Somogyi Néplap, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-18 / 270. szám
' BEETHOVEN: L és IX. SZIMFÓNIA Rajzszakkör az ifjúsági házban Illeszkedő álmok Egy érdekes gyermekrajz- kiállításnak adott helyet ta- valy a Kilián György Ifjúsági és Üttörőház. Már akkor nagy tetszést arattak a közönség körében a Petőfi általános iskola tanulóinak munkái. Felvetődött a gondolat: érdemes lenne az új és a gyermekekhez igen közel álló módszerekkel másokat is megismertetni. Gulyás János, az ifjúsági és úttörőház igazgatója szívesen vállalta egy újonnan alakuló szakkör anyagi támogatását. Az alagsor egyik helyiségében egyáltalán nem olyan kép fogadott bennünket, mint amit előzőleg elképzeltünk. Csak az elkészített vagy éppen munka alatt álló rajzok utaltak arra, hogy egy mjzszakkör vendégei vagyunk. A húsz gyerek munkájába merülve észre sem vette az idegenek betoppanását. Leitner Sándor szakkörvezető kitalálta a gondolatunkat. — önfeledten dolgoznak a gyerekek. A jelen pillanatban egy nagy munka előkészítő részein szorgoskodnak. A környezet pedig ne lepje meg önöket. Hogy nem látnak festőállványt, palettát meg hasonlókat. Nem dolgozunk ilyenekkel. Menthetetlenül is azt hinnék egy idő múlva, hogy ők már festők. Elvégre ugyanúgy állnak az állvány mögött, mint a nagyok. Akaratlanul is pózokba torkollna a most még olyan tiszta szándék;, rajzolni, festeni akarok. — Hallhatnánk a szakkör tulajdonképpeni céljáról? — A tavalyi kiállítás is tükrözte, hogy az eddigiekhez képest új módszerekkel dolgozunk. Sokan vitatják még ennek létjogosultságát, pedig azt hiszem, ez igazán a gyerekért, a gyermek sokoldalú fejlődéséért van. Itt húszán vagyunk, hetente három órát töltünk együtt. A szakkör mottója: kifejezni saját magam. Jobban megismerni a világot, s azáltal, hogy kivetítem, a saját véleményemet és állás- foglalásomat is. Ami igazán újszerű, hogy mindezt egy közösségen belül, a kritikák kereszttüzében tesszük. — Hogyan? — Ebben az évben két nagyméretű pannót szeretnénk készíteni. Az egyik például az élet keletkezéséről szólna. A feladatuk az, hogy ki-ki sajátos látásmódja és fantáziája szerint rajzolja, vagy fesse a fákat, a tengert, a bolygókat, az élőlényeket, a világűrt Természetesen iskolai tanulmányaik alapján. Ugyanígy kell elkészíteniük a másik panno tervét is, az életfáról, amely a népművészet, a mesevilág elemeiből áll majd össze.'Hónapok munkája lesz, amíg a részletek egyenként megszületnek, aztán közösen kiválogatjuk a legjobbakat. Így 'az alkotó csoportban lévő tíz-tíz gyerek ízlése, önkritikája, szelektáló képessége fejlődik, és megbecsülik mások munkáját is. A művek, amelyek világnézetüket is formálják, szakmailag pedig állandóan újat adnak, nem egy-egy gyerek, hanem egy közösség nevéhez fűződnek. A rajzlapokon merész és megszokottabb színek simulnak'egymáshoz. Egyéni tervezésű virágok ékeskednek vagy a meseszerű tenger hullámai csapnak magasra. Megálltunk az egyik kislány mellett. A szakkörvezető azonnal ott termett. — Kérem, nem szeretném, ha a riportban egy-két gyereket kiemelnének. Eddig azon fáradoztunk, hogy egyenrangúnak érezze itt magát mindenki. Kétségtelen, hogy egy csoportban mindig akadnak tehetségesebbek. Azoknak az intelem: tovább kell gyarapítani ismereiket szorgalmasan. A többieknek viszont észrevétlenül is éppen az ad lendületet, ha látják hogy egyikük- másikuk jobban dolgozik. Most egyébként körülbelül egyforma szinten tevékenykedik mind a húsz szakköri tag. És tudja, mi az érdekes és örömteli számomra? Még egyiktől sem hallottam öntelten hangoztatni: én festőművész leszek, én csakis nagy művész akarok lenni. Kifejezni belső történéseiket, élményeiket — ezért ülünk itt he- tenkét. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy többszöri meghívásra is csak a 'Gárdonyi, a Berzsenyi és a Petőfi iskolából küldtek tanulókat a szakkörbe. - Célunk az, hogy kifejlődjön a gyerekek ízlése és korszerű látásmódja, s megértsék a kor társmű vészetet. S ahhoz, úgy gondoljuk, nem »művész- palántákat« kell nevelni, hanem a harmóniában, a formákban örömét lelő embert. Az ifjúsági házban minden anyagi és erkölcsi támogatást megkapunk terveink megvalósításához. B. Zs. AZÉN I ulajdonképpen mindig is volt nekem egy ilyen Istókom. Suttyó koromban, emlékszem, az én barátom volt az, akivel másokat ijesztgettek. Nagyokat beszélgettünk, mert ő valahogyan mindent megértett. Mindent és semmit. Ezért volt jó. Ha olyan istenigazából nagyot mondtam, hogy akár az ég is rám szakadhatott volna a tódításomért, csak rábólintott. És amikor ő adta a bankot, én csak tátogattam a számat, mint az anyásveréb. Aztán később is, bármerre vetett is a sors, össze-össze- akadtam egy-egy Istókkal, amolyan sehova sem tartozó emberrel. Például vonaton, utazás közben. Nem átallot- tam mellette maradni és állni a tekintetét, s beszédbe elegyedni vele annakutána, hogy kiderült istókossága, és mások odébbhúzódtak, és igyekeztek mindig máshova nézni, nem odahallgatni. Szóval, nemrégiben megint jött az én Istókom. Ez most korban kKzel állt hozzám, talán ezért volt, hogy olyan jól szót értettünk. A, majorban találkoztunk, délelőtt. Zsákokat rakott a speniterről a takarmánykeverőbe. Arca lisztes-darás volt, és ilyen a ruhája is. A sapkája félrecsúszott, a bal füle tartotta, hogy fönnmaradjon a fején. Zavartan megállt, zsákkal a vállán, miközben ott trécseltünk mellette a bri- gadérossal. — Az egyik legjobb munkaerőnk — bökött feléje hüvelykujjával a terület felelőse. — Mindent rábízhatunk, úgy dolgozik, mint a veszedelem. Csak néhanapján rájön a bolondéria, és akkor az atyaúristen is hiába kéri, hogy álljon munkába ... Az én Istókom csak állt, és egyik lábáról a másikra helyezte a zsákkal növelt súlyát. — De hát tegye már le azt a zsákot! — mondtam, és miután óvatosan leeresztette terhét, megmarkoltuk a zsákot, ő a két csücskös végét, én a kötős felét, és fellódítottuk a stósz tetejére. Lekezeltünk. Motyogott valamit, félrefordított és keservesen zavart ábrázattál. Odébb botorkált, félzsódérosan, az ajtó irányába. A brigadéros meg nevetett. Csiklandozták az esetlen mozdulatok. Délután a mezőn láttam ismét, ott. ahol a silóhalmot betemették. Már messziről meglátott. Megemelte a sapkáját, aztán elfordult. Csinálni szeretett volna valamit. Odafurakodott egy villás ember mellé, de az rászólt, hogy ne tartsa föl a munkában. El- battyogott a másik kalapos emberhez, de pár perc múlva onnan is elsomfordált, mert útban volt. Aztán, hogy a földelésre került sor, akadt egy jókora lapát, ami eppen az én Istókom markába illett, és hányta a földet nagy-nagy akarással, fel a silóra. Jócskán időztem ott, s úristen, mennyi földet lapátolt a magasba ez az ember, egy szuszszanásnyi szünet nélkül! Izzadt, és mosolygott. De nem! Ez már nevetés volt. Helyet adtak neki, félreálltak, és ő csak szórta a földet, ritmikus mozgással... Bárhogyan is kritizáljuk, a buszmegállók — hogyan, hogyan sem — majd minden faluban a kocsma közelében vannak. Ilyenkor este, télbe hajló öszidöben, ha csak teheti, melegre húzódik az élő. Az ajtó-ablaktalan, rideg menedékhely helyett kívánatosabb az italbolt. Ott vártam én is a buszra, és így találkoztam egyetlen napon immár harmadízben Istókkal. Füst, pálinkaszag, hangos beszéd. Alig láttam el a pultig. Pedig oda el kell jutni, mivelhogy helyhez kiszolgálás itt nincs, fogyasztani pedig kell, nehogy kinézzék az embert. A pulthoz vezető út mentén láttam egy jókora fűrészporos kályhát, mellette egy csaknem szabad asztalt, s persze, hogy oda ültem le a friss hosszúlépéssel — Istók asztalához. Istók egy krigli sört szopogatot. Ahogy meglátott, megismert, és én őszintén sajnáltam, hogy nem sört kértem magamnak. Fészkelődön, mindenképpen odébbrukkolt volna a székével, de a kályha nem engedte. A keze most kenőcsös volt, nyilván a takarmányhordást és a silóföldelést még egyéb munka is követte. — Hosszú nap volt a mai? A tanítvány bemutatkozása és a mester megnyilatkozása Siker a Latinca-házban A két szimfónia az alkotói ouvre két izgalmasan távoli, de lenyűgöző szimfóniasoron kapcsolódó pontja, ha úgy tetszik, végpontok is. Az I. szimfónia a tanítvány látványos, viharos bemutatkozása, az utolsó — a IX. — kinyilatkoztatás. Jó, hogy így választották ki az életmű két nagyszerű darabját, a hétfő esti kaposvári koncerten. Nem véletlenül említettem tanítványt, hiszen nagy mesterek árnyékából — Haydn és Mozart — egész kort uraló dallamvilágából indult az ifjú Beethoven. Feltétlenül hangsúlyozni kell Mozart nevét, mert a darabok szóbeli »interpretá- tora« nem említette, pedig könnyen felfedezhető a mozarti játékosság, légies köny- nyűség az I. szimfóniában. Csak egy példa: a negyedik tétel kezdő dallama. De már ebben a tételben, ebben a dallamban sem hagy kétséget, egy pillanatra sem a fiatal zeneszerző tehetsége és szándékai felől. Csak a könnyűség az, amely a nagy kortárshoz kapcsolja, a szárnyaló dallam saját, és a szimfónia kezdete is, a melódiát dinamikusan szétfeszítő, szinte dallamok fölött játszó, viliódzó erő — a szerző indulatos, robbanékony ifjúsága. Ifjúsága és kora. Kortársai, akik a klasszicizmus fenséges szabályai helyére a romantikát robbantják szinte. Irodalomban, képzőművészetekben, gondolkodásban is. Olyan kortárs személyében, aki mérte s magyarázta a világ változásait — Hegel, a filozófus. Egy gondolatra álljunk meg csupán! Hiszen aki a kaposvári közönséget »bevezette« Beethoven világába, avargardot és szürrealizmust emlegetett. Sajnos, tévesen. Beethovent is korából szabad csak magyarázni. És ha igaz, hogy az ő muzsikája gondolati zene, a szinte végtelenbe vetített óriási kontrasztok jellemzik, akkor ennek egyik magyarázata (és nem triviális magyarázata) maga a kor filozófiája, s a dialektika, amelyet a zene nyelvén fogalmaz Beethoven. Emlékezzünk a IX. szimfónia óriási ellentétpárjaira! A születő, vajúdó világot idéző zene már az első tételben hogy oldódik, hogy sarjad ki belőle egyetlen könnyű, játszi dallam, és hogy fonódik aztán össze — még a tételen belül —, egymásba kapva, egymást tagadva a kettő! És a tételek dialektikája! Hatalmas csenddel köszönt ránk a harmadik tétel, és a megkomponált rendet nyújtja. A negyedik tétel pedig a szintézis, ahol a zene világába segítségül hívja még a költőkortársat (hatalmas gondolati igényt!), Schillert is. És szinte újra érezhetjük a vajúdást, a megszülető dallam harmóniáját, a patetikus örömöt, amely tükrözi és idézi az óda tanítását: »Rajta hát, ki győzni vágy, // Fusson bátran célba tartva«... íme, a küzdés gondolata, amely Goethét ihlette, amely Madáchot ihlette, és Schillert is. Ez a küzdelmi pátosz zuhog, kavarog a IX. szimfóniában, dicsérve és dicsőítve — kérdeztem, hogy feloldjam társaságunk csöndjét. — Nem volt hosszabb, mint a többi — lökte ki magából a szavakat, és nem nézett rám. A söröskorsó fülével babrált. Aztán körülnézett, és muszáj volt, hogy a tekintete, ha csak egy pillanatra is, de rám essen. — Hányadik? — intettem szememmel a korsó felé. — Első. Mindig csak egy. Mindig, mindennap. Ilyenkor, amikor vége van. Csak este, és mindig egy. Ha van. Ha nincs, akkor hazamegyek. Ez már bő, hosszú válasz volt. Mellettünk többen álltak, iszogató és cigarettázó emberek. Odasandítottak az asztalunkhoz. — És hova megy haza? Látta, hogy néznek bennünket. Ez egy kicsit kizökkentette a beszélgetés sodrából, nem is válaszolt mindjárt. — Túl a falun, az erdő mellett — mondta halkan. — Oda megyek haza. — Család? — Asszony meg négy gyerek. De nem is négy, hanem öt. öt. Még kicsi gyerekek. Az asszony beteg. Mindig beteg volt. Amikor összeálltunk, akkor is az volt. Az öt gyerekből három az anyjukra üt. Mindig betegek azok is. Maga elé beszélt. Amit mondott, az asztal foltos-piszkos abroszára pakolta ki, Odébb poharak csörömpöltek. Most nézett föl először. — Mennem kell — mondta, és megmarkolta a korsó fülét. Kihajtotta a maradékot, és ösztönösen feltűrte az elnyűtt kabát gallérját. — Miért kell? — Mert itt nem jó. Otthon jobb. Itt sokan vannak, otthon kevesebben, és az más. Az ajtón hideg, ködös levegő bújt az ivóba, és sűrű füst gomolygott ki. Egy bekecsei atyafi — fogatos lehetett, mert egyik kezében az ostort markolta — felénk fordult. — Igyál még egy korsóval! — mondta az asztaltársamnak. Az fölállt, ingatta a fejét, hogy neki ugyan nem kell. Alit, és nem tudta még, mit is mondjon most. Aztán előrelódította a kezét: — Na, én megyek — mondta, s hogy kezet ráztunk, megint lesunyta a tekintetét. Indult kifelé. A fogatos úgy intézte, hogy az ostornyél valahogyan útba kerüljön. Ebből aztán kis híján bukfenc lett. Az én Istókom szinte szaladva jutott túl az ajtón. Az emberek nevettek. Hangosan, sör- és pálin- kaszagúan. Az utcán még láttam, hogy a nagy léptekkel igyekvő ember az egyik villanylámpa alatt lelassít. Visszanézett az italbolt irányába, zsebkendőt vett elő, és kifújta az orrát. S mintha kergetnék, futva indult tovább. A bakancsok sarokvasai élesen koppantak az új járdán. Hernes* Ferenc teremtést. Korából magyarázzuk tehát a beéthoveni muzsika nagy végleteit, ne a huszadik századi avangard terminusokból, hiszen nem csupán a huszadik századi embert igézte meg a végtelen. Beethoven kora zsenije, összegezés és nyitott út — teremtő géniusz. A kaposvári zenei esték sorozatában a két szimfónia nagyszerű tolmácsolója a Pécsi Nemzeti Színház zenekara volt — Koródi András vezényletével. Hatalmas lendülettel adták vissza a gondolatoktól dús, robosztus muzsikát, szinte éreztetve, hogyan küzd meg a zeneszerszám a hangokért, azért, hogy hű tolmács lehessen. Különösen szép volt az I. szimfónia utolsó tétele, és a IX. szimfónia első tétele. Schiller ódáját meggyőző, pae- tetikus erővel énekelte az Állami Operaház két művésze: Szirmay Márta és Bartha Alfonz, és a Pécsi Nemzeti Színház két művésze: Németh Alice és Marczis Demeter. A pé•* esi Liszt Kórus — sajnos — egy kissé halványabban tudta felidézni a hatalmas beetho- vc -i ellentéteket, a férfikarban alig hallható volt a basszus. A telt ház és a siker megér-» lemelt volt. Méltó a zeneszerző születésének 200. évfordulójához, és a nagyszerű — való- fa i Beethoven szellemét idéző — előadáshoz. Trónt Tibor SOMOGY«NÉPLAP Mi, 19TC. november 18, 5 \
