Somogyi Néplap, 1971. június (27. évfolyam, 126-151. szám)
1971-06-24 / 146. szám
Tői a megyehatáron Tanul» N em nehéz megjósolni, hogy e számmal — 1014/1971. — jelölt kormánydöntéssel az elkövetkező hónapokban s években elég sokszor találkozunk majd. Olvasunk róla az újságokban, szóba kerül értekezleteken, a vállalatokat új intézkedésekre serkenti, és előbb-utóbb minden szakmunkásnak fel kell tennie önmagának a kérdést: hogyan akarja továbbfejleszteni ismereteit?... Ez a határozat ugyanis a munkások továbbképzése fejlesztésének általános elveivel foglalkozik. Az élet mai és holnapi követelménye} sugallták ezt az elhatározást is. A munkaerőutánpótlás eddigi forrásai »bedugultak-«, a mezőgazdaság ma már inkább »visszacsábít«, semhogy jelentékeny számú munkáskezet adna; az asszonyok nagy többsége szintén dolgozik, marad tehát — mint kiapadhatatlan tartalék — a rendelkezésre álló munkaerő »megváltoztatása«. A technikai-tudományos forradalom általnáos (►haladási sebességét« főleg a munkások határozzák meg. A század szimbóluma: a gyorsaság, nem csupán a születő tudományos eredmények növekvő számával mérhető, legalább ilyen lényeges feltétele a haladásnak az új műszaki gondolatok, ismeretek elsajátításának, alkalmazásának »sebessége« is. Ahogy ma már nem elégszünk meg azzal, hogy úgy éljünk, olyan igényeink legyenek, mint apáinknak voltak, ugyanez jelentkezik a »tartozik« oldalon is. Mert a magasabb követelésekért többet és mást is kell adni. Az egyszer megszerzett szakmai tudás ma már nem jogosít fel arra. hogy annak a kamataiból egy életen át gondtalanul megélhessünk. A mérnök tudását 10—15 éven belül fel kell frissíteni, — így mondják mindenütt — mert elavul; a JÄT A parkban zizegve hulltak a rozsdás levelek. A nap bágyadt sugarai azért kicsalogatták az idősebbeket, no meg a gyerekeket. Az idős, nyugdíjas bácsikák a napba nézve tereferéltek, a gyerekek pedig játszottak. Apacsoztak. Már másodszor mondták a kiszámoló versikét, de az, akire a hunyó szerepe jutott, mindig tiltakozott: — Még egyszeri De most igazán utoljára! — mondta közülük a legidősebb, egy kesehajú kisfiú, aki magán kezdte a számolást: »Éni-pé- ni-jupi-néni-effer-geffer-gumi -néni-iszlipó, iszlipó, tevagy a hunyó!* S egy pöttöm gyerek mellére ütötte az utolsót. Az az ütéstől majdnem hanyatt esett. Ö már nem reklamált. Meggyőzte az erő. Odaódal- gott egy fához, nekitámaszkodott, de úgy, hogy azért kilátott mögüle. Számolt. Később megunta a számolást, és kérdezett: — Szabad? — Szabad! — hangzott messziről, valamelyik bokorból a kiáltás. A hunyó — kezéből ellenzőt formálva — kutatta a bokrokat. Az apacsfát csak néhány méterre hagyta el, hogy megelőzhesse az apa- csolót. Kovács Menyhért letette az Újságot, s teljes egészében átadta magát a játéknak. Már a számolásnál felfigyelt a gyerekekre. Magában megállapította: ők is így csinálták Valamikor. Mikor is? Ötvenöt—ötvennyolc évvel ezelőtt. De rég volt! És mégis, hogy elszaladt az idő! Mögötte zörgött a levél. Szemével intett a hunyőnak. A kisfiú ettől kezdve erősen figyelte a pad mögötti bokrot. ö is hallotta a mocor- gást. Kovács Menyhért a hu- nyónak drukkolt. A kisfiú egyre messzebb ment az apacsfától. Ügy látszott, hogy munkás modern szakmunkásról ugyanez elmondható!... A technika tempója, az új módszerek bevezetése, a nagytudású gépek sokasága — mind-mind többet vár a mellette dolgozó embertől is. Ezért tartja lényegesnek az 1014-es határozat, hogy a munkások tudásukat »bizonyos időszakonként felfrissítsék, korszerűsítsék, elsajátítsák a különböző speciális munkakörök hatékony ellátásához szükséges új ismereteket, megszerezzék, illetve bővítsék a társadalmi—gazdasági kérdésekben való jártasságukhoz szükséges politikai és általános alapműveltséget«. Gazdag program, de mondhatnánk igy is: kényszerítő program, mert csakis mun- kásrfnk tudására, ismeretére lehet alapozni a holnap technikáját, elképzeléseit Mindez természetesen nem- csupán a szakmunkásoktól követel többet, hanem a vállalatok vezetőitől is. A határozat ugyanis félreérthetetlenül kimondja, hogy »a továbbképzés megszervezéséről, a feltételek biztosításáról elsősorban a vállalatoknak kell gondoskodniuk«. Érdemes azt is felvetni — bár az 1014-essel még csak most ismerkedünk —, hogy a szakmai továbbképzést jó lenne »beépíteni« oktatási rendszerünkbe, mert ennek a szervezeti formái is meghatározhatják a gyakorlati eredményeket! H a valaki ma az átlagosnál jobban akar élni, akkor az átlagosnál nagyobb szakmai ismerettel, jobban is kell dolgoznia. Ezt szolgálja a maga módján az 1014-es határozat, amely sürget is, hiszen — mint kimondja: »úgy kell intézkedni", hogy az új alapokra fektetett továbbképzés az 1972. év folyamán megkezdődhessen«. B. i. DCM UTÁN BCM Óriásgyár 25 •meletnyi magasból — 1800 munkás Lesz cement a déli országrészen heroikus küzdelme — is Dél-Baranya legeldugottabb részén megmozdult a föld. Nem most, még 1968-ban. A huszonöt emeletnyi magasból — ahová óriás szállitólif- ten érkeztünk — ma már látni a nagy gyárat, főbb épületeit, a hatalmas méretű betonsilókat, tároló- és gyártócsarnokokat. Fentről — 76 méter magasból — szédítő a mélység, a gyárterület mintegy negyven hektárnyi területe, s lentről a számok, melyek az ország egyik legnagyobb beruházását jellemzik. Nagy ütemben épül a Bere- mendi Cementmű. Miért épül és miért itt? Egyszerű a válasz. A fejlett országokban évente 500 kilogramm a személyenkénti cementfelhasználás, Magyarországon az 1968-as adatok szerint 280 kilogramm. Napjainkban úgyszólván kortünet a krónikus cementhiány. S jóllehet az építőipari igényeket a legfejlettebb országok cementipara sem tudja kielégíteni, nálunk még súlyosabb a helyH ALÄL mindent az öreg által jelzett mocorgásra tett fel. Lassan, megfontoltan lépett egyet- egyet előre. Lábán megfeszültek az izmok. Jól van, jól csinálod! — állapította meg magában Kovács Menyhért nyugdíjas vasutas. — Én is így csináltam valamikor. Csak vigyázz, azért időnként nézz hátra is, oldalra is, mert onnan is előfuthat valaki. Mindezt magának mondta. De a gyerek, mintha kiolvasta volna a gondolatait. Szemével jobbra-balra vágott, hirtelen hátra is fordult. Egy ideig még állt, aztán ismét lépett előre néhányat. A levél zörgött, a bokorban valami sötétet is látott, de nem tudta kivenni, hogy ki lehet. Az öregre pillantott, aki vállpánt nélküli vasutasruhában ült a pádon, s biztatást olvasott ki a szeméből. Hirtelen elhatározással a bokor mögé futott, és diadalmasan felkiáltott: — Megvagy, Pista! És rohant a fa felé. A rohanásban üvöltésnek hangzott a kiáltása: — Apacs a Tóth Pista! Amint a fához ért, meg-t döbbent. Ott állt már a keser hajú, és szemtelenül, gúnyosan, fölényesen nevetett. lÉs hogy a hatást fokozza, szépen, csendesen, nagyon ééra- tosan, hogy a fát megf ne sértse, halkan, majdnem, suttogva leapacsolta a hurgyót. A hunyó majdnem sírva fakadt. Szemrehányóan, nézett Kovács Menyhértté, akinek a tekintete mintha ezt mondta volna: »Nem, tehetek róla! Régen játszottaan már!* — Én nem játszót, tovább! — mondta a hunyc'i. A többiek is előjöttek. Tanácskoztak, lökdösték a visz- szavonuló huny ót f de ezzel semmit sem értek! el. Végül is úgy döntöttek: j($ga van kiállni a játékból. Körbe álltak hát a számoláshoz, a pöttöm hunyó pedig elballofjott, kezét öregesen a zsebébega tártva. Már számolni kezdett a kesehajú, amikor *egy gyerek- csapat jött a paiíkba. A vezetőjük elemes géppisztolyt lóbált a vállán. ,0. többinek lécből volt a golySszórója, a puskája, a géppisztolya, a pisztolya. Hanyagul megálltak az imént még apacsozó gyerekek előtt, akik n/ustrálgatni kezdték a fegyvereket. Néhány percig vitatkoztak, majd két csoportra szétválva két irányiban eltűntek. Kovács Menyhért felvette az újság/it, hátha van még benne olyan, amit nem olvasott. A nap magasan járt, és a meleg 'egyre erősödött. Koitács lehunyta a szemét. Élvezete a meleget és a csendet. ÍElbóbiskolt. Arra ébredt, hog-g valahonnan géppuska- kel&pelést hall. A kelepelés eggre közeledett. — Pú! Lelőttelek! Nem érttől?! Feküdj le, Pista! így Ohm ér a játék! Feltartott kezű foglyot cipeltek, a térre. Egy elöl, egy hátul, egy a jobb, egy pedig a bal oldalán. A fegyvertelen foglyot fegyverrel lökdösték. Egy fához vitték, s hátra kötötték a kezét. Ketten dolgoztak, ketten pedig vigyáztak. Ha megmozdult, a fagéppisztoly fölkerregétt. Kovács Menyhért figyelte a műveletet, de már nem gyerekeket látott a téren. A géppisztolyok sem fából voltak. Olyan erővel tört rá az emlékezés, hogy alig tudott felállni. Felállt. A sétabot megremegett a kezében, amikor elindult. Alig ment néhány lépést amikor felkerregtek a géppisztolyok. önkéntelenül hátranézett. A fiú feje lefittyedt. Meghalt. Játékból. Kegyetlen játékból. Ssalai timos zet A DCM-et kivéve «öreg és korszerűtlen gyáraink /vannak, számottevő behozatali# szorulunk. Érthető hát, hogy a DCM-et egy újabb /gyáróriás építése követi, amely 2,6 milliárd forintba kerül. S hogy miért épp<ai itt épül? Mert közel van a mészkőbánya, mert Beremehdnek a cementgyártásban 6ß éves hagyománya van, s 'mert a déli országrész a legellátatlanabb. Az építők látogatásunkkor már túl voltak a munka félidején. A hatalrinas betonsilók tövében elősző-/: úgy érezni, mintha eltörpülne az ember. De elég látni a megfeszített munkát, a ha#gyabolyéhoz ha-, sonlító nyüzrjgést a gyár területén, a szirjte légtomászként dolgozó munkásokat a magasban, a hal'/atlan — és még nem mindenütt jellemző — szervezettséget az építkezésen ahhoz, hiigy a betonerdő mellett is inkább a magasba törő embert fcsodálja a szemlélődő. A tervezőket és alkotókat, a mérnöjí.öt és szakmunkást, a betont keverő gépek kezelőit, a segédmunkást. És mégis nehéz szabadulni a számok bűvöletéből. 1800 munkás dolgozik a Beremendi Cementmű építésén, s mintegy kétszáz mérnök és technikus irányítja munkájukat. Különlegesen kiképzett és fölszerelt brigádok az országban itt alkalmazták először az úgynevezett résalapozás technológiáját. Az alapozóknak a rendkívül nagy terhelés miatt huszonöt méter mélyre kellett hatolniuk, s nyolcvan centi széles falakat építettek a mélyben! Közben versenyt futottak az idővel. A kemény tél, az új technológia alkalmazása^ a szakmunkáshiány okozott sok gondot Nem véletlen, hogy a munkások fele katona, s mint a vezetők kedélyesen hozzátették: ők legalább nem fluktuálnak. Azt mondták nekünk: ezen a beruházáson szinte az egész ország dolgozik. Valóban. Az építésben és szerelékben több mint ötven magyar vállalat vesz részt S a nemzetközi kooperáció is meghökkentő, hiszen szovjet, NDK-beli, csehszlovák, lengyel, osztrák, nyugatnémet és francia berendezéseket szerelnek be. S minden óramű pontossággal halad. Elképzelhető a beruházás műszaki-gazdasági irányítóinak és a már kinevezett igazgatónak, Szíkszai Tibornak, Martin Antal műszaki igazgatóhelyettesnek, Andrejkó Gyula termelési főmérnöknek óriási felelőssége. A munkásgárda sietteti az építést. Vállalásukra figyel a cement- és építőipar, figyel az egész ország. Elhatározták, hogy az első kemencevonalat 1972. június 30-a helyett már április 4-én, a másodikat 1973 márciusa helyett 1972. augusztus 20-án beindítják. E vállalás teljesítése mintegy 5000 tonna többlettermelést jelentene. És dolgoznak nagy akarással, pedig sokszor az eredeti határidők betartása is nehézséget okoz. Baranya harmadik legnagyobb gyárában száraz, forgó- kemencés eljárással állítják majd elő a cementet. Huszonkét gépegység központi vezérléssel működik. A különböző országokból már sorra érkeznek a gépek, s megkezdődött a szerelés. Láttuk például azt a két lengyel törőgépet, amely az első fázisban íróasztal nagyságú mészkövet öklömnyire zúz szét, s 360 tonna/óra a teljesítménye. Ebből is kiderül, hogy az előkészítés Beremen- den már nem a bányában tör ténik. Amerikai rakodógépek segítségével 50 tonnás szovjet dömperek hozzák a 4,5 km-re lévő anyagot a nagyharsanyi bányából, s ehhez hallatlanul erős — 130 cm vastag — szigetelt beton-, illetve vasbeton utat építettek, kilométerenként 14 millió forintért! E nagy ráfordítást indokolja, hogy a bánya 25—30 évig ellátja nyersanyaggal a gyárat s hogy a tárolótér kialakítása még drágább lenne. Így mindössze hat napra való nyersanyagot tárolnak a cementműben. Mi mindent lehetne még elmondani e készülő gyáróriásról? Hogy Magyarországon az eddig leggyorsabban épülő létesítmény; hogy 800 munkást foglalkoztat majd; hogy a technikai újdonságok, érdekességek sorozatával dicsekedhet, hogy tíz darab silója 80 000 tonna cementet fogad be; hogy tt épült az ország legdrágább útja, s hogy évente 1,1 millió tonna cementet ad majd a népgazdaságnak. De a számok bűvöletéből is felocsúdik az ember, ha személyes élmények törhetnek elő az emberek megfeszített munkájáról, amellyel életet lehelnek a tervekbe, a számokba, amellyel megalkotják új, nagy büszkeségünket. Nemcsak a negyedik ötéves terv szülötte lesz ez a gyár. Cementjére már szükség van e terv végrehajtásához is. S ha 1 gaz — márpedig hiszünk tájékoztatóinknak —, Somogy főbb beruházásait is e monumentális cementmű terméke köti szilárddá, lerombolhatat- lanná a következő öt év alatt, és azután ... Jávori Béla SÜMOOT! MßPtAr It Csütörtök, IMI. júnlu U. ££
