelyfőnök lassú sodrású beszédét, Bácskai meg úgy tett, mintha elmerülten beszélgetne a liftkezelő' öregasszonnyal. — Elmegyünk innen, de előtte egy undok embernek a fejére ütünk egy jó nagyot, valamennyien .. Aztán a nyereményből kifizetjük a büntetést! Riadt csend lett, majd a nevetés szinte szétvetette a liftet. A lányok egy bokorban kapaszkodtak. Nagy döc- cenéssel felértek a harmadik emeletre. A z ifjúsági műhely tágas csarnok, fiú kevés van itt, azok is tanulók. S vagy száz női szakmunkás. Bácskait azért helyezték ide, mert a többi pályázó szoknyabolond hírében állt. ö meg komoly, megfontolt ember s agglegény, s ha éppen elveszíti a fejét, nősüljön még! De — úgy hírlett —, nem érdeklik a nők, öreg -anyjával él Óbudán, s még, mindig tréningre jár a Vasasba, birkózik. Minek ment le a kapúhoz? Semmit sem intézett el. Hirtelen ötlettel nekilát, írja a pár soros jellemzéseket, a tizenegy lányból, nyolc mára jövő héten szakmunkásként dolgozhat, a többi három tanuljon még, maradjanak egyelőre betanított műszerésznek. S az újságcikkel nem törődik. Egy kicsit igaz, amit írtak, legjobb volna a gyárban is levizsgáztatni a belépőket: ki mit tud? A legtöbb baj a besorolással történik. Idejön némelyik, követeli a tízforintos órabért — hogy előző helyén ennyit kapott —, s rosszabbul dolgozik, mint az itteni nyolcforintosok. Régóta javasolni akarja ő, hogy minositepi kell. Aki nem veti alá magát, annak baj van a szaktudásával, úgy sem nyernek vele sokat, jobb, ha kívül marad a kapún. Az ifjúsági brigád megint bokorban van, mintha tudnák, hogy a főnök ővelük foglalkozik. S jön Monokiné ■— mintha gyászban lenne, fekete a köpenye, a kendője —, s benyit. Azt mondja: — Elnézést.... Biztosan megharagudott rám. A főnök tud mosolyogni. — Megírtam a jellemzéseket, há akarja olvassa el. Három lány betanított műszerész marad ... Monokiné nem mozdul kö- zelebbre. — A késést behozzuk. Ma úgyis próbál az énekkar. Utána tánc lesz, mint a múltkor. Oda készülnek a lányok. — Maga is? — Igen. Bácskai hirtelen a telefonhoz nyúl, az igazgatót tárcsázza, s hangsúlyozva mondja, hogy olvasta ’ az újságot, elkészítette a brigád minősítését. S kéri a maga áthelyezését is más műhelybe. Lehet hallani, hogy az igazgató értetlenül kiabál. -Évfolyamtársa Bácskainak a Műszaki Egyetemen, inost utolsó évesek a levelezőtagozaton, s a műhelvfőnök vizsgái jobban sikerültek. A minisztérium bontja a vonalat. Monokiné mégis közelebb lép. —" Miattam akar elmenni innen? Bácskai hallgat. — Nem tehetek semmiről... A cikk ... A műhelvfőnök legyint. — Hát akkor? Ugye. mert a múlt próba után, mikor a tánc kezdődött... magával beszélgettem, és felkért a volt férjem, és ... maga miért nem kért fel? — Nem tudok táncolni. Az asszony elmosolvodntt. — Nem nagv ügy. Modern tánc,, néhány lépés, egy-két figura, s maga különben B olyan jó mozgású... Ha kérte volna, hogy tanítsam, már tudna. — Azt mondják, a volt férje újra elvenné magát. — Lehet... de a kisfiámra maga sem kíváncsi... Udvarol, kísérget, de a gyerek ... Hozzám tartozik .. . Hatéves ember. Az ilyen apa nélkül növök, amúgy is érzékenyek. — Nem akartam, amíg ... — Ne haragudjék... mennem kell... < Bácskai is észrevette, hogy már ' odanézagetnek a csarnokból. Nagy sebbel-lobbal csörtetett ide az igazgató. Fehér köpenyes, testes fiatalember. — Jó napot, szervusz öreg! Már megint ijesztgetsz? Az egész gyár irigyli... ennyi szépség! Amilyen fafejű, ezt nem érdeklik a lányok. No... övülök, elvtársnő, hogy ... megértik egymást.. nyugtassa meg á brigádot, minden rendben lesz! Monokiné azt mondta: — Erről beszéltünk éppen. De még valamit... Hárommal több lottószelvényt adott, főnök elvtárs ... Vannak saját számai, vagy beszáll hozzánk? A lányoknak van egy szisztémáiuk, azt hiszik, az• zal nyerünk. Köszönt az igazgatónak és elment. Annak szélesre nyílt a képe, amint kettesben maradtak. — Már együtt lottóztok? Ügy megijedtem, hogy ... Mesélték, hogy Monokiné megviccelt a liftben. Hogvan mondta a, nyereményről ?! Hogy a fejedre ütne, öreg? Haha ... Világos, hogy tréfa, de ha te is benne vagy a lottózó brigádban ... No, szervusz! Engem az előbb szépen felültettél az áthelyezéssel. Te! Szóltak nekem, hogy van néhány jegy. haióútra, Pozsonyba, Becsbe .., nyolc nap! Ha úgv fordulna, s megházasodsz, öreg. Isten az atyám, kifizetjük az igazgatói alapból a nászútat! Elm^het- tek a költségünkön ... Majdnem elfelejtettem, hogyan állsz az egyetemi anyaggal, én megint semmit sem tanultam ! Mennem kell... Örülök, hogy • minden rendben van, szervusz öreg!— Vissza- kézből odacsapott a műhelyfőnök domború mellére. rr s már ment is ... A csarnokban szólt a táskarádió. A jó számot dúdolva ki- ’ sérték a lányok. A zivatar egészen elvonult, fényesség tündökölt a világon. Egy elfeledett somogyi iró Baksay Sándor, 1832—1915 Bafcsay Sánícrről, akinek életútja számtalan szállal kötődött Somogyhoz, szinte már megfeledkezünk. Szózhar- minckilenc éve — 1832. július 28-án — született Nagypeter- den, ahol apja tanító volt, s jelentős időt töltött megyénk területén. A ' csurgói gimnázium (amelynek néhány évig a diákja volt) parkjában lévő szobor emlékeztet arra a tiszteletre, amelyet irodalmi tevékenységével kiváltott, noha Baksay nem tartozott a zajos Sikerű, nagy rokonszenvet vagy ellenérzést kiváltó írók közé. Népszerűsége kisebb körre terjedt ki, de korának irodalmat szerető emberei kedvelték meleg tónusú, érzelemtől színezett „borúlásait», népies derűjét, nyelvének különleges ízű zamatát, meseszövésének enyhén romantikus árnyalatait. Az elmélyült olvasó Copperfield Dávidban azA>érzelmes« Dickensre, Bolond Istókban a filozófus Aranyra ismer iá. 3aksay a Pusztai tálálkozás című művében mutat meg a legtöbbet önmagából. Mégsem önéletrajz ez a kisregény, hiszen az író más modell alapján festette meg hősét; nem önarcképet alkotott, de a kész portréban vágya, eszménye is benne foglaltatik. A regény fő-' alakja, Dombay Máté, aki gyermekkorában vas-szorgalommal, önerejéből összegyűjt a tudásból mindent, amit a sárba süppedt népiskola adhat. Később szívóssága, tanulási vágya lehetővé teszi, hogy Baselban és Edinburghban tanulhasson. Kétkezi munkával teremti meg az anyagi alapot az egyetemi tanulásra. Iskoláit befejezve tanítani, nevelni akar; minden energiáját, akaratának acélos erejét az emberek boldogulására fordítja. Lehangoló, kultúrától távoleső helyre kerül: egy „nemesi família» pusztájára. Iskola nincs, . ahol a tanítást megkezdhetné. Az akarat, a jóba és szépbe vetett hit, a fáradhatatlan munkálkodás azonban meghozza gyümölcsét. Civakodó, nehézfejű, marakodó és kultúrálatlan embereket mozdít meg a fiatal levita. Eddig a mű cselekménye. Hogy naív, túlzottan egyszerű a meseszövés? Igaz. Az író naív.ábrándjai találhatók meg. a műben: a tanításba vetett hit, az optimizmus. Baksay más adottságok mellett azt vállalta és tette, amit főhőse végbe vitt az elhagyatott pusztán. Tény, hogy a társadalmi problémák könnyen megoldódnak a kisregényben, s nincs igazi konfliktus, ami felizzítaná és’ hihetőbbé tenné a cselekményt, de alakjait az író a valóságból vette, s eredeti módon formálta meg. Mai szemmel vizsgálva a művet, jobban kitapinthatjuk gyengéit, saját korában azonban az olvasó szemlélete jobban felvette és feldolgozta az alkotásból kiáramló haladó jelzéseket. A »Patak banya« című elbeszélésben már igazi feszültséget, drámai felfokozott- ságot teremtett Baksay. A magyar paraszt két jelentősebb típusát mutatja be. Az elbeszélés valóságos élményből született. A mű egy szegény, írástudatlan parasztásszony tragédiáját, nehéz fájdalmát mutatja be. Ebben az elbeszélésében Baksay drámai atmoszférát teremt, vérbeli elbeszélőként építi és hevíti cselekményét. A társadalmi összefüggéseket nem látta ugyan, de szociális jelzésekkel néhány lényeges kérdésre irányította a figyelmet. ßz Bl ász magyarra fordítására is tett kísérletet. Próbálkozása merényletszámba ment, mert a hangsúlyos alexandrinusokban a rímek és asszonáncok játéka elmagyarosított kiejtésű szavakkal összehangzik. Tulajdonképpen nem is beszélhetünk műfordításról, hanem önálló műről, mert csak «a mesét» kérte kölcsön Homérosztól. Kozma Andor akadémiai beszédének zárszavai hozzánk, somogyiakhoz is szólnak: „Vajha ez a sok halhatatlan érték nemcsak az avatottaktól felismert és megbecsült drága kincs maradna! Vajha olvasnák Baksayt minél nagyobb körben!» Bóra Ferenc Szentiványi Kálmán: Lottózók SOMOGYIWÍPLAP Vasárnap, 1971. Július 25. NYELVMŰVELÉS Új nép a parton A „vidékiesség“ és a köznyelv II. Karinthy Ferenc drámájában, az »Ezer év«-ben hangzik el a tréfás találós kérdés: »Meddig ló a ló?« Amire azt a választ illik adni: »Debrecenig, mert onnan fogva: lú.« Az igazság azonban az, hogy nemcsak Debrecen Vidékén, hanem a Tiszántúl nagy részén, sőt másfelé is, így mondják derék háziállatunk nevét. Ennek ellenére furcsa volna »lúverseny«-röl beszélni a rádióban, »lúsport«-TÓl írni az újságokban. De térjünk vissza a Dunántúlra! A múlt alkalommal láttuk, hogy az igékben gyakran a zártabb u hangot használják hazánk e táján a köznyelvben járatos o hanggal szemben. Németh László összegyűjtött műveinek első kötetében ilyen nyelvjárási alakokat hallhatunk az elbeszélések falusi szereplőitől: »Mert mi lesz akkor a világgal, ha a nyanya meg nem csókúgat pitékét.« A köznyelvi csókolgat helyett használt csókúgat mellett a zártabb magánhangzó-használat példái a könyvben a titkulom (— titkolom), a jósul (— jósol), a csuful (= csúfol), vagy az érdemütem is. »Ha csak ezt érdemű- tem tületek, akkor semmit« — mondja a haldokló Horváth- né. Az író természetesen csak vidéki — dunántúli — szereplőit beszélteti így, ő maga különben az érdemeltem alakot használja. Előfordul vidéki szereplőinél az ehiheted alak is elhiheted, a neveni is a nevelni helyett. Máskor a mássalhangzók használata tér el a köznyelvétől. A talál ige némely vidéken tanál alakban használatos; mégis furcsa volna, ha például a rádióban »feltanálók«- ról beszélnének feltalálók i vagy Tanál mányi Hivatalról ‘írnának az újságok Találmányi Hivatal helyett. Az igék használatáról szólva hadd említsünk még egy — a Dunántúlra is jellemző —' vidékiességet: errefelé a főnévi igenév -ni végződését általában »meglágyítják«: -nőinek mondják. Azon nincs mit csodálkoznunk, hogy a Balaton menti idősebb vincellér azt moridja: »Még ezt is meg kell »csinányi«, de ismerek — Tolna megyei születésű — fővárosi könyvtárost is, akinek szintén rá-rácsúszik a nyelve a csinálnyi alakra a köznyelvi csinálni helyett. Németh László dunántúli szereplői is mondanak ilyet: főgondúnyi — azaz: fölgondolni (= elképzelni), s még ilyet is hallani tőlük: »— Ez is miniszter akar Zennyi«. Az első világháború körül játszódó történetek parasztszereplőit jól jellemzik ezek a nyelvjárási alakok, a mai köznyelvből azonban már kirínak: a regényhősök fiai, unokái már bizonyára nem is így használják e szavakat. S hogy az igék használatában mutatkozó vidékiességek kérdését lezárjuk, hadd említsünk még egy olyan hangtani sajátságot, amely a Dunántúlon is gyakori: a — d végű igék .utolsó mássalhangzója gyakran hozzáhasonul a főné-* vi igenév -ni képzőjéhez vagy a feltételes mód -na, -ne jeléhez: így jön létre a tűnni. (= tudni), a keverenni (— keveredni) vagy a tunnám (— tudnám) alak. »Csak bele kő gondúni tűnni« — mondja a dunántúli faluban Jóné a »Horváthné meghal« című elbeszélésben. Ezeket az alak- változatokat ma már ritkábban hallhatjuk; a köznyelv ezeket is vidékiesnek érzi. Természetesen nem minden »vidékiesség«-et kell kerülnünk, sőt vannak olyan nyelvjárási sajátosságok is, amelyek nemhogy »veszélyeztetnék« a köznyelv s az irodalmi nyelv egységét, egyöntetűségét, hanem éppenséggel javára vannak. Nemegyszer azonban nem is,olyan köny- nyű megállapítani, hogy . beleesik-e még a »vidékiesség« gyanújába valami, vagy már nem. Ott van például a kéne meg a kellene. A kéne nem oly választékos, mint a kellene, az igazi de azért mégsem lehet senkire azt mondani, hogy vidékiesen beszél, ha ezt használja. Ha az »El kéne indulni, meg kén’ házasodni» kezdeti leánycsúfolónkra hivatkoznánk, bizonyára sokan azt mondanák, hogy az népköltési- darab, tehát csak azt igazolja, hogy a kéne a népies használatba való. De egyik fővárosi írónktól is idézhetünk ilyen részletet: »Valamelyik reggel fehívott egy asz- szisztenslány. — A Krúdy-filmbe kéne egy író...» Persze erre meg azt lehet mondani, hogy az író itt az asszisztensnő beszédét akarta jellemezni, e nem egészen választékos alakváltozattal. De hát ez is csak azt igazolja, hogy mégsem tekinthető egészen vidékiességnek, hiszen egy pesti filmlaboratóriumi asszisztensnő is él vele. A kéne — ha kell, ha nem — (talán éppen rövidségénél fogva) meglehetősen gyakori, s valahol a határon helyezkedik el a köznyelvi és a vidékies nyelvhasználat között. (Az Értelmező Szótár nemrég még »népiesnek« jelezte.) A kéne mellett föl-fölbukkanó »kék« (pl. »el kék menni«) alakról azonban aligha lehet vita: ez erősen vidékies, népies színezetű. Hasonló hozzá a ihegyek helyett használt vidékies mék, amelyre a tiszántúli Móricz Zsigmondból idéz» hetünk példát: »— Osztás azután meg merre menjek? Orrom után kedves? [kérdezte az öregasszony], A fiú fölnevetett. — Máj megmutatom. Én is arra mék.« Egyértelműen vidékiesnek érezzük a szokik ige ragozásában az »el szó kok menni«, »el szók menni«-féle alakokat: a köznyelvben — bármily furcsa is — szokik igénket a jelenre értve is múlt időben használjuk: tehát a szabályos forma: »él szoktam menni«, »el szokott menni«. Ugyancsak Móricz Zsigmond egyik novelláskötetéből idézhetünk rá példát: »— Hát locsolkodni szokott-e még ? .., Én nem rózsavízzel szokok — hencegett a legény. — Hanem vederrel.« »A müveit beszédben ma úgy mondanánk: »Én nem rózsavízzel szoktam ...« Határozottan »vidékies«-nek minősül nyelvérzékünk előtt a »suksitk« nyelvnek elnevezett —• ma már szerencsére ritkább — jelenség. Az tudniillik, hogy a köznyelvi kijelentő módú látja, láthatja alakok helyett felszólító módban álló lássa, láthassa alakot mondanak: »Láthassák a tisztelt vendégek, milyen eredményeket értünk el az elmúlt három évben.« — Ez bizony így vidékiesnek hat. Kerülnünk kell, annak ellenére, hogy némely vidék lakói otthon, a maguk nyelvjárásiban használják a felszól''tó módú igealakokat jelentő mód helyett. Dr. Szilágyi Fereac V \
