Somogyi Néplap, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-21 / 273. szám

A remetei asszony

— Mit akarsz tudni róla?

— Mindent. A legkisebb apróság is érdekel.

— özvegy Földes Lajosainak hívják, de csak Annus néninek vagy Mamának ismerik. Amióta az eszemet tudom, ott él Remetepusztán. A kapolyi téesz állattenyésztési brigádvezetője volt, munkatársai úgy tisztelik, mint az édesanyjukat. Nyugdíjba ment, de ugyanúgy dolgozik, mint régen. Negyvennégy éve él a pusztán, és ha valamilyen oknál fogva el kellene mennie innen, belehalna.

Az öt épület gőgösen tekint le a kiszáradt halastavakra. Három fehérre meszelt, kettő hulló vakolatú. Az egyiket nem is lakják. A Kányából vezető kövesútról két földút visz Remetepusztára, a volt Kornfeld- uradalom ispáni rezidenciájához, ami ma már se nem ispáni, se nem rezidencia.

Magas, ősz hajú, kedves szemű asszony jön elő az autó zajára. Figyelmesen végighallgatja bemutatkozásunkat, majd behív bennünket.

A folyosón almaillat.

A konyhában ülünk le. A tűzhely fölött a német nyelvű falvédő azt bizonygatja, hogy a csirkéből jó sült lesz. Egyetértünk.

Annus néni beviharzik, kávét készít. Utánaosonunk.

A nagyszobában gyönyörű biedermeier garnitúra.

— A bécsi Burgból való. Ferenc Jóskáé volt.

Annus néni kitölti a ness- caffét, »magyar« feketével erősítve.

— Megértik, ugye, amit mondok? Volt itt egy doktornő, aki azzal ugratott, hogy magyarul még nem, németül már nem beszélek. Nem tehetek róla. Amikor 1918-ban idekerültem Magyarországra, senki sem segített nyelvet tanulni. A németes gondolkodás bennem maradt.

Az első háború alatt és után sok »fráj« dolgozott a gazdag magyar családoknál. Annus nénit Kornfeldék fogadták, fel, németül tanította a gyerekeket. Földes Lajos ispán beleszeretett, elvette feleségül.

1926 óta él Remetepusztán.

Villanyuk öt éve van.

A Kornfeld-birtokon 1939- ben parcelláztak, az ispánék- nak huszonöt hold jutott. A felszabadulás után ebből tizenöt maradt meg. 1950-ben beléptették őket a tsz-be. Ispán ide, ispán oda. szükség volt a nagy szaktudású férjre és a földért, állatokért rajongó asszonyra.

— Rokonaim Bajorországban élnek, a fiam Dániában. Nagyon hívnak, különösen amióta a férjem meghalt. Látogatóba ki-lcimegyek hozzájuk, de két hétnél nem bírom tovább. Haza kell jönnöm az állatokhoz. Haza, a pusztára.

— Képzeld el, ha megvadul egy bika — a szállításkor pedig gyakran előfordul —, a Mama fékezi meg. Az egyik állatot annyira összeszurkálták, hogy csupa seb volt az oldala. Annus néni odament és lemosta. A többiek az ajtóból, villával a kézben nézték. Szerintem

öt férfi veszett el benne. Hetvenéves. Nem emlékszik rá, hogy mikor volt beteg. Két évvel ezelőtt hasig érő hó esett, s a pusztán élő család asz- szonya vajúdott. Mire a mentők kijöttek, a Mama már levezette a szülést.

A múltkor kint voltam nála, s megkértem, vágjon le egy csibét.

Ha hiszed, ha nem. nekem kellett elvágni a nyakát.

— Nincs kedvük körülnézni Remetén? — kérdezi az asz- szony.'

Kimegyünk a rozsdás gesztenyelevéllel borított útra. az istállók felé. A három fehérre meszelt épületben bikák, borjak és üszők vannak. Export minőség. Az állatoknak kivételes bánásmód dukál.

— Ha külföldi átvevő jön a pusztára — olaszok, nyugatnémetek, akik nem tudják, hogy értem a nyelvüket —, gyakran szapulják az állatokat. Ilyenkor, amúgy magyarosan, leszedem róluk a keresztvizet... Még mit nem ... kevesebbet akar érte adni, mint ameny- nyit ér — mérgeskedik.

A zsémbes hang mögül megfoghatatlan ragaszkodás csendül ki.

— Eljöhetünk máskor is?

— Szívesen látom magukat. Amíg ilyen fiatal asszony vagyok, nyugodtan járhatnak hozzám a legények ... Egy jó kávét mindig kapnak.

A levelek feltáncolnak a kocsi mögött, s fél perc múlva már a kövesútról nézünk visz- sza az öt épületre. Három fehérre meszelt, kettő csak hulló vakolatú, az egyiket nem is lakják...

Saly Géza

KÉSZÜLTEM a találkozásra. Sokat hallottam róluk évfolyamtársaimtól, akikkel együtt nyaraltak Nógrádverő- cén. Mégis, amikor találkoztunk, tulajdonképpen csalódtam. Valahogy sokkal keletiesebbnek képzeltem őket. Meg is mondtam nekik. Nevettek rajtam.

— Igen, rólunk sok a téves elképzelés. Ha meghallják, hogy arabok, rögtön humuszos férfiakat, lefátyolozott nőket képzelnek maguk elé. Pedig nálunk már felhagytak ezzel. A városokban a nők nagy része miniben és maxiban jár, mint Pesten.

Aram még csak egy éve van Magyarországon. Orvosnak készül. Keveset beszél, inkább Zuzut hallgatja, aki nagyon jól beszéli nyelvünket. Kiejtésén, kifejezésein szinte nem is érződik, hogy nem magyar. Az a hangot kissé palócosan ejti. Néha gondolkodik egy-egy kifejezésen, de ha nem tudnám kicsoda, talán eszembe sem jutna, hogy külföldi.

— Nehéz a magyar nyelv, de jó, korszerű módszerekkel tanítanak — mondja. — Már három éve vagyok Magyarországon. Egy évig előkészítő tanfolyamra jártam, itt sajátítottam el a nyelv alapjait.

Zuzu szinte véletlenül került hazánkba. Amikor elvégezte a középiskolát, a Szovjetunióban akart tanulni, de oda csak egy év múlva mehetett volna. Dolgozott egy építkezésen, ahol magyar szakemberek irányították a munkát. Fölfigyeltek az értelmes, szorgalmas fiúra, és amikor megtudták, ‘ hogv szeretne tovább tanulni, megkérdezték, nincs-e kedve Magyarországra jönni? Volt.

EZUTÁN az események gyorsan követték egymást. Jordániái magyar követség, telex — és Zuzu egy hét múlva Pesten volt a Műszaki Egyetemen. Nagyon sok elfoglaltsága van. A tanulás meliert — ami önmagában is nagy feladat, ha az ember nem anyanyelvén tanul — a hazánkban élő jordániai diákok vezetője. Gyakran tart politikai előadásokat a középiskolákban Jordániáról, az arab nép harcáról.

Népéről beszél, amely oly sokat szenved.

— Láttam a magyar tévések filmjét, amely közvetlenül az események után mutatja be a harcok színhelyét, a leégett házakat, a szétszaZUZU

kadt családokat, az óvóhelyekről felhozott, majdnem éhen halt gyerekeket. A háború talán akkor került igazán közel hozzám, amikor láttam ezeket a felvételeket.

De mit jelentenek ezek a képek annak, aki oda tartozik, akinek szülei, testvérei ott élnek?

Zuzu írja az egyik magyar kislánynak: »A jordániai események nagyon megviseltek. Egész nap hallgattam a híreket. Kölcsönkértem egy rádiót, amelyen az arab adókat is lehet hallani. Nagyon szenvedek mostanában. Ha rágyújtok, eszembe jut, hogy hány ezer ember nem tud rágyújtani Jordániában. Eszem, s ugyanaz a gondolatom támad. Ha az ember egyszer nem reggelizik, akkor egész nap fáj a feje, és el tudod képzelni, hogy hány ezer jor- dániainak fáj a feje? Lehet, hogy a felnőttek kibírják, de a sok gyerek nem.«

Zuzu beszél. Jordániáról, az arabokról, Nasszerről.

— Nem jelent politikai változást az egyiptomi államfő halála. Nasszer az arab nép, a haladás képviselője. Ettől a

vonaltól Szadat sem térhet el, mert olyan erők állnak mögötte, akik nem engedik eltérni. Az arab nép harca igazságos harc, és én bízom győzelmében.

— Magyarországon láttam, hogy milyen a szocializmus. Nálunk egészen elferdítik a szocialista országok életét, az emberekben hamis kép alakul ki róluk. Hiszek benne, hogy egyszer a mi népünk is eljut idáig. De nekünk nagyon messziről kell indulnunk. Sok olyán arab probléma van — a különböző népek együttélése, a vallás, a hagyományok —, amit még meg kell oldani.

Zuzu három év múlva visz- szatér hazájába. Valószínű, kellemetlenségei származnak abból, hogy szocialista országban tanult.

Ahogy mondta:

— A TUDÁSOMRA szüksége van az országnak. Nálunk nagyon kell a képzett mérnök. Politikai nézeteimtől azonban megpróbálnak eltéríteni. Nem fog sikerülni. Nem félek a harctól. Sokan vannak Jordániában, akik ugyanígy gondolkodnak, mint én. Nem vagyok egyedül.

Valóban, nincs egyedül...

Simon Márta

Hét nő a pártvezetőségben

Bizalomért jó munka

Hatan a megbeszélésen.

A párttitkárnőt a művezetői továbbképzésről hívtuk el. Sokáig beszélgettünk a pártirodán, aztán elindultunk

az üzembe.

— Ez az én birodalmam — mondta Fiiszár Istvánná, amikor megálltunk az emeleten a lift előtt, s bemutatott a lánccsévélőbe, ahol az egész szemközti falat oklevelek díszítették. Asszonyok és lányok integettek, nagy örömmel, amikor meglátták a művezetőjüket.

Nem volt könnyű összehívni a pártvezetőség többi tagját a Fonó I-ből és a Fonó II-ből. önként vállalkozó »futárok« indultak föl és le az asszonyokért. Amíg várakoztunk, folytattuk az irodában megkezdett beszélgetést a héttagú női pártvezetőség titkárával. Fli- szárné elmondta, hogy az A műszak pártszervezetének a választás előtt öttagú vezetősége volt, amelyben egy férfi töltött be tisztséget.

— Nagyon szép és nemes a feladatunk. Az előző vezetőségben hárman voltunk benne: Haris Irén, Lévai Jánosné meg én. Januárban kilépett a párttitkár a textilművekből, s akkor választottak meg ideiglenesen, majd pedig szeptemberben véglegesen. Gelicz Jó- zsefné, Kuzma Lászlóné, FTáncsics Györgyné és Grigulák Mihályné most került a vezetőségbe. Az a jó, hogy minden üzemrészben van most vezetőségi tag. Amikor például föl akarunk venni valakit a pártba, hiába ismerek valakit arcról, ha fölmegyek a fonógyűrűsbe, a munkája szerint az ott dolgozó vezetőségi tag és a pártbizalmi tud alapos véleményt formálni.

Közben egymás után érkeznek az asszonyok. Az egyik kék köpenyben, a másik tarka

ruhában, fejkendősen. Fliszár- né bemutatja őket. Kiderül, hogy egy kivételével mindnyájukat a Pamutfonó-ipari Vállalat Kaposvári Gyárában vették föl a pártba. Megbecsült, régi dolgozói a fonodának, hiszen például Haris Irén húsz, Fli- szárné tizenkilenc, Grigulákné tizenhét, Kuzmáné tizenhat évvel ezelőtt lépett be az üzembe. A legrégibb párttag közöttük Lévai Jánosné, aki az Alföldről jött, aztán a párttitkárnő, majd Haris Irén és Grigulák Mihályné, végül Kuzma Lászlóné következik a sorban. A legfiatalabb párttag Geliczné, őt' egy évvel ezelőtt KISZ- ajánlással vették föl. A pártvezetőség hét tagja közül ketten gépen dolgoznak, egyikük előmunkás, van közöttük művezető, segédművezető, csoportvezető és csoportvezető-helyettes.

Ez a bemutatás azért is érdekes,, mert azt bizonyítja, hogy a női pártvezetőség hosz- szú évek munkájával érdemelte ki a bizalmat. S nemcsak a termelésben, hanem a társadalmi munkában is élen jártak. Szakszervezeti és pártbizalmiként, a műhelybizottság tagjaként tevékenykedtek, s nagy gondot fordítottak politikai látókörük szélesítésére. Fiiszár Istvánná párttitkár a gyárban végezte el az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályát, a textiltechnikumot, majd a marxizmus—leniniz- mus középiskolát. Az utóbbit Geliczné és Lévainé is elvégezte, Kuzmáné pedig most járja. Haris Irén öthónapos pártiskolát végzett, februárban pedig ketten — Kuzmáné és Lévainé — kezdik meg a tanulást az öthónapos pártiskolán.

Amikor az iránt érdeklőd'Vöröskőv János

v4 fekete

macska

visszatér

15.

Az őrnagy a műszerfalra fpillantott: negyed öt volt. A gyakorlat hajnalán a sorompó [ilyenkor már pár perce elzárta !a tüzérek útját, várakoztatta a [gépkocsikat.

Furcsa, sajátos eltérés.

Május 8-án a vasúti őr ta- klán túlzottan óvatos volt? Vagy >a vonat érkezett korábban?

Lehet. De ha az őr azon a ^hajnalon is csak ilyenkor engedi le a sorompót, akkor a

gépkocsioszlop nem áll meg útközben. Simán keresztülhajt a vágányon, és a sorompó csak olyan kocsikat vág el tőle, melyek leszakadtak. Késnek, például azért, mert az elágazásnál befordultak az erdei útra, és a kitérő pár percet elrabolt tőlük. A gyors, észrevétlen csatlakozás így lehetetlenné válik: felfedezik a lemaradást és rájöhetnek a céljára is.

Mert mi lehetett a cél?

Az, hogy a sorompónál meg- állítot, várakozó gépkocsioszlop utolsó, fedezetlenül maradt kocsijához valaki hozzáférjen.

Az időbeli különbség tehát, a sorompó akkori és mostani lebocsátása között, esetleg nagyon is fontos lehet.

Miközben Beke mindezt végiggondolta, elrobogott a menetrendszerű személy. Szerintem — vélte az elhárító tiszt, a villogó ablaksort nézve — a személyvonatok inkább késni, mint sietni szoktak. S hogy ez a járat 8-án valóban sietett, nem nagy probléma ellenőrizni. Ha megtudtuk, majd elbeszélgetünk a vasúti őrrel.

A sorompó magasba emelkedett, de Beke nem hajtott tovább. A motort meg a világítást már korábban kikapcsolta, és most csendben, az ajtót sem kattantva be. kilépett a harmatos útmenti fűre.

A sorompóhoz sétált, majd kocsinként felbecsülve az oszlop hosszát, visszament addig a pontig, ahol, elképzelése szerint, az utolsó, lőszert szállító teherautónak állnia kellett.

Ezen a helyen egy extra hosszúságú cigaretta hevert a fűben. Mellette ugyanannak a márkának a csikkje. A két cigaretta közül az egyiket végigszívták, a másikból alig néhányat szippanthattak. Beke fölvette mindkettőt, a tárcájába csúsztatta, aztán beszállt a Skodájába.

A Vadgalamb turistaházhoz épp olyan békés, napfényes reggelen érkezett meg, mint öt napja, amikor életében először járt ott.

— Éppen százhúsz órája várok a kávémra! — kiáltotta nevetve a szőke büféslánynak, aki meglepve meresztette rá nefelejcsszínű szemét. — Remélem, ma nem ejti el a feke- tés tálcát.'

A kislány már perdült is, futott a kantinba.

Kisvártatva valamennyien

előkerültek: a házaspár meg a fia, és végül a lány is, tréfásan billegtetve a könnyű fémtálcán álló feketéspohárkát.

— Látom — szólt mosolyogva az őrnagy —, mindnyájan túljutottunk a megrázkódtatáson. De úgy lenne igazságos, ha azt is megtalálnék, aki megtréfált bennünket. Úgy értem, aki megcélzott azokkal a kellemetlen golyóbisokkal. Már csak a cica miatt is! Maga biztosan nagyon szerette...

— Beke a lányra pillantott.

— Mit tegyünk? Mi nem tudunk semmit — szeme elkomolyodott. A kislányt bántotta az elpusztult cica említése.

Beke egyenként, lassan, tíz fényképet tett az asztalra.

— Nézzék meg őket, hátha ismerősre akadnak köztük. Talán látták már valamelyiket.

Szorongva várt: kevés esélyt adott magának.

Aztán kinyúlt egy ujj, a fiú ujja, és rámutatott egy képre.

— Ez, azt hiszem, járt itt. Mit gondolsz, Mari?

— Igen — mondta a lány is.

— Itt volt.

— Helyes. A napra nem emlékeznek?

(Folytatjuk.)

lem, hogy kitüntetést kaptak-e már, magam is meglepődtem a felsoroláson. Szinte valameny- nyien megkapták már — s nem is egyszer — a kiváló dolgozó kitüntetést, Haris Irén a Munka Érdemrend bronz fokozatát, Kuzmáné és a párttitkárnő a Könnyűipar kiváló dolgozója kitüntetést.

— Tudjuk, hogy ilyen női pártvezetőség nincs több Kaposváron, éppen ezért szeretnénk úgy dolgozni, hogy valamivel többet tegyünk, mint a férfiak, vagy mint a vegyes pártvezetőségek. Felkészültünk egyébként rá, hogy nagyon figyelik a terveinket, a munkánkat — mondja Fliszárné.

— Én nagyon örülök, hogy ennyi nőt választottak a vezetőségbe — jegyzi meg Fran- csicsné. Grigulákné azzal toldja meg: — A bizalmat igyekszünk minél jobb munkával meghálálni.

Munka valóban van bőven. Néhányan nyugdíjba mentek, kiléptek, négyen kismamák. A legfontosabb most a pártépítés.

— Nagyon szeretnénk megerősíteni sorainkat. A decemberi taggyűlésünkön három nőt és egy férfit ajánlunk a pártba. A legfiatalabb négy éve dolgozik a gyárban. A jövő évi első taggyűlésünkön is várható még egy tagfelvétel. Sokat beszélgettünk az asszonyokkal, s abban megegyeztünk, hogy a munka és a felelősség is kollektív. A választás óta már tartottunk egy kötetlen taggyűlést, amelyen szó esett a vezetőség elképzeléseiről is. Szót kért egy asszony, megjegyzem, régi párttagunk, s azt mondta, hogy legyen látszata annak, amit csinálunk, s mindig foglalkozzunk a dolgozók kéréseivel, problémáival.

— Ennyi nő mellett milyen megbízatást kaptak a férfiak ?

Mindnyájan mosolyogna Lévainé tréfásan megjegy: hogy ők is dolgoznak. A pár. titkárnő ezt azzal egészíti k hogyan osztották meg a feladatokat.

— A négy pártcsoportbizal- mi közül kettő férfi. Hahó'i János szakmányvezetőt me bíztuk, hogy fogja össze a szc cialista brigádokat, a szakszervezetei, Lábas József művezetőt pedig, hogy pártfogolja a KISZ-t.

A rögtönzött gyűlés.

amelyről csak a betegszabadságon levő Geliczné hiányzott, befejeződött, mert az asszonyokat várták a. gépek, a part- titkárnőt a tanfolyam. Búcsú záskor Haris Irén szervező titkár azt mondta:

— Nagy fába vágtuk a fejszénket, majd meglátjuk, hogyan sikerül.

Lajos Géza

SOMOGYI NÉPLAP

■mtat, IVM, november 21.

5

""! > "!!" "" "