Somogyi Néplap, 1971. július (27. évfolyam, 152-178. szám)

1971-07-02 / 153. szám

MEGTAKARÍTÁS ■rre már régen vártunk. ( tányérfajta. Olyan, amilyet mi ^ Megnyílt a kiállítás a korszerű háztartásról. Egy szociológiai felmérés — így oktatnak bennünket — ugyanis kimutatta: a dolgozó nők hetenként 30 órát fordíta­nak háztartási munkára Vagyis túlságosan sokat, ahe­lyett, hogy haladnának a kor­ral. Tudósok bebizonyították: amíg a hagyományos (?) ebéd­főzés 180 percig tart, a mo­dem konyhában mindez csak negyedóráig. Vagyis ebéden­ként két és háromnegyed óra megtakarítás. És nem kell hoz­zá semmi más. mint korszerű konyha, félkész étel, készétel, konzerv. Következésképpen: «-Korszerű háztartás — több szabad idő.« Ki ne helyeselne? Ki akar­ná a konyhában tölteni az életét, amikor a szobában is töltheti? Hasznos tevékeny­séggel. Például újságolvasás­sal. És akkor nem mulasztja el, hogy elolvassa, ami az újságban áll: emelik a gránit edények árát. De nemcsak úgy ukmukfuk, suttyomban meg hamarjában, ahogy az ilyen áremeléseket szokták csinálni, hanem körültekintően. Előbb sajtóértekezleten megmagya­rázva, hogy a gránit edény azért lett drágább — július 1- től —, mert drágább lett. \ gránit edény gyártására az ed­digi árakon ugyanis ráfizettek, következésképpen kevés grá­nit edényt gyártottak. Ezentúl majd keresnek rajta, tehát több gránit edényt fognak gyártani. És aki épp úgy nem tudná, hogy mi a gránit edény, mint ahogy én nem tudtam, amíg meg nem tudakoltam, elárulom: a legegyszerűbb, mondhatnám legprimitívebb használunk, akiknek nincs korszerű konyhájuk, nincsen időmegtakarításunk, de azért mégis szoktunk enni, akár­mennyi időt kell szegény asz- szonynak a konyhában tölte­nie. Ennyi elmaradottság láttán szociológiailag felmértem saját feleségemet. Megállapítottam, hogy tudata már fáiig átala­kult, hála a korszerűségért folytatott tudományos propa­gandának. Már utál krumplit pucolni. Gyakorlata azonban —- minő feszültség — elma­rad tudata mögött. Mégiscsak ő pucolja a krumplit, mond­ván, hogy alig lehet tisztított burgonyát kapni, s ha lehet, s azzal etetne meg, akkor nemcsak az én fizetésem, ha­nem az isten pénze is kevés lenne a kosztra. Hasonló okok­ból idegenkedik a félkész és készételektől. F eleségem ugyanis meg­lehetősen maradi asz- szony, s úgy véli, hogy nemcsak az idővel, hanem a pénzzel is takarékoskodni kell. Pei-sze — ezt sűrűn szememre veti egyébként —, ha nem hozzám, egyre korszerűsödő magyar dolgozóhoz, hanem egy maradi, külföldi milliomoshoz ment -volna feleségül, akkor pazarolhatná az idejét és a pénzét is. Mivelhogy lenne nekik. Nekünk azonban csak éppen annyi van, amennyi el­avult életmódunkra telik. És amelyet mi is annak tartunk. Bizonyíték: egy időben elkezd­tünk vasárnaponként vendég­lőben ebédelni. Aztán egy időben abbahagytuk. Nem azért, mintha saját házi szo­ciológiai felmérésünk nem azt bizonyította volna be, hogy kényelmesebb vendéglőben ebédelni, mint szombaton be­vásárolni, vasárnap kotyvasz­tani, hanem mert a régi, ma­radi középiskolákban nyert alapfokú számtantudásunkkal kimutattuk, hogy emelkedtek a vendéglői árak, s így az ét­terem számunkra egyre kevés­bé segítség s egyre inkább luxus. Rövid közvélemény-kutatást tartottunk ismerőseink köré­ben is. ök is azt mondták, hogy egyre kevésbé tudnak élni a korszerűnek tartott ét­kezési lehetőségekkel, mert pénztárcájuk meglehetősen maradi. Márpedig szeretnének fejlődni. Értik ők ám az idők szavát, de hát a szó elrepül, és a családi költségvetés ha­tárai megmaradnak. Nem fö­lösleges tehát, ha kiállítást rendeznek a korszerű háztar­tásról, de az igazán korszerű mégiscsak az, ha azt is kiszá­molják: mi mibe kerül, mire futja a családoknak. Lehet., hogy maradi a gondolkodá­som, de rendkívül fontos kor­szerűsítési célnak tartom a »hagyományos« étkek megfe­lelő árát és választékát. T udom én azt is, hogy az idő pénz. Végered­ményben tehát a kor­szerű háztartás, ha időmegta­karítást jelent, pénzmegtakarí­tással jár. Csakhogy hol lehet ezt a pénzt átvenni, s lekül- deni vele az üzletbe a gyere­ket, mondjuk egy korszerű grillcsirkéért? Egyelőre még sehol. így hát tudomásul kell vennünk, hogy miközben arra szeretnének rávenni bennün­ket, hogy takarékoskodjunk otthon az idővel, nekünk ott­hon a pénzzel kell takarékos­kodnunk. P. I. Műveltség és történelem rr Őrségben Főútvonal mellett épülő, nagy fontosságú üzem őrzését bízta a siófoki József Attila munkásőrzászlóalj parancs­noka, Varjú Márton, Szincsák Istvánra és szakaszára. Meg is indokolta, miért kapták ezt a megbízatást. — Eredményesen elvégezte a balatonaligai alparancsnoki iskolát, ezért léptettük elő raj- parancsnokból szakaszpa­rancsnokká. Az idén a géppisz­toly és pisztoly iskolalőgyakor- latot kiválóan hajtotta végre szakaszával. Jobb kezekben nem is lehetne ennek a fontos objektumnak az őrzése. Derékig érő búzamező hatá­rolja csaknem félkörben az objektumot. A búzában csúszó, rejtőző embert igen nehéz ész­revenni, ezért Szincsák István javaslatára — még mielőtt a szolgálatot megkezdték — őr­tornyot is építettek, ahonnan messzire és jól ellátni, távcső­vel még a búzában lopózkodó ember sem marad észrevétlen. — Jelentem, hogy a búza­mezőben — tőlem délre — gyanús mozgást észlelek. A mozgás iránya a 3-as, illetve a 4-es őrhely... Az őröket azonban már szükségtelen figyelmeztetni, ők is észrevették a búzában lapu­ló embert, s máris harsan a 3-as őr, Sandl Lajos kiáltása, megállásra szólítja a búzatáb­lában rejtőzőt. Kovács János felvezető munkásőrökkel siet a pihenőszobáról az őr segít­ségére, s a megállásra kény- szerített ügynök csak egyet te­het: engedelmesen feláll, s magasra emelt kézzel megin­dul a munkásőrök előtt. Gyakorlat volt ez csupán: Szincsák István és szakasza vizsgázott, hogyan látnák el egy-egy fontos épület őrzését. A parancsnok egyúttal vizsgá­zott abból is, hogy a balaton­aligai alparancsnoki iskolán tanultakat mennyire tudja al­kalmazni a gyakorlatban. i A kiválójelvény mellett ott az aligai iskola elvégzését bi­zonyító jelvény is Szincsák István mellén. Szabályszerűen ment min­den; az őrszemek tökéletesen ismerték feladatukat, s az őr­ségváltás, majd az új őrség-; nek az objektum átadása is előírás szerint történt. Szaiai László Ellenőrzi a felvezető munkáját, az őrségváltást. Méltóbban a névadóhoz A korszerű műveltség kérdéseiről vitatkozott a kö­zelmúltban mintegy kétszáz történész — kutató, oktató és ismeretterjesztő szakember, akadémikus és falusi általá­nos iskolai tanár — a keszt­helyi országos történész ván­dorgyűlésen. A vita forró légkörében fo­kozatosan tisztázódott, hogy a kétségtelenül meglevő — és a vándorgyűlésen is felszínre került — nézeteltéréseken túl mi az, amiben a történészek az adott kérdés tekintetében feltétlenül azonos állásponton vannak. Mindenki egyetértett abban, hogy az általános műveltség szerepét korunkban nem csök­kenteni, hanem növelni kell, tehát a szakműveltség növe­lésével párhuzamosan erősíte­ni az általános műveltség po­zícióit is. E tekintetben az utóbbi években kedvezőtlen jelek tapasztalhatók, több te­rületen, de különösen az is­kolai oktatásban, a társada­lomtudományok háttérbe szo­rítása látható. A műveltség ahogyan ré­gebben, ma is elsősorban ab­ban áll, hogy magunkévá tesz- szük, elsajátítjuk az előző nemzedékek által felhalmo­zott gazdasági, társadalmi, po­litikai, kulturális eredmények­ből, tapasztalatokból mindazt, amire a mai korban az em­bernek szüksége van. Nemcsak ismereteket, hanem megfelelő készségeket, képességeket is. A többi között a kornak meg­felelő korszerű műveltség be­fogadásának és megújításának, gazdagításának, továbbfejlesz­tésének képességét. A művelődés tehát eleve magába foglalja a történetiség mozzanatát. A történelmi fej­lődés áttekintése nélkülözhe­tetlen segítséget ad ahhoz, hogy megítéljük, mi tartozik » korszerű műveltséghez, és egyben lényeges szempontokat nyújt a művelődési elemek rendszerbe foglalásához. A helyes történelmi művelt­ség az egész közgondolkodást áthatva, elősegíti a megfelelő nemzeti öntudatot és önisme­retet, a világméretű társadal­mi-politikai tájékozódási ké­pesség kialakítását. Miként teremthető meg az ilyen széles értelemben vett történelmi látásmód? A kutató történészek egyre kevésbé tudnak vállalkozni ar­ra, hogy közvetlen befolyást gyakoroljanak a közgondolko dásra. A múltat a maga bo­nyolult valóságában, összefüg­géseiben feltáró történelmi munkák, mint bármely más tudományág szakkönyvei, ma már ritkán képesek lekötni a nem szakember olvasók széles táborának figyelmét. A törté­nettudomány újabb eredmé­nyeinek közvetítésében, a tör­ténelmi műveltség formálásá­ban éppen ezért mind fonto­sabb szerep hárul az iskolára és a tudományos ismeretter­jesztésre. J°gg“1 bírálta azonban a tanácskozás több felszólalója mind az iskolai történelemok­tatást, mind a tudományos is­meretterjesztést azért, mert nem elég vonzóan, színesen, nem elég történetien és ezért nem is elég hatékonyan tel­jesítik hivatásukat. Ezen a ponton kapcsolódott a vita gondolatmenetéhez a történel­mi tények, adatok megismer­tetésének gondja. A dilemma az, hogy — a többi között — a tanulók túl­terhelésének megszüntetése ér­dekében radikálisan csökken­teni kellene a tartós megje- gyeztetésre szánt történelmi adatok mennyiségét, azokból csak annyit tartva meg, amennyire a történelemben való biztos tájékozódáshoz szükség van, ám a múlt va­lóságát hitelesen tükröző kor­kép megfestéséhez a jelenle­ginél bőségesebb tényanyagot kellene felhasználni. A múzeumok látogatottsága, a televízió történelmi adásai­nak sikere, a helytörténeti és honismereti mozgalom bővülé­se, az ismeretterjesztő törté­nelmi könyvsorozatok — pl. p Képes Történelem — népsze­rűsége mind azt bizonyítja, hogy társadalmunkban jelen­tős érdeklődés tapasztalható a történelem kérdései iránt Erre az érdeklődésre építve minden területen hatá­rozottabb lépéseket lehetséges és szükséges tenni a korszerű történelmi műveltség fejlesz­tésére. Ez a keszthelyi törté­nész vándorgyűlés legfőbb ta­Nem tudom, hogy vásárol- tak-e mostanában férficipőt? Ha igen, nyilván találkoztak önök is egyik cipőgyárunk elmés újításával. A dobozka alján egy figyelmeztető cé­dulácska olvasható, mely sze­rint kérik az igen tisztelt ve­vőt, hogy az újonnan vásá­rolt lábbelit se esőben, se hóban, se sárban ne viselje, mert a talpa menten leválik. Eddig a felhívás. Többen bosszankodnak miatta, tulajdonképpen pe­dig éljent kellene kiáltani. Ez haladás, ez igen. Mert mi történt eddig? Megvásároltuk a cipőt, pocsolyába a topánkákkal. Menten belegázoltunk sárba, Holott rendeltetése egészen más lett volna: lehet szoba­dísznek, madáretetőnek vagy ereklyének is használni. Uno­káink számára gondosan megőrizni: ezt viselte a nagy­papa az atomkorszak küszö­bén ... Ám félre a tréfával! Hasznos ez a figyelmezte­tés. Bölcs és szívélyes. Meg­Sorra végigjárta a parancs­nok az őrizendő létesítmény egész területét, jól emlékezeté­be vésve a veszélyesebb sza­kaszokat, ahol különleges fi­gyelemmel kell őrködni. Mi­előtt a felvezető az őrszeme­ket helyükre állította volna, mindenkinek személy szerint meghatározta a feladatát. A kapunál ifjú Bognár Jó­zsef áll őrséget, ő az 1-es szá­mú őr. Személygépkocsi érke­zik, utasai igazolványokat mu­tatnak, ő azonban — helyesen — nem áll velük szóba, a fel­vezetőt hívja telefonon, az pe­dig a parancsnokot. Közben az őrtoronyban álló munkásőr, Skerlecz László te­lefonjelzése, riasztása érkezik: eshetett volna, hogy az em­ber elindul ragyogó napsü­tésben a szigetre. Séta köz­ben elér egy vihar. Felké­szülten azonnal lehúzzuk a cipellőt, hiszen tudjuk, hogy percek múlva ronggyá ázik. Kezünkben szorongatva foly­tatjuk utunkat — mezítláb. Mintegy hirdetvén egyik színmű mondandójának élet­revalóságát, mely szerint ha­ladó dolog így haladni (már­mint mezítláb a parkban). Igen, kétségtelen haladás ez kérem. Egyesek viszont még életrevalóbb ötletnek tartják, hogy gyártsanak pél­dául olyan cipőt, melyet az eső, vihar nem tép ronggyá. Ezeket azonban leintem mohóságuk miatt. Hol va­gyunk még ettől. Ez a jövő század cipője lesz. Addig örüljünk az életrevaló öt­letnek: jóelőre figyelmeztet­tek, hogy beugrottunk, bóv­lit vásároltunk. Az ötlet oly kitűnő, hogy véleményem szerint több gyár foglalkozik a gondolat­tal, ime: ők is csatlakoznak Nomen est omen — tartja a latinok mondása, s mint minden mondásban, jó adag igazság van ebben is, csak mégsem teljes. Megvallom, jó ideje figyelem már termelő- szövetkezeteink nevét és meg­vallom, néhol nem kis öröm­mel. Jóreménység, Ezüstka­lász, Zöldmező — mértéktartó fantáziával, jó ízléssel szüle­tett nevek. Csak akkor bosz- szankodom, amikor egy-egy név — kényelemből, vagy az úgyis mindegy felfogásból — tízszer—húszszor ismétlődik. Simonién járva meglepőd­tem a szerény tsz-iroda előtt. e mozgalomhoz. Hiszen ne­kik sem mindegy, hogyan tudják megtartani a vevőt. Néhány példa máris ren­delkezésre áll. Űj hűtőszekrényét így pro­pagálja majd a gyártó cég: »Ez a hűtőgép nem hűt. Csak a doboz. Öreg újságok, fényképek, kacatok tárolásá­ra alkalmas.« Más. Az újfajta lottószel­vényeken majd ez olvasható: »Ezt a szelvényt kitöltheti és be is dobhatja. De húzá­sára soha nem kerül sor...« Olyan televíziókészülék­típus gyártására is sor kerül­het majd, melynek dobozá­ban az alábbi cédulácskát találja az új tulajdonos: »Ember! Ezt a készüléket hiába csavargatod. Semmi­lyen vételre nem alkalmas. Ezen se hangot, se képet nem kapsz. Kizárólag szobadísz. Porfogó. Ha szórakozni akarsz, menj moziba, szín­házba, meccsre! Milyen csábító perspektívát indított a cíp ődobozokban meghúzódó figyelmeztető cé­dulácska! De lesz-e sikere a vásárlók között? Majd elválik, ha leválik. Almi Pál-József Attila Mg. Termelő- szövetkezet« hirdeti a kis táb­la. Azt a cinikus kérdést nap­jainkban már senki nem en­gedheti meg magának, hogy hallottak-e egyáltalán József Attiláról, mert bizonyos va­gyok abban, hogy ennyire köz­ismert ő. Mégis érdekelt a névadás, megérdeklődtem a történetét. Még az alakulás első esztendejében kirándult a tsz tagsága vezetőstül a Bala­ton partjára, így jutottak el Balatonszárszóra is. Amit Jó­zsef Attiláról ott hallottak, el­döntötte a nyitott kérdést: a tragikus sorsú költő lesz szö­vetkezetük névadója. Jó ba­rátságba kerültek az emlékek nyugdíjas gondozójával, az öreg iskolaigazgatóval, és az­óta is többször felkeresték már nyaranként — mondta Krokovics Pál, a tsz párttit­kára. Íme a mintaszerű névadás, a tsz-tagok lelkesítő példája. Hogy a nomen est omen még­sem teljes, azért írom, mert bizony a községi közművelő­dés erről a névadásról nem­igen vett tudomást. Pontosab­ban nem használta ki ezt a szép lehetőséget, hogy az egy­szerű emberek a költőt vá­lasztották névadóul. Jó, ha ünnepélyen elhangzott egy- szer-kétszer József Attila-vers. Pedig a tsz szívesen adna pénzt a közművelődésre — csak nem kér senki. Simonfa — mondhatjuk úgy is, — Ka­posvár lábainál fekszik. A fiatalok a városba járnak szó­rakozni, s ez természetes is. Csakhogy a közművelődés — mi több, a kötelező közműve­lődés — korántsem szórako­zás csupán. Kár, hogy ezt el­felejtették mindazok — járá­si, megyei illetékesek is —, akik parlagon hagyták ezt a szép lehetőséget, jóllehet előt­tük járt a falu kétkezi d«Aj gozóinak nemes példája! t. n nulsága. Dr. Sz. P. Cl válik, h leválik.

Next

/
Thumbnails
Contents