Somogyi Néplap, 1971. június (27. évfolyam, 126-151. szám)
1971-06-30 / 151. szám
Magunk szemében a .szálkát t Túl a megyehatáron A somogyiak közismert lokálpatrióták. Nem ritka az olyan itt született egyetemista diák, aki még a megyei lapot is maga után rendeli: szeretne értesülni, mi folyik a szűkebb pátria határain belül. Ami viszont a »menetjegyfogyasztást« illeti, az azt mutatja, hogy utazó lokál- patrióták vagyunk és nyilvánvaló, hogy nemcsak látjuk azt, ami a megyehatáron túl történik, hanem meglátjuk is — és ez korántsem mindegy. Hogy így van — szolgáljon bizonyságul arra bárkinek egy jó kétórás út a Somogy expresszen hazafelé. Annyi mindenről szó esik a rövid idő alatt, annyi mindent megláttunk országszerte, hogy szinte külön tervet készíthetnénk a spontán javaslatok alapján. Mi újság Nyíregyházán, mennyit fejlődött Békéscsaba, amióta nem jártunk arrafelé és így tovább. Tehát korántsem járunk csukott szemmel az országban; az igényes ember mér, mérlegel, összehasonlít — s ez így is van rendjén. Aminek örülünk: másutt nincs, de Somogybán van! Valljuk be, jóleső érzés ez, csak nem mindig vesz erőt rajtunk. Talán az emberi természetből következően: gyakrabban a visszája erősebb mindennek. Másutt van, de Somogybán nincs. És miért nincs? Szóvá is tesszük legtöbbször, gyakran azon melegében a vonaton hazafelé, kutatva az okokat, emlegetve a felelősöket. Jó dolog ez, hiszen meglátjuk magunk szemében a szálkát: szeretnénk meghonosítani megyehatárunkon belül is a jó dolgokat — csak az a baj, hogy mindez egy kissé fonákul sikerül. Hogy miért? Vegyük csak szemügyre azt is, hogy kik mondják a «jó dolgokat«. Egy kereskedő ismerősöm debreceni élményeiről áradozott. Milyen »közel« van az alföldi nagyváros a fővároshoz, a filmek szinte szinkronban haladnak a budapesti bemutatókkal. Nem kell várni hosszú napokat, néha heteket, mint Kaposváron. Egy tsz-könyvelő megszólított: hallottam-e, mit mondott a rádió a Veszprém megyei észak-balatoni múzeumi programról. Hol van ehhez képest a somogyi part? Ugyanő arról: tudom-e, hogy a Borsod megyei művelődési központban még operaelőadásokat is tartanak. A Latinca Házba ha elvétve »betéved« egy-egy országos hírű csoport ... Színész ismerősöm pedig nagyon kiváló férfiszandálját fitogtatta kérdezvén: tudod, hol vettem? Természetesen a Körúton — feleltem neki. Tévedsz — Székesfehérváron! Aztán tovább morfondírozott arról, hogy miért olyan rossz a kaposvári iparcikkellátás. Javaslatokat is tett: hogyan lehetne lavírozni ügyesen a nagykereskedelmi vállalatok között, hogy jusson megfelelő lábbeli Kaposvárról a kaposvári lábra. Talán nem is kell folytatni a sort: pedagógus hívta fel a figyelmemet arra, hogy Fejér megyében már új típusú, modern kombájnnal dolgoznak, mérnök dicsérte a miskolci napközit. Tévedés ne essék, nem mintha nem lenne külön- külön igazuk. Ergo: Somogybán lehetne jobb az iparcikkellátás, gazdagabb a múzeumi program, több előadás a művelődési házban, mert van rá jó példa másutt és az okos ember okul. Csak az a jellemző, hogy a pedagógus figyelmeztet a mezőgazdaságra, népművelő az 'iparra, színész a kereskedelemre. Valahogy úgy summázhatnánk ezt az egész labdajátékot — megyehatáron belül észrevesszük egymás szemében a szálkát. De mi lenne, ha a népművelő ismerné el, mi több, hasznosítaná a szomszéd megyék erényeit, ott szerzett tapasztalatait, ha a kereskedő tanulmányozná ilyen alkalmakkor is a pult másik oldalát. Oly módon mégpedig, hogy lelkiismeret- nyugtató magyarázat helyett — mivel az ilyen »különbségek« megmagyarázhatnak — nyitott szemmel nézünk körül saját területünkön. S ha kényelmetlen lenne hazafelé elősorolni a vonatban saját hiányosságainkat, a nyári szabadság után lehetőleg emlékezzünk ezekre is. Valahogy úgy, hogy okulva a tapasztalatokon, a saját asztalunk fölött próbáljuk kipiszkálni a szálkát — a magunk szeméből. U gyanakkor az sem árt ha a szálka mellett saját erényeinkről sem feledkezünk meg. A biztos és hű összehasonlításhoz ez is hozzá tartozik. A régi mondás szerint ugyanis mindig a szomszéd rétje a zöldebb! Tröszt Tibor NEVELÉSRŐL Reménységünk: a gyermek A holnap embere a gyermek, az ifjúság. Számol vele a gazdasági szakember, amikor a 10—20 év múlva szükséges munkaerőről beszél. A társadalomtudós, ha az osztályok, rétegek mozgását figyeli. Az oktatásügy és a nevelés irányítói rá gondolnak, amikor a következő évtizedek óvónőit, tanítóit és tanárait minél korszerűbb pedagógiai és szaktudással vértezik fel. Az élet minden területén reménykedve tekintenek rájuk. Szülőknek, pedagógusoknak, a társadalom minden felnőtt tagjának óvni kell a bennük rejlő nagy lehetőséget, vigyázni kell a gyermekre, nevelni kell az ifjúságot. Nevelni pedig legeredményesebben a példamutatással lehet. A gyermek első formáló közössége a család, személyiségének alapvető és ezért legfontosabb kibontakoztatója a szülők magatartása a családi otthonban. Kisdiák koromból egy történet maradt meg az eszemben, mert megható igazságával belevésődött a lelkembe is. Egy családban együtt élt a szülőkön kívül a nagyon öreg nagypapa és a kicsiny fiúunoka is. Az öreg keze már nagyon részketeg volt. Egyszer ebéd közben az asztalnál kiesett kezéből a tányér és darabokra tört. Fia és menye megszidták, s attól fogva a kuckóban kellett ennie fatányérból. Látják ám egy nap a szülők, hogy kisfiúk fadarabokból valamit összeilleszt. Kérdésükre, hogy mi lesz abból, mosolygó természetességgel felelte a gyermek: »Vályút csinálok. Ebből eszik majd apu meg anyu, ha nagy leszek.« Bizony, ha a szülők többet gondolnának arra, hogy a gyermek lelke minden benyomást nagy erővel magába illeszt, akkor kevesebb keserű könnyet kellene sírniuk később. Szeretnénk, ha társadalmunkban minél jobban érvényesülne az elv: mindenki egyért, egy mindenkiért. Minden felnőtt embernek felelősséget kell éreznie a gyermekkel, a serdülővel szemben, akár hivatalosan van gondjaira bízva, akár nem. Ilyenkor nemcsak a fiatal, tehát támogatásra szoruló egyént lássuk benne, hanem társadalmunknak, eljövendő'teljes jogú, dolgozó, alkotó tagját is. Hogy ez sokszor kényelmetlen helyzetbe hozhat bennünket? Igen, ez megtörténhet. De legyén erősebb bennünk a polgári kötelességérzet, a keményen következetes humanizmus, ha cigarettázó kisgyermeket látunk, városunk kiültetett virágain átgázoló fiúkat, körültekintés nélkül a járművek előtt átszaladó fiatalokat. Sajnos, mindezt szintén többnyire a felnőttektől tanulják gyermekeink. Elsősorban önmagunkat is nevelnünk kellene. Tehát példa és jó szó! Ez az egészen egyszerű orvosság, melynek következetes adagolása sokat segítene. Török Lehel CSURKA ISTVÁN HÉT TONNA DOLLÁR I. A vásártéren felállított rozoga és foltozott cirkuszsátor felé egy kóbor eb lohol. Odaér a sátor aljának egy jól ismert pontjához, és erőteljes kaparás után bebújik a ponyva alá. Kis idő múltán a kutya megjelenik, szájában egy nagy darab nyers hússal, és boldogan elüget. Kíváncsian utánanézve a dolognak, betekintve a kapart lyukon, egyszerre kiderül, hogy honnan csórta a húst: az oroszlántól. A sátornak ebben a hátsó, félreeső részében, toldalékában van az oroszlán rezidenciája. Az oroszlán öreg és sovány, elnyúltan fekszik, és csak nagyon lassan, nehezen táp ászkod ik fel, amikor idomárja megjelenik. Tudja, hogy mennie kell a porondra, de semmi kedve hozzá. Lassan halad a kis folyosón a porond felé, idomárja után. * * * Zajlik az előadás. A nézőtéren ritkásan ülnek. Most éppen a kardnyelő produkciójára figyelnek. Lenyeli a kardot markolatig, de aztán nem tudja kihúzni magából. Letört ugyanis a markolatja. Kétség- beesetten igyekszik, valahogyan visszacsavarni, vagy visszailleszteni, de nem tudja. Egy darabig még próbálkozik, szeretné úgy megoldani a dolgot, hpgy a közönség ne vegye észre. Mintha ez is a produkcióhoz tartoznék. De arcan egyre nő a rémület, s ahogy jár körbe, odaér a porondkapuhoz, ahol mindig áll valaki. Félrefordulva morogja neki: — Szóljátok Lucián ónak. Az ajtónálló kimegy. Nem kell messzire menni, mert akit keres, itt van közel: éppen injekciót ad a rendkívül ener- vált oroszlánnak. Beadta az injekciót, aztán felnéz az idomárra. —- A tű-dkarikát így sem fogja átugrani — mondja Lu- ciánó. Az idomár csak legyint — Az a lényeg, hogy el ne aludjon. Az ajtónálló megkocogtatja Luciánó vállát. A bohóc, mert az, csak még a sapkája nincs rajta, de már kikenték, kelletlenül fordul az ajtónálló felé. — Porondra — int az ajtónálló. — Nem én következem — tiltakozik Luciánó. — Nem is azért, Juszufban bennmaradt ,a kard.- — Hajoljon meg és jöjjön ki. — Hogy hajoljon meg, amikor benne van a kard? Luciánó vállat von, sóhajt egyet, és elindul a porondra. A ikardnyelő már kék-zöld. Luciánó természetesen mint bohóc érkezik és azonnal hasra Ij háziipari Szemház Nyíregyházán Minden bizonnyal az ország legszebb háziipari és népművészet-ipari Gzemhazát adtak át a közelmúltban Nyíregyházán. Az új épületben — amelyet 8 millió forintos beruházásból építettek — kaptak elhelyezést különböző üzemek, valamint egy reprezentatív bemutatóterem, szociális létesítmények és az irodák. A 20 éves fennállását most ünneplő szövetkezetben jelenleg 280 fizikai munkás dolgozik, melynek 80 százaléka nő. A reprezentatív bemutatóteremben a szövetkezet saját termései mellett más népi iparművészeti szövetkezetek termékeit is kiállították. Az Ide látogató turisták nemcsak gyönyörködhetnek a szép termékekben, hanem meg Is vásárolhatják azokat. Látogatás a gemenei vadkamrában Szombaton reggel három autóbusz gördült a megyei tanács épülete elé, hogy a ge- menci vadrezervátumba szállítsa a megye negyven hivatásos vadászát. A kétnapos kirándulást a MAVOSZ megyei intéző bizottsága szervezte, hogy az ország legpatinásabb és leggazdagabb vadgazdaságának »titkait« elleshessék, s mindazt, ami jó, kipróbálhassák a somogyi erdőkben is. — Mit láttak és mit tapasztaltak Gemencen? — kérdeztük Ferenczi Miklóstól, a MAVOSZ megyei intéző bizottságának titkárától. — A vadgazdálkodás szempontjából Gemenc a példakép. s joggal az, mert a mi hivatásos vadászaink, akik szintén jó vadászterületeken dolgoznak, egyik ámulatból a másikba estek. — Véleményük szerint mennyit árt a szinte évente ismétlődő árvíz a rezervátumnak? — Most már nem sokat, hiszen gátakkal és egyéb fölszerelésekkel lényegesen csökkenteni tudják az árvíz okozta kárt. A katasztrófák ellenére magas fokú vadgazdálkodással ismerkedtünk meg. — Miben áll, mit jelent a vadgazdálkodás magas színvonala? — Ahogyan a vaddal bánnak, ahogyan gondoskodnak róla, amennyire kímélik a vadállományt — ez az a többlet, ami Gemencet a többi vadgazdaság fölé emeli. Kisvasú ton tettünk kirándulást a 40 ezer hektáros területen, s nem győztük forgatni a fejünket, annyi volt a vad. Különösen a fényes nappal látott vaddisznókon csodálkoztunk, mert nálunk ritka eset, hogy délelőtt vagy délután süldőkkel, malacos kocával találkozzon a vadász. — Ennyire szelídek? — Nem, annyira zavartalanul élnek. S a kisvasút még nem is a vadkamrán halad keresztül, hanem annak a szélén húzódik. — Mi a vadkamra? — A rezervátum magja, közepe, egy körülbelül 15 ezer hektáros terület. Vadkamrának azért nevezik, mert ezen a területen minden körülmények között a vad az elsődleges, itt biztosítják számára a legoptimálisabb életkörülményeket, míg a periférián — a vadkamrát körülvevő területen — már az erdőgazdálkodás jelentősége is megnő, felzárkózik a vadgazdálkodás mellé. — Különlegességgel találkoztak-e? — A rezervátum ugyanolyan nagyvadas terület, mint amilyenek a somogyi vadászterületek általában, de feltűnő, hogy milyen sok a vaddisznó, ami náluk nem dúvad. (A vaddisznó az egyetlen olyan nagyvad, melyre egész éven át esik. A kardnyelő kétségbeesetten sziszegi neki: — Igyekezz már! Luciánó feltápászkodik, széles gesztusokkal, grimaszokkal, mintha ez is a produkcióhoz tartozna. Odaáll a kardnyelő elé és nézi a szájából kiálló kardvéget. Aztán megfogja és ki akarja rántani a kardnyelőből, de a kard meg se moccan. Erre Luciánó lábát nekitámasztja a kardnyelő hasának, megfogja a kard véget, és így próbálja teljes erővel kihúzni, de így sem megy. Á közönség derül, annál is inkább, mert a kardnyelő a művelet után úgy marad haj- lottan, ahogy Luciánó meghajlította a hasában a kardot. Luciánó is látja, hogy a kard- nyelő már nem tud kiegyenesedni, mert elgörbült benne a kard. — Milyen kardot nyeltél te le? — Amit szoktam. — Ez nem áz. Tudod mi ez? Kisapám, te lenyelted az elefántvakarót — Az lehet. A Ikardnyelő majdnem hány. Közben a bejárati ajtóban megjelenik egy artista blúzos tömzsi, kissé pocakos, köpcös, széles vállú, kuglifejű alak és a főnökök zord tekintetévei elégedetlenül nézi a porondon zajló herce-huxcát. Int Luciá- nónak, hogy kifelé. A kardnyelő azonban meg se tud moccanni. Luciánó ráteszi a fejére a kezét, a mellét elől megnyomja, karika alakúra összehajtogatja, és kigurítja a porondról. Az ajtónálló, aki a konferansz szerepét is betölti, bejelenti a következő számot. — Nagyérdemű publikum! Következik minden idők legvérengzőbb fenevada, a berberek réme, az utolsó király, az állatok királya, a vérengző Leó. Gyengébb ldegzetűek hányják be a szemüket. Amikor az oroszlán megjelenik idomárjával a függöny előtt, a nézőtér első sorából felemelkedik egy szigorú tekintetű férfi, és magából kikelve ordítja: — Ketrec nélkül, már megint ketrec nélkül? (Folytatjuk) szabad vadászni. A szerk.) Június közepéig hetvennyolc kapitális vadkant lőttek már ki, amelyeknek agyarai meghaladták a húsz centimétert. A gazdaságban az az elv, hogy megvárják 'az állatok felnövését, malacos kocát, 1—3 éves süldőt nem is lőnek, csak akkor lehet golyóérett, ha valóban értékes már az agyara. — Megyénkben évi több millió forintot tesz ki a vadkár. Hogyan segítenek ezen Gemencen? — Az erdők közepén sok a vadföld, s a területet drótkerítéssel elválasztják a károkozásra »csábító« földektől. Ezenkívül rendszeresen. takar- mányozzák is a vadakat. — Végezetül kérem a kirándulás egymondatos értékelését. — Mindazt láttuk, ami Magyarországon 1971-ben a korszerű vadgazdálkodást jelenti. S. G. SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1971 Június 30, 5
