Somogyi Néplap, 1971. június (27. évfolyam, 126-151. szám)
1971-06-25 / 147. szám
Járga Angyal az ótoi. Megnyúlt arcok Ritkás esőcseppek kop- pannak az úttesten. A mellettünk haíadó autóbuszkéreke vastag, sűrű sárral fröcsköli oldalba a kis sárga Steyr- Puchot. Alig látszik tőle a felirat: Segélyszolgálat. Az au- tócska kényelmesen kocog, jól fekszik az úton, motorja egyenletesen duruszol. Látszik, hogy gondosan karban van tartva. Végtére is nagyon kellemetlen helyzet adódna, ha pont a Segélyszolgálat kocsija, népszerű nevén a Sárga Angyal akadna el valahol útközén. Még ki sem érünk Kaposvárról, a Volán-tkeppel szemben Wartburgja mellett állva kétségbeesetten integet a vezető. — Jó napot! «- mondja. — Sólyom vagyok. Éppen jókor jöttek. A gyújtással van valami baj... — A segélyszolgálatos — Farkas Imre — komótosan kiszáll, magához veszi a műanyag csomagot, amelyben néhány igen egyszerű, de praktikus szerszám simul egymásr hoz. Egy szakszerű pillantás a nyitott motorházra, s pillanatokon belül közli a »-diagnózist«: — Kilazult az egyik vezeték. A javítás nem tartott annyi ideig, mint az utána következő adminisztráció. Farkas Imre felírja a gépkocsitulajdonos nevét, címét, autóklub igazolványának számát, s ellenőrzi, hogy megvan-e a tagdíj befizetését igazoló kis lapocska. Elköszönünk. Tovább indulunk. Áz eső változatlanul szemerkél. Az út csúszós, nedves. S úgyszólván minden kilométerkőnél meg kell állnunk, munka mindenütt akad: itt egy kis tanács, amott kisebb-nagyobb igazítanivaló. Mernye előtt oár száz méterrel ugyancsak ki-kerekedett annak a fiatalembernek a savanyú, magnyúlt arca, aki teljesen reménytelenül guggolt motorkerékpárja mellett, amely láthatóan se előre, se hátra nem volt hajlandó mozdulni. A fiú nyakig olajosán, zavartan hebegte: — Csak néhány,hete vagyok motortulajdonos. — Közben fülfa Körösen pislogott a lányra, aki orkándzsekijét fázósan öpa*a- húzva magán, mélabúsan gubbasztott a hófogó rácsokból hevenyészve összerakott alkalmi »sátor« alatt. A motorkerékpárnak komoly sérülése volt. -Az egyik forgórészéből estek ki a szegecsek. Ez teljesen lehetetlenné tette az előrehaladást. — Tudnak egy kicsit várni? — kérdezte Farkas Imre, miután leszerelte a sérült részt. — Mi jobbat tehetnénk? — tárta szét a fiú a karját. A Sárga Angyal megfordult, vjssza Kaposvár felé. — Satupad kell ide, meg kalapács. Anélkül nem megy. Majd nálam. Kis barkácsoló műhely van berendezve Farkas Imre Füredi utcai lakásának alagsorában, Itt készült el meglepően rövid idő alatt az ominózus forgórész. Azok ott kint már nagyon várták. Aztán a felszabadító pillanat: a fiú berúgja a motort. Simán, bántó hang nélkül indulnak be a dugattyúk. — Mennyivel tartozom? — Hatvanas. De ha tagja a Magyar Autóklubnak, akkor a javítás díjtalan. — Sajnos nem vagyok tag. De ha tehetném, ebben a pillanatban belépnék. — Semmi akadálya. Itt a jelentkezési ív... A fiú soványka pénztárcájába pillant, s kényszeredetten nyögi: — Majd legközelebb. Tovább autókáztunk. Az eső elállt, s mintegy adott jelre, a Balatonig. nem is találkozunk »lerobbant« járművel. Beszélgetünk. — Furcsák az emberek. Azt hiszik, a Sárga Angyal afféle népjóléti intézmény. Hálálkodnak, ha kisegítem ókét útközben, de ha a fizetésre kerül sor, soknak megnyúlik az arca. Pedig nem is dolgozunk drágán. Legalább is ahhoz képest, amit az autóklubnak rezsiben jelentenek a Sárga Angyalok. — Mikor dolgoznak? — Egy héten háromszor. Pénteken, szombaton délután, 5 vasárnap egész nap. De a kollégámmal hetente váltjuk egymást. — Szokott-e borravalót kapni? — Segítünk a bajbajutottakon. Ha ezért külön pénzt adnak, nem utasítjuk vissza. De ez az összeg nem jelentős. Szemben velünk autók sorjáznak. Vezetőik kivétel nélkül tölcsérfoma ábrát rajzolnak a levegőbe. Farkas Imre nevet. — Radaroznak. Jelzik, hogy sebességet mér a rendőrség. — Betyárbecsület? — Lehet. Ámbár nekem sohasem volt félnivalóm. Balatonlelle. Eddig tart az út. Ezt a szakaszt teszi meg Farkas Imre többször is, ha szolgálatban van. Amikor végül is visszafelé indulunk, már késő este van. sűrű a sötétség. »Paciens« alig akad. Szerencsére. Csupor Tibor A Kárpát-medence legmélyebb barlangját kutatják BORSOD MEGYE északi csücskében, a magyar—csehszlovák határtól alig 30 méterre, Bódvaszilas község fölött az Alsóhegy-fennsík több mint 550 méter magas ve- csembükki részén építette ki táborhelyét június 12-én az ország legjobb hegymászóiból és barlangkutatóiból álló 30 tagú expedíció. Itt találtak rá két esztendeje hazánk legmélyebb barlangaknájára. Mint ősidők óta, ennek a táborhelynek is központja a kövekkel koszorúzott, állandóan égő tűz. Körülötte a fiatal tölgy- és gyertyánfák alatt az élénkpiros, zöld. sárga, kék sátrak, itt táboroznák a budapesti, miskolci és pécsi hegymászókból és barlangkutatókból álló expedíció tagjai. Szentbe István, az expedíció vezetője geológus, alpinista, az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem földrajz tanszékének tudományos munkatársa. Alacsony, erős, szívós, nagy akaratú tudós emberrel ismerkedhettem meg. Elmondta, hogy az expedíciót a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet finanszírozza, de segíti több budapesti vállalat, a Magyar Természetbarát. Szövetség. a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társaság is. Az expedíció tervezett időtartama két hét. A kutatás célja: a barlangakna mélyítésével el akarják érni a karsztvízszintet. Az ország, de egyben a Kárpátmedence legmélyebb, 2Ü0 méter mélységű barlangaknájában kiépítették a közlekedést biztosító csörlőket, kötélhágcsókat, és az összeköttetést szolgáló hírközlő eszközöket. A feltételezések szerint a földfelszíntől 300—320 méter M ár a régi lélektani iskolák is felismerték a játék jelentőségét a mai nevelés egyik alapelve szerint pedig a játék ugyanazt jelenti a gyermek életében, mint a felnőtt életében a munka. A gyermek éppen úgy tervez, gondolkodik, alkot játék közben, mint ahogy a felnőtt dolgozik. Csak gyermekes formában, mivel még nincs annyi ismerete a világról, mint nekünk felnőtteknek; még nem tudja pontosan, hogyan, mikor kell helyesen és eredményesen cselekedni: de játékával éppen ezt próbálja öntudatlanul. A gyermek játék közben ismerkedik a való élet helyzeteivel, mert ezekhez alkalmazkodni akar. Képzeletében mindig próbálkozik, amíg rá nem bukkan a helyes megoldásra, akár mi felnőttek, amikor gondolatainkban, fantáziánkban igyekszünk elrendezni a dolgokat. Amilyen a gyermek a játékban, olyan lesz később a munkában is, és bármennyire újszerűén hat a megállapítás: a tevékeny ember nevelésének egyik eszköze a jól megszervezett, jól irányított gyermekkori játék. Ha viszont elmulasztottuk felébreszteni és kifejleszteni a gyermek játékos »munkakedvét«, olyan felnőtt lesz, aki egyoldalúan inkább a szórakozás felé hajlik majd, felnőtt korában könnyen veszi a rábízott feladatokat, nem teljesíti elég lelkiismeretesen kötelességét, esetleg élvezethajhászó, könnyelmű lesz. Említhetünk más példát is. Ha történetesen a szülők, nevelők nem fordítanak kellő gondot a játszó gyermek önálló tevékenységének, kezdeményezésének kialakítására, és a gyermek szinte csak szemléli a játékot: egész életében pasz- szív ember lesz, aki csak nézi a mások munkáját; soha semmit nem kezdeményez, és lehetőleg kitér minden nehézség, feladat elöl. Játék és jellemalákulás között tehát — amint látjuk — szoros az összefüggés. Aki például játék közben önző és erőszakos, abból rendszerint ilyen felnőtt is lesz. Aki pedig jól illeszkedik be kicsiny korában a játékközösségbe, az a társadalomba is közösségi érzést visz magával. Ha a gyermek azt 'hallja, hogy játékában NEVELÉSRŐL Játék és jellemalakulás »milyen ügyetlen«, felnőtt korában nem lesz önbizalma, állandóan fél majd a sikertelenségtől. Sok felnőttnek nem jut eszébe — mert hiszen nem is tudja —, hogy ha a gyermek körül a játékos gyermekévek idején idegesítő, nyugtalanító hatások hullámzanak, a gyermekéből befelé forduló, nyomott kedélyű, kapkodó felnőtt válik. Akinek pedig gyermekéletéből teljesen hiányzott a magafelejtető, vidám, gondtalan játék, az egész életében nyugtalan, keserű ember lesz. Mindig úgy érzi majd. hogy az élet valamit megtagadott tőle, valami állandó kielégületlen- ségi érzés rontja a kedélyét, A legszűkebb lakásban is biztosítani kell a gyermek számára egy sarkot, egy polcot vagy egy kis kuckót, ahol nem háborgat senkit játéka közben, de őt sem zavarja senki. Szívfacsa- róan szomorú látvány, ha egy gyermeket ide-oda lökdösnek a lakásban, és egy parányi zú- zot sem talál, ahol játéka közben biztonságban érezné magát, s a türelmetlenség idegesítő hatása alól mentesülhetne. Nagy hibát követ el a szülő akkor is, ha játék közben ő oldja meg gyermeke helyett a feladatokat, de akkor is, ha minden segítő irányítást megtagad tőle. Gondoskodni kell róla, hogv a gyermekek játékába .minél több reális elem és közösségi követelmény kerüljön. Így fejlődnek ki azok a tulajdonságok, amelyek nélkülözhetetlenek a jó munkavégzéshez és amelyekkel a gyermeket a játék területéről lassan átvezethetjük az alkotó munkába és a társadalmi életbe. Ilyen tulajdonságok: a figyelem, a pontosság, az ügyesség, a kitartás, az állhatatosság. A gyermekek játék közben tanulják meg, hogyan kell célszerű erőfeszítéseket tenni. A játékban válnak kitartóbbakká, munkabíróvá. Megismerkednek az együttélés szabályaival, végső soron a társadalmi élet rendjével. Megtanulnak a játékszabályokhoz alkalmazkodni és ez képessé teszi őket arra, hogy később, a közösségi élet követelményeihez is alkalmazkodjanak: hogy magabiztos, derűs, munkás tagjai legyenek a társadalomnak. Iskolában, otthon egyaránt felszabadult, jókedvű, vidám gyermekeket kívánunk látni. Ezt a. célt szolgálja sok intézményünk: az úttörővasút, a játszótér, a játszóotthon és bölcsődéinkben, óvodáinkban, napközi otthonainkban gyermeknevelő intézetekben a rengeteg játék. A Z egyén egész fejlődésében visszatükröződik a gyermekkori játék. A pszichológus joggal mondhatja ezért: hadd figyeljem gyermekedet játék közben; megmondom. milyen emberré fejlődik. Vagy akár ezt is: Mutasd meg nekem gyermekkori játékaidat, és megmondom ki vagy. Gyenes Zoltán Munkában az expedíció. mélységben a karsztvíz, a zsomboly alatt vízszintes, nagy kiterjedésű cseppkőbarlang vagy barlangrendszer van. Elérése tudományos és gyakorlati szempontból is fontos. A megfigyelések lehetővé teszik, hogy adatokat kapjanak a kitermelését nehezítő vízről. A Vecsem-expedíció fáradhatatlan fiatalokból áll, akik naponta 14—16 órát dolgoznak a föld mélyében, kapkodva étkeznek és keveset alszanak. A mostoha tábori viszonyok között mindent megtesznek a kutatás sikeréért. Mohás, kis bokrokat nevelő, függőlegesen meredek, hidegen, vizesen fénylő mészkősziklafal veszi körül azt a sötét »semmit«, amely a mélybe vezet. A zsomboly szája fölött frissen kivágott faácsolat. ível át. A csigák egyikébe lép az ember, aki a mélybe igyekszik. Én azzal a csoporttal szálltam le, amelyet Holler Huba vezetett. A vékony, szökés hajú, 28 éves géplakatos az ország egyik legjobb hegymászója. 1969-ben a Pamirt meghódító nemzetközi expedíció magyar tagjaként jutott fel a 7134 méter magas Lenin- csúcsra, és tűzte ki hazánk nemzeti _ lobogóját, ö kötött be a különböző hevederekbe, aztán jelentette: — Bekötés megtörtént! — Jó. Lógj rá. Elengedtem magam. Alattam a kiszámíthatatlan, sötét, hideget lehelő mélység. — Rálógtam — jelentettem. — Mehet! ' i^l* És hallottam a csörlőkezelő hangját: — Vigyázz! Indul. Egy szál drótkötélen, hevederek óvó szorításában a lábam és a hónom alatt, a védősisak kínzó szorításában zuhantam lefelé. Lassan elsötétedett fölöttem a világ. Elhaltak a kinti hangok. Hozzá- súrlódtam a függőleges mészkőfalhoz. Kezemmel, lábammal taszítottam el magam. Aztán megperdült a kötél, é^s vele én is. Felrántottam a fejem. S ekkor láttam, hogy fölöttem a napvilág tányémyira zsugorodott. Földet, padkát értem. Sár, víz, hideg és egy őztetem fogadott. Télen vagy tavasszal zuhanhatott a 63 méteres mélységbe. Keskeny, vizes, sáros vaslétrákon botorkáltam lefelé, 83 méter mélységbe, arra a helyre, amelyet eddig alig húszember látott. Keskeny kürtő mellett ültem lé, amely még tovább vezet lefelé, ott a velem leszállók dolgoztak. A lámpák fényében olajosán csillogtak a csodálatos cseppkőképződmények. AZ ÜT FÖLFELÉ sem volt könnyebb. A csúszós vaslétrákon minden mozdulatra ügyelni kellett. Aztán, amikor megindult a csörlő, a kötél úgy rántott a tányérnyi napvilág felé, mint egyetlen fényes napsugár. Felértem. Ott lógtam még egy darabig az űr fölött, és tudtam, hogy nem volna szabad lenéznem, mégis lepillantottam. O. J. «4 qondolatofoasó titka A haknibrigád műsorának fénypontja a gondolatolvasó fellépte volt. A megviselt arcú, idősebb férfi mély meghajlással köszöyte meg a bizakodó közönség tapsát, majd kijelentette, hogy produkcióját a nézőtéren mutatja be. Ezzel ott is hagyta a pódiumot, és lassú léptekkel lement a széksorok közé. Hosszasan fürkészte a kíváncsian rámeredő arcokat, majd odalépett a bal oldali hatodik sor legszélén ülő, tizennyolc év körüli leányhoz. — Megengedi, hogy megfogjam a pulzusát? — És máris kézbe vette a lány bal csuklóját. «— Most arra kérem — tette hozzá —, legyen szíves gondoljon valamire. . Lehetőleg nem csapongó gondolatmenetet kérek, inkább intenzív gondolati koncentrációt egy téma vagy fogalom körül. A fiatal lány tiszta, nyugodt tekintetét ráemelte az öreg artistára. Hosszú másodpercek teltek el, amikor ő újból megszólalt: — Magácska most arra gondolt, hogy én nem fogom kitalálni a gondolatát... Pedig, ugye, kitaláltam? A lány mélyen elpirult. Rendkívül finom arcvonásait zavara még megindítóbbá tette. — Igen — mondta halkan. — Erre gondoltam ... A gondolatolvasó könnyedén, szinte fölényesen megbiccentette a fejét. Felzúgott a taps. Az artista továbbment. Néhány megfontolt lépés után egy hozzá hasonló korú, barátságos arcú férfi mellett állt meg. — Szabad? — kérdezte. Most is megismétlődött az előbbi jelenet, a pulzusfogassal. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt. Az újabb médium a városka közszeretetben álló patikusa volt. A gondolatolvasó ezúttal valamivel hosszabb ideig vizsgálta a kísérleti alany pulzusát, majd így szólt: — Az ön gondolatai egy régi nyár emlékeinél időznek, képzeletét e pillanatban egy hajdani majális eseményei foglalkoztatják. Az idős gyógyszerész eltúlzott meghökkenéssel nézett az artista arcába. — Ügy van — mondta azután. — Önnek egészen különös képességei vannak... A hálás publikum újabb tapsorkánnal jutalmazta a gondolatolvasó bámulatos teljesítményét. Ö ekkor már a harmadik médiumnál tartott. A középkorú, feltűnően intelligens arcú hölgyet mindenki ismerte a kisvárosban, hiszen a postahivatalban dolgozott. — Kegyed e pillanatban Edgar Allan Poe híres költeményére, A hollóra gondol. Nehezen tud választani Babits és Tóth Árpád fordítása között. De inkább Tóth Árpád felé hajlik. Az ő átültetésének szépsége nagyobb hatással van kegyedre ... A médium meglepett arccal bólintott. — Igen — mondta. — Tóth Árpád fordítását valamivel szebbnek találom. És éppen ez járt a fejemben... Óriási taps! A léleklátó végigsimította ráncokkal barázdált homlokát. Arcvonásai most különösen fáradtnak hatottak. — Köszönöm — mondta a kimerültségtől szinte alig hallhatóan. — A gondolatolvasás rendkívül erős Szellemi koncentrálást kíván. Egy-egy alkalommal legfeljebb három médiummal foglalkozom. Ezzel a közönség újabb tapsai közepette a színpad felé vette útját, s az oldalajtón kiment a teremből. Három embert kivéve, senki sem sejtette, hogy a gondolatolvasó egyáltalán nem tudja mások gondolatait kitalálni. Mi volt hát a trükkje? Nem, nem beszélt össze senkivel, ez túlságosan otromba fogás lett volna. Csupán — jó emberismerő lévén — kiválasztotta azokat a nézőket, akiknek arcáról lerítt. a lelki kultúra, a megértés és gyöngédség, ök sohasem hazudtolták meg a megfáradt artistát, hiszen tudták, hogy a kenyere függ produkciójának sikerétől. Igaz, a médiumok kénytelenek voltak az ügy érdekében a valótlant igaznak hirdetni. De ezt — ki derűsen, ki némi töprengés után — valamennyien megbocsátották maguknak,. „ Heves Peren# «SOMOGYI SÉPEAP Péntek, 190. Maim 2& 0
