Somogyi Néplap, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
Somogyszll, 1970 december Voltunk néhányon iävakn bízók... Tizenkettőn határoztuk el, éppen huszonegy esztendeje, hogy a közös gazdálkodás útját választjuk. Elsőnek írtam alá a belépési nyilatkozatot. Regényt lehetne írni arról, mi is történt a csaknem negyedszázad alatt... Kezdetleges fölszereléssel, s mindössze hat pár lóval kezdtük a munkát. Társaimmal: Őszi Mihállyal, Huszár Józseffel, őszi Józseffel. — most főkönyvelő —, idősb Szilágyi Mihállyal, a feleségével és a többiekkel emberfeletti munkát végeztünk, hogy lerakjuk a jövő alapjait... — S nemcsak ez a munka jelentett gondot. Meg kellett küzdeni azzal az előítélettel is, amivel az emberek a szövetkezetét fogadták. Naponta kritikus szemek figyelték, bírálták munkánkat, erőfeszítéseinket Bizony, volt olyan esztendő, hogy a megtermett gabonából még vetőmag sem maradt Így kellett dolgozni, küzdeni... Kevesen voltunk, néhány családot jelentett ez csak a faluban, de valameny- nyien bíztunk a jövőben ... — A kenyérnek valót mi is ide hordtuk őrletni a falu kis hengermalmába. Jól emlékszem: sár volt, dagasztani lehetett az utat, alig bírták a lovak még a csekélyke terhet is. Egy idős nénike ballagott hazafelé, zsákkal a vállán, s megkérte a fogatosunkat: engedje a kocsire felülni. Csak akkor kérdezte meg, amikor már kényelmesen helyet foglalt, hogy a szekér kinek is a tulajdona. Meghallva, hogy a termelőszövetkezeté, ugrott le, éppen a legnagyobb sárba, nehogy megszólják őt a faluban, amiért odáig süllyedt, hogy a tsz kocsijára üljön«, elfogadjon tőlünk ilyen csekély szívességet... — Ilyen körülmények között kellett a szövetkezetét megszilárdítanunk, meg aztán az embereket is meggyőzni, hogy számukra is csak a közös út jelentheti egyedül a biztos jövőt. S mikor sikerült, akkor jöttek megint a nehéz esztendők. Annyian maradtunk csak a Kossuth Tsz-ben amennyien kezdtük: tizenketten. Ekkor adtuk szövetkezetünknek a Petőfi nevet, s folytattuk tovább, hogy munkánkkal bizonyítsuk: nekünk volt igazunk... Alakulástól néhány nappal ezelőtti nyugalomba vonulásig volt a termelőszövetkezet párttitkára Tóth József. S emellett dolgozott gyalogmunkásként, kanászként, brigádvezetőként, ott, ahol éppen a legnagyobb szükség volt munkájára, tapasztalatára, példamutatására. — Csak azt tettem, ami kötelességem volt. Nem alkottam semmi különlegeset, igyekeztem lelkiismeretesen dolgozni — hárítja el szerényen az elismerést. Ez a közösségért való munka, áldozatvállalás nem 1949- ben kezdődött. Hanem akkor, amikor mint a Nemzeti Parasztpárt tagja elsőnek követelte a földosztást. S, hogy eredményesebben tudjon a jövőért küzdeni, belépett 1917 első napján a kommunisták soraiba, helyesnek tartva a párt célkitűzéseit. A kis irodából, ahol beszélgetünk, kilátni a szövetkezet gépműhelyének udvarára. Kombájnok és zetorok, korszerű erő- és munkagépek jelzik a szövetkezet gazdagságát. De jelzi az is, hogy havonta 2 500-3000 forintnyi Jövedelmet visznek haza a rendszeresen dolgozók. Amíg a tsz-irodáig eljutottunk, tucatnyi gépkocsival, motorral találkoztunk, s igen kevés az olyan ház, amelyiknek tetején ne lenne televízióantenna. A községi tanács végrehajtó bizottsága nemrég tárgyalta a posta és a takarékszövetkezet munkáját. A 379 család nyolcmillió forint betétje, no meg a sok új ház, a modern vaskerítés, arról vallanak: jól élnek a somogysziliek, s ennek jelentős alapját a termelőszövetkezet biztosítja számukra. Voltait néhányan, jövőben bízók, akik küzdöttek, harcoltak ezért a jövőért. S ahogy ma a somogyszili Petőfi Tsz- ben elégedettek az emberek, szívesen dolgoznak jelenükért, jövőjükért, abban nagy érdeme van Tóth Józsefnek is. Januárban lesz hatvanki - lenc éves. Hosszú, küzdelmes életút áll mögötte. Tizenkét éves volt, amikor csikósként elkezdte a munkát a nágocs* uradalomban. Ma sem tud pihenni. A kódéi szőlőhegyben lévő otthonából naponta belátogat a termelőszövetkezet irodájába, ahol szívesen látják, kikérik a véleményét. Ma is tagja a tsz pártvezetőségének, a tanács végrehajtó. bizottságának. Utódait Danes Sándor elnököt, Nyári László párttit- kárt, akiket ő nevelt kommunistává, szüntelenül arra figyelmezteti, hogy az eredmények, a sikerek láttán ne bízzák el magukat. Tevékenységét munkás-paraszt hatalomért emlékéremmel és a Felszabadulási jubileumi emlékéremmel jutalmazták. Büszke e kitüntetésekre, de a legjobban arra. bármerre megy a faluban, mindenütt tisztelettel, szeretettel köszöntik. Mint az olyan embert, aki sokat fáradozott valamennyiükért, jövőjükért. Szalai László •• Otezerszer merít a kőműves A kövesutat akkor húzták idáig, amikor megjelentek a fehérköp>enyes emberek a hideg fényű ablakok mögött. Az elektroncső-gyár munkásai már ezen jöttek a legelső műszakra. Azt út arra vezet, ahol termelnek a gépek. Malter fehérítette ruhában az építők onnan jönnek, ahova még nem vezet út a gyáron belül. — Két csarnokban már megy, a munka, a harmadik talán az év végére elkészül — mondja valaki, s ebben a néhány szóban több mint két év munkáját sűríti össze. A gyár 120 millió forintba kerül. Ennek több mint felét az építkezés adja. — Szerintem egy ilyen csarnoképület sokkal bonyolultabb, mint egy gép. Bent az építésvezető irodájában. az egyik kőművesbrigád vezetője, Horváth Lajos mondta ezt. Később még hozzátette: — Legalább olyan nehéz megcsinálni, mint egy gépet. A szekrény, amelynek támaszkodik, tervrajzokkal van tele. Emeleteket, betonvázakat és sok-sok számot rejtenek a rajzok. Beszélgetünk. Az egyik íróasztal valóságos télikert. Dús vegetáció néz a hideg épületekre. Sokszor elmondták: kemény szakma a kőműveseké. A gyárépítők azt teszik hozzá ehhez: télen olyan, mint a fagy. — Rajtam akkor van ünnepi ruha, ha orvoshoz megyek. Hétközben itt szombat délután, vasárnap másutt van munka. Kevés a kőműves, és sok a munka. Bólogatunk. — A mi szakmánkban nincs könnyű munka — mondja a másik brigádvezető, Steller István. — Ha az ember vakol, naponta legalább ötezerszer lehajol. Ha simít, a karja egész nap merev... És a mi területünk mindig a grund. Amikor elkészül az épület, akkor már szép, de a kőművesek az átadáskor már újabb grundon vannak. Először mindig az jut az eszembe, ha egy épületre ránézek: hű de sokat PÁLAMUL »Látod, nehéz egyedül: kulcsoljuk össze az ujjainkat lányom, jó némasággal épül fölöttünk fénnyel az eg...« HÉTKÖZNAPOK. Mindig egyformák. Mindig ugyanaz. Négy órakor csörög az óra. Kint sötét van, vacogva didereg a csönd. Valahol messze kutya ugat. Sietve öltözködik. Mindig siet, maga sem veszi észre. Rendet rak. így szokta meg. Mindig rend legyen körülötte. Kinn még mindig sötét van, és a hidegben vacogva didereg a csönd. A fagyos földön megdermedt, halott levelek, meg-megcsúszik gumicsizmája rajtuk. (Hétköznap nem történik soha semmi. Mindennap ötkor kezdek a borjúnevelőben dolgozni.) Törékeny alkat. Mikor mosolyog, hótiszta homlokán elsimulnak a ráncok, s valami megfoghatatlan béke, derű sugárzik az arcáról. Csak a szeme nem mosolyog. Valahol, valamikor — talán nem is hirtelen, hanem fokozatosan — a szeméből ellopták a mosolyt. (Régebben sokszor kérdeztem magamtól, vajon miért büntet engem így a sors? Mostoha kézen nevelkedtem, aztán rosszul sikerült a házasságom. Hét éve elváltam. Azóta egyedül élek. De így mégis jó. Megtaláltam a nyugalmamat.) A nevelőben sietve végzi a dolgát. Nemegyszer fut: csak nehogy lemaradjon a társaitól. Valahogy úgy érzi — maga sem tudja miért —, neki nap mint nap bizonyítania kell. Hogy akar, hogy tud dolgozni: hogy érdemes a megbecsülésre, a szeretetre. Bizonyítani: hálás azért, nogy ide helyezték, mert itt többet lehet keresni, mint a magtárban. Pedig hát erre már rég nincs szükség, róla már rég (Radnóti) tudják, hogy milyen asszony. Szeretik és ő is szereti az embereket. (Jók hozzám az emberek. Es nagyon jó a vezetőség. Nem tudom, talán átérzik a sorsomat. Olyat kérni nem tudtam, amit ne teljesítettek volna, szinte maguk keresik, hogyan segíthetnek rajtam. Becsülnek. A munkám után nagyon becsülnek. Csak minden tag olyan megelégedett legyen, mint én...) Az »egyes« asszonynak nehéz. Két-három napra főz, délben egyedül ül az asztalhoz. Fát vág, jószágot nevel. Kertet ás, leszüreteli a ház előtti lugast. És az este korán beköszönt. Hét óra, mire hazaér a nevelőből. Otthon nem fogadja senki. Nem kérdi senki: mi újság, hogy van, mi történt... A falak némák, a csönd matat. Móriczot olvas. Vagy tévét néz. És korán fekszik. Mert korán kell kelni holnap. Hétköznap. Mindig ugyanaz. Nen történik semmi. ÜNNEPNAPOK. Az ő életében nem a naptár mutatja az ünnepet. Az ő piros betűs napjai máskor köszöntének be. Akkor, mikor sudár-szép lánya kinyitja a kis rácsos kaput. Erre az ünnepre már napokkal előbb készül. Valami izgatott boldog öröm szorongatja a torkát. Baromfit vág, süt, főz. (— Palacsintát, rétest sütök. Mindent, amiről tudom, hogy szereti.) És beszélnek, beszélnek. Hetek, hónapok benn rekedt mondatai, gondolatai, kövek közül feltörő forrásként buzognak. Pedig hát gyakoriak a levelek is. És tulajdonképpen ünnepnek számít az is. Hiszen a szépen írt betűkön keresztül maga mellett érzi a lányát. (Mit adjak? Mit csomagoljak? Mire van szükséged? Jól vagy? Vigyázz magadra, Marikám! Csak tanulj! Legyél szorgalmas! Szeretnek a betegek? Jól van. Szeresd őket!) A csomagok valahogy mindig nagyra sikerülnek. Hiába határozza el: no, most tényleg csak kevés »hazait« küldök, —• mire elkészül, alig tudja elvinni a postára. A levelek . hetente jönnek, mennek, és gyakoriak a csomagok. Két piros betűs karácsony is elmúlt, hogy egyedül volt. A lánya tavaly egy fényképet küldött maga helyett. Feldíszített karácsonyfa alatt egyedül ül. (Anyukám! Végigsírtam az estét. Miért kell nekünk külön lenni?!) Hiszen megpróbálta, de nem megy. Volt tizenhét nap szabadsága, leutazott Pécsre. Együtt voltak, boldogok voltak, — mégis három nap múlva hazajött A helytől, a háztól, a környezettől, az emberektől nem tud elszakadni. (Egyedül vagyok, de itt megtaláltam a nyugalmamat. ..) Az ünnepnapok mindig hamar elszaladnak. Sokáig áll, és nézi a távolodó autóbuszt. Az első órák különösen nehezek. A falak némábbak, a csend rettenetesebb, az üresség üresebb. Valami megmagyarázhatatlan erő a kapuhoz viszi. Nézi, nézi az utcát — hiába. Nem jön senki... Aztán lehajtott fejjel visz* szatér. És ismét következnek a hétköznapok. Az asszony neve Nagy Vendelné Varga Margit. Negyvennyolc éves, Böhönyén az Illés utca 69. szám alatt lakik. »Föléd kívánkozik a szél, s gyertyásan csak a jegenye áll... szitálva leng a szomorúság; imádkozz lányom most zengő imákkal értem/« (Radnóti) V3r5s Márta dolgoztak rajta: aztán nézegetem tovább és egyre többet gondolok arra, hogy szép, és ezt mi csináltuk. — Mi adja a legtöbb gondot? — kérdem. — A fene tudja ... mindig az, ami nincs... A leggyakrabban az anyag. Ebből adódik aztán, hogy kapkodni leéli. — Most, hogy árvíz volt — mondja Peternai Ferenc művezető — patikamérlegen mérték az anyagot... Az idén különösen, nehéz volt építeni. De azért csak elkészül a harmadik csarnok is... Ez a hosszú ősz jól jött. — Nemcsak az anyag kevés, hanem az ember is — teszi hozzá Borsi Dénes, a másik művezető. — Van olyan ember, aki belép, aztán meg kilép; tulajdonképpen semmit sem csinál, csak megnézi az építkezést. Nemcsak a segédmunkások között, hanem a kőművesek között is van ilyen ... Azt mondják másutt többet ígértek. Mit lehet tenni? ... Itt hajtani kell, s aki nincs hozzászokva az itteni munkaintenzitáshoz, az előbb- utóbb veszi a kalapját. — Sok ember megfordult már a mi brigádunkban — mondja Horváth Lajos. — De vannak tíz-tizenöt éves munkások is. — Tehát megtalálják a számításukat — mondom. — Ügy vagyunk, mint a parasztember a szőlőjével: hátha jövőre jobb lesz ... — Csak ezért? — Meg a szakmáért... Nézze: nem mindegy, hogy mit csinál az ember. Mi hozzászoktunk a nagy tömegű munkához. Én beleőszülnék, hogy ide tenni egy ajtót, meg oda, s ebből állna ki a munkám... Az nem kőművesmunka. Ennél több pénzért sem csinálnám ... Itt a vállalatnál mindig új dolgok jönnek elő, s van látszatja az ember munkájának ... És ezért érdemes hajtani is. Mert nagy a hajtás. A brigádokban sokszor bizony farkastörvény uralkodik: a norma percekben van megállapítva, s aki azt nem bírja, az előbb-utóbb úgyis elmegy. És ez a rossz, higgye el. A fiatal munkás bírja a hajtást, és jól keres. A középkorú is. De ahogy idősödik az ember, egyre nehezebben megy, mindig jobban elfárad, és csökken a keresete. Aztán elérkezik a nyugdíj, s az előző öt évi fizetésének átlaga alapján számolják ki: abból a pénzből, amelyik már nem olyan magas és nyugdíjban többet számít száz forint, mint most. — Ezért mennek gyakran régi munkások is? — Ezért is. Kercza Imre Két aranydiploma története E gy kis időre egyedül maradtam. Körülnéztem. A szoba nagyon egyszerű, ízléssel berendezett Friss, takarítás utáni illata volt a bútoroknak. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy két fiatal tér majd vissza a szobába. Az egész lakás fiatalos frissességgel teli. Irigység- féle csodálat bújkált bennem. Csodálat az öt évtizedes szakadatlan munkálkodásért és irigység az egészségben megért 76 esztendőért. Számolgatni kezdtem: 1920-ban kapták meg a diplomát. Ma 1970-et írunk. Micsoda nehéz napok nyomait őrzi testén a történelem! Fillérekből végezték ők is az egyetemet, évfolyamtársakként: a szarvasi fiú és az erdélyi lány. Aztán elfogytak a fillérek is. Lengyelországban állást hirdettek egy hadikórházban. Szigorlóknak is. Kockázat, nélkülözés. Tífuszban, maláriában, himlőben szenvedő katonák s a lelki tehertétel: egynek sem menthették meg az életét. A diplomához szükséges pénzzel az út: irány haza. 1920-ban Budapesten doktorrá avatták Bállá Pált és Papp Annát. A professzoruk karriert kínált a tehetséges fiataloknak, ók a mindennapok harcát választották: 1921-ben megpályázták a kadarkúti körorvosi állást. Egy év híján öt évtizedet töltöttek Somogybán. Bejöttek. Feketét hoztak. — Ezt is iszunk, fiam, de a lényeg a mozgás, a tevés-ve- vés. Minden napnak legyen valamilyen színe. Az egyik nyáron kertészkedni tanultam, a másikon zongorát hangolni. Ismerem a házépítés csínját- bínját, évekig játszotam egy kamarazenekarban mint csel- lós. Tizenöt évig vezettem egy kórust. Mint a szálfa olyan egyenesen ül. Az asztalon egyre sokasodnak a papírok: emlékek, dokumentumok. Hogy jutott mindenre ideje? Amikor kezdte, nem volt még se telefon, se mentő, se jó út. Csak a sok község és a puszta. A temérdek gyaloglás a cudar homokdűlőkön. Meg a betegségek, amelyek ellen nem volt gyógyszer. Egy combtörés komoly próbára tette például egy orvos ' ípességeit. Hogyan vállalkozott hát annyi mindenre? Az emberek, az ismerősök azt mondták, majdnem minden körorvosra ragad valamilyen jelző. Balláékra: »áldott jó emberek«, »az orvostudomány közkatonái«, »nem gyűjtik ők a pénzt; tán nem is élnének, ha nem orvosok lennének.« 1944-ben Hedrehelyre telepítették ki a falut, ók az egész rendelőt gyógyszerestől átszállították oda. Féltették az embereket a járványtól. Aztán térültek-fordultak, és egy kocsmát — lelkes emberek segítségével — szülészetté alakították át. A ház végébe meg egy fertőtlenített fürdőt. A legnehezebb napokban sem bújtak el, nem tudtak »nyugton« maradni. Életük értelme a gyógyítás, és az lett a falu is. — Ötven esztendő alatt 35 hónap szabadság járt volna. Ötöt vettem ki. Egye fene, ott, ahol van! Ha legalább a népművelésről le tudtunk volna mondani. Örökké büszke leszek rá: megrendeztem a Fáklyaláng című drámát. Tanácselnök, földműves, vasutas, kőműves, gyógyszerész. Együtt szerepeltünk. Még most is melegség fut át rajtam, ha rá gondolok. Népművelés? Egyebek között tudományos igénnyel Kadarkút történetét is földolgozta. Szinte hihetetlen: feleségével együtt a szakmai továbbképzésről sem maradtak le soha. 1960-ban — 66 évesen — megszerezte a fogszakorvosi képesítést. Iskolafogászatot szervezett. Eredményeikről nem lehet egyes számban beszélni, hiszen egyszerre léptek állandóan. A felesége, aki mindenben, a legválságosabb időkben is élettársa volt, egy arasszal sem maradt le férjétől. Nem jelentett visszahúzó erőt. MNDSZ, hazafias népfront... — a közélet számtalan területén bízták meg munkával. Bölcsődét alapított. Gondja volt a község asszonyainak ezernyi problémájára. Egy asszony. Neki sincs különösebb kitüntetése. A munkát érzi annak. Fiát orvosnak nevelte, lánya főorvos, unokáját nemsokára avatják doktorrá. I» létüknek csak egy töre- dékét vetettem papírra. Egy gazdag életútból csak a szakaszokat. 1920-ban diploma, 1970-ben gyémántdiploma. 1969-ben aranylakodalom s 1071-ben lesz ötven éve, hogy Kadar- kútra érkeztek. S ami a négy adatot összetartja: a munka, az emberek szeretete. Bán Zsuzsa SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1*7«. december 35. *
