Somogyi Néplap, 1971. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-28 / 50. szám
K ist liftem a házam előtt a pádon, és még egyszer szemügyre vettem kis gazdaságomat, mielőtt elnyeli az esti sötétség. Elnéztem a lábam előtt elterülő udvart, jobbra tőlem az élősövényt, szemben velem a mindig tárva-nyitva álló kaput. Az erdei mesgyére nyíló kapu mögött ágak és lombok ölelkező sűrűje intett felém, az erdőt bearanyozta az ősz. Szelíd nyugalomban végződött a nap. Az alkony fénye haiszálfinom árnyalatokat rajzolt a sövényre, s rávilágított minden szál virágra, levélre. Hirtelen kürtszó harsant fel: az öreg márkinő kísérete vonult végig az erdőn. S íme, egyszerre egy nagy, éles körvonalú árnyék jelent meg a kapuban, amely bár nyitva volt, mintha mégis elzárta volna előtte az utat. A mozduló tömeg nagyot ugrott, visszaesett, majd imbolyogva megállt az udvar közepén. Egy szarvas volt, órák óta hajtották a kastély vendégei. Amint egy percre megpihent, egymásra néztünk. Láttam sáros, tajtékos szőrét, kilógó nyelvét, nagy, zavaros szemét, s vadul dobogó szívét, amely úgy verte lágyékát, akár egy kalapács. Üjabb szökéssel egy falmélyedésbe húzódott. Erejének végső megfeszítésével szembenézett a veszéllyel, mozdulatlanul, néma közönv- nyeL Dühödt csaholás verte fel a házat. Az odaérkező falka ott gyülekezett a kapu körül, és vad ugatással ostromolta a falat Mögöttük lihegő, izgatott gyerekek hada közeledett A számuk egyre nőtt. Csakhamar az egész falu ott szorongott a kapu előtt. Diadallal mutogatták a hatalmas agan- csú szarvast, ezt a vad királyt akit sikerült megállítaniuk futásában. A bámész tömeg hirtelen hátrahúzódott Gavallérok és amazonok törtek elő a porfelhőből, piros ruhákban. Fegyvercsörgés, ostorpattogás, rézvillanás. A gomolygő csapat megállt és a csaholó kutyák mögött elhelyezkedtek a szolgák és a hajtők, hogy felharsanjon a halait S magára hagyatva, egyedül ott állt a házam védelmét kereső, kelepcébe esett állat Sorsába beletörődve várta az élet békéjét vagy a halál nyugalmát Láttam a sokaságot amely a vérét akarta, és láttam a szarvas lihegő árnyékát és remegő torkát A torkát ennek a vad hajszának a célját Egy vörös ruhás lovas lassan leszállt a lórőt Kényelmes mozdulattal kihúzta hüvelyéből a vadászkést, melynek csillogott aranynyal bevont cifrázott pengéje. A kutyák tovább ugattak. De mindenki elnémult s feszült figyelemmel várta a nagy eseményt. Néhány elfojtott hangba ideges nevetés vegyült A férfi az udvar felé tartott. Fejével kérdően intett, és a kutyák lármáját túlharsogva odakiáltott nekem: — Ugye, megengedi, uram? De én széttártam a karomat hogy feltartóztassam, és visz- szakiabáltam: — Nem, nem engedem meg! E szavakra zavartan megállt. Mezei András: Például Például pékszagot például bodzaillatot aszfalt felett például kapucsöngőt mit el nem érhetek dühödt házmestert lakót például nagy futásokat az Almássy térig labdát és gombokat például szabad utcát és nyitott kapukat HENRI BARBUSSE: Szarvasvadászat — Hogyan? Mit mond? Az utána jövők felé fordult. — Nem akarja megengedni, hogy bemenjünk! Általános elképedés fogadta a hírt A kiáltásokba belevegyült a nők éles hangja. — A szemtelen! — fakadt ki méltatlankodva egy idős hölgy. Egyik társához fordult — Kínáljon neki pénzt! — mondta hangosan. — Megjutalmazzuk, jóember! összeráncoltam a szemöldökömet, úgy, hogy elhallgatott Aztán elkezdtek összevissza kiabálni, és kérdőre vontak, lázasan és izgatottan, a szemükben gyűlölettel. Ügy álltam a küszöbön, mint valami cövek, s néztem ezeket az indulatos arcokat, amelyeket a véletlen folytán egész közelről láthattam, teljes meztelenségükben. Mindegyikükre kiült a gyilkos szenvedély, amelynek kielégítésében megakadályoztam őket Szavuk, mopdatuk ezt az elfojtott ösztönt tükrözte. A legszívesebben rámrontottak volna. Nemcsak sértett hiúságból, hanem a rettenetes csalódás miatt is. Hajszolták, űzték a menekülő állatot, s most, hogy elérték, le akarták terí tent Egyikük szaggatott mozdulatokkal ezt magyarázta nekem, s beszéd közben szemmel tartotta a zsákmányt. Egy öregember a remélt préda felé nyújtotta a kezét, amelynek összegörbített ujjai karmokhoz hasonlítottak. Egy másik sóvár tekintettel méregette az állatot A nők még a férfiakon Is túltettek. Szeméremérzetük fékezte ugyan szavaikat de valami rendkívüli izgalom szállta meg őket Remegő testtel átadták magukat a szégyenteljes várakozásnak. Egy fiatal teremtés, félig feltűzött, hátára lógó hajjal, izgalmában előre furako- dott, s rámemelte gyönyörű szemét. — Könyörgöm, uram! — mondta összekulcsolt kezével. A feldühödött tömeg mellett a kutyák üvöltése nem volt több ártatlan csaholásnál. Hiszen ezek a rabszolgaállatok csupán az emberek által táplált gyűlöletet érezték a szarvas iránt. A parasztok most féreálltak, és kissé elszakadtak a többiektől. Ügy látszott, Kezdték megérteni, hogy a vadászat mégis más, mint aminek eddig hitték. Egy parasztasszony, gyermekkel a karján, sietős léptekkel távozott, mintha hirtelen valamilyen fertőzéstől félne... A falusi mészáros vérfoltos kötényben, összefont karral szemlélte az eseményt. Tekintetében megvetés volt és harag. Közben egyre nőtt a zaj. Fenyegettek, szitkozódtak. Láttam, hogy nem tudom már sokáig védeni az agyonhajszolt állatot Alulmaradunk e vérszomjas sokaság dühével szemben. A szép testű, sértetlen szarvasra néztem. És e nehéz, küzdelmes percben szelíd álmodozás töltött el. Az a néhány percnyi lét, melyet számára eddig megmentettem, drágának és becsesnek tűnt előttem. S mialatt vérengző kiáltásokkal ostromoltak, megértettem, hogy az emberi és állati lények néha annyira különböznek egymástól az életben, amennyire hasonlóak a halálban. Testvérként búcsúznak a léttől. Ökölbe szorítottam a kezemet, és felhördültem: — Nem akarom! Menjenek! De a vak szenvedély áradata kiöntött medréből, mindenre elszántan. — Kell nekünk! — lihegte egy hang. — öljük meg... öljük meg! — kiáltották a többiek. Fiatal kéz nyúlt ki a tömegből. — Megvan! Innen is lelőhet j ük a puskámmal. — Igaz! Ügy van!„c0 Jó gondolat! — Majd én! ■— Inkább én! Egy termetes fiatalember elvette a fegyvert, és szemével kimérte a távolságot Elkaptam a puska csövét, és kitéptem a kezéből — Buta paraszt! — sziszegte, és káromkodott egyet E llenállhatatlan tülekedés támadt... Betódultak az udvarra. Miközben taszígáltak, íök- döstek és hátranyomtak, még egyszer elkiáltottam magam: — Menjenek el! Nem akarom! De az őrjöngő tömeg már nem hallott semmit, tódult a szarvas felé. Az ott állt a fal szögletében, és a természet vagy az üres semmi nyugalmával nézett maga elé. Éreztem, hogy odavetem magam a halálra ítélt állat elé, felkapom a fegyvert, s be- ielövök az emberek közé... És tudtam, hogy igazam volt. Fordította: Boldog Balázs Ifjabb Kapoli Untai emlékezete Somogy és Baranya népe gyászolja hírnévre emelkedett fiát. ö még azok közül a nagy öregek, régi pásztorok közül való volt, akik' faragásaikkal költészetet leheltek a holt fába, csontba, szaruba. Ez a költészet nehéz .életükből, pásztorsorsukból fakadt, minthogy amit díszítettek, azok is a pásztorélet használati tárgyai voltak. Minden őse, akiről csak tudott, pásztor volt Apja, id. Kapoli Antal juhász 1893-ban, mikor fia született, már kiváló faragó volt Az öt testvér közül csak egy volt fiúgyerek, aki természetesen apja mesterségét folytatta, a juhásza- tot. Tizenkét éves korában már kospásztor volt Gyalán- ban, édesapja mellett. Ekkoriban kezdett el faragni ördöglakatot, viráglajtorját, kendőtartót, később szaruláncot. 17 éves korában Mike-pusztára került juhásznak. Ettől kezdve gyakran változtatta helyét, mivel egyre hanyatlottak a nagy uradalmi juhásza tok, s nehéz volt a megélhetés. 1921- ben Szövéspusztán, majd 6 évig Körmenden élt. 1929-től édesapjához került Kopaszhegyre. Ekkor már második hivatásának érezte a faragást. Mindent faragott: botot, dobozt, tükröst, kendőtartót stb. Apja nem tanította. Ügy leste el e mesterség fogásait tőle, s továbbfejlesztette saját elképzelései szerint. Somogy- sárd, Szenttamás-puszta, Ropó, Hárságy, Ibafa, Kaposúj- lak, majd Kisszentlászló volt élete egy-egy állomása. Itt érte a felszabadulás. 1946-ban felhagyott a pásztorkodással, s Dióspusztára költözött. Ekkor már csak faragásaival foglalkozott. Nagy változást hozott életében az 1953-as év. A Népművelési Minisztérium nép- művészeti pályázatot írt ki, s if j. Kapoli Antal — Kálmán Istvánnal együtt — elsőként kapta meg a népművészet mestere címet. Ezután állandó megrendeléseket kap az 1954. januárjában megalakult Népi Iparművészeti Tanácstól 1957-ben, édesapja halála után alapították meg a Kapó- li-vándordijat id. Kapoli Antal körtjével, amelyet több ízben is elnyert, legutoljára 1968-ban. Ekkor már ő maga is beteg volt, mégis derűs ön- gúnnyal beszélt gyengeségéről, bajairól. 1971. február 21-én 78 éves korában halt meg. Szigetváron a Kanizsai temetőben temették eL Apjának legtehetségesebb követője volt. A karcolozást és a domború faragást alkalmazta ő is. Csont-karcolozá- sain apjánál nagyobb mértékben törekedett a tér beosztására, szarukürtökön egészen magas tökélyre emelve azt. A Asszo nyo k « ■ ■: .. \ . v : . - .. .. :y •; m, '- !1!!!|^ - yy |p|yesN mm' • •• v-v •>-■ • Doboz (részlet a faragásból), minták háttereit — s magukat a mintákat is — fokozottabban cifrálta. Jól felismerhetőek stílusjegyei, nem téveszthetők össze atyjáéval. Ábrázolt alakjai nem olyan zömökek, mint azt a pásztorfaragásokon megszoktuk: hosszúkásabbak, nyújtottabbak, határozottab- bak. A fába vésett mintákat szerette legömbölyíteni; apró gyufatartói, tükrösei épp oly remekbe szabottak, mint botjai, dobozai, székhátai. A kéz lehanyatlott, de a remekművek halhatatlanná teszik alkotójukat. És nem hal ki a mesterség, mert fia és egyik leánya egyre érettebb művészként lép az apa örökébe. Knézy Judit Barcsa? Jenő festőművész grafikája. (A pécsi modem képtár kaposvári tárlatáról) A NAQY BÉKE (indián vers) Van-e szebb ország, mint az, amelyben nincsenek hősi sírok, ahol nem ismerik a félelmet és nem vérzik el a bátorság, mert nincsen többé ellenség, ahol száz és egy nemzet fiai kiássák a legnagyobb fenyőt és a tátongó gödörbe dobálják puskáikat* mélyen a föld ölébe hullatva a gyilkos fegyvereket és fölöttük újból elültetik a fát. Ha kivívják a nagy békét olyan országban élnek majd, ahol nincsen szó az igazságra, mert ismeretlen fogalom a hazugság, ahol nincsen szükség jótékonyságra, mert nem ismerik az éhséget, ahol senkiből sem lesz ismeretlen katona és nem születik többé próféta., mert szerte árad a bölcsesség fénye, Fordította: Boldog Baláacs Könyvszemle Tudósportrék, tudósok tollából A történelmi múlt gazdag szellemi öröksége nemcsak jó sáfárkodásra kötelez, hanem értő, okos gondozásra is mindannak, amit elődeink, — politika, tudomány és művészet nagyjai — reánk hagytak. Ez hívta életre az Akadémiai Kiadónak szemlére most kiválasztott két sorozatát:' A Múlt Magyar Tudósait és az Eletek és Korokat. Rögtön megállapíthatjuk: két jó sorozat ez, mert tartalomban, formában igazodik a kor emberének rohanó tempójához; a könyvecskék akár zsebre is vághatóak s egy- szuszra elolvashatóak. (S ami nem kicsiség, áruk sem elrettentő.) A Múlt Magyar Tudósai sorozat — főszerkesztője Ortutay Gyula — nevéhez illően hazai tudománytörténetünk jeles alakjainak bemutatására vállalkozik, a szerzők többségét ma élő tudósaink közül toborozva. Kartondobozva foglalva a sorozat öt kötete jelent meg egyszerre, s az öt név magában is jelzi a vállalkozás alaposságát, kiterjedtségét. Mert Korányi Sándorról, Eötvös Lorándről, Körösi Csorna Sándorról ha nem is túl sokat, de azért ezt meg amazt tud az olvasó. Ám a szakembereken kívül kinek a fülében cseng ismerősen Szabó József vagy Balásházy János neve? Holott ők sem piciny részt vállaltak a tudományok hazai felvirágoztatásából. Mind az öt munkára jellemző, hogy nem markolnak irreálisan sokat; nem monográfiát készítettek a szerzők egy-egy életről, hanem annak leglényegesebb, jellemző vonásait, tetteit mutatják meg. Szabó Józsefet, a magyar földtan megteremtőjét, az ipari fejlődésben nagy szerepet játszó ásványi nyersanyagok elméleti tudással és gyakorlati érzékkel egyaránt megáldott tudorát Vadáss Elemér mutatja be. Korányi Sándorról, az orvostudomány »Korányi iskolájának« megalkotójáról Magyar Imre írt, sokrétűen ábrázolva Korányi tevékenységének — a fizika és a kémia módszereinek orvostani alkalmazása új területeken stb. — jelentőségét Balásházy János munkásságát az agrártudományok fejlesztésében, (Széchenyi küzdőtársaként a magyar megzőgazda- ság korszerűsítésében) TU- kovszky Lóránt méltatja.' Szerzőpár — M. Zemplén Jolán és Egyed László — írta a fizikai kutatások hazai nagyjárói, Eötvös Lorándről a sorozat negyedik kötetét, míg Körösi Csorna Sándornak, az Ázsia-kutatónak életútját Kara György rajzolta meg. Valamennyi kötetet haszonnal forgatható bibliográfia egészíti ki. ÍM) fi SOMOGYI NBPLAP Vasárnap, 1971. február 38-
