Somogyi Néplap, 1971. május (27. évfolyam, 101-125. szám)

1971-05-01 / 101. szám

A *mff re/Bog ▼eHnE' Alkonyodik. Homlo­kom néha megérinti a hideg ablaküveget Borzongásom széttö­rik a vastestek rángása köz­ben. Ködfátylak ereszkednek * dombok közé. A csali tos földszegélyeken fácánok ka- kattolnak. Némelyik magas­ba röppen, mint a kő, aztán ügyetlenül visszazuhan a bokrok közé. A falvak gőzö­lögnek. Aprócska fények pa- rázslanak a kertek alatt. Mindenütt égetik már a ta­valyi gazt, a száraz ágakat hernyófészkeket s a megbar- nult, fanyar illatú levelet A vonat ringat, imbolyog. Be­csukódik a szemem, elal­szom. A vonat nyargal ve­lünk az alkonyaiban. Néha megáll, néha füttyent egyet, aztán vágtat tovább a vá­ros felé. Beszélgetésre ébredek. A vonat áll valahol a mezön, két állomás között. A fülké­ben ég a villany. Az ablak­üveg feketén csillog. Neki­feszül a nyirkosán puha, ta­vaszi éjszaka. Nem tudom, mikor állt meg a vonat Észre sem vettem. Csaknem elalszom újra, amikor pillantásom a szem­közti ülésre esik. Űj uta­sok. Egy férfi meg egy nő. Beszélgetnek. — Jövőre inkább Francia- országba menjünk — mond­ja a nő. — Bitang árak vannak ott... — vélekedik a férfi. — És itt?... És az aján­dékok a testvéreidnek? — Az anyádnak is hoz­tunk ruhaanyagot... — Olyan toprongyosak mind, s ahogy hazudoz- nak... Különösen a Stefi nő­véred ... Nahát, ilyen egy maskarát! Miért pösze az a nő, Feri? — Pösze? Észre sem vet­tem. — Pösze. KiállhatatlanuL pösze. S ahogy vizslatott en­gem! Azt hiszi, hogy én a menekülttáborban akaszkod- tam a nyakadba... — Mondtam nekik, hogy a cégemnél ismerkedtünk meg annak idején... — Nem hitték eL Főleg a pösze húzogatta a száját. — Nem pösze. — Teljesen pösze! Pösze és irigy. Azt mondja nekem: »•Csinos ez a kis ruhád... Biztosan hoztál néhány kosz­tümöt még...« Azt hitte, majd lerántom magamról, és neki adom... Kedvem lett volna megmondani, hogy hány órát dolgozom én na­ponta ... Ezek azt gondolják, hogy Los Angelesben nem kell dolgozni. — Nem gondolnak semmit. — Lerángatta volna ró­lam a ruhámat. Ha én egy­szer újra otthon lehetnék Los Angelesben! — Még két nap Pesten Lajos atyánál. Lajos atya egészen normálisnak látszik. Mikor szedte fel az anyád? — Nem tudom, Lajos atyát én most láttam először. — Lajos atyával majd megiszunk néhány üveg whiskyt, aztán jatt a jatt­ban, és végeztünk. H irtelen a férfira nézek. Fekete, sima hajú úri­ember. Pontosan olyannak látszik, mint aki ad a külsejére, s arra, hogy mit gondolnak róla az emberek. A nyak­kendőjét persze már meg­oldotta, s a fehér ingnyak, amelyhez — úgy látszik — még utazások alkalmával is ragaszkodik, a hajtásoknál elég szürke. S a nő? Szőke, nagyarcú teremtés. Kihúzott szemöldök, s az arc kezdődő ráncaiban sok keserűség. A száját nem tudja vagy nem akarta egészen összecsukni. Kis rés mindig tátong az aj­kai között. — »-Jatt a jattban, és vé­geztünk.-« — De ismerős ez a mondat, s a hangszín! Ki ez az ember? Találkozhattam én ezzel Magyarországon? Mi­kor vajon? Budapesten? Vi­déken? Csak 1956 előtt talál­kozhattam vele, nyilván 58- ban disszidáltak. Ki ez az ember? — Elővehetnél valamit — szólal meg újra a férfi. — Együk meg a bonbono­kat! ~ Saegüny Stcfí teá füsti; hogy edvisszük a bonbonokat Los Angelesbe. Ott tartjuk majd a vitrinben, és ha lá­togatónk érkezik megmutat­juk az üvegen át. Ügy adta, mintha egy vármegyét adna... — Utólatos egy nöszemély, annyi biztos — mondja a s-őke nő, s a bombonosdo- bozról lefejti a celofánt Amint felszakad a doboz, be­kap egyet a csokoiádégcdyók közül. Szétnyomja a szájá­ban, és csámcsog. — Ehető? — kérdezi a fér­fi. WB, axtiht űfn ‘megszólal­tam: — Hol van a csizmám? — Egykomám, jatt a jatt­ba, és végeztünk. Tied le­het ez az egész üveg rum. Én már csak« -sgy kortyot iszom... — Hol a csizmám? — Na, egykomám, ne bor- zolódj! Jatt a jattban, és vé­geztünk ... — A csizmámat szeretném látná. — A csizmádról semmit sem tudok. Igyál még ru­mot! — Az baj... Egyedül ma­radtál itt a szálláson ... Bertha Bulesu: Két állomás között — Rumos. — Rumos? Az egyetlen bonbon, amit szeretek... Nahát, ez a Stefi, tudta, hogy a rum az istenem! A férfi kinyitja a kezét, és belemarkol a dobozba. Há­rom bonbont erőltet egy­szerre a szájába. Rágja a csokoládét, és szürcsög. A nyála aztán kifröccsen, rá a fehér ingre. Egy kis barna folt keletkezik a fehér me­zőben, jobbra a nyakkendő­től. Ekkor megjelenik előttem egy félig kész város. Ahogy a nyálas csokoládéfolt szét­terül az Ingen, már a vako­latlan házakra is emlékszem, s a, vasműre is,' ahol szol­gálatot teljesítettünk. Leg­főképpen azonban a szobá­ra, ahol laktunk. Négy vaságy állt a szobá­ban, s egy bádogszekrény három rekesszel. A szekrényt közösen használtuk. Seffer- nek már akkor is volt egy fehér inge, két nyakkendő­vel. Az inget hetenként egy­szer kimosta, kivasalta. Munka után vagy a szabad­napokon alvás után mindig magára húzta az inget. En­nek ellenére idegenkedtek tőle a nők. Seffer ugyanis büdös volt Nem mosakodott. Illetve az arcát naponta megmosta, de a hónalját már nem. Az ingen aztán nap mint nap zsírfoltok, sörfol­tok, főzeléknyomok kelet­keztek. Seffer mégis azt hit­te, hogy fehér ingében felet­tünk áll, más anyagból van, s mindenben különbözik a munkásszállás lakóitól. Az­tán letartóztatták egy gumi­csizma miatt, amit ellopott és eladott. A gumicsizma sajná­latos módon éppen az enyém volt. A dolog húsvét táján történt. Éppen kita­vaszodott. Az ünne­pekre, úgy emlék­szem, hazautaztam. A szobánkból Seffer kivételével mindenki hazautazott. Ami­kor visszaérkeztem Sztálin- városba, Seffer részegen fe­küdt az ágya tetején. Ebben nem találtam semmi külö­nöset Kinyitottam az abla­kot a a bádogszekrényben elhelyeztem a hazulról ho­zott tiszta ruhát. Ahogy ott matattam, hirtelen észrevet­tem, hogy a szekrényből el­tűnt a gumicsizmám. Benéz­tem az ágyam alá, aztán újra a szekrényt vizsgálgat- tam. A csizma eltűnt Seffer megérezte, hogy né­zem. Felébredt ásított, és felült. A fehér ing gyűrötten, foltosán ragadt a testéhez. — Megjöttél, egykomám? — kérdette. — A szekrényben hagytam a gumicsizmámat És most nincs ott — mondtam. — Egykomám, mit jelent nálunk egy gumicsizma? — Szeretném tudni, hová lett a csizmám! Seffer felült jó alaposan megnézett magának, aztán a szekrényhez lépett, és ki­emelt onnan egy nagy üveg rumot Zöldes üveget tartott elém, és időnként megingott: — Igyál, egykomám, ru­mot! Ez a rum jót tesz... — Szeretném tudni, mi lett a guxnicsizmámmal! — Előbb egy kis rumot Javallatták.,. Ittam egy kortyot az üveg­— Egykomám, jatt a jatt­ban, és végeztünk... Ne hidd, hogy én... Én az egész rumot neked vettem. — Nem tudom, mit 'csiná­lok csizma nélkül. Holnap, azt hiszem, feljelentést te­szek a rendőrségen. — Ellenem, egykomám? — Nem ellened. Ismeret­len tettes ellen. — Egykomám, nem javal- lom ezt. — Miért nem javallod ? — Jatt a jattban, Itt a rum. Neked vettem. — A rum az itt van, csak a csizmám nincs itt. — Egykomám, gondold meg ezt a dolgot! Én most lemegyek vacsorázni. S effer vigyorogva érke­zett haza. Már ágyban voltam. Megállt mel­lettem, s nézegette az arcomat: — Na, egykomám, meg­gondoltad? — Vissza akarom kapni a csizmámat. — Ne akard, komám... Jatt a jattban, és akkor nem bántalak... Várt, s leült az ágya szé­lére. Hallgattam, és figyel­tem, mit csinál. Amikor a zsebébe nyúlt, hirtelen ki­nyújtottam a kezemet, s a kabátom zsebéből óvatosan a paplan alá húztam a bics­kámat. A kabátom a szék hátán lógott, közvetlenül az ágyam mellett. Mindegyi­künk székre vetkőzött a szál­láson. A paplan alatt kinyi­tottam a bicskát, és vártam. — Mocorogsz? — kérdezte. Hallgattam. Seffer az arcomat nézte, aztán lassan előhúzott egy késit. Megpróbálta az élét a körmén, s vigyorgott. — Na, egy komán, jatt a jattban, és végeztünk... — szólalt meg halkan. — A csizmámat vissza aka­rom kapni — mondtam. Felállt, lasan közeledett. Feltérdeltem az ágyban, s a bicskát magam elé tar­tottam. Meghökkent, aztán Sossrt esenS után elnevette magát. — Tedd el a kést, égyko- mám! Én csak vicceltem... Minden viccnek bedőlsz?... Egykomám, itt a rum, igyunk egyet inkább! Iszunk, aztán jatt a jattban. — Nem iszom — mondtam Seffer sem ivott Sokáig üldögélt az ágya szélén, és nézte az arcomat. Kellemetlen, kegyetlen né­zése volt. Tudtam, mire gon­dol. Eszem ágában nem volt elaludni, csak színleltem, hogy hunyorgok már, s nehe-' zen bírok a szempilláimmal. Reggelig virrasztottuk egy­mást. Akkor aztán elmentem a rendőrségre, és bejelentet­tem, hogy ellopták a csizmá­mat. Megkérdezték, hogy kire gyanakodok. Azt mondtam, hogy senkire. Délután a szoba lakói mind visszaérkeztek a falujukból. Nem szóltam né­kik semmit, csak arra vigyáz­tam, hogy Sefferrel soha ne maradjanak egyedül, öt nap múlva Seffert letartóztatták. Kiderült, hogy a szomszédos szobákat Is fosztogatta, s a munkások közül volt aki ka­bát, volt aki ünneplő nélkül maradt. Meredten nézem. Rág, és nyel. A markát újra és újra kinyújtja a csokoládégömbök után. Amikor az utolsó falatot is lenyeli, bánatosan csettint- get a nyelvével. Aztán meg­szólal : — Mondja, jóember, nem látott még Idáig csokoládét? — Nehezen viselem el, ha férfiak pralinét zabáinak ... — Ne mondja. És miért... ? — Mert lezabálják az ing- jüket. A fehér ingjüket, Sef­fer ... Megráng az arca. — Seffert mondott? — kér­di a férfi. — Seffert. — Hol találkoztunk? — A vasműben... —r Nem emlékszem. — Az enyém volt az a csizma... — "Nem emlékszem ... Mi nagyon régóta kint élünk. Los Angelesben. Feltaláló va­gyok. — Mit talált fel? — Legutóbb egy tejesüveg- tartót. Műanyagból készül, és nem csúszik ki az asszonyok kezéből a tejesüveg. — Gratulálok! Remélem jól jövedelmezett. — Jól, nem panaszkodha­tunk... Odakint mi valakik va­gyunk ... — Én ismertem egyszer egy Seffert, aki... t— Régi dolgok. Odakint, tudja... — Tudom. E lfordulok. Az ablaknak nyomom a homloko­mat. Kibámulok a sö­tét, áthatolhatatlan éj szakába. A vonat még mindig áll. Eszembe jut a szállás, a vas­ágyak, a bádogszekrény és a bicskám... Mi is lett vele? Elkopott? Elveszett? Mi lett azzal a késsel? Nem emlék­szem. Az üveg hűsíti a homloko­mat. Áz éjszaka, mint egy nagy fekete tömb, mindent eltakar. Csak májas 1-én hangos Május I. út. Csöndes, rövid utacska a Városliget keleti oldalán. Virágzó fák, kertes udvarok. Van az úton iskola és műemlék templom, úttörőház, orvosi rendelő, kórház, itt a Vakok Intézete, határolja a Közlekedési Mú­zeum és a Városliget. Villa­mos szeli át, busz és troli ke­resztezi. Jellegtelen, zuglói út. Csak a neve szép — gondolná az ember. S mikor a környék ta­nulmányozásába mélyed, mi­kor könyvtárnyi iraton rág­ja át magát, akkor »fede­zi fel«, a Május 1. út nagy idők tanúja és • szereplője volt. A hajdan Hermina- mezőmek nevezett házsort már az első munkássztrájk, az 1842. június 9-én lezaj­lott szabómunkás mozgoló­dás krónikájában feljegyez­ték. Nem sokkal később épült Hild József tervei sze­rint — közadakozásból — a Herrnina-kápolna. A szép romantikus—neogótikus templomot József nádor fia­talon elhunyt leánya, Hermi­na hercegnő emlékére emel­ték. Az első május elsejét 1890-ben a Városligetben, az Aréna előtti hatalmas téren ünnepelték meg a munká­sok. A felvonulók egy ré­sze az Aréna és a Hermina útra szorult. Engelmann Pál. a népgyűlés szónoka hat­vanezer munkás előtt mond­ta: -Ami a munkásokat egy fővel gondolkozni, egy szív­vel érezni tanítja, az a gaz­dasági fejlődés felismerése. Felismerése annak, hogy a munkásnak saját létérdekén és saját sorsán magának kell segítenie egyetemes, céltu­datos járással. Nem mulatás kedvéért jöttünk ma itt ösz- sze. Mi a mai napot mint új korszak kezdetét ünnepejük«. 1890-től minden évben kivonultak a május elsejét ünnepelő munkások a Város­ligetbe. Hat évvel később, a milleniumi készülődés és építkezés elvette a felvonu­lóktól a ligetet. S az ünnep­lők a környékre, a Hermina- mezőre, a Kis-Zuglóba kény­szerültek. A századforduló május el­sejei ünnepségének is a Her- mina-kert volt a színhelye. Az Általános Munkásdalár­da a MarseUlaise-t énekel­te, és Bokányi Dezső szónok­latában már az orosz pro- letáriátus harcáról beszélt. A Hermina úti Zöld Va­dász vendéglő valóságos sztrájktanya lett A famun­kások, a szabók, a vasuta­sok. az épftőipari munkások, a bádogosok, kubikosok, vil­lanyszerelők szrtájkoló mun­kásai vették be magukat re­pedezett falai közé. Itt mondta Bokányi 1902. má­jus elsején, híressé vált sza­vait: »Nem ünnepelni jöt­tünk ide, hanem mint a szolgák — egymást megszám­lálni. A tőke és a munka kétségbeesett küzdelemre ké­szül, s május elseje a tőke és a munka összeütközését jelenti«. 1903-ban így írt a Nép­szava: »A Hermina-kertben több ezer munkás várta a mene­tet, zajos \ éljenzéssel, fogad­ták az olasz munkásokat, a sztrájkoló kőfaragókat, az egyetemi hallgatókat« Itt a Zöld Vadászban tar­totta két ízben is országos kongresszusát a Magyaror­szági Szociáldemokrata Párt vezetősége. Az 1912. május 2 M Vér­vörös csütörtök eseményeit rögzítő rendőri jelentésből »A munkások, csöndben vo­nultak ki a Városligetibe és a Zöld Vadász vendéglő tágas kertnélyiségét egészen meg­töltötték.« — Ütött-kopott vityilló volt — mondta Fodor Mi­hály bácsi, aki Csepelen volt szervezett munkás, lakatos; sztrájkolt is, ünnepelt is a híres vendéglőben. — Nagy kerttel, sok asztallal. Sok­szor ünnepeltünk itt május elsején, vagy tanácskoztunk, sztrájkra készültünk. Az egyik komám éppen a ven déglő mellett lakott, öt ko­rona lakbért fizették, pedig a' lakásuknak még ablaka sem volt, az asszony az ud­varom főzött. Tizennégy mwnkásosalác élt a Zöi Vadász telkén©/ barákklakásadban. A Fővárosi Közlöny 1909- ben említést tesz a Hermina út rendezésiéről. »Az Artézi fürdő építésének megkezdé­se és ebből kifolyólag a vá­rosligeti mutatványos-telep áthelyezése és az új Omni­busz-végállomás alakításá­nak szüksége magával hozta, hogy a Hermina útnak a Műszálkor és a MÁV itteni vonala közötti része sürgős rendezés alá kerüljön.« E sze­rint bazalt íejkövezetű ko­csi utat, kavicsjárdát és asz­faltozott omnibuszállomást kap a Hermina út. De a ba­rakkok továbbra is marad­tak. — Itt gyilkolták meg Tisza Istvánt! Innen indult a pol­gári forradalom! — mond­ják az öregeik, a szemtanúk, az emlékezők. Az Est, a polgári napilap romantikus riportja szerint karabélyos katonák hatoltak be a villába, és mielőtt meg­ölték, számnonkértók a hábo­rús főbűnös gróf gaztette­it. 1919 áprilisában, az első magyarországi tanácsválasz­tásiakon a Hermina úti Isko­lában adták le szavazatukat a környék lakói. A húszas években még több ízben sztrájk ölök, vas­utasok, famunkások töltöt­ték meg a Hermina úti ven­déglőket. A második világháború Idején heves harcok színhe­lye volt a Hermina út. Ál­dozatul esett ezeknek a Köz­lekedési Múzeum és a Vi­dám Park. 1945. február 13- án szabadult fel az utca. A Május 1. út 7. számú épü­letének falán emléktábla őr­zi a felszabadító hősök em­lékét. Ahogy változik, alakul Zugló, úgy változtatja arcu­latát a Május 1. út, a hajda­ni Hermina-mező. Irodahá­zat épít a Metalümpex, új­já épült a Közlekedési Mú­zeum, újrafestve, megújulva húzódik az út egyik oldalán a Vásárváros. Űj út szeli át, és a sarokról ide magasla­tiak a Kacsóh Pongrácz úti lakótelep házai. S idehalbi a Vidám Bark, a Városliget jókedvű nevetése. Csendes az utca. fNafr ta­vasszal, május elsején han­gos: daltól, vidámságtól, és egy kicsit a múlt idézésétől kL (Selmeczi Tóth János felvétele) SOMOGYI MÍPtAf

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents