Somogyi Néplap, 1971. április (27. évfolyam, 77-100. szám)

1971-04-23 / 95. szám

TANÁCSTAGJELÖLT Ilja Ehrenburg: Öt ház jövendő gazdája * A 48-as ifjúság út három állami és két szövetkezeti há­zának tanácstagjelöltje Se- gesdi Istvánná. A fiatalasszony a textilművek előmunkás cso­portvezetője. — Volt már tanácstagi — Még nem, ha megválasz­tanak, akkor most kóstolok bele először a tanácsi munká­ba. — Mit szólt akkor, amikor megtudta, hogy tanácstagnak jelölték? — Nagyon meglepődtem, hamarjában azt sem tudtam, hogy mit kell csinálnom, ho­gyan is fogadjam el... — A gyárban milyen tár­sadalmi munkát végez1 Mi­lyen gyakorlata van? — Az üzemi bizottságnak és egy tízszeres szocialista cím­mel kitüntetett brigádnak va­gyok a tagja. öt és fél éves kisfia, Robi­ik» megállás nélkül közlekedik a konyha és a szoba között, s kérésemre megmutatja, ho­gyan működik a nyuszi hozta tatva előre-hátra tolat a fotel elemes kisautó. A 353-as tí­pusú Wartburg lámpáit villog­ás az asztal lába között, s közben Robi magyarázza, me­lyik gombot kell benyomni, ha előre, melyiket, ha hátra akarja irányítani a kocsit. — Tudja, hogy milyen nagy terhet vállalt magára a ta­nácstagsággal? — Még nem, de azt hiszem, sejtem. Egészségi állapotomra való tekintettel megígérték, hogy a három műszakos be­osztásból egyműszakosba he­lyeznek át, így elvállaltam. Itt a gyerek, a férjem is el­foglalt ember, sokszor túlórá­zik. Tizenkét éve állandóan három műszakozni, nem pa­naszképpen mondom, de kiké­szített — Mit gondol, milyen ügyek elintézését várják magától az öt ház lakói? — Nincs garázs, nincs posta, a tizenéves gyerekek nem tudnak hol játszani, dáridózik a szomszéd — ezeket már elő­re tudom. — Hogyan intézkedne abban az esetben, ha én bekopogtat­nék magához, hogy a szomszéd éjszaka állandóan zájong képtelenség tőle pihenni? — Felhívnám a figyelmét a házirendre, s rábeszélném, hogy legyein egy kicsit belátó és figyelmesebb. Ha ez sem használ, akkor van szabálysér­tési előadó is a tanácson. • Időközben megérkezik a féri is, aki a Vas-Műszaki Nagykereskedelmi Vállalat dolgozója. Kereskedő. Neki is az a véleménye, hogy egész emberként csak akkor tud helytállni felesége, ha megszű­nik a gyári három műszak. — Hogyan osztotta be ko­rábban az idejét, az életét? — A férjem rengeteget se­gít, amit egyikünk nem tudott elvégezni vagy befejezni, azt a másik csinálja meg. Más­képp nem ment volna. — Ha éjszakás, mennyit tud aludni nappal? — Két-három órát A hét végére már nagyon fáradt az ember. — Az üzemben mit szóltak a jelöltségéhez? — Gratuláltak, és megígér­ték, hogy segítenek. Erre szük­ség is lesz, sőt egy rutinnal rendelkező tanácstagot is sze­retnék találni, aki átadja a tapasztalatait, segít megtenni a kezdő lépéseket. Ügy érzem, ha elvállaltam valamit, ak­kor azt száz százalékig telje­síteni kell. Csak azért, hogy a cím meglegyen — megrázza a fejét — erkölcstelenség len­ne elvállalni! Az az érzésem, hogy az öt ház lakói jól jelöltek. Saly Géza írják a csapattörténetet Riadó! Csapatgyűlés... Az első tv-készüléket az úttörők vették GÖLLE. Az általános iskola hosszú, elnyúlt épület. Büssü- ből, Fonóból, Kisgyalánból, a gázlói és a cserepest állami gazdaságból, Szentivánpusztá- ról járnak ide tanulni a gye­rekek. Az úttörőcsapat 1949- ben alakult. — Májusra, az úttörőmozga­lom 25 éves jubileumára el­készül a csapat története — mondja Mezey Béla igazgató. — Meghívtuk a régi csapatve­zetőket, beszéljenek a pajtá­soknak élményeikről, az akko­ri úttörőéletről. — Felosztottuk a munkát — tájékoztat Sipos József csa­patvezető —, a rajok a csapat történetének egy-egy időszakát dolgozzák fel. A jubileumra kiállítással is készülünk. Gyűjtjük a fényképeket, ki­tüntetéseket, jelvényeket, régi aláírásokkal ékes nyakkendő­ket. A csapat létszáma 275. A mostani foglalkozásra riadó szólította a pajtásokat. Jól működik a futárszolgálat — öt óra alatt az gégész csapat mozgósítható. Dr. Horváth Sándor 19 éve­sen kezdett tanítani Göllén, 1956 és 1959 között volt csa­patvezető, jelenleg a megyei pártbizottság munkatársa. Ötödikes, hatodikos pajtások figyelmesen hallgatják.. Tanulmányi versenyeket szerveztek, tanulópárokat ala­kítottak, grafikonokat készí­tettek. 1957 tavaszán újult meg a mozgalom. Az országos elnökségtől csapatműködési engedélyt kellett kérni. Há­rom csapatnevet lehetett java­solni. Petőfi, Rákóczi és Ady mellett döntöttek, de az elnök­ség egy negyediket választott, Micsurin lett a csapat neve. 1957 nyarán Zsippón tábo­roztak. Ezt követően rendsze­ressé váltak a kirándulások, táborozások. Akadályverse­nyeket rendeztek. Az őrsök bográcsban főzték ebédjüket. Találkozót szerveztek a so- mogyszili úttörőkkel. Hajnal­ban riadó. Számháború (a csa­patvezető este vette észre, hogy a számok otthon marad­tak, motorral ment értük!). Jelmezbálokat rendeztek, a bevételből fedezték a táboro­zások költségeit. 1959-ben a csapat televíziót vásárolt — ez volt a község­ben az első készülék. Nagy focicsatákat vívtak a magyaratádi és az attalai út­törőkkel. 1959. márciüs 21-én, a Ta­nácsköztársaság évfordulóján nagy sikerű ünnepséget tar­tottak a kultúrotthonban. Érdeklődés az arcokon. Kérdések sokasága. Csatakiál­tással köszönik meg; az él­ménybeszámolót: »-Az én sze­mem mindig ragyog, már út­törőgyerek vagyok. Hurrá, hurrá, hurrá!« Lukács József 1963 és 1967 között volt a csapat vezetője, jelenleg osztályvezető a járási pártbizottságon. Hetedikes, nyolcadikos pajtásoknak be­szél. Itt járt iskolába, itt volt úttörő a kezdeti években. Mi­re csapatvezető lett, kialakult a szervezeti élet. A balaton- lellei járási úttörőtábor fej­lesztése, a táborozás megked- veltetése volt az egyik fontos feladat. Évente körülbelül hatvánan-hetvenen mentek tá­borozni a csapatból. Aztán a próbakövetelmények megis­mertetése, a sajtóterjesztés. A reszortfelelősöket hozzá kel­lett szoktatni az önálló szer­vező munkához. Sport házi­versenyekkel tették még szí­nesebbé a csapat már hagyo­mányokkal rendelkező életét. Balogh Emil jelenleg is Göllén tanít, magyart, törté­nelmet, 1967—1969 között volt csapatvezető. AZ ÜTTÖRÖAVATAST a gyermeknapon tartották. Egész napos programot alakí­tottak ki. Az volt a cél, hogy tartalmas és emlékezetes le­gyen. Avatószülőket kértekföl a nyakkendők felkötésére. A felavatott pajtások ajándékot kaptak. Délután sportversenyt, vetélkedőt rendeztek, kultúr­műsort tartottak. Az úttörőcsapat 1969-ben vette föl Latinca Sándor ne­vét. 1973-ra új, kétszintes épü­lettel bővül az iskola, itt kap majd otthont a csapat. Sipos Ferenc Lukács tábornok A követ­kező na­pon kez­dődött a táma­dás. Mindennap kétszer telefo­náltam : Che­millé, San-Ra- mon, »Heinke- lek«, »Fiatok«, légi csaták, tá­madások, ellen- támadá.ok. A támadás nem sikerült. A Huesca körül álló csapatok tétlenkedtek. Csak a hakai út birtoklásáért folyt küzdelem. A harckocsik késtek, és a- nemzetközi bri­gádok súlyos veszteségeket szenvedtek, öt vagy hat nap múlva minden­nek vége volt. Most nem Huescára gondo­lok, hanem Lukács tábornokra. Az ismerős emberekről szólva azzal a nappal kezdem elbe­szélésemet, amikor először lát­tam Őket, illetve amikor a vé­letlen ismerete Sgből csodála­tos kapcsolat lett: bevonultak az életembe. A Mátéról szóló visszaemlékezést halálával kezdem, amely mélységesen megrendített. Igen, csak röviddel a halála előtt ismertem meg őt: emlé­keim 1937 márciusához és áp­rilisához kapcsolódnak. Brig- huega, a különböző ellenőrző pontok, azután a két falu, ahol a 12. brigád a bombázások ideje alatt pihent: Fuentes és Mequo, majd Morta de Tajuna, Madrid és a kiégett falu, Ig- ries. A Szovjetunióban csak két- háromízben láttam Zalka Má­tét. Közös barátaink nem vol­tak, így csak köszöntöttük egy­mást, ha találkoztunk. Zalka Mátét nem ismertem, én a ma­gyar Lukács tábornokot szeret­tem meg, a spanyol nép vé­delmezőjét, az írót, aki íróasz­talát a harcmezővel cserélte föl. T ermészetesen, amikor Lukáccsal beszélgettem, Zalka Mátét láttam. Bár sokat harcolt életében, nem volt katonás típus. Bánás­módját alárendeltjeivel szem­ben az együttérzés, az írói megértés diktálta. Sokkal job­ban éligazodott az emberi szenvedélyek szövevényéberf, mint a térkép jelei között Elolvastam Doberdo című regényét amely arról tanúsko­dik, hogy Zalka igazi tehet­ség, az élete azonban úgy ala­kult, hogy az irodalomban mindvégig, bizonytalan kezdő­nek érezte magát. A fiatal Máté a háború is­kolájába, majd a frontra ke­rült. 1916-ban hadifogságba esett, a távoli Habarovszk melletti Krasznaja Recska-i hadifogolytáborba került. Az Októberi Forradalom után a volt hadifoglyokból különít­ményt szervezett, és a Távol- Keleten hacolt a szoviet hata­Munka után — este — Vi- talij Albertovics Pjatkin ha­zaérkezett. Alig ért be a lép- csóházba, máris vésztjóslö jajveszékelés ütötte meg a fülét: — SegítségI Rendőri. ■. Vitalij Albertovics össze­rezzent, és megigazította a szemüvegét. A lépcsöház tel­jesen kihalt volt... Aktatáskáját magához szo­rítva Pjatkin hármasával szedve a lépcsőket rohant felfelé. Ezalatt a lélegzetel­állító ordítozás dermesztő hörgéssé változott. A harmadik emelet előcsar­nokában a hangok már egé­szen közelinek tűntek. Hirtelen asszonyi visítás tölöttte meg a lépcsőházat... A 25-ös égők homályos fé­nyében feszesen zárt négy aj­tó, a 10-es, a 11-es, a 12-es, a 13-as számai csillogtak. A női sikolyt erős férfibasszus nyomta el; ezt testek földre- huppanásának a moraja és erős csörömpölés követték. G. jabionszkij; Önkéntes detektív Ennek ellenére nehéz volt eldönteni, hogy mindez me­lyik lakásban is történik. Vitalij Albertovics szeme a 11-es számon akadt meg. Előtte a lábtörlő összegyürt- nek látszott, és félre volt rúgva az ajtó elől. A zárban egy elhajlított kulcs ékte­lenkedett ... Az ajtón belül haldoklóit az áldozat. Vitalij Alberto­vics öntudatlanul nyomta meg a csengő gombját, de a csengő hangját nem hallotta. A kulcs meg se mozdult az angol zárban, öklével jverte az ajtót, de arra sem reagált senki. Bent viszont eget ren­gető gyermekordítás hallat­szott. Vitalij Albertovics ledobta az aktatáskáját a kőre, hát­ralépett, és vállával teljes erejéből nekiugrott az ajtó­nak, s vele együtt be is esett a küszöbön. Pjatkin itt sen­kit sem látott. A fürdőszoba nyitott ajtaján betekintve valamiféle ruha volt látható, a csapból pedig ömlött a viz a padlóra. A WC feltépett aj­taján ott éktelenkedett a le­feszített tolózár. Vitalij Albertovics össze- szorított foggal és ököllel tört be a hallba. A látottak villámcsapás­ként hatottak rá-... A kékes­rózsaszín félhomályban áll­va, ülve, fekve hat ember volt látható. Egy négyéves körüli halálra rémült gyer­mek könnytől maszatos arc­cal bámult ki a francia ágy alól. S minden tekintet me­rően szegeződöti a Televízió képernyőjére... Ott a gengszterbanda éppen a nyomokat igyekezett eltün­tetni. Eszeveszett gépkocsi- fék-nyikorgás hasított a zaj­ba. A detektívfelügyelő fe­kete esőkabátban közeledett egy állig felfegyverzett ban­ditához. Az összecsapás döntő pilla­nata közeledett... Amikor a képernyőn meg­jelent a »Vége az első rész­nek«, a senki által észre nem vett Vitalij Albertovics Pjat­kin halkan kisompolygott a 11-es számú lakásból. A lép­csőházban felvette aktatáská­ját. Lábában gyengeséget, reszketést érezve elindult la­kása felé... (Fordította: Sígér Imre) lomért. Majd az ukrajnai har­cokban tünteti ki magát, 1920- ban részt vesz Kijev felszaba­dításában és Perekop ostromá­ban. A háború véget ért, Zalka azonban folytatta a vi­haros életet: a hadi- kommunizmus korszakában az élelmezési osztagban szolgált, agitációs elbeszéléseket írt. összebarátkozott Furmanovval, a Proletár írók Oroszországi Szövetségének (RAPP) gyűlé­seire járt. Csak a harmincas években gondolt komolyan az írói munkára, és néhány hét­tel spanyolországi utazása előtt fejezte be Doberdo című regé­nyét. Zalka írónak született, a kort azonban a háború jegyez­te el, és lelkiismerete súgta meg, hol a helye a háborúban. A guadalajarai győzelem után és a Morata de Tajuna-1 támadás megkezdése előtt (az akciót »erőszakos felderítés­nek« nevezték és sok áldozatot követelt) Zalka Máté Fuentes faluban a következőket mond­ta nekem: »Rengeteg ellent­mondó, de még ki nem elem­zett benyomás tornyosul ben­nem. Egy jövendő könyv té­mája. Ha meg nem ölnek, öt éven belül elkészülök vele ... A Doberdo még bizonyíték. Itt már nem is kell bizonyítanom, a kövek maguk beszélnek. Csak az embert kell megmu­tatnom, azt, hogy milyen az ember a háborúban.« Amikor Zalka meghalt, negyvenegy éves volt. Nem sokkal halála előtt, a születés­napján ezeket írta: »A sorson jndolkodtam, az élet viszon­tagságain, az elmúlt éveken, és elégedetlen voltam magammal. Keveset tettem ... Kevésre ju­tott időm. Keveset értem el.-« Másokkal szemben elnéző volt, de önmagával szemben szigorú. Írói útja elé azonban az »élet viszontagságai« tor­nyosultak. Valencia ünnepélyes gyász­pompával temette el a dicsőí­tett Lukács tábornokot, s csak néhány harcostársa tudta, hogy Zalka Mátétól, az írótól is bú­csúznak, aki sohasem írhatta meg nagy könyvét, amelyről álmodozott. Vidám volt, barátkozó ter­mészetű, szerette a csendet. És csaknem egész életében a fegyverek ropogását kellett hallania, úgy aludt, hogy »fü­lét a földhöz szorította«, ahogy maga mesélte. Meg tudta hal­lani az emberi szív dobbaná­sait: zajos életet élt, de hal­kan, csendesen beszélt Lehet, hogy írói talentuma segítette őt, hogy megértse ka­tonáit? Mindenki szerette, pe­dig a nemzetközi brigádok tag­jainak nemcsak a nyelve voM más, olykor politikai hitval­lásuk is különbözött egymástól. A parancsnoksága alá tartozó csapatokban voltak lengyel bá­nyászok, olasz emigránsok, kommunisták, raocialisták, köztársaságiak, Párizs vörös munkáskerületeinek dolgozói és mindenféle politikai árnya­latú francia antifasiszták, vll- nai zsidók, spanyolok, az első világháború veteránjai és zöld­fülű kamaszok. Hol Hemingway-el vagy Szaviccsel, hol egyedül láto­gattam el a 12. brigád törzspa­rancsnokságára. Mindannyian szerettünk Lukács és harcorai körében tartózkodni, A brigád tanácsadója az értelmes és ba­rátságos Fritz volt. Lukács két közvetlen segítőtársa a lobbanékony, r-ienvedélyes bol­gár Petrov (Kozovszkij) és a csendes komoly törzsparancs­nok, az ugyancsak bolgár Be­lov (Lukanov) volt Emlék­szem, hogy Fuentesben kecs- kegidát szereztek, és Petrov venyigetűzön sütötte meg. Nagyszerű lakomát rendez­tünk. Régi barátom, Fernando Charasi spanyol művész elein­te Zalka törzskaránál dolgo­zott, később zászlólajparancs- nők lett. Stefáv-l jártam Me- quóban, ahol a f Írjét látogatta meg. Aljosa Élőiért, Zalka se­gédtisztjét még Párizsból is­mertem. Gyermekkorában ke­rült el Oroszorzságból, Pá­rizsban verseket írt, és lép- ten-nyomon szenvedélyen kom­munista szónoklatokat tartott. Lóháton jött Spanyolországba, Lukács tábornokot valósággal istenítette, sokszor beszélget­tek irodalomról, Hemingway- re elragadtatással tekintett fel. \ brigád komiszárja Gustav Regler volt, aki szintén szere­tett Irodalomról beszélgetni és állandóan a füzetébe írt vala­mit Zalka nevetve jegyezte meg: Oda nézzen! Bizonyára valami vaskos regényt ír«. A zászlóaljparancsnokok kö­zül Janekre emlékszem, a francia szocialista Bernardra, a bátor, elragadó Pacciardi- ra. A magyar Neuburg mindig botra támaszkodva járt, így indult a Lukács tábornok halá­lát követő támadásra is és hő­si halált halt az ütközetben. A megsebesült Regler, ami­kor eszméletre tért, így szólt: »Menjetek Lukácsért, meg kell menteni Lukácsot!« (A tábor­nok halálát eltitkolták előtte.) Két nap múlva már a harco­sok között találkoztam a töré­keny zsidóval, a galíciai cha- szidista (a chaszidizmus zsidó misztikus vallási irányzat) fiá­val, aki Európa minden nyel­vén beszélt, és négyszer sebe­sült meg Madrid alatt. Elcsuk- ló hangon mondta Zalkáról: »Igazi férfi volt«. M orata de Tajunál Lukács komoran jegyezte meg: Ez a spanyol Doberdo«. KI kellett tapogatni az ellen­séget, elfoglalni jól megerő­sített állásait, aztán másnap otthagyni az egészet. Lukács a huescai támadás előtt nyug­talan volt, tudta, minden te­her a nemzetközi brigádok vállára nehezedik. Féltette az embereit, önmagát azonban nem kímélte. Ügy halt meg, hogy az ellenőrző pontra siet­ve, 1937. június 11-én az el­lenséges tűz alatt tartott or­szágúton haladt át, és egy fa­siszta lövedék telibe találta az autóját. Másoknak az útvona­lon megtiltotta a közleke­dést ... Hemingway, amikor Fuen- tesből visszatértünk Madridba, ezt mondta: »Nem tudom mi­lyen író, de amikor hallgat­tam és néztem őt, állandóan mosolyognom kellett. Nagysze­rű ember!« Zalka Máté leánya és unokája a Zalka Máté Gimnáziumban és Szakközépiskolában Műsoros ünnepségen emlé­kezett csütörtökön a XVI. ke­rületi Zalka Máté Gimnázium és Szakközépiskola diák- és pedagóguskollektívája a név­adó születésének 75. évfordu­lójára. Az ünnepi eseményen részt vett Zalka Máté leánya, Natalia M. Zalka, valamint unokája, Mása. Dr. Bajusz Sándorné igazgató tájékoztatta a vendégeket a tanintézet munkájáról, majd megkezdő­dött az ünnepi megemlékezés. Ennek bevezető aktusaként a diákok és a tantestület nevé­ben koszorút helyeztek a név­adó szobrára. Ezután a rá- kosszentmihályi tanintézet nö­vendékei vetített képekkel ki­sért dokumentumműsor kere­tében idézték fel Zalka Máté életét. Az ünnepség végén Na­talia Zalka meghatottan mon­dott köszönetét a bensőséges ünnepi megemlékezésért SOMOGYI NGPLAP Péntek, 197L április 23, 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents