Somogyi Néplap, 1971. április (27. évfolyam, 77-100. szám)
1971-04-18 / 91. szám
Tudományos-e a népművelés? Szélsőséges válaszra ösztönöz a címben föltett kérdés: igen vagy nem. S ehhez — Karinthyval élve — tüstént hozzá kellene tenni: ha igen, miért nem? Mindkét véglet igaza mellett ugyanis alapos érveket lehet felsorakoztatni. Az érvek csatája azonban túlmutat a »-kinek van igaza?« kérdésen: a népművelés minőségi átalakulására utaL Idestova alig akad olyan művelődési ház, amelynek népművelői meg ne próbálták volna saját területükön számba venni az igényeket, körvonalazni tevékenységük hatósugarát. Igaz ugyan, hogy a jórészt kérdőívek segítségével végzett vizsgálatok hasznosítása egyelőre ritkán arányos a beléjük fektetett munkával, s tudományos értékük is vitatható. Ámbár azt sem árt megjegyezni : épp a közelmúltban fejeződött be a Népművelési Intézet s a Könyvtártudományi és Módszertani Központ három járási központ — Dombóvár, Encs, Törökszent- miklós — művelődési intézményeinek hatókörét kutató fölmérése, amelynek az a célja, hogy kidolgozza a hasonló típusú vizsgálatok módszereit. Mindenekelőtt azért, hogy alkalmazásuk révén másutt már önerőből föl tudják mérni: meddig terjed a művelődési ház, a könyvtár, a klub hatása? Kiket vonz, kiket hagy érintetlenül a népművelők tevékenysége? Azért fontos ez, mert szinte lépten-nyomon tapasztalható a hagyományos — mondjuk így: konzervatív? — népművelés emberformáló hatásának csökkenése. A modem hírközlő eszközök korszakában a konvencionális értelemben vett népművelés egyre kevésbé versenyképes. Egyik legfontosabb funkcióját, az információközvetitést például úgyszólván teljesen elvesztette. Hiszen a rádió, a televízió és a százezres példányszámú sajtó ismeretterjesztésével alig vetekedhet. Az emberi szellem szenzációi immár elsősorban nem a népművelés hajszálerein keresztül találnak utat a tömegekhez. A művelődés terjesztésének közkatonái kevésbé látványos — ám nem kevésbé fontos! — szereppel kénytelenek beérni: az információk értelmezését, feldolgozását, elrendezését segíthetik. Ha tudják. Akik ugyanis idáig eljutottak, kérdőjelek sokaságával kénytelenek szembenézni. Az új szerepkör betöltése tudniillik nem pusztán fölismerés-elhatározás dolga. Még csak nem is egyszerűen az ötletességé. Nélkülözhetetlen az a többlet, amit csakis a tudomány — jelen esetben a népműveléstudomány — képes adni. Pontosabban: képes volna adni... Művelődési rendszerűnk . ilakítása és fejlesztése az elmúlt két és fél évtized alatt tulajdonképpen különböző »fehér foltok« fölszámolásából állt. Az utóbbi években jutottunk el addig, hogy a továbbfejlődés nem új művelődési intézmények — iskolák, művelődési házak stb. — létrehozásától függ, hanem a meglévők hatósugarának növelésétől. Azaz: népművelési tevékenységük minőségileg magasabb szintre emelésétől! Nyílt kapukat döngetünk, vethetnék közbe azok a szociológusok, pszichológusok, pedagógusok, irodalomtörténészek, akik már évek óta népművelési témák tudományos vizsgálatával foglalkoznak. Tíz tudományos intézményünk foglalkozik ugyanié művelődésszociológiai, illetve művészetszociológiái vizsgálatokkal. Négy másik helyen folytatnak hasonló jellegű lélektani kutatásokat. S újabb hét intézmény munkatervében pedig különböző művészeti hatásvizsgálatok szerepelnek. A tudomány tehát — a különböző társtudományágak felöl közelítve — egyre mélyebbre hatol a népművelés kérdéseinek tanulmányozásába. Sajátos folyamatról van szó, amelynek eredményeként — pontosabban: összegeződéseként! — a tudomány új ága, a népműveléstudomány jön létre. Mindez, persze, nem spontán zajlik le. Holott nem ritkán úgy teszünk, mintha a népművelésnek csupán fokozottabban kellene kihasználnia a különböző tudományos kutatóintézetek által megtestesített lehetőségeket. Vitathatatlan ugyan, hogy ez is előrelépés volna. Különösen a pillanyatni helyzethez képest: rendkívül nagy a távolság a népművelést kutatók és gyakorlók között. Olyannyira, hogy a kutatások eredményei és következtetései nemigen jutnak el azokhoz, akik a tapasztalatokat a napi munka próbájának vethetnék alá. Másrészt az is tagadhatatlan, hogy a kutatási témák kiválasztásának esetlegességein ugyancsak érződik A legjobban azonban azok a tudományos műhelyek hiányoznak, ahol a részkutatási eredmények szintézise végbemehetne. Erre különösen alkalmasak a szellemi élet örvendetesen fejlődő vidéki központjai. I műhelyeinek létrehozása azonban aligha képzelhető el parancsszóra, rendeletek útján. De a jelenleginél kedvezőbb helyzetet kétségkívül lehetne — sőt kellene! — teremteni. A többi között az egymásról nemigen tudó kutatók elszigeteltségének megszüntetésével. Okos ösztönzők alkalmazásával: a népművelők anyagi és erkölcsi érdekeivel összhangba kellene hozni a tudomány eredményeinek alkalmazását. Ez, persze, elválaszthatatlan a jelenlegi — jórészt szokványos írásbeli jelentéseken és formális ellenőrzéseken alapuló — népművelési »mérték- rendszer« megváltoztatásától. Sokat segíthetne az 's, ha elsősorban a szomszédos szocialista országok hasonló vizsgálatokat folytató intézményeivel, tudósaival szorosabb kapcsolatokat alakítanánk ki. Mind a tudományos munkamegosztás, mind a tapasztalatok kicserélése, mind pedig az információcsere céljából. Veszprémi Miklós Szlrmay Endrei HOQY MEGTARTHASSUK Dünnyögve darázsló, hű szavak, mozdulataim vasfogú rend je gyermekkorom sarából nőttek fel velem bennetek szépülő szerelemre; hogy szelídre fogjam fuldokló bánatok szívet markoló szorongatását, és bátran biztassam fényre táruló zászlós örömünk szárnyas lobogását, s együtt daloljak veletek hajnalonként, ha visszaútra már nem kívánunk többet, csak egy elboesájtó, végső ölelést, hogy megtarthassuk szivünkön a Földet, RAQYOQTATOD Emlékezés lobog felnyíló szemedben a fekete évek ködfelhőin át; mégis szelíden mosolyogsz vissza, hiszen a győztes fény magasában te ragyogtatod a visszanyert hazát A professzor Varga Imre szobra. (Selmeczi Tóth János felvétele.) B eszéigetfeünk, amely CERELYES ENDRE: körülbelül negyedóráig tartott, pillanatok alattt megtelítődött feszültséggel. mert a velem szemben ülő fiatalember szálkás hangon megkérdezte tőlem: — Ugye maga újságíró? — Nem — válaszoltam az igazságnak megfelelően. — tanár vagyok. Illetve lehet, hogy csak voltam. — Aha. Tudja, csak azért kérdeztem ezt, mert már engem sokan átvertek. — Miért akarnám átverni? — Tudja a fene! — vont vállat — Lehet, hogy nem is tanár, hanem hekus. A békéscsabai vasúti váróteremben beszélgettünk, és noha életem során már néhány alkalommal, ahogy mondani szokták, »szorított a kapca«, most olyan lélektani feladat előtt álltam, amely megoldásának még a módját sem sejtettem. Ugyanis az volt a helyzet, hogy egy bírósági tárgyalásra utaztam, és akárhogyan próbálnék köntörfalazni, előbb- utóbb csak meg kell mondanom, hogy vádlotti minőségben. Mivél lekéstem a bu- dapest—szegedi gyorsot, többszöri átszállással Békéscsabát is érintve, sok helyütt várakozva, egész éjjel utaztam, igyekeztem Szeged felé, hogy reggelre a megadott időpontban ott legyek a »tetthelyen«. Készséggel elismerem, hogv akkori lelkiállaootom C SALÁD El Bt felejtsd negkérdezni! fl Dáké Judit kerámiája. korántsem volt kiegyensúlyozott, fizikailag nagyon fáradt vo^am, szellemileg pedig feldúlt, és lehetséges, hogy rosszul figyeltem meg az illető fiatalembert. Kifejezetten ártatlan, gyermekded kék szeme volt, csöndes, nagyon fiatal, inkább szomorkás és töprengő arca, mint amely korához illett volna, és bár téli kabátját nem vetette le, láttam, hogy keskeny volt a válla. Nagyon örültem annak a ténynek, hogy egy nem sokkal fiatalabb partnerrel kerültem össze, hogy beszélgethetek, és ezért legalább néhány percre elfeledem saját helyzetemet. Mivelhogy egyáltalán nem volt rózsás. kkoriban — ez évekkel ezelőtt történt — Szegeden dolgoztam, és valamelyik vidám este befejező mozzanatként nagyon összevesztem egy taxisofőrrel. Vélem született tapintatom miatt semmiképpen sem szerettem volna megsérteni, de hazug és dörzsölt alak volt. A tényálláshoz tartozik, hogy azokban az esztendőkben különféle stricik Szegeden több sofőrt bántalmaztak, sőt előfordult, hogy szembeszálltak még a ren- őrökkel is. Ezért mikor ez a »pilóta bácsi« stoppolt egy rendőr előtt, természetes, hogy nékem semmi esélyem nem volt. Az veit a nagy baj, hogy a rendőrségen, ahol mindent ki kellett raknom a zsebeimből, s közölték velem: lehetséges, hogy nem volt a kezemben, de a zsebemben mindenesetre ott volt egy zsebkés. És nékem — annak rendje és módja szerint — meg kellett jelennem az idézésben megjelölt napon és órában a tárgyaláson, ahol ellenem vallott egy taxisofőr — szolgálatban hatósági közeg —, és ahol a rendőrség emberei, ha okosan és tisztességesen is, megőrizték semlegességüket. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy neki, a talán évtizedek óta szegedi lakosnak, jobban hisznek, mint nékem. Valószínű, hogy ez a számomra teljesen szokatlan helyzet olyan lelkiállapotba hozott, hogy amikor ezt a Békéscsabán velem szemben üldögélő fiatalembert nézegettem, kék szemeit ellenszenvesnek találtam, keskeny válla és rosszul szabott kabátja felingerelt. A népi szólás szerint »az emberből kibújük az ördög«. Velem is ez történt. Mivel az előbb gyanakodva végigmért, és megkérdezte, hogy hekus va- gyok-e, kéjjel elmeséltem neki, hogy nem vagyok az, és egy bírósági tárgyalásra fsta— Aha, Akkor maga véd. Logikáját annyira nyesnek találtam, hogy egy percig nagyon alaposan fontolgattam, ne játsszam-e vele. Hiszen csak egy ; sokatmondó, dölyfös és enyhén ostoba mosollyal kellett volna válaszolnom, hogy a fiatalembert meggyőzzem arról, amit ő megingathatatlannak tartott, és ami képtelenség és ostobaság volt. Le akartam zárni ezt a beszélgetést — A maga dolga, hogy hekusnak vagy ügyvédnek néz-e, és az is a maga dolga, hogy elhiszi vagy két- ségbevanja azt hogy tanár vagyok. A véleményéhez semmiféle közöm nincsen. Vádlottként megyek a bíróságra, és ha addig nem alszik el, egy félóra múlva költsön fel! Nem akartam, egyébként nem is tudtam volna elaludni, egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy mit mond, hogyan reagál, vagy mit kérdez. Nagyon meglepett és nagyon imponált nekem ez a fiatalember, aki csaknem derűsen nézett rám, beleegye- zően megbiccentette a fejét és egy újabb cigarettára gyújtott — Azért megyék Szegedre, a bíróságra, mert egy taxisofőrt le akartam szúrni. — Igen? — enyhe érdeklődéssel pillantott rám. — És valóban le akarta szúrni? — Most is a zsebemben van egy bicska. — Az jó. — Ezután hátrahajtotta a fejét álmatagon nézegette a mennyezetet, es cigarettázott — Szóval maga tényleg tárgyalásra megy? jem szeretek hazudni. Mivél azonban fölöslegesen dicsekedni sem, azt hiszem, ez elsősorban nem jeüemkérdés. A hazudozást kényelmetlennek, ízléstelennek és nívótlannak találom. Ezért méregbe gurulva és állampolgári jogom teljes tudatában, előrántottam a személyi igazolványomat és benne az idézést — Tessék! Hosszan és alaposan megvizsgálta mindkét okmányt, majd rám pillantott, és becsületszavamra úgy éreztem, hogy szeméből derű és elismerés sugárzik. — Hiszen maga tényleg vádlott! — Nahát akkor — ordítottam rá mérgesen, mert harminchat órája nem aludtam és feszültséggel töltötték el a rám váró, legközelebbi órák. — Legyen szívei tiszteljen! Egész pontosan szeretném elemezni — ez afféle Írói eróprobi is —, hogy miért éreztem hiúságomban sértve magam. Nézze meg az ember! Itt ül ez a käs, keskeny ügy- vállű M N ürge, és nem veszi észre vagy nem akarja észrevenni, hogy kimerült vagyok, hogy a rám váró furcsa, szokatlan és riasztó tényéktől feldúlva talán akkor sem tudnék mosolyogni, hogyha minden erőmet megfeszíteném is. Ö pedig itt ül velem szemben, cigarettáik, és nyugodtan néz. Egyszer csak megszólalt: —Magának iszonyú bűnei lehetnek. Szegeden az Alsóvárosban ellopott két tyúkot, ezeket természetesen feketepiaci áron értékesítette, szü-’ lei emiatt kitagadták, és most nincs hová mennie, csakis a bíróságra. Ekkor kezdtem tisztelni. — Egy dologban — emeltem fel az ujjamat — tévedett. Három tyúkot és egy or- pington kakast loptam él. Most azonban majd én folytatom, és megmondom, hogy miért ilyen lekicsinylőén szemtelen és miért hallgat, családjában természetesen vallásos nevelést kapott, édesatyja pedig református presbiter. Igaz? — Igaz. őst mosoiyodott el először. — Maga óriási lélekbúvár. — Azonkívül — folytattam könyörtelenül —, csaknem bizonyos vagyok abban, hogy vagy egy öregasszonynak, vagy nyűgösködő szerelmesének, vagy egyik vetélytársának a fejét baltával szétverte. Nem kell válaszolni! — Valami különös vidámság öntötte el, és ezért komoran összevontam a szemöldökömet. — Maga nyitott könyvként áll előttem. — Bizony. Ekkor öblögetni kezdett a hangszóró, és befutott a Szegedre menő vonat, amely a bíróságra visz. Szomorú voltam, és majdnem félszegen nézegettem ezt a furcsa kisfiút. — Jól van — mondta, és cigarettázott —, menjen csak, itt van a vonata. Ekkorra már megtorpant a mozdony, vastestéből vizet és olajat csöpögtetett, és szerteszét küldte a gőzt. — Milyen előnye van — mondta, és megcsóválta a fejét. — Hiszen már a bíróságra megy. Én meg még ... A vonat elindult, és ezzel a fiúval nem találkoztam többé. Amikor a tárgyalás lezajlott, és megszabadultam ettől a normális állampolgárnak iszonyú súlytól, amikor már kint ültem a szegedi váróteremben és a pesti gyorsot vártam, csak akkor gondoltam arra, hogy ettől a fiútól én nem kérdeztem semmit. És azóta többek között ezért is szégyenkezem SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971, április 18. s
