Somogyi Néplap, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-06 / 286. szám

Minden tahiban van ;abb wagy népesebb értelmiségi csoport, amely ilyen vagy olyan körülmények között, így vagy úgy végzi a szák­inál munkáját. De mit csinál azon túl? Falu, értelmiség, szabad idő Milyen módon él értelmi­ségi életet a szabad idejében, és főként: hogyan tölti be azt a specifikus társadalmi hiva­tást, amit jórészt a szakmai munkaidőn túl kell betölte­nie? Nem azokra az orvosokra gondolok például, akik pilla­natnyilag szakmai hivatásu­kat még falun gyakorolják, de ezt — a városra kerülés reményében — annyira át­meneti szükségmegoldásnak tartják, hogy minden hét vé­gét a városban töltik, s a ver lük egy faluban dolgozó más értelmiségieket jóformán nem Is ismerik. Ugyancsak tárgy­talan a kérdés annak a me­zőgazdásznak, agrármérnök­nek* pedagógusnak az eseté­ben, aki a városból jár ki na­ponta falusi munkahelyére, s minden este hazavonatozik, bus?ozík a városba a család­jához. Azokról kívánok szólni, akik meggyökeresedtek a faluban* s munkaidejüket és szabad idejüket ott töltik. Közülük is elsősorban a pe­dagógusok és az orvosok sza­bad idejéről. »Eléggé megterheltek va­gyunk — mondta egy Iskola- igazgató. — És legjobban azok, akik sokoldalúak.« »Mi, pedagógusok — mond­ta egy másik iskolaigazgató —, biztosítjuk a falusiak sza­bad idejének szórakozási-mű­velődési lehetőségeit. De a miénket nem mindig tudjuk biztosítani.« S való igaz, lusi pedagó­gusokra h^rul a legtöbb fel­adat Kívánatos, hogy elvég­zésükre a falu egész értelmi­ségét mozgósítsák, vagyis arányosan osszák el azokat. A pedagógusgárdán belül is! Tarthatatlan, hogy az isko­laigazgató, aki tanácstag, párttitkár és családapa, a színdarabokban is családapa- párttitkárokat játsszék, míg mások a súgó szerepét sem vállalják eL Az anyagi, tudati-erkölcsi változások eredményeként ma sokrétűbbek, bonyolultabbak a falusi értelmiség feladatai, s nem utolsósorban: igénye­sebbek! S az igényesebb feladatok­nak hovatovább csak úgy tud megfelelni az értemiségi, ha önmaga iránt is mind igé­nyesebb lehet. Ha mind töb­bet utazhat (külföldi orszá­gokba is), bejárhat a város­ba színházat, tárlatot nézni, hangversenyt hallgatni, olvas­hat könyvet, folyóiratot, ösz- szegyűjtheti és feldolgozhatja a helyi népi szokásokat, ha­gyományokat, elkészítheti a falu. monográfiáját, anélkül, hogy attól kellene félnie: valahányszor nekiül valamely közhasznú »hobbyjának«, be­állít valaki a járástól, a me­gyétől, a »legsürgősebb« és »legfontosabb«’ feladatokkal. Változtatni kell -«ä mai helyzeten. Azon, hogy egyfelől vannak csupa tevé­keny, az önként és köteles­ségből végzett tennivalókból ki nem látszó — s így az ön­képzésre fordítható szabad idővel nem rendelkező — pe­dagógusok. És vannak kollé­gáik, akik a szakmai mun­kán túl — bár bőven lenne idejük rá — megszűnnek ér­telmiségiek lenni. Közömbö­sek minden iránt, ami nem a vízben úszkál, ami nem a bo­korban moccan, vagy csak ott érzik magukat otthon, ahol ász vagy szesz van. Míg az egyik pedagógus nyári építőtáborba viszi a diákjait, addig a .másik az ivópultnál komázik velük, s még csak attól sem kell tar­tani, hogy amikor szájához emeli a pohár italt, benyit az ajtón valaki a járástól vagy a megyétől. Egészen másként vetődik fel a szabad idő kérdése az orvosok esetében. Ilyen véleményeket jegyez­tem tőlük a noteszomba: »A szakmai munka majd­nem minden időmet kime­ríti.« »Évi rendes * szabadsá­gomat csak akkor vehetem ki, ha van helyettesítőm a szabadság idejére.« »Annyi a felesleges papír­munka, hogy a gyógyításra, kezelésre szánt idő is arra menne rá, ha az ember nem lenne lelkiismeretes.« »Azt mondják, mennyire felvágós, / nagyképű és zárkó­zott vagyok, mert nem kere­sem az értelmiségiek társasá­gát. Hát igen! Nem járok kö­zéjük kanasztázni, ultizni, ve­delni a konvakot, és hallgat­ni a nosztalgikus nyavalygá- saikat. Inkább böngészem a szakirodalmat, tanulmányo­zom az új gyógymódokat...« Az a tapasztalatom, hogy az elvidélsiesedés veszélyét az orvosok érzik leginkább. S éppen ezért bennük a leg­erősebb a korszerű életforma igénye, a lakásberendezés ki­választásában éppúgy, mint az önképzés gyakorlatában. Távlati tervként a legtöbben a szakvizsgát emlegetik, s azt a vágyukat, hogy olyan gyógyintézetbe, kórházba ke­rüljenek, ahol »mást« és »többet« tehetnek a bete­gekért. Azt hihetné az ember, hogy nem a végleges meggyökere- sedésre akarnak berendez­kedni, s ennek ellenére még­is — lakás- és munkafeltételi igényeikben, szakmai munká­ban és önképzésben, művelő­désben és egyéni szenvedé­lyeikben egyaránt — mintha értelmiségi mivoltukban ők találták volna meg legjobban a helyüket falun. Mi ennek a magyarázata? Nyilvánvalóan sokat számí­tanak a szubjektív tényezők. Az, hogy tudatosabban él bennük az értelmiségi élet­stílus igénye, s azt a kevés szabad időt, ami a szakmai jellegű elfoglaltságon kívül marad, az orvosok inkább fordítják egyéni művelődésre, mint társadalmi tevékenység­re. S ez a szabad idő mégis­csak több annál, mint ameny- nyivel egy »csupafeladat« pe­dagógus rendelkezik szakmai és társadalmi, közéleti mun­káján kívüL A falusi orvosok helyzeté­ből, életformájából levonhat­juk a pedagógusokra is érvé­nyesíthető következtetést A feladatok megfelelőbb és arányosabb elosztásával ser­kentsük pedagógusainkat! S mindenekelőtt tegyük 'lehető­vé számukra a- mennél tar­talmasabb, sokoldalúbb értel­miségi életformát Amikor ma miségről be­szélünk, mindenekelőtt a pe­dagógusokról beszélünk. Nem­csak azért mert számszerűen ők képviselik ennek az ér­telmiségnek a zömét. Hanem főleg azért, mert a társadal­mi munka nagyobb terhét mindig ők hordják ma is a vállukon. Ha ma bonyolul­tabbak a tennivalók és na­gyobbak az igények, akkor ezzel nemcsak azt mondjuk, hogy mindez az ő odaadásu­kat, áldozatvállalásukat, mun­kájukat dicséri, hanem azt is, hogy a továbbiakban is első­sorban rájuk nehezedik a dolgok sűrűje. S e szerint kell lépést tar­taniuk szabad idejükben is az idővel. P&taky Dezső Bálint György:* A szavak felkelése Azt álmodtam, hogy a sza­vak felkeltek, és kivonultak, mint egykor Bóma elégedet­len népe, a Szent Hegyre. Előzőleg már jó ideje forron­gott az egész szótár, sistereg­ve és zizegve panaszolták el sérelmeiket a szavak, úgy­hogy majdnem felébredtem. Dühös szavalókórusban tömö­rültek, és ilyen szöveggel ver­ték fel a csendet: •— Gyalázat! Napról napra jobban bántalmaznak minket! Elcsépelnek, kiforgatnak ere­deti jelentésünkből. Egyre jobban kopunk, már egészen laposak vagyunk, és ha ezt tovább türjük, holnapra már nem lesz semmi értelmünk! — Jó, hogy engem említe­nek — kiáltott most közbe élesen az »értelem« szó. — Velem történik a legnagyobb igazságtalanság. Minden zágyva si^ijkó az-ajkára vesz; minduntalan használnak, méghozzá a legaljasabb cé­lokra. Higgyék el, uraim, hogy nekem mar régóta nincs semmi értelmem, és ez, lás­sák be, az én szakmámban végzetes! — Igaza van! — zúgta rá a szavalókórus. — Mások is ezt mondják. »Szellem« nevű kollegánk is panaszkodik: úgy helybenhagyták, hogy már nem is szellemnek érzi magát, hanem hazajáró kísér­tetnek, amiben senki sem hisz többé komolyan. A »sze­retni« ige zokogva fenyege- tődzik, hogy öngyilkos lesz, mert nem bírja már a ren­geteg visszaélést. Olyan gya­lázatos módon használják fél a legeyánúsabb érdékek szol­gálatában, hogy folyton éme­lyeg a szógyöke. Legtöbb igénket hasonló sérölmek érik: szégyenteljesen ragoz­zák őket. Ami pedig a főne­veket illeti, ezekét teherhor­dásra használják fel. Olyan fogalmakat kell cipelniük, amelyekhez semrni közük sincs. A jelzők őrjöngenek a felháborodástól, mert a pisz­kos munkában elvesztették a színüket, és most már mind­egyik egyformán szürke. Rossz írók, tudatlan kereske­delmi levelezők és gálád szó­nokok állati sorban tartanak bennünket. Hülyeségüket és gonoszságukat kell folyton szolgálnunk. Hát ezért élünk? Ezért viseljük legszebb kép­zőinket? Ezért fejlődtünk év­ezredeken át, kőbaltás, s?Ő!~ rös testű indulatszavakbél intelligens, tiszta, raagasr rendű kifejező eszközökké? — És ezért kellett minket elvonni? — hördültek fel fáj­dalmasan az elvont szavak Percről percre nőtt a zén- dülő szavak izgalma. Lázas agitátorok futkosták lapról lapra: a kötőszavak, melyeket a i égtöbb sérelem ért. Az »és« szenvedélyesen rázta öklét, és tőle teljesen szokatlan, drá­mai pátosszal iogadkpzcitt, hogy soha többé nem fog olyan fogalmakat összekötni, amelyek egyáltalában nem tartoznak össze. —r Nem leszek többé bűn­részese a világcsalásnak! -r süvöltötte, és szerény társa, a néma kötőjel, helyeslőén bó­lintott. —Én is abbahagyom a munkát! ordította magából kikelve a »de«. — Ezentúl ott fejezem ki az ellentétet, ahol nekem tetszik. Miért kell pél­dául azt mondanom: »Sze­gény, de becsületes« —- márt nem mondha­tom néha ezt: »Gazdag, de becsületes«? A feldúlt kötőszavak mellett a ra­gok szították leghevesebben a felkelést. Ezek, sajnos, csak dadogni tudnak, és így elég nehezen panaszolták el sérelmeiket. Az fájt nekik a legjobban, hogy tévesen alkáljnazzák őket,: például így: »A nép­nek«. — holott az igazság »A-néptől«. A ha­tározók is kivették részüket-a mozgalomból, szokott határőr zottságukkal. Egyre fenyege­tőbben zúgott a szavak belát­hatatlan tömege. Hullámzott, kavargóit ez a tömeg, de egy­re céltudatosabb ritmust, egyre egyenesebb irányt ka­pott a mozgása. Végül aztán feltartóztathatatlan menetben indultak el a felkelő szavak egy ismeretlen célpont felé. Percek alatt elnéptelendett a szótár: csak néhány magával tehetetlen agg maradt a he­lyén, mint például a »hehe zet«, a »sajátképpen« és a »mértékhiíélesítés« vagy egy- egy szerencsétlen torzszülött, mint mondjuk a »géperejű bérkocsi«. Az emberek kö­rében hamarosan észrevehe­tővé váltak a lázadás követ­kezményei. Tehetetlenül kap­kodtak és tátogtak, és nem tudtak rendesen hazudni, ha­landzsázni csalni és népsze* rű olvasmányokat szerkeszte­ni. Később már rabolni1 és gyilkolni is alig tudtak, mert fejlett, differenciált világunk­ban ez sem lehetséges szavak nélkül. így azután meglepően rövid idő alatt összeomlott az egész civilizáció. • A szavak pedig ismeretlen, új hazájukban boldogan és szabadon éltek, elfelejtették a sanyarúság és a gyalázat éveit, gazdag és mély értel­met teremtettek maguknak, saját lelkiismeretük szerint, és egészen újszerű, színes és dallamos ragokkal gyarapod­tak. Még ma is élnének, ha fel nem ébredtem volna. (1938) * Bálint György fiSOfi—1913) A két világháború közötti ma­gyar marxista kritika és publi­cisztika legkiemelkedőbb alakja* a Pesti Napló, majd a Népszava és az Űjság munkatársa volt. Életmű­ve elszánt és pontos bírálata a? embertelenség és barbárság korá­nak. Gábor Andor: a publicista m megemlékezések, me- £jl lyekkel az évfordulón Gábor Andornak adóz­tak a magyar írók és újság­írók, nem voltak sablonosak: jelezték, hogy ennek a nagy írónak jelentőségét tudatuk­ba vésték, és értékét hozzá­illőén megbecsülik, mint éle­tében tették. Azok a kötetek, melyek halála óta írásaiból egymás után megjelennek, felfedik Gábor igazi nagy ér­tékeit. Külön helyet érde­mel az a kötet, mely váloga­tott cikkeit gyűjtötte össze. Ezek a cikkek, a magyar új­ságírás legnagyszerűbbjei, jel­zik az írás hatásának és si­kerének igazi nyitját: nem elég a tehetség, ha nem fűti az írót a meggyőződés, tüze, a hit melege, a szenvedély lelkessége, amikből a lángoló pátosz születik. Gábor Andor sokszor leszögezte írói köte­lességét: »izgató szer«-nek hirdette magát a proletárok számára, hogy újult küzde­lemre serkentse őket... Gyű­lölet az ellenséggel szemben és szerető, harcra sár kallás az elvtársak felé: ez a vezér­motívuma Gábor cikkeinek, prózai írásainak is, melyek­ben »az izgató szer« még erő­sebb, az »éles penge« még szikrázóbb és ölésre készebb, mint a költeményekben. Gábor Andor, a költő és a cikkíró: egy és osztatlan. Harminc esztendő szaka­datlan újságírói munkájának gazdagságából készült válo­gatás & a kötet, mely fel­fedi Gábor Andor életét és. vele korának nevezetes sza­kaszait. A Tanácsköztársaság bukása után tobzódó fehér­terror Gábort emigrációba kényszeríti, és az író Bécsből indítja támadásait a Horthy- rendszer ellen. Amikor a fa­sizmus kezdi maga alá gyűr­ni Németországot, Gábor Hit­ler uralmának megdöbbentő galádságairól és a proletárok szenvedéseiről a Pravdának küldi irodalmi riportjait. Üj erőre kapva dolgozik később a Szovjetunióban, ahol a moszkvai Üj Hangban for­gatja éles pengéjét, és végül a . felszabadulás után most már itthonról perzseli szen­vedélye tüze a terjeszkedő Új fasizmus, az amerikai im­perializmus és a tőkés rend eszeveszettségeit. G ábor ezekben az írá­sokban műfajt teremt; formában, a megírás . kszínűségében, a fordulatok gazdagságában társtalanok e politikai írások- A gúny, a szálára egész arzenálja, az el­més szójátékok serege, ha derűt is csal az olvasó ar­cára, e pamfletekből • a gye- hennás magyar pokol mély­séges tragikuma lobban. Torz­képek? Nem, dantei látomá­sok ezek. Pucéron levetkőz­tetve áll az egész Horthy- társadalom, s nincs kegye­lem a i hitványoknak. Gábor Andor mesteri a té­mák megírásában, és éppen ilyen mesteri a témák meg­találásában és kiválasztásá­ban is. A rab világból a sza­bad világnak írt cikkei és az Üj- Hangban megjelent írásai a tőkés világ mindennapjai­ból veszik a jellemző minden­napi eseményeket, és ezekből igazi irodalmi értékű ripor­tok'születnek, melyek messze túlhaladják a riport sablon­jait, és ritka szépirodalmi al­kotások. Gyakran kis esemé­nyeket ragad ki Gábor a tő­kés világ egyszerű embereket sújtó, kegyetlen intézkedései­ből, máskor a falazó szociál­demokráciának, a német né­pet torkon ragadó fasizmus­nak embereket sújtó gyalá­zatosságait váddá kovácsolja a rendszer ellen. Egyik írása szebb, tökéletesebb, megha- tóbb és lázítóbb, mint a má­sik. A virtuóz, szatirikus hang, mely a magyarországi eseményekkel •• fogláíkozó írá­sainak döntő erejét adta, le- haíkul, de erősödik az együtt­érzés a leláhcolt proletárok­kal, akiknek húsát marcan­golja a tőke és a fasizmus. m felszabadult hazában äS újra változik Gábor * ® cikkeinek hangja: má­sok a feladatok. Itthon végre a nép építi azt az új világot, melyért az író ötven éven át harcolt. Gábor régi harcát most már továbbvitte az új világot fenyegető új ellenség, a nyugati imperializmus el­len. Amikor meghalt, alig vá­lasztotta el néhány nap hat­vankilencedik születésnapjá­tól... Cikkeit és egész írói művét meg kell becsüljük, mert harcos, nagy íróművé­sze annak a Magyarország­nak, mely a hozzá hasonló lelkesek és bátrak szenvedé­lyes segítségével teremtődött meg. Az irodalomnak és az újságírásnak nagy szerepe van egy nép társadalmi for­málásában. Generációja írói közül különben, mint Gábor Andor, senki más nem telje­sítette e?t a hivatását. Bölöni György " **T a szerző tanúimé ­* Részletek nyábóL SOMOGfI SEPiAP VasánsSáR* IS3&, december 6.

Next

/
Thumbnails
Contents