Somogyi Néplap, 1971. április (27. évfolyam, 77-100. szám)

1971-04-18 / 91. szám

Ax atSdnaSc seftasem adatik »eg, hogy az elődöket meg­kérdezze, de az elődök mégis vallanak néki. A tavaszról is. Az évszak is, a szó is régi kísérője népünknek, nyelvünk­nek — valahonnan a messzi kelet pirkadatéból indulj el vélünk. Az uráli őshazából. Ilyen ősi gyökérzetű a tavasz szavunk, ilyen a rügy is. És a harsogó zöld ma is felfa­kasztja a költő ajkán a szó örömét. Kerékcsattogásban Megint túléltünk egy telet! Elfáradtam az ülésben, az ab­lakhoz lépek. A szellő varázs- illattal teli. Onnan, kintről jön, a virágzó fák ágai közül, a zizegő fűből, a megsimoga­tott emberek mosolyát hozza. Az Alföld végtelenje. Háziakat, sarjadó vetéseket, kőkereszte­ket, arcokat egybemos a ro- bogás. Villanás: férfi hever a zöldben! Ünneplő ruhás. Az Séta eget nézi, tenyerébe fektetve fejét. A szomszéd fülkében énekelnek. A vonat lassít. Megáll. Nem állomás — mező. Aranyeső a sínek mellett Ket­ten leugranak, csokrot gyűj­tenek. Pillanatnyi az idill, aztán ismét csattog a kerék. Budapest Hatos villamos. A peronon egy katona és egy lány. Hallgatnak, kéz a kéz­ben. Dunántúl, az ország másik arca. Velencei-tó. Házikókat do­bál a gyorsa­ság. Szabályos kimértség, rend. Élednek a falak, nyíl­nák ablakok, ajtók. Napoz­nak a tera­szon. Amott pingpongasztalt szerelnek. Siófok. A fiú odaadja bőröndjét a lánynak, kölnis üveget vesz elő. A mozdu­latok, a mosoly elér hozzám — a hangok kívül maradnak. Jobbról a Balaton. Hul­lámok taraja fehérük. Bal­ról az ország­út Autók, in- tegetők. Meg­jelentek az el­ső stopposok. Köveket rug­dal a tavasz. Tizennyolc éves vagyok újra... Dráva-parti anziksz A Kislexikon 841. oldalának tanúsága szerint a meteoroló­giai értelemben vett tavasz a tél és a nyár közötti idő­szak. Az északi féltekén a március, április, május hónap Magyarországon a tavasz fo­lyamán a fagyok megszűnnek, a napos órák száma a három­szorosára nő, s a hőmérséklet átlag 20 Celsius fokig emelke­dik, Ennyi — pontos, szabatos megfogalmazásban. És a több­let? Impressziók, emlékkolon- cok egy messzetűnt világból, amit némi nosztalgiával néha felemlegetünk: gyerekkor Karika ^urulása a poros or­szágúton, fészekrablás hasadó nadrágig, sóska tépése az árokpartról, cserebogarak esti röpülése — ez a tavasz. S most itt a Dráva-parton. 1971. Tavasz. A nagybetűs, gvönyörű évszak egy napja. A tél fehérje után színek soka­sága a tavasz. Kölyökszél a víz felőL Levelet szülő fák remegése ismeretlen veszede­lemtől. Friss, méregzöld levél­kék. Messze még a sárgulás. A barcsi Vörös Csillag Tsz kertészete. FóUasátrak szabá­lyos sora, üvegfedelű meleg­ágyak négyzetei. Szemet káp­ráztat a bennük visszatükrö­ződő napsugár. Kicsit harapós még az idő, reggel van. Tíz asszony színes csokra. Kendők csomója szorítja az állakat, megálljt parancsolva a kibuk­ni készülő hajtincseknek. Bar­na, szürke lélekmeiegítők, pettyes és sötét szoknyák. A kezek már földtől barnállnak. — Tavaly erdei föld volt, abban szépen növekedtek a palánták. Meet innen a part­ról hoztunk. A gyom együtt nő a palántával. Hát ki kell meüőle szednünk. Hajolnak is vissza. Egyikük közülük idegenvezetőnek sze­gődik. Mindannyiuk büszke­ségét mutatja be, a nemrég épített üvegházat. Benne: nc- vényorgia. Párás, nyúlós me­leg. — A paradicsom már a helyén van. Láttam ezt a faj­tát. Visontán. Három méter magasra futtatták fel, tíz-ti­zenöt kilogrammot is termett. Uborkánk is van már. Ebből meg itt hegyes, erős paprika lesz majd — mondja Viro- vecz Józsefné, — Jaj, hogy a tavasz mit hozott nekünk? — kérdezi két mellénk érkező fiatal nő, »visszadobva a labdát-«. — Mit is? Hát munkát Többet, mint a tét De ez az igazi! Egészséges foglalkozás ez a mienk! Megfog a nap, meg­fúj a szél. Ml nem vagyunk üveghári növények. Bekerül nevük a jegyzet­tréfásán így mondják. Csipe­gető tyúkok, öreg néne ka­pát visz. Keresztre feszített kőkrisztus. Házalapozás. Meg­élednek az udvarok. Embe­rek tesznek-vesznek. Homok­bánya. Még néhány ház — Kaposvár eddig tart A kül­város. Űj családi házak régi parasztházakat váltanak. Meg­állók. A dombról messze lát­ni. Kőrengetegbe kanyarog vissza az út. Onnan jöttem. A fák, az épületek, a lépé­sek ritmusa verssort idéz újra Mint az arc, ha torkunk fojtják, vér futja el már a meggyfát, válik azonmód pirosra, fulladozik az egész fa. Völgyből jövök, meg-megállok, elnézem a gyilkosságot. Megyek tovább, föl a hegynek, mint aki megmenekülhet. m ta, •» bt, KTW Mt ■mm­piros fa a hegyoldalba«. Fura vigasz, fura álom, de gyönyörűnek találom. (Olyés Gyula: Meggyfák* Piac. Már messziről hallani a zsongást Eladók, vevők. Ke­reslet kjnálat Visz a tömeg. Nézelődúit. Csibéik, aranypihé* kiskacsák. Virágok. Mézesíca- lácsos. Az egyik sátorban csil­logó csecsebecséket kínálnak, a másikban ruhaneműt Kosa­ras háziasszonyok körmenete. Tarka forgatag. A morajló tö­meg magához színesít. Gyerek­kori ízek: ilyen helyekre nagy­anyám vitt. Az ő forintjaiból ittam a málnát. Akkor fél­tem a beárnyékoló sokaság­tól, lábak közt botladoztam. Teszek még néhány kört. Az­tán megyek, nem vásárolni, tavaszt nézni jöttem... A vízi ember füzetbe: Harasztia Jánosné, Darvas Katalin. Hídvárt Mátyásné az ő gondolatsorukat folytatja: — Mezei pacsirták vagyunk mi, így nevezzük magunkat, ha jó kedvünk van. Hát vsat fölfelé a csövekben a Drá­váról. Az öntözést nagyon sze­retem. Emelik a fejüket a »megitatott« növények, s az ember egyszerre csak azt ve­szi észre: a lába apró szivár- ványhídra lép. Csendelet annál szebb, rabit a szabad­ban lenni? Nem korlátoz a gyár kerítése, nem zakatol a gép, nem szívjuk a kémény füstjét Zubogva jön a víz A víz háta borsódzik. Fa­rönköt pörget meg az örvény Távolabb kis félsziget csendes öblében emberek mozognak. A kompot készülnek vízre bo- csátanL Xyolc Buzsáki'Ritának ez a nyol­cadik tavasza. Második osztályos osztopáni kislány. — Most már azt mondom, hogy a tavaszt jobban sze­retem a télnél. Télen nem lehet labdázni, én meg na­gyon szeretek labdázni. Meg télen virágot se lehet szedni. — Az igaz. De télen ott a karácsony, meg a télapó. — Tavasszal meg jön a nyuszi! Bizony ám. — És mit hozott neked? — Egy eeekkora nagy nyu­Buzsáki Rita »munka« közben — Csőidből? — Nem csokinyulat. Igazi nyulat! Vattából, és szép ru­hája van! — No lám. És ha a mos­tani nyolc tavaszhoz hozzá­adunk még tíz tavaszt, akkor hány éves is leszel? — Tizennyolc. — És mi szeretnél akkorra lenni? — Óvó néni — Miért? — Mert szeretem a kicsiké­ket. Mert van egy kisfiú az oviban, akire már én vigyáz­— Ez igen! Csakhogy ha dalt tanítanál neki, akkor a legtöbb dal a télről, a hóról, a szánkózásról szól. :— Neeem. Mert itt van az is, hogy nyuszi ül a fűben, al­va szundikálva, nyuszi talán beteg vagy, hogy már nem is ugorhatsz. Nyuszi hopp... (Nyuszi hopp ... lám csak, a tavasz nem hagyja le­győzni magát. Ott hivalkodik minden üdesé- ge a gyerekne­velésben, a te­kintetben: még így is legyőzi a telet..J A komp vezetője Kocsis Pé­ter. Vízi ember. Húsz éve, hogy a víz szolgájává szegő­dött. Szolgájává? Inkább urává Nem volt nekivaló élet a ci­pészműhelyben ülni naphosz- szat. A csirízszag a meüére telepedett, a víz illatára vá­gyott. Keze ár helyett a kor­mány simaságára. — Reggelenként húsz-hu­szonöt embert átviszek a cse- metésbe. Ideáitok a Péter mellé a Gyöngyvirággal. Mert Gyöngyvirágot is virágzik a víz. A hajómat. Ilyen szép neve van. A kompé meg Pé­ter. Rólam nevezték el így. No, szóval ideáitok a komp mell*, s a kollégámmal. Bö­szörményi Sándor segédveze­tővel a hajóhoz kapcsolom. Aztán indulhatunk is. Néha át Jaminába. Aztán gépeket is viszünk, három Zetort is elbír a komp. Ráállnák a »hídlásra«, onnan meg begör­dülnek a komp fedélzetére Sok tonnát elbírunk, úgy bi­zony. A tavasz a legszebb év­szak. Ilyenkor még a víz szí ne is más. Aztán a magam­fajta ismeri is a Drávát, mini a tenyerét Magasra tolja barna svájci­sapkáját Mesélni tudással ál­dott ember. Egy a kevesek közül, akinek szavaira oda is leéli figyelnie a hallgatónak. — Reggel hatkor már itt vagyunk. Az a legjobb. Ab­ban az Igen nagy csöndben. A víz még párát lehel. El- el nézem a madarakat Járni- nában tíz kócsag ütött tanyát Sirály ritkán téved erre. A vadrécék már költenek, jól is­merem őket télről. Mert ak­kor is el-eljárogattam ide, amikor beállt a folyó. Az a íontos, hogy az ember ne fél­jen. Aki fél, abból soha sem iesz vízi ember! Megvolt az én próbám is. Visszafelé — indulás előtt — viharba ke­rültünk. A »hídl ás« leesett A kompon volt már két fogat Sodort a vihar a kikötőtől. Két kilométer hosszan dobált bennünket a víz. Végül a part közelében kötelet dobtunk a munkásoknak, így tudtunk megállni. Fák köré tekerték a kötelet Ugye, így nem csoda, ha csak száz százalékig meg­bízható emberek végezhetik ezt a munkát? Nemcsak a maguk életét féltők. Ismerő­söm nekem már az összes fa, bokor. Néha úgy látom, mint­ha intenének a partról: »Jó utat, hajósok!« Ha időm van, hát letelepszem hűvö­sükbe. Előkerül a horgászbot. A halak is jé ismerőseim. Süllő, harcsa, máma úszkál a Drávában főképp. De van ke- csege, ponty is. Hatvanegy ki­lós harcsa volt a legnagyobb fogásom. De azért paprikásán, kirántva meg nem enném. Csak halászlének. Ügy a jól Sokszor elgondolkodom. Tizen­hét éves lányom van, a pa­pucsüzemben dolgozik. A fiam meg Csurgóra készül, ahol növénytermesztési gépészt nevelnek belőle. Nem vízi em­bert A gépésaség is jó szak­ma. De én azért nem cserél­nék senkivel. Különösen így tavasszal nem, amikor talán legszebb a munkám... Tizennyolc Macskaköveken A kanyargó Kapos köveken zubog. Ósz hajú bácsi füvet tép — hersegnek a szálak. Zsákja lassan megtelik. A nyikorgó kerekű lovas kocsik homokot visznek. Teherautók ellenkező irányból — porfel­hőt vernék. Ahogy megyek kifelé, a házak magánya nő. Balra mező, domb zárja le a látóteret »Ebben az utcában csak az egyik oldalon borot­válkoznak az emberekl — Horváth Zsuzsának ez a tizennyolca­dik tavasza. Negyedikes gimnazista, fo- nyódi középis­kolás. — Tavasz? Hát elsősor­ban a sétákért szeretem. A szép, hosszú sétákért. Igaz, hogy ez nálunk osztályhagyo­mány, mert az egész társaság kedveli a ter­mészetjárást, és bizony ba­rangolunk ele­get a tó körül. — A tavasz és a séta össze­kapcsolható. De mással is összekapcsol­ható mindez... — Ha arra _ ... gondol... én Zs«**», a határozott az ilyen dol­gokban nagyon határozott va­gyok. A többiek talán furcsá­nak is találnak azért A tár­saságot nagyon szeretem. Sok­szor összejövünk fiúk, lányok. De... — És a többiek is ilyen »ha­tározottak«? — Nem. Ez felfogás kérdé­se. De ettől nem érzem nen' fiatalnak magam, és amolyan magános tinédzsernek sem. Ez mentalitás kérdés. Én bi­zonyos dolgokban határozott vagyok. — De azért van tavaszi él­ménye? — Van. Szeretek olvasni, szeretem a komoly muzsikát Bartókot különösen. Tavaly tavasszal az iskolában vetél­kedőt rendeztünk. Az igazgató bácsi engem bízott meg a — kérdések összeállításával És ez nagyon jól esett... — Mit szeret legjobban csi­nálni tavasszal? — Énekelni. Tagja vagyok az iskola énekkarának, a He­likonra is eljutottunk. így kezdődik az egyik dal Nagyon szeretem: »Nyílj szép tulipán, vágyjál nap után...« (Lám csak a tavasz nem tű­ri a szokvány szerepeket sem. Zsuzsa »határozott« bizonyos dolgokban, komoly kislány, jól tanuk & mégis szereti s tavaszt — igaz, összehúzott szemmel, mintha megróná a pajkos sugarakat, mert azért egy kicsit nehezebb ám a könyv mellett megmaradni ilyenkor. Leskő—Sípos—Tröszt Mii Grábner—Jávrct Havat hullat anyátok haja, szélfiaim, jöjjetek haza! Hegyeket hordok el előletek, minél előbb hozzám érhessetek. Gyors patakot árasztok elétek, mosdjatok meg, hogyha hazaértek, tenyeremet adom kenyérnek, reszketését ötfelé szegjétek, adom mellem meleg kalácsnak, ölelésem gyolcsból vetett ágynak, Itt az ajkam borvérű kulacsnak, hogy reátok álmot csókolhassak álomra-bátor békét áldok rátok, szélfiaim, vár tavaszanyátok! (Kövest Gyula: Szélfiaim) A Járást a tavaszban — még jegyzetfüzettel is — szél iramodások kísérik, félig felej­tett slágerfoszlányok, muzsika­futamok ... SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971. április 18. 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents