Somogyi Néplap, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
A A ive! nyolcórás út állt Wujf1 előttem, most még M yg I kíváncsibban vártam, mint máskor, miféle emberekkel telik meg a fülke. Egyelőre csak egy öregúr kuporgott a pádon, mélyen az újság lapjaiba temetkezve. Utána három katonatiszt szállt fel. Rövidesen egy fiatalember érkezett, de nem közvetlenül mellettem, hanem egy hellyel odább ült le. Talán azért, mert ugyanarra gondolt, amire én, hogy hátha valami csinos hölgy kerül melléje. Egy kis idő múlva valóban egy lány ült le közénk, csak éppen nem csinos. Sőt, kimondottan csúnya volt, amolyan antiszex. A fiatalember vette is a táskáját, és elment. Távozása okában aligha kételkedhettem. Helyét egy pap foglalta el. A csúnya nő érkezése nem hozta tűzbe útitársaimat S természetesen engem sem. Eszembe jutott a mondás, mely szerint, aki fiatal, az szép is, de útitársnőmön a szépnek még a nyomait sem találtam. Nem, nyomorék nem volt, csúnyasága mégis szinte feltűnő volt Felnézett a polcra, majd hatalmas táskáját villámgyors mozdulattal a pad alá dugta. így nem segíthettem neki. Valahogy mégis arra gondoltam, vajon akkor is elkéstem volna-e a segítséggel, ha egy bájos teremtés ülne mellettem. Ez a gondolat kissé megzavart. Ezért szinte megörültem, amikor nemsokára ismét előhúzta a táskát hogy valamit kivegyen belőle. Egy könyvet kotort elő. — Ha megengedi, felteszem a táskáját a polcra — ajánlottam fel szolgálatomat. — Köszönöm! — válaszolta nagyon meglepetten. — Köszönöm — mondta még egyszer, miután leültem, és ér- tetlen pillantást vetett rám, mintha valamiért gyanúsnak találna. Aztán kinyitotta a láthatóan vadonatúj könyvet, és szinte falta az oldalakat Nem értem miért, de tudni szerettem volna, mit olvas. Olykor-olykor oda is pillantottam, de semmit sem tudtam megállapítani. J> kíváncsiság pedig egyre jobban erőt vett rajtam. — Bizonyára valami szerelmes téma lehet, ha ennyire érdekli — jegyeztem meg. Megsértődött: — Nem érdekel a szerelem! — mondta olyan hangon, mintha ki akarná kérni magának ezt a feltételezést. — Bocsánat! — dadogtam. — Igazán nem tudom, miért haragszik, hiszen a szerelem érdekes téma. — Lehetséges — mondta még mindig sértődötten. Majd egy kis szünet után hozzátette: — De engem nem érdekel. — Ilyen emberrel még nem találkoztam — mondtam nevetve, hogy valahogy feloldjam a hirtelen támadt feszültséget. De kijelentésemmel épp az ellenkező hatást értem. el. — Lehetséges, hogy ilyen emberrel még nem találkozott — mondta most már végleg megbántva. — Pedig ilyenek is vannak. Nagyon, de nagyon megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam, de most már folytatnom kellett: — Milyenek? — kérdeztem, bár jól tudtam, mire gondol. — Ilyenek, mint én: csúnyák — mondta. Kurta, de nagyon határozott kijelentés volt. Zavaromban felnevettem. Éreztem, mennyire esetlenül hat a nevetésem. az álszenteskedést Nem tudtam tovább hazudni. Kimentem a folyosóra, hogy elszívjak egy cigarettát. Kettő lett belőle. Sokáig álltam a keskeny folyosón, mintha nem lenne bátorságom visszamenni a helyemre. Ugyanakkor azért drukkoltam, hogy szomszédnőm egész Kassáig utazzon. Nem, nem tetszett meg. Éppen olyan rútnak tűnt, mint FÜLÖP IMRE:* ANTISZEX — Igaza van — szólt, mintha megsajnálta volna esetlenségemet —, a rútság tulajdonképpen nevetséges. A hangja ezúttal is mentes volt minden érzelgősségtől. — De kérem, miket beszél? — kezdtem el ismét dadogni. — Aki fiatal, az szép is — igyekeztem magam kivágni, de még jobban elpirultam, mert eszembe jutott, hogy az imént mit gondoltam erről. — A fiatalok nem mind szépek — szögezte le útitársnőm. Akadnak köztük rútak is. Igaz, elég elvétve. Ráadásul én már nem is vagyok fiatal: huszonnyolc múltam. Vagyis vénlány vagyok. — Szerintem a huszonnyolc éves nő még igazán nem vénlány — igyekeztem ismét megnyugtatni. — Lehet, hogy igaza van — hagyta rám, de nyomban hozzátette: — Ez az én esetemben úgysem lényeges. Ha nem vagyok vénlány ma, az leszek két-három év múlva. Megkíséreltem tréfára fordítani a szót. — Maga tehát nem akar férjhez menni... — Nem! — vágott a szavamba. — És miért nem, ha szabad kérdeznem? — — Pontosan azért, amire ön gondol: hiába is akarnék férjhez menni, úgysem kéllenék senkinek. Ismét az arcomba szökött a vér, mert eltalálta gondolatomat — Magával nagyon nehéz boldogulni — védekeztem. — Túlságosan egyoldalúan ítél meg mindent. — Nem egyoldalúan, hanem tárgyilagosan. Nem bírom az alakoskodást. Még akkor sem, ha szánalomból teszik — mondta, és mereven rám meresztette apró, seszí- nű szemét. Most már úgy éreztem, hogy igazán semmit sem tudok mondani. Egyszerűen elfogytak az érveim. Azaz: ebben a pillanatban beláttam, hogy eddig sem voltak érveim. Minden ellenvetésem rosszul megjátszott alakoskodás volt. Nem tudtam tovább folytatni • az első percben, mégis érdekesnek találtam, akár egy regényt. Mint egy tragédiát. — Igaza van, bocsásson meg: valóban alakoskodtam! — szóltam lesütött szemmel, miután bementem. Az ő hangja most is ugyanolyan közömbös volt, mint eddig. Csak ennyit mondott: — Tudtam. M ztán hallgattunk. Pe- #1 dig most már nem zavart bennünket sem a képmutatásom, sem az ö sértődöttsége. A csendet végül én törtem meg: — Igazán nem volt még sohasem szerelmes? — kérdeztem, magam sem tudom miért Válasza újabb meglepetést jelentett számomra: — De voltam — mondta kissé eltűnődve —•, és két évig tartott ez a szerelem. — Ha valaki valakivel két évig jár, az bizony már szerelem — szegeztem le, s kíváncsian vártam a folytatást. Most már egész biztosra vehettem, hogy semmit sem titkol el előttem. A folytatás azonban ismét meglepetést hozott: — Mi nem jártunk egymással két évi*,>— v,mondta,- fs olyan pillantást/ vetett rám, mintha maga is csodálkozna rajta. — Egyetlen egyszer találkoztunk csupán. Most már semmit sem értettem. A történet azonban annál jobban érdekelt. ■— »-A szépség nem érdekel-« jeligével olvastam házassági hirdetést az egyik újságban. Nem vettem komolyra, de azért válaszoltam rá. Megírtam, hogy nagyon csúnya vagyok. Igen, tetszett neki a levelem. A következő, azaz a következők szintén. Es nekem is tetszettek az ő levelei. Mindenféléről írtunk egymásnak. Mindketten hittük, hogy levél útján is megszerethetik egymást az emberek. Sőt, meg is szerettük egymást. Ügy éreztük, minden levéllel közelebb kerülünk egymáshoz. Fényképet elvből nem kér-, tünk soha egymástól, hiszen mindketten azt vallottuk, hogy az ember igazi énjét nem a külseje határozza meg. A külső az csak látszat, és sajnos, gyakran megtévesztéshez vezet. Ezért egyáltalán nem lényeges — mondta, majd keserűen felnevetett: — Ez persze tévedés. Merő tévedés: a külső a minden! Erről mi ketten is meggyőződtünk, amikor két év utón eljött hozzám. Csak egyszer találkoztunk. Többé nem érdekelte »-nemes emberi mivoltom«, és egyéb frázisok, melyekben addig valóban hitt. És egész biztosan többé nem is adott fel hasonló jeligéjű hirdetést. Nem, nem haragszom rá, hiszen nem tehet róla, hogy így van. Hallgattam. Mit is szólhattam volna? — Aki rút, annak nincs joga a szerelemhez — szögezte le minden ellenvetést elutasító hangon, s egyben bölcs beletörődéssel. Ebben a percben inkább megerősíteni szerettem volna állítását, mintsem tovább vitatkozni vele. Sajnos, csak ilyen esetlen gondolat jutott eszembe: — Nem igazságos, hogy nem minden nő egyformán szép — mondtam. — Talán az lenne jó, ha a legszebbek megosztanák szépségüket a kevésbé szépekkel, hiszen ők még akkor is csinosak maradnának. — Ez nevetséges! — legyintett. — Tudom, hogy lehetetlenség — dadogtam. — Nem azért, hanem, mert a szépek nem egyeznének bele! — Maga beleegyezne, ha szép lenne? Vállat vont. — Ezen még sohasem gondolkoztam. Sohasem éltem bele magam a szépek helyzetébe. Azt hiszem, a szépek sem gondolkodnak soha azon, mi-lenne velük, ha rútak lennének. Pedig az megtörténhet, hogy valaki hirtelen elveszíti a szépségét. Nálunk egy csinos lány leforrázta az arcát Nem tudtá elviselni a szerencsétlenséget : belezavarodott. Biztosan azért, mert előtte mindenki figyelmes és elnéző volt vele szemben, utána meg senki sem vette őt észre. Aki csinos, azt mindenki kedveli, annak mindenki1 segíteni akar. Annak minden könnyen megy. Azt nem helyezik át más munkakörbe csak azért, mert nem szép. E lhallgatott. Talán azért, mert egyszeriben maga sem értette, miért is tárulkozik ki problémáival egy idegen ember előtt. Talán attól tartott, hogy untat már ez a téma. Ez a szürke téma. Az élete. Vagy talán azért, mert a vonat már lassított, és készülődni kezdtünk a leszállásra. Elvarázsolt Hennáié • Csehszlovákiai magyar lró. Már csak nem is szenzáció. Pedig összehordták, kiállítót-. ták itt, a 35. velencei bienná- lén a modern világ modernnek tartott (majdhogy azt nem írtam: képzőművészetnek hitt) alkotásait. S vasárnap délután már alig lézeng egy-két látogató. Velence árkádjain, hídjain piros feliratok invitálnak a biennáléra. És amokor a Canale Granden, túl a Szent Márk téren, a doge-palotán, kiszállok a vaporettóból, a szépen gondozott park bejáratánál ott fújja a szél a részt vevő országok zászlait (köztük a magyar trikolort). Több mint fél évszázada (1895 óta) rendeznek Velencében kétévenként képzőmíj- vészeti szemléket. Olykor viharos »-felhajtással-« — még a hatvanas évek elején is a kiállított művek mellett vagy ellen irányuló tüntetésekkel —, botrányokkal. De mostanában — olvasom, mondják — alig akad nézője a bienná- lénak. És minél hangosabbak, minél rendhagyóbbak a laboratóriumi, technikai módszerekkel előállított műalkotások, annál kevésbé izgatott a közönség, annál kevésbé érdeklődő. Amit Szabó György az 1962-es biennálé »-átlagfestményéről-« írt, aktuális az ideire is. Hogy »a képnek eleve nem szabad hasonlítania a látott világra, de még a geometriában vagy másutt alkalmazott absztrakciókra sem«. Csakhogy az action-painting, a gesztusfestészet, a tasizmus, az informale irányzataihoz még egy csomó art (a pop, az op), az absztrakton túli művek és mindenféle gépművészet csatlakozik, művi úton előállított tárgyak, amelyek a természetben akár az emberi tevékenységtől függetlenül is létezhetnek. Értékelés, teljesség helyett néhány villanásnyi emlék, színfolt a biennáléról. Ili előzmények ismeretében, s a hasonló rendeltetésű nyugati kiállítások után nem érhet nagy meglepetés. A kiállított tárgyak inkább hasonlítanak építészeti alkotó elemekre, a nyersanyag természetes játékára, a hegesztőpisztoly, az olvadás, a lyukasztás mesterkéletlen mesterkéltségében született tárgyakra. minthogy legkevésbé is műalkotásnak lehetne nevezni. A spanyol pavilon nyitja a sort. Mértéktartó absztrakciók, szürrealistának ható táblák. A belga op-art rácsai, reliefszerű, falra akasztott képződményei után lépek az olasz kiállítási csarnokba. Műhelynek berendezett termek. Műanyag és fémszobrok. Gépművészet. Pillanatok alatt új alkotásokat produkál az elektromos árammal működBERTÓK LÁSZLÓ: Kezet fogunk ÁTKELÉS A FOLYÓN Honnan ez a tehetetlenség, ez a kötőfékké fonódó örökös körbejárás homokvárak körül, bronzérmek, -serlegek körül a nyomtató ló csillaga nélkül? Lám, a növényi tisztaság kihallotta a végtelenből az irányt, a pillanatot, amikor a Nap átkelt az Egyenlítőn; mandulafa, barackfa, aranyeső kibontotta a lobogót. Pécsett, az Árnyas utcán nincs ház, csak friss-zöld vadg esztenyefák. Beépítetlen házhelyek mögött tűnt el az ifjúság. Kőkupacok, meszesgödrök körül sétál, aki lehettem volna. Elér, kezet fogunk. M. B, Gade szovjet művész szobi*. tetett toll és ceruza. A »művész-« ki- és bekapcsolja az áramot. Most piros, majd zöld ceruzát indít be. Lépcső vezet föl-le. Bizonyára eltévedtem. Koromsötét terembe jutottam. Indulnék visszafelé, amikor a teremőr kézen fog, és átvezet A sarokban megállunk. Itt a műtárgy — mutat egy pislákoló fényforrásra. Mintha a városligeti elvarázsolt kastélyba tévedtem volna. Keskeny folyosón fehér madzagok lógnak a mennyezetről. Természetesen ezek is kiállítási tárgyak. Forgó, éneklő fémkarikák. Várom, mikor érek a görbe tükörhöz, és a mozgó lépcsőhöz. Nem sokáig; megindul velem a padló, fények gyulladnak fel, aztán teljesen sötét lesz. Phű, csakhogy kiértem a szabad levegőre! A csehszlovákok piros és fehér műanyag »szobrai« deformált kezeket, torz, ortopéd lábakat utánoznak. A japán pavilonban lefelé indulok. Vízcsobogás, japán kertet sejtető lejárat. De ott aztán nincs semmi. Fentről nevetnek — beugratás volt a lefelé vezető lépcső — és a terem közepén nyíló kör alakú lelátóról figyelnek. Aztán helyet cserélünk. Most én figyelek, és nevetek másokon. Ja, a kiállítás! Óriási fehér táblákon matematikai műveletek. Szorzások, összeadások, gyök-, tangens és cosinus jelek. Fekete korong — az angol nyelvű szöveg (magán az alkotáson) azt közli: ez a kör piros, majd odébb (csak a szöveg változik némileg): ez a kör fekete, kék, vagy fehér. Különös építmény a francia pavilon. Mintha háztetőn, a padlástérben járnánk. Falécek, átjárók, ékek — bennük, köztük lépegetek. Hol íéllábon, hol lejtőn ugrálva. Ablakok, korlátok tarkítják a látványt. Elektro-art. A venezuelaiak hozták, és állították ki színes lámpáikat. Az egyik teremben zöld fényt árasztanak az égők. A »használati utasítás« szerint egy percig kell itt tartózkodnom, aztán átmehetek a következőbe, ahol piros fénybe kell néznem újabb egy percig. Tágul-szűkül a pupillám. Most már visszamehetek a zöld színű terembe. — Mit lát? — kérdezi az őr. — Semmit — gondolom, fis azt mondom: — Érdekes! A sok absztrakton túli, dekoratív foltok, rácsok, térelemek forgatagában jóleső érzéssel lépek a magyar pavilonba. Az idén kiállított anyag (Hincz Gyula, Somogyi József), ezúttal is hű tükre annak a következetes művészpolitikának, amely jól mérhető akár az elmúlt biennálék magyar anyagának számbavételével is. A felszabadulás utáni évektől napjainkig olyan művészek szerepeltek hazánk képviseletében Velencében — Egry, Szőnyi, Márffy, Vili, Derkovits, Ku- rucz, Kokas, Barcsay —, akiknek művészete hagyományokra támaszkodó, nemzeti és európai igénnyel fellépő. S szereplésüket itt és más nemzetközi kiállításokon siker kíséri. Egy olasz kritikus, Corrode Maltese, egy vita során azt tanácsolta a szocialista országok képviselőinek, hogy »-alázattal és türelemmel tanulmányozzák a nyugati múzeumok gyűjteményét és fussák be ugyanazt az utat (vagy ha úgy tetszik: labirintust), amelyet a nyugati képzőművészet befutott«. Nos, nem hiszem, hogy érdemes lenne! Kádár Márt* [SOMOGYI NSPfcAP Vasárnap, 1OT0. t
