Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-24 / 20. szám

<

Liget a Hősök terénél kezdődik azok számára, akik a város — pontosabban

a VI. kerület — fe~ S8S közelítik meg. En éveken át innen közelítettem meg. hetente kétszer, szerda és vasárnap délután. Eleinte apám kezén, később egyedül.

Ez a legrégibb kép, ez áll az idő elején: a Hősök tere, középen a téglalap alakú, szürke sír (mindig megálltam, és imádkoztam apám két testvéréért, akik meghaltak az első világháborúban, s akikről sokáig azt hittem, itt vannak eltemetve), a fekete- fehér kőkockák, s a magasban Árpád, a magyarok fejedelme, derekának támasztott csillagfej ű buzogánnyal, s hátuk mögött, félkörívben a királyok. Akikről később derült ki, hogy királyok, az idő elején csak vasemberek voltak, rozsdás karddal és horpadt sisakkal. A szögletes pajzsokon, kontyos fejeken, fürtös parókákon zöld penész ült, az aranybetűket eltömte a por.

Apám kézen fogva vezetett, odaértünk Hunyadi János csizmája elé, a várnai csatától jobbra (még a lovak is harcoltak, tátott szájjal harapták egymást, a kavargó paták alatt bugyogós török fetrengett, kezében görbe kés), vizsgálni kezdtük a falat, s hamarosan megtaláltuk a jeleket Egymás felett sorakoztak a falon. Az első nyolcvan centire lehetett a földtől, az utolsó másfél méterre. Háttal álltam a falnak, hozzásimítottam fejem a kőhöz, apám megjelölte a magasságot, és melléírta a dátumot. Megint nőttem néhány centit.

— A fal nem emlékszik — mondtam apámnak. — A harmadik jeltől kezdve én már elég jól emlékszem, de a fal nem. Nem ismer.

— Miből gondolod? — érdeklődött apám.

— Mert nem változik, nem nő, mindig egyforma. Én majd nagy leszek, és eljövök a falhoz, s a falon akkor is ott lesznek a jelek, de akkor sem emlékszik semmire.

— Nem baj — mondta apám. — Te. meg én mindenre emlékszünk. Egyszer majd neked is lesz fiad, kihozod a királyokhoz és új jeleket kezdesz. Akkor már hárman emlékezünk, a fal meg továbbra is néma lesz és tudatlan.

Nemrégen Idvittem a fiamat a Hősök terére, a királyok alá, a falhoz. Megkerestük a régi jeleket. A fiam tízéves, a feje éppen eléri a negyedik jelet a falon. Most már valóban hárman emlékezünk, a fal azonban továbbra sem ismer meg, nem tud semmiről.

A fal mögött kezdődik a Liget. Ismerem minden arcát? a mait, a tizenöt és huszonöt év előttit Az embert nemcsak a vele történő események nevelik azzá, ami lesz: régóta sejtem, hogy a

képek is, amelyek közt felemelkedik.

_ M - nyarán —

IOjj a -nagy

■ Tg MiJi szonyeg- * * ■ ■ bombázások idején — ugyanazon a napon kétszer láttam a Ligetet. Légitámadás előtt és után. Előtte a padokon ott ültek a régi sakkozók. Kétoldalt az út mentén, a bokrokban harckocsik és légvédelmi ágyúk fészkeltek, terepszinti sátrak bújtak ki a fák alól, terepszínű ponyva takarta az agyúkat meg a tankokat. Csak a csövek szúrták át az ágakat, s a kék vason megcsillant a nap. Német egységek álcázták magukat. A katonaságot a város más pontján rejtették el, a Ligetben csak némi felszerelés maradt, legénység nélkül, ügyes csalétekül a repülőgépeknek.

A légitámadás után a terepszínű lövegek, a felhajtott aljú sátrak eltűntek a fák alól, de a kártyázok meg a sakkozók ottmaradták. Csendesen feküdtek a fűben, és lucskos volt körülöttük a föld, vagy dobálták magukat a padokon, és hangjukat elvitte a szél. /

így mutatkozott be a háborús Liget, s a következő hónapokban valahogy lebomlott, levetkőzte a régi arcát,

SOKÖSD MIHÁLY:

Jelek a falon

Álomfa

(Dakó Judit kerámiája.)

Bencze József:

A világon sehol

önmaga csontvázára csupa- szodott. Fa és fű maradt belőle, kp és tégla, s elveszett, ami mindebből a Liget volt.

Októberben a környékbeli nép leengedte a tó vizét, és kézzel fogta ki a sűrű,, zsíros iszapból az elhízott, lusta halakat, amelyeknek fél

éve, egy eve, három éve ké- nyérmozsát szórtam a hídról.

Szürke délután történt ez,

hideg, nedves szél fújt, s a lábközépig érő, zavaros mocsokban, a síkos betonon meg-megcsúszva birkózott a nép a halakkal. A halak ide- oda cikáztak, a levegőbe dobálták kétségbeesett ■ testüket, kicsúsztak a bizonytalan szorításból; az emberek testükkel vetették magukat a kisikiani készülő zsákmányra, mellükhöz szorítva a nyálkás halakat, s felhemperedtek a bűzös, sűrű lében. Átható halszag lebegett a tő felett, s a hídon állva úgy éreztem; színe is van a levegőnek, nemcsak szaga, sűrű, lilás- szürke színe van. Az Állatkert felől jól hallatszott a vadállatok bőgése: esti etetés ideje volt, de az állatok ekkor már csak a vacsorájuk harmadát kapták naponta, s nemsokára már azt sem kapták meg.

ikor a háború Budapest alá érkezett, s a város körül bezárult az ostromló gyűrű, a Ligethez közel lakók az ágyúdörgés szüneteiben jól hallották a vadállatokat. Eleinte reggel, délben és este, az etetések idején; később már szakadatlanul szólt az üvöltés. Az ágyúdörgés megmaradt, a vadállatok bőgése halkulni kezdett, majd elenyészett: a vadállatok lassan el- gyengü.ltek, aztán éhenhal- fak. A legtovább a medvék bírták.

A szovjet katonák már Kispesten voltak, amikor a ligetkörnyéki nép betört az Állatkertbe, húsra éhesen: a nagyvadak közül már csak az elefántok és a medvék voltak életben. A nép a medvét vélte ízesebb falatnak: amikor a pisztollyal felfegy-. verkezett férfiak a barlangja elé értek, Zebulon, a gyermekek kedvence, az erdélyi barnamedve két lábra állt, s mellső mancsait összetéve élelemért könyörgött a húsára éhezőktől. A mozdulat feltárta mellkasát, s éppen szívébe kapta a golyót. "

Halak és vadállatok' De a Liget a háborúban nemcsak

mierős állatait veszítette eL Liliput népe, a külföldi törpék minden délután a Ligetben léptek fel; attrakciójuk elhomályosította a szomszédos Angolparkot, a rihglis- piit, a dodzsemet, sőt a panoptikumot is, benne Ben- degúzt, a hímgoriHát, amint éppen elrabolja az ájult Miss Jane-t, az Afrika-vadász lányát. A külföldi törpéket Bomemissza-Buxbaum Jenő, a Liliput-színház tulajdonosa szerződtette a szomszédos országokból, főként Lengyelországból. Nem tudtak magyarul; parányi szmokingban, uszályos estélyi ruhában, rózsás és ráncos arcocskájukkal jelentek meg az apró színpadon, s magyar szavakkal tűzdelt nemzetközi keve- réknyelven eljátszották lord Ashton gardenpartyjät. A va- lószínűtlenül csepp ajkakról felhangzó idegen szavak csak fokozták a közönségtől távoli világ mesés romantikáját.

A törpéknek saját szállásuk volt a Liget végén, külön étteremmel. Mióta Bornemisz- sza-Búxbaumot gettóba zárták, Liliput népe élelem és pénz nélkül maradt. Amikor az étterem készlete elfogyott, a törpék előbújtak előkelő szállásukról, s elindultak élelmet' keresni; szmokingos, estélyi ruhás menetük különös látványt nyújthatott a bomba verte, őszi Liget üres épületei közt. Az Allatkert előtt a menet egy nyilas őrjárattal találkozott; a karszalagos fegyvereseket meghódította a pici urak és hölgyek idegen beszéde. Kérésükre a törpék eljátszották híres műsorukat, a gardenpärtyt lord Ashtonnál. A keretlegények szemét a látvány előkelősége párával vonta be. Később gyanú támadt, hogy a választékos modorú apróságok kémek lennének talán, s a fegyveresek kikísérték őket a Duna-partra.

„i

ifosztva élte túl a Liget a. -háborút, s ehhez képest meglepően rövid idő alatt tért magához. A kiszáradt tavat új vízzel és új halakkal töltötték fel, az Állatkertbe új medvéket hoztak. A Liliput-színház is megkezdte működését. Igaz, külföldi törpéket sohasem sikerült újból szerződtetni. A Liget forgalma vasárnaponként mégis felülmúlta a háború előttit; délutánonként itt találkozott a város fele. A Ligetből gyalog lehetett átmenni a sportcsarnokba, megnézni a női pankrációt, Dudisek Ilonát, a nehézsúlyú szabadfogás magyar bajnokát, fa- törzsnyi derekát, tolattyú- ként fújtató kebleit, melyekről lepattantak az ellenfelek. Itt dolgozott ekkor a világhírű Czája és Donner Bonifác is.

A Ligetben nyüzsögtek a koalíciós idők Budapestjének tengerfenéki egzi sztenciái:

szerencsejátékosok és gyorsfényképészek, hivatásos sakkszimultán játékosok és pornográf képárusok, tengeri malaccal jósoltatok, szabadalmaztatott szentjánoskenyérgyártók, kiöregedett ökölvívók és prostituáltak. Az utóbbiak minden mennyiségben és minőségben, mázsás monstrumtól kezdve a faluról felkerült ibolyaszálig.

Á körhinta peremén szalmaszőke, kifestett szépség járt fel-alá, s csalogatta a habozó férfiakat; gyönyörű, hegyés mellei voltak, s rekedten énekelte a »Tengerész, ó szívem tengerész-«-t. Órákig el tudtam volna nézni, s kínosan lepett meg, amikor kiderült, hogy nőnek felöltöztetett férfi. De az ember gyorsan kárpótolhatta magát: a hajóhinta tövében kellett csak megállnia, s égnek tekert nyakkal — mint a héjára leső tyúkok — felfelé pislogni: a hajókban párosával repültek a lányok, szoknyájukat köldökig fújta a szél. Leginkább a cigánylányokat lestük, mert a közmondás szerint a cigánylány bugyi nélkül jár, de a közmondás ebben az esetben »nem mondott igazat. Az óriáskereket inkáb hétköznap volt célszerű igénybe venni, amikor kisebb a forgalom: egy délelőtt lefizettük a kezelőt, s felvitt hármunkat, a legmagasabb ponton megállította az óriáskereket: elővettük a látcsövet, s pompás látvány nyílt a magasból a Széchenyi strand meztelen női napozójára.

De ez már évekkel késpbb történt, amikor a. Liget kezdte elveszítem Háború előttiről átmentett vad romantikáját. A bordély házakat bezárták, s vasárnaponként egyik razzia a másikat érte a fák alatt, és a L’get mélytengeri tenyészete egyre inkább beszorult a Széchenyi strandra, az egyetlen legális területre.

A fürdő törzsközönsége ebben az időben három rétegbői állt. A hidegvizes medencében, a homokban a dolgozó polgárok pihenték ki fáradalmaikat. Az asztaloknál, csikós ernyő alatt, sakktábla és sakkóra mellett a Liget hivatásos sakkozói lesték az áldozatot, hogy egy-egy délután ötperces gyorsjátszmákban száz forintot is legomboljanak a gyanútlan pancse- rekről. S a melegvizes medencében ott figyeltek az állásukat veszteft prostituáltak Bruegheli látvány, ma is be- ieborsódzik a hátam: a lépcsőn, a csörgő csap alatt Sza- lonnás hátú szörnyetegek tapsikolják tenyerükkel a vizet festéktől roncsolt, likacsos pórusú arcuk serceg a napsütésben, tokájuk mellükre omlik, ,8 há magányos férfi téved, a meleg vízbé, menten startolnak: körülimbolyogják. vizet fröccsentenek szemébe, csábszavakat súgnák a fülébe.

A Széchenyi strandra sohasem jutott el a razzia, a prostituáltak mégis eltűntek a múló időben. Lassan, fokozatosan fogytak el. Csák akkor lehetett észrevenni, amikor egy sem maradt belőlük: elhaltak, nyugdíjba mentek, polgári foglalkozást választottak-e, nem tudom. Áraikor néhány évvel később, két egyetemi év közben kisegítő pincérként dolgoztam a fürdővel szemközti Cirkusz-sörözőben, már hírmondó sem akadt belőlük.

A két folyamat különben is egybeesett: ahogy én kinőttem a Ligetet, úgy józano- dott vissza a Liget a város hétvégi szolid séta- és szórakozóhelyévé.

ikor éreztem utoljára mitikus erejét? Az ötvenes évek május elsejei felvonulásai

idején.

Vonultunk a kék diákszövetségi ingben, énekeltük az »Avanti popolo«-t: a célba

érés után halomba raktuk zászlóinkat és tábláinkat, s kezdetét vette a nép örömé; kihátrálóban a gyermekkorból újból végig játszottuk a gyermekkort. Célba lőttünk, hintalóra szálltunk, ingyen sör és ingyen virsli mellett néztük a röplabda- és fut- ballbemutatókat. Amikor besötétedett, választhatunk: a Hősök terén az utcabálba olvadunk-e be vagy elszéle- dünk az elcsendesült esté- .ben, párosával a fák alatt.

* • •

A régi Liget mitologikus emlék, a mai Liget felnőtt valóság. Ez nem azt jelenti, hogy kevésbé érdekes. Bárki megismerheti: negyed órai

autóbuszút a város közepétől. A Hősök terén kell leszállni, s elmenni a fal mellett, amely rendületlenül és közömbösen áll, őrzi és tanúsítja az időt.

A bánatos arcú kis falut háláiig hűen viszem, hogy ott az élet jobb lesz egykor, bánatosan is hiszem Nem tudok belőlük kihalni a temetőn túli tájból, a rétiföldi vívódás sírnikényszerítően ramszól. Engedjetek belőletek élnem, vessetek meg, ha feledek, én szebb hivebb hazát a

falunál

a világon sehol sem lelek.

CSÁNYI LÁSZLÓ:

Változatok egy Vörösmarty-vers témájára

»Kedden az esti vonatnál várj!«

Aztán beült a eukrászdá- " ba. Unatkozott, és cigarettázott.A levelet az asszony bontotta fel. Késő délután volt, épp a munkahelyéről érkezett haza, s a félhomályban nehezen betűzte ki az öregasszony írását.

— Meghalt? — kérdezte félhangosan, s arra gondolt, ilyenkor mit illenék csinálni.

— Majd megbeszéljük — gondolta, és sietve átöltözött, hogy, vacsorát készítsen.'

A férfi a szokottnál később ment haza, váratlan értekezletre hivatkozott, de látszott rajta, hogy ivott.

— Szegény — mondta, amikor elolvasta a levelet.

— Már el is temették — tette hozzá sietve az asz- szony. — Talán írj a nagymamának, hogy minket is mennyire megrendített!

Valami emléket keresett, egy szemvillanásnyit csupán, egy integető kart, mely fehér zsebkendőt lobogtat a múltból, de nem jutott eszébe semmi.

— Szegény — ismételte minden meggyőződés nélkül.

— Tudod, arra gondoltam

— mondta az asszony —, hogy a havi ötszáz forintot továbbra is tegyük félre. Évente hatezer, elmehetünk belőle nyaralni, talán a tengerre is. Régen megszoktuk, hisz úgy vettük mindig, mintha ennyivel kevesebbet keresnél.

— Talán jobb is neki — mélázott a férfi, s elégedetten úgy érezte, magasabb rendű igazságot mondott

De aztán elszégyelte magát: mennyi ideje, hogy eszébe sem jutott a kisfiú!

— Mégis csak a te gyereked volt — mondta az asz- szony mellékesen. S rögtön Utána egy másik hangot is hallott, messzirpl, a múltmár fel sem ismerhető zugából:

— Persze, a gyerektartás! Üristen, mindig elfelejtem! — Tétován nézte a férfit aki bűntudatosan számolta a pénzt. De azért karácsony felé ezt mondta:

• Végy neki valamit! Ne mondják, hogy nem, is gondolsz rá. Valami játékot, föl húzható autót, egy mackót! Mit tudom én!

A férfi sokáig keresgélt a boltban. Volt, ami nem tetszett néki, a másikat drágának találta. Végül egy mackót vett, mert homályosan emlékezett, hogy a kisfiúnak volt egy mackója, amit na- - gyón szeretett. S majdnem vidáman ment haza.

A levélre az öregasszony válaszolt, nagy szálkás betűkkel. A kisfiú beteg, de az ajándékot majd utána küldik,. Mosdósra, mert ott van, a tüdőszanatóriumban.

Nyáron még arra gondoltak, hogy egy hétre maguk-.

hoz veszik, de aztán elmaradt

A következő karácsonykor már az ajándékról is megfeledkezett.

De nemcsak az ajándékról feledkezett meg. Tulajdonképpen mindent elfelejtett, s ami a múltból megmaradt. Olyan volt, mint egy rejtélyes kövület, élettelen, emlék nélküli. Néha azt sem tudta, nem egy könyvben olvasta-e, amelynek a címét is elfelejtette. Az évszámok, a hónapok neve is elmosódott, csak a harágos napok forgószelét érezte néha, s az egyetlen képen, amit megőrzött emlékezete, egy kisfiú állt, ajtócsapkodásban, kiabálásban vagy a megbántottság mélytengeri csöndjében, kezében egy filcmackóval.

»Elrontottam az életemet« — gondolta néha sértődötten, s legfeljebb az jelentett elégtételt, hogy' a válás simán zajlott le.

Kapkodva válaszoltak a bíró kérdéseire, mintha ezzel is siettetni akarták volna a tárgyalást, mert úgy képzelték, csak közös éveik börtönéből kell kiszabadulniuk, s egyszerre megpillantják az eget, amely most már örökké kék lesz, felhőtlen és tündökletes. Az asszonynak ekkor már

udvarolt egy férfi, »komoly szándékkal«, mint a bíróság előtt is vallotta.

Naponta lerombolták és fölépítették életük egy darabját, csák a kisfiú állt idegenül ebben a világban, romok között, remény nélkül.

— Vigyázz rá! — mondta az utolsó tárgyalás után, a bíróság folyosóján. — Olyan gyönge és beteges.-r- Csak nem képzeled! — kiáltotta az asszony, és elsietett.

A férfi zavartan nézett utána, egy kicsit röstellkedett is, mért az asszony hangjában fölény volt és rendreutasítás.

De nem fájt, semmi sem fájt. Nemcsak az idő mosta el a határokat: a távolság is nőtt, mintha széttolták volna életük díszleteit. A férfi nem sokkal később más városba helyeztette magát, és á kisfiút is elvitték az asszony szüleihez.

— Te szegény! — mondta az öregasszony, és megsimogatta a kisfiút, aki csak állt a szoba közepén, az úton bepiszkolódott ünneplő ruhájában, kezében a filcmackóval.

— Neki még jó — mondta az anya cigarettázva.

Az öregek vállat vontak

Az anya később elment a ' postára, táviratot adott föl:

»Manci legalább szeret« — gondolta most a férfi mentegetőzve, s az emlékezét falán a másik asszony képe villant fel, homályosan és; jellegtelenül, s már azt sem tudta, milyen színű volt a szeme.

A levélre pillantott, amely még mindig ott volt az asztalon, s ezt mondta:

—■ Ihatod, milyen furcsa. Egy vers jutott eszembe.

— Vers? — kérdezte az asszony gyanakodva. — Nem is tudtam, hogy verseket szoktál olvasni.

— Az iskolában tanultam. Arról szól, hogy meghalt egy kisfiú. Petőfi, irta vagy Vörösmarty? Tálán 'inkább Vörösmarty. Hamar mentél el, szegény gyermek .. vala mi üyesmi.

— Nem tudom — mondta az asszony, és vállat vont.

— Érdekes, hogy felejt az ember. Pedig tudtam. Elját- szottad a játékaidat,' hamar játszattad ei... valahogy így kezdődik.

Tenyerébe ejtett fejjel gondolkodott, de nem tudott visszaemlékezni a versre. Homályosan úgy érezte, a régen elfelejtett vers titkot őriz, talán az élet titkát.

Az órára pillantott, későre járt. Az asszony is már ki- hordta a vacsora maradékát, s meg is ágyazott

SOHOŰYI NßPLAr

Vasárnap, 1971. január 24,