Somogyi Néplap, 1971. június (27. évfolyam, 126-151. szám)

1971-06-06 / 131. szám

KÖSZÖNTJÜK A PEDAGÓGUSOKAT! Hála és megbecsülés Az emberiség egyik fokmérője: érzünk-e hálát azok iránt, akik jóra tanítottak bennünket. Szülőket, atyai bará­tokat s — velük egy sorban — tanítókat, tanárokat illet ez a hála, amíg élnek, amíg élünk. A pedagógusnap emlékez­tető csupán — a feledékenyeknek. Es figyelmeztető. Anélkül, hogy eltúloznánk a felszínes tapasztalat jelentő­ségét, észre kell vennünk: mintha túlságosan sok volna a hajlandóság, hogy »mai« diákokról és »mai« pedagógusok­ról beszélnek. Korántsem hízelgőén, még csak nem is tár­gyilagosan. Így hát nyomban hadd jelentsük ki: lehet, hogy gyermekeink nevelői nem jobbak a mi egykori tanáraink­nál, de nem is rosszabbak. Ez — a rideg megfogalmazás el­lenére — dicésretnek is beillik, olyan nagy terheket cipel manapság a lelkiismeretes tanár és tanító. Bizonyítsunk? Talán a legjobb lenne a tévé egyes műsoraival, amelyeknek diákszereplői milliók szeme láttára, füle hallatára tesznek tanúbizonyságot tehetségükről, kép­zettségükről, életrevalóságukról. Jól ismerjük a szülőt, aki következetesen »fiam«-ról, »lányom«-ról beszél, ha valami dicséreteset művelt a gye­rek, de nyomban »fiad«-ként, »lányod«-ként emlegeti há­zastársa előtt, ha valami tényleges — vagy vélt — rossz van a gyerek számláján. Valahogyan így vagyunk a peda- gósusokkal is. Őket vennénk elő mindenért, ami rossz szín­ben tünteti fel a diákifjúságot, de szinte teljesen megfeled­kezünk róluk, amikor jól vizsgáznak a fiatalok. Mintha a rosszat, a kivetnivalót kizárólag az iskolából hoznák, a jót, a nemeset pedig tanáraiktól függetlenül sajátítanák el! Szerencsére, egy helyes és korszerűbb megítélés van ki­alakulóban. Elősegíti ezt a pedagógusok fizetésének általá­nos — mégis differenciált — felemelése, amely június el­sejétől — mondhatni: az idei pedagógusnaptól — esedékes, őszintén reméljük, hogy lesz az igazgatókban elég igazság­érzet és határozottság a legszínvonalasabb, legodaadóbb ne­velők megkülönböztetett anyagi elismerésére. Aligha kétséges, hogy ez a fizetésrendezés, amely a maga nemében a legjelentősebb a felszabadulás óta, növeli a pedagógusok társadalmi megbecsülését is. A kettő nem egy és ugyanaz, de néni is választható el egymástól. Es ami a legfontosabb: az anyagiak valóban érdem sze­rinti elosztása — nemcsak most, hanem a későbbiekben is — serkentheti a pedagógusok nevelői ambícióját. Ennek haszna pedig fölmérhetetlen. Mindent azonban nem old meg ez a széles körű fizetésrendezés sem. Akkor sem számíthatnánk erre, ha történetesen még nagyobb összeg állna rendelkezés­re. Mert az odaadó tanári s tanítói munkát nem lehet meg­fizetni. Es igazán illendően megköszönni sem. Próbáljuk meg mégis! Negyvenkét év a katedrán ő(Hj kép naplója Látogatóban Molnár Józsefnél — Fel kell jegyeznem, hogy a színt mikor kentem föl, s mennyi annak a pontos szára­dási ideje. Addig ugyanis nem nyúlhatok bele egy másik szín­nel. Lehet, hogy három-négy napig kell vámom, amíg kiszá­rad a Föld olyannak, mint ami­lyennek Madách leírja: »Hová, hová lett? Szrüke folt gyanánt áll«... Madách Az ember tragédiája című művét veszi elő. — Ez foglalkoztat most. Fel­készülök a Tragédiából néhány illusztrációra. — Anélkül, hogy kérdeztem volna, tervéről szólott. De gondolom: nem merítette ki még teljesen a témát. — Madách tulajdonképpen »az én ügyem«, ami viszont rhásoknak is jelenthet vala­mit: szeretném megismertetni a gyerekekkel is ezt a techni­kát. Néhány valóban Izgalmas kérdésre sikerült feleletet kap­nunk. amellett, hogy a nézőt elsősorban a művek érdeklik. Egy kérdésre a feleletet azon­ban a saját ismereteimben, emlékeimben kellett megtalál­nom. Ez az, hogy hogyan ju­tott idáig Molnár József. Ami­óta ismerem, rendkívüli módon izgatta, hogyan adhatná visz- sza a neon tükröződő, erő? fé­nyét. Tudom, még robbanó festékek is szóba jöttek ak­kor ... De ez csak a dolog egyik oldala. Talán, úgy tűnik, elsősorban technikai. Ami e mögött van, az nagyon is em­beri: újat alkotni. Horányi Barna Klaplószerű fejezetek ma- * guk a látogatások is, melyeknek során megismer­kedhettem Molnár József új alkotásaival: zománccal fes­tett, újszerű képeivel. Elő­ször csak beültem a gyakor­lóiskola egyik rejtett szertá­rába, és képeket néztem. Ötöt láttam: a Cirkuszt és A hintó című képet, két tájat, valamint egy csendéletet. Amikor másodszorra is visz- szatértem Molnár Józsefhez, akkor már néhány műhely­titokról is szó esett. A festő asztala felér egy ki­sebb vegyszerraktárral. Hiába keres itt a látogató palettát és ecsetet, még csak festőállványt sem talál. Tubusok helyett té­gelyek sorakoznak a hol szer­tárnak, hol pedig műteremnek használt helyiségben. Vala­mennyiben zománcfesték. És néhány literes üvegben átlát­szó oldószerek. Fokozott színélmény Ha fizikus vagy biológus len­nék, kiszámíthatnám, hogy ké­peiről mennyivel több színél­ményt kapok, mint a hagyo­mányos festékekkel készített képeiméi. De így csak érzem, hogy fokozott színélményt nyújtanak Molnár József új művei. Az intenzív színélmény a fes­ték »erejében« rejlik. De hogy kép szülessen, ahhoz nem elegendő ez a festék, sem az oldószer, amelyekből, úgy lát­szik, csupán egyszerű kémiai folyamat során születik meg az alkotás. Másodszorra is épp oly friss­nek, üdének hatottak a képek, mint az első látogatáskor. Megismertetni a gyerekekkel — A kép belső születése nyilván nem tér el a hagyo­mányostól, az elkészítés mód­ján azonban újszerűén változ­tatott. A kémiai folyamatok mellett milyen szerep jut a kép születésében a festőnek? — Sok színvázlat előzi meg mindegyik munkámat. Amikor kialakul bennem, hogy mit akarok, akkor a farostlemezre rá viszem az alapszíneket. Saj­nos, a vegyi folyamattal szá­molnom kell — ez meg is las­sítja a munkát —, ezért mind­egyik képemről naplót készí­tek. — Furcsán hangzik ez. A „kiválasztottak” feljegyzései Nem véletlen, hogy éppen most jut az eszembe egyik középiskolai tanárom figyel­meztetése: »Fiaim, az alkotás a kevesek gyötrelme, de nem könnyebb a próbatétel: meg­értő kortársnak lenni!« Már akkoriban szépnek találtam ezt, de a valóságos értékét nem mérhettem föl. A gondo­lat szellemében élni elegendő program egy életre, de a sza­vak mögé bizonyításként té­nyeket kell fölsorakoztatni. Kerestem hát azokat, akik a reformok, az új elgondolások szólszólói, terjesztői, akik r egértésükkel vállalásukkal tesznek hatalmas szolgálatot. Sokan vannak? Nincsenek ke­vesen! Közülük egy: Gábor Dávid - né. Történelemtanár Kapos­váron, a Tóth Lajos Általános Iskolaoan. Kísérleti történel­met tanít, az MTA pedagó­giai és pszichológiai osztályá­nak megbízásából. Tizenhá­rom éve pedagógus. A tanítói oklevél után — két gyermek nevelése mellett — levelezőn végezte el a Pécsi Tanárkép­ző Főiskolát. S amikor végre megnyugodhatott volna, gyűj­tögetni kezdhette volna a si­kerélményt, az elismerést, be­levágott egy újba. Nem volt elég a többletmunkából? Nem mondott le eleget a négy év alatt a szórakozásról, a pi­henésről? Természetesen válaszolta: de igen. És mégis, megmagyaráz­hatatlan belső indíték sarkall­ta: el kell fogadni a »kivá­lasztást«. Amit csinál, nagy íelentőségű, de nem látvá­nyos. Alig tudnak róla az emberek. Szűk szakmai fel­adat S talán — ha a kísér­let befejeződik és véglegesí­tik a sok-sok részletből össze­álló eredményt — neve nem la szerepel majd az ügy út­törői között — Azt hiszem, akik ha­sonló »jutalmakra« várnak, sosem kapcsolódnak be ilyen­munkálkodásba. A nevet, az elismerést nem előbb utal­ják ki, legföljebb egy ember - öltőnyi fáradozást koronáz meg véletlenül. Fölkértek, hogy kísérleti történelmet ta­nítsak. Ismeretlen volt, és tudtam: nekem is elölről keli programoznom magam. El kell felejtenem a régi mód­szereket, de furcsamód csak egy-két osztályban, hiszen a többieket továbbra is a ha­gyományos módon tanítom. — Miért találja segítésre érdemesnek a kísérletet? — Mondhatom azt is, hiszen három éve, amióta tanítom, már sikerült tapasztalatokat leszűrnöm: mert a mai köve­telményeknek ez felel meg. Mindig bántott engem, ha az év végi összefoglaláskor pél­dául kiderült, hogy csaknem hiába magyaráztam több hó­napig: tökéletesen felelnek a gyerekek, de a lényegei nem ér­tik. Ez a mostani módszer szin­tén a régi tananyagra épül, a tanterv is ugyanaz, csak az elsajátíttatás más. A gyere­kek a tankönyv mellé kapnak egy kérdésfüzetet egész évre. Magyarázat nincs az órákon, otthon tanulnak, és az anyag­hoz tartozó kérdésekre vála­szolnak. Ezeket az órán meg­vitatjuk. Pontokat lehet sze­rezni, s akitől a vita és a té­ma összefoglalását kérem, az osztályzatra felel. Az a lé­nyeg, hogy az összefüggése­ket értsék meg, s le tudjanak vonni tanulságokat. Ez a vi­lágnézeti, erkölcsi és politi­kai nevelés szempontjából na­gyon hasznos: helyes történel­mi és társadalmi szemléletre neveli a fiatalokat. A kísér­let kidolgozója dr. Lénárt Ferenc, a matematikában is hasonlókat mér föl, s valójá­ban tantárgytól független a fő cél: rugalmas önálló gon­dolkodásra nevelni a gyere­keket! — Vannak-e ellenzői a kí­sérletnek a szakmában? — Hát ha nem is ellenzői, de ellenvélemény természete­sen akad, hiszen mélyen nem tud mindenki beletekinteni. Néhányan azt mondják, ér­zelmileg nem tud hatni így a tanár az osztályra. Nem ezt tapasztaltam, mert ezeken az órákon nincs törés a fe- leltetés és a magyarázat kö­zött. A gyerekek tényleg iz­galommal és szenvedélyesen vitatkoznak, s az otthon el­készített válaszok mellé a munkafüzetbe beírják az órán hallott tökéletesebbet. Ugyanúgy könyvet, magnót, lemezeket használnak segéd - anyagként, és kérdezniük is szabad mindent az órán. S erre a tanárnak rettenetesen föl kell készülni. Sokszor egy óra kimenetelét sem tudom: milyen lesz a hangulat, mennyire fáradtak? — A szülők körében mi­lyen a visszhang? — Vannak problémák, s azokból egyetlen tanulság vonható le: az a gyerek ve­szi sikeresen az akadályokat, akinek otthon a felügyeleten kívül nem avatkoznak bele a feladataiba. A tennivalók mindig gyermekekre sza­bottak, s a lényeg, hogy ők saját maguk birkózzanak meg velük. S mi a véleményűje a gye­rekeknek? »Szeretem, mart könnyebb, így sokkal érdeke­sebb tanulni«, »Szeretem, mert gondolkodni kell rajta', üem pedig magolni, amit könnyen elfelejtünk, és aztán nem ér semmit.« »Szeretem, mert érdekes, és jó, hogy le­het vitázni«. Ezek az, osztályfőnöki órán írott kis cédulák bizonyíté­kok. A kísérleti oktatást, a tanárnő hivatásszeretetből vállalta s legkedvesebb idő­töltésként ezeknek a bizonyí­tékoknak a gyűjtését. Neve: Mike Imre. Kora: 72 év. Foglalkozása: tanító. Ami­kor született, a századfordu­lóig nem egészen 360 napot számláltak az emberek. Hét évtizedét megilletődve, de azért büszkén illesztgeti a tör­ténelembe. 1917: a földműves Mike család reményekkel tel­ve beíratta fiát a csurgói ta­nítóképzőbe. 1921: a friss diplomás is békét remélt; ál­lást vállalt Jákón. 1945. Szen­nán lelki nyugalmat talál, fe­lejteni próbálja a kiégetett szemű házakat és a golyók­tól lyuggatott könyveket. 1949. Kinevezték iskolaigazgatónak. 1957-ben körzeti iskolaigazga­tó lett. 1963: miniszteri és kormánykitüntetéssel a tar­solyában nyugdíjba vonult. — Nem panaszkodhatok, volt mit tennem mindig. Már 36 évesen címzetes igazgató lettem, mivel a tanítói egye­sület elnöki tisztjét elvállal­tam. Ez az egyesület a szak­mai fejlődést segítette: minden évben értekezleteket tartot­tunk módszertani előadások­kal, s már a harmincas évek­ben bemutató tanításokat szerveztünk. Tudja, hogy hív­tak? A kisiskolái szákértő. Igaz, hogy a száz iskolaegy­ségből akkoriban csali tizen­kettő—tizenhat volt osztott iskola. Életem javát én is osztatlanban töltöttem. De hát ezt akartam, tanító akartam lenni. Nem a szüleimtől hoz­tam a vágyamat, hanem a jó öreg Rapajka Józsi bácsitól, a tanítómtól. A példa a leg­nagyobb vonzerő. Csodáltam. Hetven-nyolcvan gyerekkel küszködött, és milyen szere­tettel! Nyolctól fél kilencig a hatéveséket, tizenegytől pe­dig már a tizennégyéveseket tanította. Ott sürögtünk. né­hány jobb tanuló, körülötte, és úgy örültünk, ha megbí­zott: kérdezzük ki a verse­ket, az: egyszeregyet. Aki megmaradt a csurgóiak közül tanítónak, annak a katedra volt a legjobb barátja Mert amikor diplomát kaptunk, történelmi időket éltünk. Az­tán szétszéledtünk. Most lesz az ötvenéves találkozónk jú­lius elején, de nemigen jö­vünk össze tizenhat-tizen­nyolcnál többen. Ennyien vá­laszoltak. Meg is haltak a ré­gi, harminckét diákos évfo­lyamból, meg van, aki Ju­goszláviába, Ausztriába ke­rült. Somogybán nyolcán te­lepedtünk le. Közülük sgy voltam, aki a somogyi iskola- történet fél évszázadát nyo­mon kísérhettem. Előbb a sa­ját hivatásomat ízlelgettem. A háborús időkben nehéz volt, de a pedagógiában sem volt könnyű az átalakulás. A megszokottól eltérő tanuló- csoportok, az újszerű tanítás és követelményrendszer. A tanácsok megalakulásával per­sze könnyebb lett, mert az is­kola és a tanügyi igazgatás közelebb került «fjrmáshoz. Aztán fokozatosan megnyílott előttem a zselici nép is. Tö­rekvő, újat honosító embe­rek. A családi hagyományok őrzésében erősek. Három-négy nemzedék is együtt marad, s tisztelik az idősebbeket. De más területen befogadják a korszerűbbet. Mit harcoltak a járdáért, a villanyért, a mű­velődési házért! Csoda-e, ha én is nekibuzdultam: tánc- csoportot, kórust, zenekart | szervezni, megmenteni a nép­viseleteket, balladákat, szo­kásokat. Szóltunk a kaposvá­riaknak is: gyertek, nézzelek meg bennünket, segítsetek nekünk! Jó volt Szennán dol­gozni, mert leleményes nép lakja. A nyugdíjig állandóan meg­említette a világot mint hát­teret Mindig annak iramá­hoz, szintjéhez mérte a tenni­valókat is. 1963 óta az erőtel- íes életvonal befelé kanyaro­dott, csendesebb lelki ajtók felé. Mert az ötvenéves talál­kozó is egybeesik egy ese­ménnyel, de ez már csupán őt a tanítót rezdíti meg. A kaposvári intézet végzős nö­vendéked (ez lett a csurgói utóda) éppen az összejövetel napján kapják meg diplomá­jukat. A világ. Mike Imre házá­ba- belefér a virágoskertbe — ahoi hóvirágtól lombhul- lás'» mindig él, virágzik vala­milyen növény —, és megfér néhány albumban. Nepál. Kambodzsa, Antarktisz, űrha­jósok — bélyegek sorakoznak egymás mellett B. Zs. SOMOGYI NÉPLAP Vasinue, 1971» Június l 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents