Somogyi Néplap, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-08 / 236. szám
TV-JEGYZET A kamerák mögött Szavaztunk már villannyal és Hámos György, a kitűnő humorista azt is megírta, hogyan ugrik meg a Vízművek fogyasztásmérő készülékének mutatója Budapesten, amikor az Angyal sokatmondó mosollyal átadja a rendőrségnek az elfogott bűnözőt. Az utolsó hangok már rendszerint a fürdőszobában, vagy a mellék- helyiségben találják a nyájas nézőt, s ilyenkor 5—10 percre ijesztő mennyiségű víz fogy a fővárosban. Valószínűleg vidéken is —* csak ott nincs mérőóra. Egyszóval, életünk ritmusát, legalábbis az esti órákban a képernyő szabja meg. S most csütörtöktől változik a ritmus, hiszen a műsorban egyetlen fix pont volt: a nyol- órás Tv-híradó. Ezután fél órával előbb kezdik. Az indok: sokan, elsősorban a vidékiek, nehezményezték, hogy a főműsor túlságosan későn, majdnem fél 9-kor kezdődik, ilyenformán tíz előtt ritkán van vége, márpedig aki reggel 5- kor, vagy még korábban kel, az nehezen tartja nyitva a szemét este 10 óra körül — még ha szeretné is. Súlyos ok, s hozzátehetjük még. hogy ősszel, télen a korai sötétedés ugyancsak indokolja a korábbi kezdést, de talán nem ártana a nyári hónapokban ismét visszatérni a 8 órához. Egyébként nemcsak a Tv- híradó időpontja változik — és időtartama is, hiszen húsz perc helyett félórás lesz —, hanem ezzel együtt más változásokat is bevezetnek ezen a héten. Például azt, hogy a híradó 2. kiadása rövidebb lesz, mindössze tíz perc. S végre megnyugodhatnak a szülők, mert Pistit és Marikát hamarabb lehet az ágyba tenni, a fogát mosó Mackó ezután mindig pontosan 7 óra 15 perckor jelenik meg a képernyőn. A legjelentősebb változás a Tv jelenti megszűnése és helyette A hét című műsor vasárnapi jelentkezése. Az új rovat szerkesztőségében aziránt érdeklődtünk, mi lesz az első két számban. Mint a Rádió- újságból már értesülhettek a nézők, az október 11-én jelentkező 1. számban Vitray Tamás lesz a vezető riporter, és különböző emberektől azt fogják megkérdezni: mit tartanak a hét legfontosabb eseményének, továbbá készítenek egy körinterjút a levegő szennyeződéséről. A másodikban, melyet Szepesi György vezet A hét 7 érdekes emberét szeretnék megszólaltatni, ezenkívül Csanády György, Dimény Imre minisztereket és Sarlós Istvánt, a Fővárosi Tanács elnökét, hogy beszéljenek a téli felkészülésről. Elmondták a rovat szerkesztői, hogy kalandos körülmények között utazott el két munkatársuk Ammanba, Jordánia fővárosába, hogy már az első számban filmbeszámolót adjanak a világ figyelmének középpontjába került városról. Chrudinák Alajos utazott el — aki egyébként arabul is beszél — és Schóber Róbert, méghozzá azzal a kü- lönrepülőgéppel, amely Losoncéi Pált, az Elnöki Tanács elnökét vitte Nasszer elnök temetésére, Kairóba. Kairóból utaznak tovább Ammanba, és bíznak abban, hogy 11-én este már láthatják a nézők a filmbeszámolót. A második adásban az ENSZ ünnepi közgyűléséről készítenek New Yorkban interjúkat, és 18-án este ez az esemény szerepel majd A hétben. Nemcsak a lapokban, hanem a tévé stúdiójában sem ültek még el a hullámok amiatt a bizonyos Híradó kommentár miatt, amelyikben egy katedrán álló, kis rajzolt pedagógusfigura zsebében tűnnek el a forintok. A felháborodott levelek és újságcikkek a pedagógusokat védelmezik, a tv-t pedig szidják. Csak több-kevesebb joggal. Ez ugyanis példa a •>jó szándék nem elég« tipikus esetére. A kis kommentár a népi ellenőrzés egy vizsgálatáról számolt be, amely szerint a szükséges és nem csekély kiadások mellett mintegy 70 milliót többnyire fölöslegesen vesznek ki évente a szülők zsebéből. Az ügyről hasonló a véleményük a pedagógusoknak is, akik gyakran kényelmetlen és megalázó körülmények között hajtják végre az ide vonatkozó utasításokat. Az ügyetlen rajz és néhány rosszhiszemű mondat az adás legfőbb szövetségeseit, a pedagógusokat fordította maga ellen. Most mindenki felháborodva szidja a kommentár készítőit, közben mintha azokról megfeledkeznénk, akik végül is ezt a 70 milliót kiku- nyeráliák vagy kikényszerítik a szülők zsebéből. Egyszer három napot tölt- hetem egyfolytában az aggteleki cseppkőbarlangban egy expedíciós csoporttal. Felejthetetlen élmény volt, elsősorban azért, mert a föld felszínén ritkán érzi magát az ember a természet olyan egyedülálló, mégis szerves részének, mint egy hangtalan, csupa s'ötét cseppkőbarlangban, ahol ha fény gyullad, a méretek, az arányok, az erő nyomán furcsa módon minden arra készteti az embert, hogy önmagára figyeljen. Talán ezért volt olyan jó ötlet Mikó Andrásé, hogy Bartók: A kékszakállú herceg vára című művét az aggteleki barlangban rendezte meg. Ez a természetes környezet nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy minden néző számára világossá váljék: itt az emberi lélek belső kapuiról, legbensőbb titkairól van szó. A tv egyébként szép sorozattal tiszteleg a Bartók-évfor- dulón a nagy zeneszerző emlékének. A fából faragott királyfi és A kékszakállú után A csodálatos mandarint is műsorra tűzték, így mindhárom Bartók-mű látható másfél hét alatt a képernyőn. Látható — ha megnézik. Bizonyára nem annyian, mint a legutóbbi Angyalt. Ámbár megtekinthettem egy augusztusi mintahét statisztikáját, amelyen 68 százalékkal a Hamis Izabella volt a listavezető, de ettől nem messze már Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok című színművének közvetítése szerepelt 58 százalékkal, ami minimális becslések szerint másfél-kétmillió nézőt jelent. A fából faragott királyfi közvetítése után megkértem, mutassák meg a telefonnaplót, ahova a műsor utáni hívásokat jegyzik. Mindössze három bejegyzés szerepelt. Kettő gratulált, egy telefonáló azt kérdezte: ott is fut a kép? Nem futott. Minden szerdán műsorülést tartanak a televízió vezetői, ahol a következő két hét adásait beszélik meg. A legutóbbin Sándor György műsorigazgató javasolta, hogy egy progAZON GONDOLKODOM, kit emeljek ki — néz maga elé Bódis Tibor, a Vöröskereszt siófoki járási szervezetének titkára. — Százhuszonhét családvédelmi felelős végzi évek óta igen lelkiismeretesen ezt a feladatot. Mindegyik társadalmi munkában, a napi teendői után indul az egyedül élőket meglátogatni, nemegyszer hálátlan hozzátartozók helyett. Kit tudjak kiemelni? A legréEgy mai Casanova A Hotel Lisboa kis családi szálló Velencében, tíz percnyire a Szent Márk tértől. Amikor odaérkeztem, egy harminc körüli, jóképű, mosolygós arcú fiatalember ragadta meg a bőröndömet. A szobában borravalót adtam neki: Luigi lelkes szavakkal köszönte meg. Másnap meg akartam kérni: intézzen el nekem valamit, de nem találtam a szokott helyén, a szálloda halijában. A portás felvilágosított, hogy a fiú nem jött munkába. — Beteg? — kérdeztem. — Nem, uram. Ma nem volt kedve dolgozni. Látva csodálkozásomat, elmondotta, hogy Luigi nem hajlandó rendszeres munkát vállalni, és csak akkor jár be a szállóba — napidíjért —, ha akar. Harmadnap megint dolgozott, és én elbeszélgettem vele. • Elmondotta, hogy mindössze tiz-tizenkét napot dolgozik egy hónapban, többet nem. — Na, és az elég a megélhetésre? — kérdeztem. — Még marad is belőle. Én ugyanis a szállásért nem fizetek. Egy özvegyasszonynál lakom, nem fogad el tőlem pénzt, mert nagyon hasonlítok a megboldogult férjére, és jólesik neki látni engem, beszélgetni velem. — Szerencsés ember.. És a koszt? — Egy kifőzdében étkezem. És képzelje el, a tulajdonosnő nem fogad el tőlem pénzt. — Talán az ő elhalt férjére is hasonlít? — Nem a férjére, hanem az öccsére: tavaly motorszerencsétlenség érte szegényt. Kiköpött az öccse vagyok, mondogatja a tulajdonosnő, megtévesztően hasonlítok rá. Elmosolyodtam, és étitől kezdve Luigit modern Casanovának tartottam. Kedves csirkefogónak, akit a véletlen sodort az ingyenélők közé. Életformáját az határozta meg, hogy véletlenül másokhoz hasonlít. Nem kereste r. nők pártfogását, azok kényszerítették furcsa életére. — Tudom, mit gondol — mondta —, de nem tehetek arról, hogy ilyen tucatarcom van. Ennek köszönhetem, hogy az italboltban is ingyen kapok pálinkát. — Persze, mert hasonlít a tulajdonosnő fivérére. — A fiára, aki Amerikába vándorolt ki. Pár nappal később megkérdeztem, mit csinál a meg takarított pénzével. — Sajnos, egyetlen lírám sem marad belőle. — Az lehetetlen — csodálkoztam —, hiszen kosztra, szállásra, italra nem fizet semmit. — De a keresetem legna- gyoob részét Júliának adom. Tudja, ő nagyon hasonlít Carmelitára. — Ki az a Carmelita? — A feleségem. Szicíliában maradt, amikor én Velencébe jöttem dolgozni. Palásti László ramot szombat délutánról szerda estére, a főműsoridőbe tegyenek át. (Október 14-én este 20 órára.) A vérségi krónikásasszony a műsor címe, és egy 57 éves özvegy parasztasszonyról szól, aki fiával és menyével éű. együtt, nagy szorgalommal és a vezetők legnagyobb megelégedésére kapálja a krumplit, töri a kukoricát, szedi a borsót a tsz- ben — és este, éjszaka, könyvet, regényeket ír. Kettő már meg is jelent. Igaz mesék volt az egyiknek a címe és Vérségi hétköznapok a másiké. Szerzőjük összesen négy elemit végzett, és egy gyomorvérzés, a kórházi tétlenség vétette elő vele a ceruzát — mert akkor még tolla sem volt, mint elmondotta —, hogy megírja a maga igaz meséit. Amikor megjelent a Vérségi krónika, először botrány tört ki a faluban, szidták, elmarasztalták. Most már büszkék rá. Legutóbb egy megyei vetélkedőn már »»téma-« volt. Marton Pál- né, azaz Erzsi néni szerepelt a fejtörő rejtvényei között. Mikor a könyvkiadó vállalat két hétre beutalta a szigligeti alkotóházba, leszállt a vonatról, és megkérdezte: merre van az, mindenáron a tsz-üdülőbe akarták küldeni. így vall magáról : »-Könyv nehezebb körülmények között nem született a világra, mint az enyém. És soha meg nem tud születni, ha bennem nincs az a vágy, hogy segítsek írásaimmal a magamhoz hasonlóknak.« A nézők valószínűleg egyetértenek majd a műsoridőpont cseréjével. Bernáth László A somogyi hímzések kiállítására készülnek Két minta a somogyi hímzések október 12-én megnyíló kiállításának anyagából. Törökkoppányi »szfik-imeg«. pjir Buzsáki rátétes. Házi szociális gondozás a siófoki járásban „Kit emeljek ki?“ gebbiek közül csak úgy, találomra ... Cseh Józsefék szép fekvésű házában, Balatonföldváron éppen nagytakarítás volt. A halk szavú asszony sűrűn elmondta: Jaj, ne nézzenek körül. Térült- fordult, hamarjában rendet tett. — Egy tanulsággal kezdődött a ténykedésem: sokszor fájni tud, ha az ember évek múlva jön rá, nem ismeri a falut, ahol él. Hatvanötben lettem a Vöröskereszt tagja, s egy hétre rá már szólt is a titkár, vállaljam el a családvédelmi tisztséget. Erre meglepődtem, bevallom, hogy igen otthonülő voltam. A két gyerek meg a természetem beszorított a falak közé. Most se szeretek pletykálni, csak úgy álldogálni az utcán, de azelőtt alig tudtam a neveket. Pedig szeretem őket. Mint ahogy a munkámat is megszerettem. Ha van mit tenni, akkor ott va- wok. Elmondták a feladatomat is annak idején, és lassan elkezdtem járni az idősebbekhez. ítésze lett a hétköznapjaimnak: fát vágni, mosdatni, bevásárolni, fésülni, főzni, tőr- házi beutalót szerezni, beszélgetni velük, és főleg hallgatni őket. Az talán nekik a legjobb gyógyszer, ha rájuk figyel valaki. Nehéz volt megszokni. AZ EGYIK NÉNI — amikor elkísértem a bíróságra — hálálkodott: majd visszafelé bevisz ám a presszióba. Szégyellem, de kinevettem a presszió miatt. Valahogy újra felnőtté kell válni az ilyen munkában. Egy bácsit, Köss Jánost, három évig gondoztam. Két gyereke közül az egyik a szomszéd községben él, de nem törődik vele. János bácsi tüdőbeteg volt, és sokat ivott. Nyáron még eléldegélt, de télen ágynak dőlt. Persze elég raffinált volt az öreg. Délig, amíg elvittem az ebédet, feküdt, aztán elment a kocsmába. Ha szóltam érte, megsajnáltam, úgy elszégyell- te magát. Mit várhattam volna tőle. Öt a gyerekei csapták be, semmizték ki. Az öregek ragaszkodnak a szokásaikhoz; zsörtölődnek, ha ott vagyunk — sírnak, ha egyedül maradnak. Sok magányos van, és olyan magányosak. Az öreg is, amikor bevitték a lengyeltóti kórházba, minden hét végén kijárta, hogy hazajöhessen. Kopogott az ajtón. Háromszáz embert már biztosan gondoztunk. Mert nemcsak egyedül csinálom. Az uram? Nem bánja. Igen jó férj. Kass bácsi edényeit is segített cipekedni, amikor rendbe tettem a lakást. Nem szól ő, akármilyen későig elhúzódik a munka. A megjegyzéseket inkább a falu nyelvétől kaptam: »Milyen ráérős, milyen lehet az otthona, micsoda egy anya!« — mondogatták. De miért is csinálom? Rá vagyok kényszerítve? Talán igen. Valami belső kényszer. Megszerettem a petróleumlámpákat, a zsörtölődése- ket is. Téved, aki azt hiszi, »De a lelkiismereti« hogy az embert pont az a kis favágás, kérvényezés vagy beszélgetés fárasztja ki... Kőröshegyen Deák Sándorné éppen szilvásgombócot főzött. Letisztította a kezét, és az előszobába tessékelt. — Hallottam, hogy délután már kerestek. Kint voltam a szőlőben dolgozni. Meg hát alig találhat itthon engem. Nyáron dolgozom, télen meg nyakamba szakad a sok társadalmi munka. Az öregek gondozása érdekli? Órákig lehetne az első évekről mesélni, és egyáltalán erről a munkáról. Beszéljek, vagy inkább megmutassam a naplót? A siófoki járásban mindenki följegyzéseket készít, negyedévenként írásos beszámolót küldünk a Vöröskereszthez, félévenként értekezleteken hangoljuk össze a további tennivalókat. Mi, gondozónők ismerjük egymást, tudunk a különféle esetekív Kőröshegyen is rendszeresen felkutatjuk a szociális segélyre szorulókat. De a sokgyerekes anyákat is látogatjuk. Legutóbb egy' új család került a listára. Az édesanya lábai megbénultak. 13 éves kislánya látja el a családot. Természetesen segítünk neki. De például télen, abban a nagy hófúvásban, följártam a hegyre is, ahol Azsbóth Gyula és a felesége betegeskedett. Nagyon örülnek a segítségnek. Egy bácsi, amikor fölerősödött, jött hozzánk, ő is tenni akar valamit idős társaiért. Télen rengeteg a trombózisos betegünk. Az öregek napjára azonban a legtöbben összeszedik magukat. A vöröskeresztes aktívák adják a kultúrműsort, de az öregek is táncolnak, szavalnak. Bálokat rendezünk, abból jön a pénz. Meg összeadjuk a hiányzót. Sajnos, tavaly elmaradt, mert a tsz nem támogatta tervünket. De az idén újra meglesz. Lassan már készítjük a karácsonyi csomagokat, ruhákat, élelmet veszünk. Fárasztó-e? Igen. Kár lenne tagadni. De a lelkiismeret! Sok hozzátartozó olyan szívtelen. És az emberben Ott motoszkál egy fájó gondolat, hátha egyszer én is rá leszek utalva az ápolásra. ÁLLAMUNK a legmeszszebbmenőkig igyekszik gondoskodni az idős emberekről. Ezért kezdték el egyebek kö- izött néhány évvel ezelőtt a házi szociális gondozás megszervezését. A siófoki járásban az országban az elsők között talált visszhangra ez a kezdeményezés. Bán Zsuzsa SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1970. október 3,
