Somogyi Néplap, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
Művészet és erkölcs £serhát József: OKTÓBER Nagyvázsonyi erdőben koppan a bronzszinű makk. Rothad a gomba kalapja. Hova röppent róla a dísz, az a hétpettyes katicabogár? Ennyi az év. Ennyi az ősz, s jön a tél, azután meg napsugaras, drága tavasz jön; dolgoznak a hangyák, ágyából, a szürke iszapból fölserdül a rák. Hajtás nő a bronzszínű makkból, rügy pattan az ágon; ezt brúgatja világgá most is az ősz: ez a nagyszemű, sárga madár. Varga Rudolf: Virrasztásom falán Szívveréseddel vagyok tele, csak megközelítelek, csak szorítlak, soha el nem érlek. Falevelekből hullatott csend visszhangzana bennem, ha körüljárva elhagyna árnyékod, ne lármázz, úgyis csak haláltól halálig élsz, ajtót ne nyiss senkinek. Virrasztásom falán túl elnézlek gyerekszavú kedvesem, szerelemmel megkövezve. Futsz, elúszol fuldokló vizeken. Ténagy Sándor: Születésnapodra A félelem, az iszony na ásson arcodra árkot, legyél a kivételes: ahogy születtél, úgy maradj. Álmot, hitet pazarló erőd: glóriás ifjúság: örökké-húszévesen ragyogtasd magad, mig csak élsz. Legyei a kivételes: magad megadni képtelen — Szemeket hunyorogtass: ámuljön ellenséged is. Zavartan fogott meg az antikváriumban az egyik kezdő eladó: »Most hordott le bennünket valaki, hogy mi kultúrszemeteket árulunk.« — Nézem a könyvet, amely ilyen haragra lobbantotta. — »Hát mi adtuk ki, nem is régen.« — Knut Hamsun Éhség című regényének a közelmúltban megjelent fordítását tette elém a fiatalember. Ez váltotta ki a névtelen vásárló ingerültségét. Elmondtam a könyvek sorsával még csak most ismerkedő legényeknek, hogy Hamsun a második világháború idején valóban a nácik szószólójává lett Norvégiában. Ezért a norvég társadalom — akárcsak a művelt és becsületes világ — megbélyegezte őt, könyvei 1952-ben bekövetkezett haláláig tudtommal se- holsem jelenhettek meg. Az agg korára fasisztává züllött író korábban Európa egyik legnépszerűbb toliforgatója volt. Éhség című regénye még 1888-ban jelent meg, több mint fél évszázaddal Hamsun nyílt fasizálódása előtt. S ez a könyv még alkotója friss tehetségének és a nincstelen- séggel járó embertelen megpróbáltatásoknak jelentős dokumentuma. Abban, hogy a mi világunkban is megjelenhetett, nem a Hamsun iránti megbocsátás jelét kell látnunk. Inkább az a törekvés nyilvánult meg a magyar könyvkiadásnak ebben a gesztusában, hogy az egyetemes kultúra értékeiből minél többet kívánja gazdagítani a mai olvasót. Mert az Éhség vitathatatlanul értékes my. És Hamsun erkölcsi vétsége, amely miatt haragjában a névtelen böngészőt olyan indulat ragadta el? Hamsun bűnéről van mit beszélni. Tá- gabban értelmezve az epizódot: elgondolkodtatja az embert, hogy voltaképpen édes- testvérek-e a kultúra és az erkölcs, vagy alkalomadtán bajvívó felekké is válhatnak-e. Egyszerű dolog volna egy elméleti kézikönyv szavaival válaszolni a kérdésre. Néhány mondat már tisztázná, hogy mind a művészet, mind az erkölcs a társadalmi tudat sajátos formája. Mivel az erkölcs az emberi magatartást szabályozza, a művészet pedig a társadalom létét tükrözi — az összefüggés nyilvánvaló és cáfolhatatlan. Csakhogy az élet nem ilyen tételszerűen kínálja a tanulságokat A művész — legyen prózaíró, költő, szobrász, filmrendező vagy más — műveiben személyesen is jelen van. Erkölcsi elvei fölszívódnak alkotásaiba, átszínezik művét. Tehetségének mértékétől függően eszményeket ültet el, vagy eszményeket rombol a nézőben, olvasóban, alkotásának közönségében. Mindenkiben egyformán? Jaj, dehogy! Diákkorom keserű szenzációja volt, hogy utcánkban nikotinoldatot ivott és meghalt egy boltoslány. Megnézte a Halálos tavasz című filmet, s búcsúlevele is mindössze a film híres angolke- ringőjének szövegéből vett idézet volt: »Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte.« — Akkor hallottam, hogy ugyancsak öngyilkossági járványt váltott ki annak idején a Szomorú vasárnap című dal is. — most már örömömre — más fajta művészeti járványokat is tapasztaltam. Akik a Kutató Sámuelt, a Csendes Dont, az Eden Martint vagy a hazai szerzők művei közül Veres Péter Számadását, Erdei Parasztokját vagy Féja Viharsarok, Kovái Vadvíz című könyvét olvasták, jobbára olyan embernek bizonyultak, akik a társadalmi igazságot szomjazták. Erkölcsi parancs sugárzott ezekből a művekből, és sokak számára előbb a gondolkodás, később pedig a cselekvés iskoláivá lettek. Távol áll tőlem a szándék, hogy kurtábbra fogottan újrafogalmazzam azt, amit a művészetek és az erkölcs viszonyáról már oly sok népszerű elméleti munka kimondott. De nem hunyhatom be a szememet az előtt sem, hogy napjaink művészeti termésében elég sok az olyan produktum, amely — úgymond — »csak szórakoztatni akar«. No, az sem intézhető el egyszerű kézlegyintéssel, ha egy színmű, egy regény, egy film szórakoztat. Az is valóságos közönségigényt elégít ki. Senki sem várhatja el a színház- látogatótól vagy könyvszerető embertől, hogy ezzel a felkiáltással nyúljon pénztárcája után: »Hadd vegyek már egy regényt, ami jóra nevel; vagy: lássak egy színdarabot, amelyik meggyőz arról hogy a kizsákmányolás mégiscsak tűrhetetlen dolog« Az emberek többsége egyszerűen »valami szépet«, esetleg »valami derűset« szerelne látni, hallani, olvasni. De igazán emlékezetessé az olyan művészeti élmény válik számukra, amelyik — mint például az Egri csillagok — azt sugallja: szeresd és oltalmazd a hazát; azt írja a szívünkbe, amit a Puszták népe: így élt az urak országában a nincstelen paraszt, s ezt nem tűrhette, aki tisztességes. Vagy az áradt belőle, ami Fábri Húsz óra című filmjéből: íme, az ütközések, a viták ellenére is összefog bennünket a közös sors, aminek az is formálója, aki tudomásul sem veszi azt. Búcsúban voltam a minap. Ott láttam, hogy egy giccs- árus Lyka Károlynak a Kis művészettörténetét olvasta. Nem állhattam meg szó nélkül: »Némi ellentmondást látok abban, hogy ön a pamut- gombolyaggal játszó cica képét árulja, és Lyka Károlynak az igaz művészetért született írását olvassa.« Nevetett: »A giccsek árából vettem a könyvtáramat.« Valószínű, hogy igazat mondott. Csak az nem valószínű, hogy ez szélesebb értelemben is járható út volna. Az erkölcsi szempontból nemesnek, a társadalmilag hasznosnak soha sem lesz szállás- csinálójává a talmi, a haszontalan, a közömbös alkotás. Egy olvasó leveléből idézek: »Most a Bartók-évfor- duló nyitotta rá a szememet, hogy Bartók nemcsak azt várta el a társadalomtól, hogy megismerje és elfogadja a zenéjét. Bartók egész 7 életműve előbbre is akarta vinni a társadalmat. És ez érvényes Adyra is. Kodályra is. Ezt szeretem Illyésben, és ez az erkölcsi erő teszi számomra becsessé Derkovics életművét is. Igazi művész aligha érheti be azzal, hogy a közönség fizessen és tapsoljon.« IflU USn És a társadalom !SJy iflll. sem fogadhatja el teljes értékű műként és alkotóként azt, aki nem akarja, hogy általa többé váljék a világ. Erről cikkor sem feledkezem meg, ha kinyitom a rádiót és kedves-könnyű táncdal árad belőle a szobámba, vagy ha olykor pihenésként megnézem, miként jár túl vad bűnözők és tunya detektívek eszéa a valószínűtlen angyal- ságú Angyal. Bajor Nagy Ernő ß ardtaim már jóval moszkvai utazásom előtt figyelmeztettek, hogy nem ártana néhány tucatnyi orosz szóból álló nyelvtudásomat egy kicsit felfrissíteni és feltölteni, de én magabiztosan kijelentettem biz: zák csak rám, fogok en boldogulni úgy is! Az első tapasztalatok engem látszottak igazolni: szókincsem néha túlságosan gazdagnak is mutatkozott, alig egyharmadát kellett naponta koptatnom. A töobi valósággal parlagon hevert. Mert, ugyebár, manapság sok minden van, ami pótolja a szavakat. így például az auto- matizáció. Ha teszem azt, éppen megszomjaztam, egy szavamba sem került, hogy szomr- júságomat oltsam: szinte minden tíz lépésre találtam egy piros vagy kék automatát, amely 1 kopekért ontotta magából a friss, hideg szódavizet. 3 kopekért pedig dúskálhattam a legkülönbözőbb ízű szörpökben. A moszkvai közlekedés ts valósságnl szófukarrá teszi az embert. Nemcsak a jegy, de még a pénzváltás is automatizálva van. Szállodai szobád száma hó.romiegyű. s te csak mindössze tízig tudsz számolni oroszul? Sose búsulj! Végy Zavaró momentum egy kartonlapot, ird rá a szobád számát, s elég ha ezt felmutatod: a folyosói ügyeletes, a kedves gyezsurnája rögtön kezedbe nyomja a kulcsodat. Mindezen tapasztalatok birtokában már-már kezdett meggyökeresedni bennem az a vélemény, hogy felesleges az embernek fárasztó nyelvtanulással gyötörnie magát. Ám volt egy zavaró momentum. Fekete volt, húszegynéhány éves, és Klavgyi- já vak hívják. B*ggy történt, hogy egyik Mi este a Puskin téren üldögéltem, a szöfcőküt- il, amikor hirtelen ellenáll- itatlan beszélgetési vágy főút el. Klávának nem volt élűére a társalgás, amely — jnos — sem tartós, sem máén szántó nem lehetett, ért bár mobilizáltam egész óállományomat, csakhamar fogytam a munícióból. Némi kínos hallgatás után láva felállt, és búcsúzott. Maradék nyelvtudásomat tszekaparva utána szóltam: — Závtra, zgyesz! Márminthogy holnap jyanitt várom. Ügy látszik. megértette, mert másnap este valóban eljött ismét, fin a közben eltelt 24 órát nagyon gyümölcsözően használtam fel: betanultam két tucat orosz mondatot. Ilyeneket: »Milyen szép ma az est! Szépén süt a hold! Sehol egy felhő! Ragyognak a csillagok/« Alighogy mellém ült Klava, éppen csak köszöntünk egymásnak, s rögtön rátértem a »társalgásra«. Siettem elmondani a betanult szöveget, mielőtt még elfelejtettem volna. El is mondtam mindent: az estről, a holdról, a csillagokról szóló szöveget is, utoljára hagyva a leghosszabb, legszebbnek vélt mondatot: »Ebből a tengernyi csillagból válasszunk ki kettőt: Kláva, egyet magának, egyet nekem!« Szememet ekkor az égboltra emeltem, és megdöbbenve fedeztem fel, hogy sehol egy szikrányi hold, egy fia csillag nincs. Szürke fellegek gyülekeztek mindenfelől. Klavgyija persze nevetett. En viszont nagyon siralmas ábrázatot vághattam, mert megszánt, és vigasztalásztl egy csókot lehelt a jobb orcámra. Erre én, Ulemtudóan, a bal arcomat is odatartottam. Sőt, viszonoztam is. Ulemtudóan. Előbb jobbról, aztán bálról. Ettől kezdve már simán, zavartalanul folyt a »társalgás«, pedig szinte egy szót sem szóltunk. Újból kezdett úrrá lenni bennem a meggyőződés, hogy mégiscsak felesleges dolog a nyelvtanulás. 4 m hirtelen ismét felmerült egy zavaró mo- momentum... A Klavgyija mamája! A kedves mama esernyőt hozott a lánya után, mert a fellegek — bár n}i észre sem vettük —, már nagyon sűrűsödték felettünk. Ügy látszik, a mamának nem volt ínyére a mi elmélyült társalgásunk, mert kézen fogta, és elvitte a lányát. Közben mondott is valamit. De hogy mit, azt, sajnos, nem értettem, mert mint említettem, nagyon fogyatékos a nyelvtudásom... Radványi Barna Fotókiállítás a Műcsarnokban 2 5 ÉV A-Magyar F otóművészek Szövetségéneft rendezésében a Műcsarnokban megnyílt a »25 év« című nemzetközi fotókiáűítás anyagából: Ghosh Sukhamayő; Kettős portré (India) Lotti Mihailova: Hangulat (Bulgária) «SfW1“' Mtlos Budik: Keresztüt (Csehszlovákia) SOMOGYI NÉPIAI Vasárnap, 1970. október 4.
