Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-10 / 8. szám
Kompozíció (Dakó Judit kerámiája) m Mariana Notarbartolo:* FELISMERÉS Talán már két esztendő is elmúlt attól a naptól, mikor belém sajdult, hogy sohasem voltam halhatatlan. Nagy hirtelenüX • számot adtam, hogy nem is éltem, hanem minden nap egy kicsit meghaltam. Az ember sorsát terelő törvények széthulltak az élet árnyékaival. Bonyolultak és áttetszőek mint a pókhálók, s a fejem egyenként szétszaggatja őket gondolataival. .. AZ ÉN TŰZHELYEM Tűzhelyem vörös lovak istállója. Benne a pillanat, amelyben egy rugaszkodással felpattanhatunk á lángok hátára és nyargalhatunk fel egészen az égig. Tűzhelyem nyitott ablak, amely a küzdőtérre néz. Harag és bátorság lángoló vére buzog benne, mint egy csodálatos forrás. Tűzhelyem vörös üstököse a napnak, amit egy titkos szél felbont sugaraknak. Tűzhelyem egy erdő izzó sírja. Gondolataim áldozati oltára. Tekintetem varázsköre. Sóhajok és zajok zenekara. Egy táncjáték eleven színtere. A tél mosolya. A pokol prelúdiuma. •Olasz költö Fordította: Szlray Endre K ora este futott be a vonat az állomásra. Pesten még napsütés volt, és a sugarak vakítóan visz- szaverődtek a háztetőket, tereket, parkokat borító hóle- pelrőL Mire megérkezett, már csak szürkés-fehér mezőket látott, meg a távoli erdőt — Nagy telünk van — bizalmaskodott a kalauz, miközben szaporán neldláttak a hatalmas bőröndök kirakásához, — Hát... itt aztán tél a tél — morogta Murger. Egy húszast kotort elő zsebéből, eny- nyit szánt a készséges kalauznak. — Hagyja csak — hárította el az a felajánlott pénzt — De hogy ezután mihez kezd? — És a csomagokra bökött. Murgernak nem volt ideje a válaszra. A vonat sípolt és lassan nekiindult hideg, távoli útjának. »Az ám!« — mordult fel a lélek a vendégben. — Most aztán mihez kezdek? Megszámlálta a csomagokat, a bőröndöket. »Hét. Nincs híja.« S ennek valahogyan nagyon megörült. A fél Európán át úgy vigyázott minden csomagjára, mint a szemevi- lágára. Bántotta volna, ha most vész el, akár egy is. — Dicsértessék! — állt meg mellette egy termetes, kucs- más parasztember. — Jó estét aggyon isten! — nézett fel rá Murger. — Hát mi lennénk azok a garadnaiak... tisztelettel. — Garadnaiak? Hát ez derék. — S megpróbált az arcvonásból régesrégi ismerősre következtetni. »Talán a Gyer- gyói famíliából való ... azok voltak ilyen szálasok.« De a vonások idegenül hatottak rá. — Nagy a hó. A mélyúton havat is hánytunk... Hagyja csak, hagyja! Vagyunk itt elegendően — vette ki a kezéből az ember a hatalmas koffert. — Hé, János! — szólt oldalt — Markoljátok hát! Mire felocsúdott, már a szekérderékba hintett szalmán gubbasztottak a csomagok, ők maguk pedig az üléseken, meleg takarók alatt — Jól űlünk-e? — kérdezte tője a kucsmás. — Jobbat el sem tudnék képzelni — bólintott Murger, és felhajtotta a kabátja prémgallérját. —- Hallják, ilyenkor a trópuson lenné jó. Valahol Afrikában. Ott aztán meleg van ám ! — Ott van! Ott aztán meleg lehet... A társaság krahákolt, bólogatott. Négyen ültek még kívüle a szekéren, három férfi meg egy asszonyka. — Ezt az állomást is építhették volna valamivel közelebb a faluhoz — mondta kis szünet után Murger. Halványan emlékezett valami bakterház-tervre, de az nagyon régen volt — A novajiak miatt lett így, tetszik tudni — adta meg a választ a kucsmás. — Kis hordó pálinkát fizettek a mérnöknek. Ez még harmincötben volt... így lett aztán ideépítve az indóház. fioór András; Ablakból Odakint havazik. Apró, végeláthatatlan pelyhekben. Borostás arcom odalapul a valószínűtlen ablaküveghez, és réveteg tekintettel bámulom a különös világot. Most egy új, egészen más világ van odakinn. A rohanás lelassult, a sugárút majdnem kihalt, csak egy-két ember itt-ott. Vigyázva mennek, apró csoszogással. Ilyenkor mennyire bátortalanok. Meg- gondoltabbak, félősebbek. Mintha attól tartanának, hogy kicsúszik alóluk a föld. Hideg lehet odakinn, fog- vacogtató. Az ablak résein bemorajlik a kavargó szél. Reggelre talán megszületnek az első jégcsapok. Ridegek az ablakok. Az utcák, a házak, az emberek. Minden nagyon rideg, és csupa fehér. Hoppá!... Majdnem orra bukott az a bácsika. Ejnye, bácsi! A maga korában már jobban kell vigyázni. Ilyen időben nem szabad egyedül boto-kálnia. vagy legalább egy bot kellene. Vigyázzon bácsi, félrecsúszott a fülvédője! Maga már egykenőre megfázhat, és aztán ... jaj, egyedül marad a nénike. Ne hagyja magára, mert nagyon rossz egyedül! Négy óra. Milyen jó lenne, ha már itt lennél! Biztosan topogsz a körúton, és várod a buszt. Azt a nyavalyás járatot. Dobok még egy-két hasábbal a tűzre. Nyomorúságos lehet ilyenkor a vadállatoknak. Nyüszít az erdő. Idebenn jó. Csönd van, nyugalom. Csak az ablak ne lenne olyan rideg! Most már korán sötétedik. Nemsokára felgyújtják a villanyokat. Senki sem siet, alig csoszorognak. Hóemberek. Na végre valaki, akinek sürgős. Fiatalember. Vajon hova rohan? Talán hazafelé. Várja a gyerek meg a feleség. Nem, még biztosan nőtlen. Túl fiatal még, és túl lendületes. Ilyen csak legény« ember lehet. Majd idővel ő is lelassul... Most még rohan, s eltűnik a sarkon. De amott, az a bőrkabátos férfi nagyon óvatosan jár. Több, mint óvatosan. Pedig még nem öregember, és any- nyira az aszfalt sem síkos. Ismerős nekem- Mihez is tudnám ezt a mozgást hasonlítani? Megáll a szemközti kapunál, óvatosan körülnéz — alig lát ki a kalap alól —, aztán komótos mozdulattal lepaskolja magáról a hókristályokat. Egy pillanatra elővillan sállal bebugyolált arca. Ki lehet ez az ember? Mérnök, orvos, igazgató vagy téeszelnök? Egyik sem. Akkor kocsival jönne. Mindenesetre jólöltözött. Biztosan családos is. A gyűrű ugyan nem látszik a kesztyű miatt, de jóltartott pofahúsáról sugárzik a családi békesség. És a cipője is milyen fényes, szinte lepattog róla a hópehely! A nyakkendője meg valósággal kiabál. Legalább húsz éve ellenőrzik a kötését. Hogy nem szégyellj magát, karácsony délután! Még egyet lép, megint körülles, gyanakvóan, mintha félne valamitől, aztán hirtelen besurran. — A két falu közé — nevetett a vendég. — Közé! Éppen közé. Mert a mieink meg bort'vittek a mérnök úrnak — kuncogott a kucsmás, és a lovak közé csapott. — Ha reggelig nem jön szél, altkor nincs baj. De ha megfújja, akkor hálálkodhat az intennek, hogy már este megérkezett. — Imádkozom én így is. Hogy végre itthon vagyok. — Jól tetszett mondani. Itthon. — Az asszonyka akkor szólalt meg először. Hangja után ítélve középkorú lehetett Egy sort szótlanul tettek meg. Közben feltűntek a régi, ismeivs dombok. Távolabb a cserháti erdők sötétlettek, és alattuk kanyargott a folyó ezüstös csíkja. Úgy érezte, az emlékek verítékbe borítja!» Nem akart elérzékenyülni. »De ha már ezt is tenném — gondolta —, nem szabad mutatnom. A rokonok, akik eny- nyire figyelmesek hozzá, azok előtt sem.« — Aztán... nem tudtak nagyobb hordó bort vinni? — kérdezte, hogy másról essen szó, ne az emlékeket idéző tájról. — A mérnöknek, az állomás miatt. — Hát... vittünk mi... vittünk. De a mérnökök se estek a fejükre. Tudatták ezt a novajiakkal. Azok meg vitték a pálinkát. — így maradt középen a vasút és az állomás. Igaz? — Ezt meg honnan tetszik tudni? — Csak úgy, kitaláltam — nevetett. — Valóban így volt Hat hordó borunkat itták meg a mérnökök. És ugyanannyi kishordó pálinkát a novajiak- tól. Huncut népek voltak, de igazuk volt. a cserháti erdőségek mintha rászakadtak volna -a falura. T Mint kicsiny "pon- tócska, sötétlett a tenyérnyinek tűnő fehérsége a folyócskától induló síkságon. A házakon túl újra egy szalagnyi mezőség; onnan túl pedig a hegyek. Fenséges, komor erdőkkel a hátán, kiismerhetetlen szurdokokkal, forrásokkal. Murger jobbra tekintett. »Ott kell feküdnie a Pukkanci résznek, az Akasztódombnak — emlékezett. — Hogy féltünk este arra járni. Pedig-könnyen lehet, hogy soha embert nem akasztottak Fäjtä « A domb ott állt. Mintha tanya fészkelne rajta. — Az ott? — kérdezte, s karjával mutatta az irányt — A szövetkezet majorja. — Aha! — mondta erre. — Jó szövetkezet — mente- getődzött a kucsmás. — Jó bizony. Hát aég ha isten áldása Tenne rajta — szólalt meg most már másodszor is az asszonyka, és ke- resztett vetett. Több szó nem esett. Sem a vasútról, sem az állomásról, amely pálinkázgatás és borozgatás közben a két falu közé épült, harminc-negyven éve, sem pedig a dombon felépült majorról. A szél megélénkült, és mintha a hideg is jobban kezdett volna mami. Sőt, 'Murger úgy érezte, hogy süt a januári hideg. A legelviselhetetlenebbnek akkor tűnt, amikor a kocsma elé értek. — Kedves bátyám! — fogta meg a gyeplőt tartó kucs- más kezét. — Itt meg kellene állni. Megálltak. Murger elsőnek szállt le, és intett a többieknek is. — Ha már ilyen szívélyesek voltak. S előre indult — Ha meg tetszik engedni — állt előre a kucsmás. — Azt már nem! — tolta maga mögé. — Mit kívánnak? A férfiak összenéztek, az asszonyka pironkodva melengette kezét a kályhánál. — Hát.- igyunk egyformát! — No, az a nénénknek erős Jesz. Neki elegendő lesz egy deci édespálinka. Császárkörte. De mi egy matrózos italt iszunk! — Hát... ihatunk! Olyant mi még úgysem ittunk. De nem is nagyon kapni itt — Kapni azt! Van rum? — kérdezte a csapost — Van! — Sör meg törköly is? Letelepedtek egy asztalhoz, és koccintottak. Murger egy- hajtásra kiitta a korsónyi keveréket, de még így is azt hitte, hogy tengernyi ital nem oltaná el a szomját. — ízlett? t— kérdezte, miközben szemügyre vette kísérőit.' -Ismeretlenek voltaki és váláménriyien . fiatalabbak. »Azért nem ismerem hát őket — villant az agyába. — A kucsmás sem lehet Gyergyöi, mert azok szőkék voltak, k'ék szemekkel, ez meg itt barna, sötét szemű kun. — Feketekávét nem tetszik parancsolni? — nézett Mur- gerra a kucsmás nagy zavartan. Észrevette, hogy erősen nézik, s ezt soha nem szerette. — Kávét? Azt nem! De egy matrózfröccsöt még rendelünk ... Mikor a harmadiknál tartottak, Murgerban már feloldódott a szorongás, és eaefr hatottan nézte az arcokat. I*- lelgette nyelve alatt az izeket is. — Nincs jobb a törkölynél. Ezt nekem elhihetik. Én ittam százféle italt Mit százfélét? Ezerfélét! De a törköly, különösen rummal... hát annál nincs különb. Még a kínaiak sem kotyvasztanak jobbat — A kínaiak? Nem bizony! erősködött a kucsmás. Az asszonyka kipirult. Már ő is a harmadik decinél tartott. Nevetett ha kellett, ha nem. Olyan egészséges, telt arca és keblei voltak, hogy Murger olykor alig bírta visz- szalopni a tekintetét róla. És ezt érezte is az asszonyka. A negyedik körnél aztán a kucsmás már nem tartóztatta tiszteletét. — Engedelmével! De ezt tudom tisztelni. Aki a mi falunkban az isten után az elsőnek számit, együtt a tanácselnökkel, a párttitkárral meg a szövetkezet vezetőivel... az ne tagadja, hogy szereti azt, amit az isten adott. No, hát egészségére! Murger egy hosszút ivott, és csak azután válaszolt — Isten után az első? Édes bátyám! Nálunk a kapitány számított isten után az elsőnek. Bizony, én utána következtem. A sokadik voltam, ahogyan mondani szokás. — Már pedig itt nálunk úgy divat, hogy a pap az isten után az elsőnek számit egv rangban a falu többi vezetőivel. És azt meg ne restellj e, hogy szereti az italt! Az elődje is szerette, de csak egymaga ivott. Persze a sekrestyében ott állt az üveg. Tudta ezt mindenki, mert tudta a harangozó... Murgetben felkacagott valami sejtés. — Hát kit vártak maguk az állomáson? — A tisztelendő urat... vagy hogy mi a rangja, ezt még nem tetszett elárulni. — Akkor maguk melléfogtak! Mert én a Murger fiú vagyok. Az, aki tizenötévesen Amerikába szökött, és. negyvenkét éven át matrózkodott a tengereken. * s nevetett. Ügy, hogy a könnye is ► kicsorult. 1 — Most nyúgdíjaztak — tette hozzá — és hát,, gondoltam, itthon élem le a hátralevő éveimet. Sértődés persze nem lett belőle. Harmadnap az új pap is megérkezett a faluba, és hogy hűségesek legyünk az eseményekhez, tudatni kell az olvasóval, hogv a pap és a nyugdíías matróz nagyon ösz- szebarátkozott. Mert nemcsak a matrózfröccs receptjét tanulta meg a Murger gyerek hosszú vándorlásai során. Nem bizony! És történetesen az új tisz- teletes nagy barátja volt ezeknek a receptériáknak... Ketten Baráth Lajos: Isten után a sokadik Hát pepsze! A szeretőjéhez megy, szembe, a harmadikra. Ezért olyan ismerős! Nahát, a disznó! Vajon mit hazudott otthon, hova megy? Azt nem mondhatta, hogy kiszállásra, és azt sem, hogy értekezletre; legfeljebb azt, hogy átugrik egy kicsit a rokonokhoz. Igen, biztosan azt mondta. És most, tessék: már fent van a harmadikon. Te mit mondanál erre, ha most itt lennél? És vajon mit hiszel? Esetleg egészen mást. Ti sohasem mutatjátok ki teljesen, amit gondoltok rólunk, és igazatok van. Milyen szépen esik a hó! Akár a mesékben. Hol lehetsz most? Kár, hogv még nem vagy itt. Rossz egyedül. Szentséges ég, azoknak meg elment az eszük?! Ilyen időben csókolózni. És hogy belebújik abba a lányba, alig látszanak ki egymásból! Brrr! Mindjárt megfagyok helyettetek. Azért ezt nem csinálnám utánatok, még egy ilyen hosszú csókért sem. Vagy lehet, hogy egyszer én Is csináltam? Lehet. Dobok még egy-két hasábbal a tűzre, hiszen biztosan átfázott szegény. A. V. Kuracsa alkotása. (Színes kerámia.) (Selmeczi Tóth János felvétele) 8 SOMOGYI NtFLAF Vasárnap, 1971. Jamár 11
