Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-17 / 14. szám
Tárlaton (Selmeczi Tóth János felvétele.) Versek a szerző kiadásában Barcs János verskötetéről Napjainkban ritkaság (az utóbbi időben alig van rá példa) hogy »a. szerző kiadásában« jelenik meg verskötet. Az is feltűnő, hogy fizikai munkát végző íróember álljon egész kötetnyi verssel a nyilvánosság elé. Ezért is, meg a versíró ember somogyi származása miatt is érdeklődéssel vesszük kezünkbe Barcs János Hosszú virrasztás című verskötetét. Bajor Nagy Ernő írt a kötet elé bevezető ajánlást. Igazat adunk az ajánlónak abban, hogy a kötet megjelenésében »•van valami tiszteletet ébresztő«. Mert — úgymond — »■egy mun' '-»nher messze hangzó szóvá» számot ad belső érzéseiről.« Barcs János, a kötet szerzője és kiadója Paul Elváráról vall, a követendő mintaképről, akivel közös célja az, hogy: »Mindent elmondani.« Ennek a tiszteletre méltó költői programnak aztán olyan Jogkövetkezménye is van, hogy aki türelmesen elolvassa a közel száz verset, az lesz a véleménye: a válogatás nem volt eléggé igényes. A kötet szerkesztői teljességre törekedtek a tekintetben, hogy mit mondanak el a versek, és így a szerző életének és korának csaknem teljes lírai önvallomását kapjuk. A szerkesztői szűrésnek jóval határozottadnak kellett volna lennie a hogyan tekintetében is. Első kötetes költő ne publikáljon kötetében költői zsengéket, még akkor se, ha lényeges tudnivalókat közölnek gyermekkoráról, első szerelméről. Az érem másik oldalát tekintve az is igaz, hogy a kötet verseinek mintegy a fele eléri azt a mértéket, hogy tanúságot tudjon tenni a szerző tehetségéről. A Hosszú virrasztás huszonnégy év lírai termésének legjavát akarja adni. Erősen érezzük, hogy a régebbi versek jóval gyengébbek, mint a későbbiek Ez utóbbiak között már akadnak olyanok is, amelyek a jó vers hatását keltik bennünk: korszerű lírai élményt nyújtanak. (Katak- lizma, Nem magamért kiállók, Hamu alatt, Pályaudvarok stb.) Ezek és a kötet sok más verse egy korszerű Urai műhely gazdag formai jegyeit hordják magukon, és a gondolati-szemléleti elmélyülés teljessége felé törekszenek. A versek másik csoportja azért érdekes és szép, mert olyan ember vall bennük életéről, mindennapi munkájáról, aki nem lett hűtlen a kétkezi munkás életmódjához, s abban megmaradva próbál valami nagyon időszerűt alkotni: az építőmunkás ír verseket a munkásemberek mai életéről, a munkás hétköznapokról, az építőipari munkahelyekről, ahol “■Krisztus-arcú kőművesek« állják a harcot az »erős úsztatott betonnal«, és ahol »szép arcú homlokzatok mosolyognak a »emegő napkévék alatt«. A kötet versei — a művészi megjelenítés jelzett korlátái között — tükrözik azt a társadalmi-történelmi valóságot, amelyben élünk. A »szép szövőlányokról- és a vonaton utazó cigányokról szóló életképektől kezdve megjelennek ezekben a versekben az elhagyott falu nosztalgikus képei, a szerelem felejthetetlen élményei, egy szép hitvesi szerelem örökkévalóságának himnuszai, közeli és távolabbi családtagok, rokonok arcképei, mai tájak, hangulatok rajzai. Mindez eléggé színesen, az élet valóságát visszaadó kavargásban, de úgy érezzük: a költőt arra kellene biztatnunk, hogy a jelenségeket megszűrő, jó szemléleti alapállását (mert van ilyen a versekben!) próbálja differenciáltabban, elemzőbb módon érvényre juttatni. A »hogyan tovább« kérdésében az az érzésünk, hogy r:arcs Jánosnak, a munkás- költőnek erősítenie kellene magában a »poéta doctust». Ez elől nem térhet ki, ha a továbbiakban állni akarja a sarat és a versenyt! Példaként több olyan versét említhetnénk, amelyekben egykét sor helyesbítése az egész vers forma épületét emelné. Ez a jelenség a tudatosabb és célratörőbb műgond szükségességét írja elő! Költészetének tartalmi gazdagítását a valóság ábrázolásának elemzőbb módjában kellene keresnie, hogy korunk és társadalmunk bonyolult viszonyait olyan jó szemléleti alapról tudja érzékeltetni egyre több versében, mint például a Hamu alatt címűben: »■Toliam hegyén üj világ kavarog, Álmodom a legtisztább holnapot.- Bellyel László A műítész lakásba költözött. Szeret költözködni, úgy érzi, hogy szellemi fürgeségét és helyes tájékozódó ösztönét legjobban gyakori lakásváltoztatással tudja szolgálni. Egyidőben egy hatalmas lapszerkesztő és költő budai lakása -mellett ütötte fel sátorfáját, hosszú sétákat tett a Vérmező körül, s éjszakánként — amikor senki sem látta — elragadtatottan énekelt a szerkesztő ablaka alatt, aki ilyenkor álmában hirtelen vakarózni kezdett. A szerkesztő halála után Pestre költözött, egy sötét dohos udvari lakásba, amelyet azonban a világ semmilyen kincséért sem cserélt volna ki más lakóhelyre: ablaka épp szembenyílt egy másik nagyhatalmú szerkesztő árnyékszékének szellőztetőjével. Órákig állt itt mozdulatlanul, ihletett csendben, apró, széles orrával mélyen beszívta a levegőt, szenvedélyesen tanulmányozva, mint kell megemészteni és kiüríteni a honi és a külföldi irodalom nagy táplálékát Később, amikor a gyakori kormányváltozások következtében az irodalmi tájékozódás is mind bonyolultabbá vélt, már csak nehezen bírta bokájával nyomon követni ízlésének szép ívű bakugrásait; egy ideig villámgyorsan cikázott Budapest 14 kerülete között — ezidőtájt még leghívebb követői ts elszédültek abbeli igyekezetükben, hogy szemmel kövessék —, majd amikor az áldatlan lakásviszonyok miatt már nem lehetett hetenként lakást cserélni, rosszkedvűen kiment a szigetre, és ozmo- lógiával kezdett foglalkozni. Ma ismét új lakásba költözött A háziasszony szemügyre veszi: helyes kis emberke, egyik szemére bandzsít, egy hollófekete fürtje nemlétező homlokába hull. Apró termete különlegesen alkalmassá teszi kulcslyukon való hall- gatódzásra, ami tudvalevőn legjobb módja az irodalmi tájékozódásnak. Ennek megfelelően a füle aránytalanul nagy, vörös és szőrös. Egyéb tagjai azonban hercigek, mint a zsokéké, akik tudvalevőn ugyancsak mindennap más lovat lovagolnak be és ki. Gumitalpas szandált és vászonkabátot visel, s rövid szivarokat szív; ez utóbbiak bűzével enyhíti lényének eredeti illatát. A háziasszony tapintatos, és nem kérdezi meg, pedig a kíváncsiság majd kifúrja az oldalát, hogy a műítész jobb kezének mutatóujja miért kétszer olyan hosszú és kétszer olyan vastag, mint a többi ujjacskája. e másnap, amikor elsőízben viszi be szobájába a reggeli kávéját, kíváncsisága kielégül. — Szent Isten! — kiáltja az ajtón belépve. — Mit tetszik csinálni? Tessék lejönni, mert kiesik! A műítész az ablakpárkányon áll, féllábon, mint a gólya, a másik lábát pedig D Barcs János: FEKETE TARLÓK Búzakeresztek a nyári tarlón — dehogy idegenek előttem, kikkel a markot szedtem, mint falusi gyerek. Mindnyája rokon, látom megtörve, hajlongó derékkal, amint a földbe menetelnek sok rájuk zúdult bajjal. Bús szülők arcát, melyek a földdel az ágyúdörgésben megfeketedtek, — s elaludt velük az a régi szégyen. Fekete tarlók sebe szakadt föl, ha sorsuk mesélem, s arcukat rakom össze a mezőn a somogyi szélben. Anyám arcával a puszta ragyog — s darabokra törve a csupa-kék ég néz reám vissza — visszatündökölve. (196S) (Szemelvény a szerző HŐS SZÓ VIRRASZTÁS című kötetéből.!» SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971. január 17. maga alá húzva az eget kémleli. — Mit csinál? — ismétli a háziasszony rémülten. — Csend! — morogja a műítész. — Egyensúlyozok. —- Minek? — Elengedhetetlen, mielőtt leülök cikket írni — közli az új lakó. — Adja ide a kávét, itt fogom kiinni. — Szent Isten — mormolja a megdöbbent asszosty —, nem is tudtam, hogy az írás egyetlen név volt felírva, Nehezen betűzte ki a durva éjszakában, a betűk is el voltak mázolva. — Marx! — mormolta tűnődve. — Ki lehet ez a Marx? Ismerek egy hasonnevű vaskereskedőt a Hársfa utcában ... Talán lapot akar alapítani? Óh, ha egyszer bekerülhetnek egy laphoz, Isten vaskörmű ujja sem tudna többé kikaparni onnét! Vagy egy új szellem- történeti irány? Am lássuk! Déry Tibor: ilyen nyaktörő foglalkozás. De miért tetszik a mutatóujját minduntalan megnyá- lazni, és olyan irtózatos messze kidugni? — Mielőtt cikket írok, tudnom kell, hogy honnét fúj a szél — mondja a műítész. Napjai most már egyenletesebben, nyugodtabban telnek, mint a felszabadulás előtti zavaros időkben, amikor ingatag ízlése — mint egy lihegő aggszűz — egyik írótól a másikhoz repítette, s nem tudta eldönteni, hogy melyiket és hogyan szeresse. Ezidőtájt folyvást a hasát tapogatta, hogy még mindig nem állapotos-e; de hiába, semmi sem fogott rajta, a kiszemeltek nem boldogultak aprócska szüzességével. Alighanem ekkor támadt benne annak az elhatározásnak a csírája, amely későbbi pályáját megalapozta: hogyha az írók őt nem, akkor majd ő az írókat! De egyelőre még várnia kellett, amíg nem talál egy megfelelő ágyat, amelyben hanyatfektetheti őket. felszabadulás napján éjfélkor kiszáguldott a Kerepesi-temetőbe, és megnyálazta, majd feltartotta a mutatóujját. A szél keletről fújt Eztán megidézte Machbeth boszorkányait. Mind a három megjelent, és elmondta jóslatát 1. Boszorkány: — Üdv Neked. Ítész! Gla- mis thánja, üdv! 2. Boszorkány: — Üdv Neked, Ítész! Cawdor thánja, üdv! 3. Boszorkány: — Üdv Neked, ítész, üdv! Végül király leszel. A műítész: ... Mondjátok, kitől van csodálatos híretek? Vagy miért álltok elénk e dúlt pusztán ilyen jós üdvözlettel? Felelj, kényszerítlek! A boszorkányok azonban eltűntek. A műítész nyomban lapátot ragadott, s lábuk nyomán ásni kezdett. Néhány órai munka után, mialatt a szél kísértetiesen huhogott és kék lángnyelveket futtatott a téli égboltra, a műítész egy elrongyolt papírlapra bukkant, amelyre tűzírással Fürge eszével, amely egy százlábú gyorsaságával futott végig minden nyomtatott lapon, csakhamar kitanulmányozta az új irányt. — óh, mily nyomorult tudatom lehet nekem — kiáltott fel ujjongva. — Ha igaz, hogy létem alakította, s mily pompás és gazdag lesz eztán, ha többet fogok keresni. Nosza, rajta, ezt az irányzatot az Isten is nekem találta ki! Elhatározta, hogy szakít eddigi izgékonyságával, és bármily nehezére esik is, megállapodik egy lakásban, és egy meggyőződésnél. Mint általában az újgazdagok, nem resteilte megmutatni újonnan szerzett hatalmas tudását, 8 első pillanatban még a tan régi hirdetőit is elkápráztatta bőkezűségével — mellyel kövér gondolatait szétosztotta a szegények között —, szenvedélyével, amellyel tollhegyre tűzte az ellenfél ülepét, ellentmondást nem tűrő határozottságával, amellyel önmagát dicsérte. Nemcsak honfitársait, önmagát is megtévesztette. Meg volt győződve róla, hogy marxista burokban született. Megnézte a szótárban, hogy mit tesz az: »nép«, és buzgón »szolgálni- kezdte. Előre köszönt Nagy Lajosnak, akinek azelőtt nem fogadta el a köszönését. Hangja oly rikácso- lóvá vált, hogy amerre ment, a verebek lefordultak a fákról. Az írók behúzott nyakkal somfordáltak el ablaka alatt. Volt, aki kétszer köszönt, ha meglátta: egyszer neki, egyszer az árnyékának. Többen abbahagyták az írást, s akadt, aki öngyilkossági gondolatokkal kezdett foglalkozni. Mások letérdeltek előtte, nehogy önmagánál nagyobbnak lássa őket, s kihívják igazságos haragját. Napjai tehát diadalmasar teltek, éjszakái azonban annál nyugtalanabbul. Ha el- szenderedett piciny ágyacs kájában, egy naponta vissza térő álom látogatta meg amely minduntalan felriasz tóttá. Azt álmodta: réggé' van, az íróasztalhoz lép hogy elolvassa este írt cikkét, s íme a kézirat íve megannyi halványbarna, ürer négyszögletes papírlappá vál toztak át, amilyeneket z mellékhelyiségben egy szög re szoktak ki akasztani. Kiállítás'átogal-ók (Selmeczi Tóth János felvétele.) az álomnak es 8 WtoeCrt» hetetlen célzatossága oly rosszul esett neki, hogy nyomban felriadt s verejtékben fürdő hálóingecskéjében az íróasztalhoz tipegett, meggyőződni a valóság édes cáfolatáról. De az állandó álmatlanság végül is annyira elővette, hogy elhatározta: önműítészetet fog gyakorolni. Nyomban kiadott egy könyvet, amelynek előszavában sorban bevallotta, majd megmagyarázta ifjúkora léha tévedéseit, aztán mint aki jól végezte dolgát, ebédelni ment. — Klassz dolog, nagyságos úr — mondta a pincér —, az a mondat a könyvében arról az izéről... a névmágiáról. Mármint azokról a szegény hülyékről, akik azt hiszik, ha egy dolgot a nevén neveznek, azzal meg is semmisítik azt Igaz is: ha egy frá- jer sikkaszt s aztán bevallja, azzal még nem tette jóvá. • • • Aznap este — karácsony este volt —a műítész, mint rendesen, a szobájában kifeszített kötélen táncolt, egyik kezében egy mészáros bárd- dal, a másik kezében egy lepkefogóval. Kecsesen egyensúlyozott mesterségének e két szerszámával; olykor egy gyors piruettet is csinált kezecskéjével csókokat hányva illetékes hely felé. Hirtelen megdermedt Szobájába egy ismeretlen, munkáskülsejű erős fiatal férfi lépett be, és szótlanul megállt a kiteszi tett kötél alatt. — Mit akar? — sipította rémülten a műítész. Az idegen még egyszer végigmérte. — Ki akarok lábalni belőled — mondta csendesen —, mert úgy látom, te vagy az én gyermekbetegségem! £ gy kis ollót vett ki a zsebéből átvágta a kötelet, majd szótlanul kifordult a szobából. A műítész, mint egy disznóhólyag, megállt a levegőben, aztán a huzat kivitte az ablakon, s a csillagos téli éjszakában elsodorta a Gellérthegy felé. — Ki hitte volna! — mondták a barátai fejcsóválva, amikor félelmében nagyokat durrogtatva, fekete talpakkal elszállt fölöttük. Bencze József: Vadgalamb Szép galamb, vadgalamb, jer az én házamba, gyászgyürűt nyakadról változtass aranyra. Szeretem a tollad bóbitás szép kontyát, kiköltesz a csöndből, ha kedvemet rontják. Bálint András: DAL szélkakas szélkakas réz a csőre lába vas elszaladna hogyha tudna tyúkocskákra ráugorna tollúkba is bele buna nyikorog csikorog az eső is rácsorog olyan dühös olyan mérges nincs már kedve az egészhez kukorékol nem beszél arrébb lódítja ■ «tél
