Somogyi Néplap, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
A múzeum hónapja A z október idestova ^tizede éppúgy a múzeum hónapja is, ahogy évszázadok óta a szüretelésé: immár kilencedszer rendezik meg nálunk októberben a kiállítások szüretiét, a látnivalók ünnepi hangulatú egybegyűjtését — a múzeumi hónapot. A párhuzam, persze csak párhuzam, tehát sántít. Szőlőszedés ideje egyszer van egy esztendőben, a múzeumnak viszont szezonja minden hónap októbertől októberig, az egész esztendő. És ezek az esztendők mostanában mind gazdagabb múzeumi termést érlelnek, az év végi zárszámadáskor mind biztatóbbak az adatok a látogatószámról, az érdeklődésről és az érdeklődést kielégítő rendezvényekről. Nem véletlen, hogy az ilyenféle, a múzeumi hónapot köszöntő cikkek minden évben statisztikai adatokat sorolnak fel, mert jólesően újak, biztatóan pozitívak ezek az adatok. A legújabbak szerint például a múlt esztendőben is minden eddiginél több, csaknem hétmillió látogatójuk volt a múzeumoknak a tízmilliós országban. 1437 kiállítást nyitottak meg, ötvenezer tárlatvezetést tartottak 1969-ben a csaknem 200 magyar múzeumban; az UNESCO rangsorolása szerint múzeumba járó kedvünk alapján a másodikok vagyunk a világon. Ennyi hirtelenjében elég is a bizonyításra. Talán még sok is. Mert végigfutva az adatokon, esetleg eszébe jut az olvasónak — eszébe jutott már szakmabelieknek is — megkérdezni: minek hát akkor az október, minek a külön kampány, az ünnepélyes rendezvény, ha ilyen jól állunk. Nem állunk ilyen jól. Minden adat szóról szóra igaz, a hétmillió is, az ezernégyszáz is, az ötvenezer is, csak az a kép nem egészen valóságos, amely e számok első olvasása alapján az emberben kialakul. Hiszen a hétmillió látogató nem azt jelenti, hogy tavaly a tízmillió magyarnak a kétharmad része volt egyszer múzeumba, hanem azt. hogy míg egy nagy (és évről évre nagyobb) törzsközönség sokat jár múzeumba, egy ugyancsak nagy — még mindig elgondol- koztatóan nagy — réteg sohasem fordul meg a múzsák otthonában. A tanyasiak, a falun lakói, egyes városi rétegek hiányoznak a hétmillióból. És az 1437 kiállításról is tévedés azt hinni, hogy egyformán látogatják, figyelemmel kísérik mind a másfél ezret. A népszerű, nagy múzemok, a nemzetközi hírű fővárosi és vidéki gyűjtemények mellett még mindig igen nagy az érdekes, de nem elég népszerű, fontos, de nem eléggé ismert fővárosi és vidéki kiállítások, közgyűjtemények száma. E zért is van egyebek között a múzeumi hónap. Egy sűrített porgramú hónap, amikor rendkívüli kiállítás és múzeumi vetélkedő, különleges műtárgyak és múzeumi hangverseny, egymást követő tárlatvezetések és múzeumi előadások csalogatják szenzációikkal azokat a rétegeket, azokat a leendő látogatókat, akiket még csalogatni kell. Régi kereskedői fogás ez, tulajdonképpen abból a tapasztalatból, hogy akit egyszer sikerül becsalogatni a boltba és elégedetten távozik, az betér majd másodszor, harmadszor is, magától, csalogatás nélkül. Immár a kilencedik Iskolaszfnház, gyermekszínház Nóra és Hamupipőke AZ ISKOLASZlNHAZ tavaly mutatkozott be Somogybán Moliére Tartuffe-jével. A színház nagy sikere volt a diákközönség körében. Az idén ismét felgördül a függöny; Ibsen Nóra című drámájával nyitják az évadot. A darab rendezője Laczkó Mihály. — Az elmúlt évet nemes kísérletnek szántuk. A megyei művelődésügyi osztály és a Csiky Gergely Színház művészeinek együttes törekvése volt: segítséget nyújtani a diákoknak, különösen a hátrányos helyzetű tanulóknak. Színház- szerető közönséget szeretnénk nevelni a fiatalokból, szeretnénk, ha az iskolaszínház elvezetné őket a nagy színház páholyaiba. A diákok értették és együtt éltek a Moliére darabbal. Igaz, mi is igyekeztünk kis változtatásokkal úgy rövidíteni és fölfrissíteni a vígjátékot, hogy az megfeleljen a f'atalok mai életritmusának. Továbbra is ezt tartjuk szem előtt. A színház beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ezért 1970/71-ben teljes színházi vállalkozássá tettük. A művészek eddig ugyanis szabad idejükből, pihenésükből lopták el a próbaidőket. Most rendes próbarend van; a lehető leglátványosabb díszleteket, jelmezeket vonultatjuk föl. Az iskolaszínházat egyben a mi színészeink iskolájává is tesszük, így olyan szerepet kaphatnak meg, amely leghőbb álmaik között szerepel, de sokáig kellene rá várniuk. A fiatal színészekkel nagyon meg voltunk elégedve, lelkiismeretesen és nagy színészi átéléssel játszottak az iskolaszínházban. Faragó Sári és Forró Pál, az iskolaszínház két lelkes tagja helyesel. — Valóban érdekes feladat — mondja Faragó Sári aki tavaly is és most is főszerepet kapott. — Korábban felolvasószínpadon csináltunk már valami hasonlót, de az iskolaszínház egészen más. A fiatalok figyelnek ránk, értik, amit csinálunk. Ibsen Nóráját az egész gárdának élmény lesz játszani. Ilyen fiatal szerep- osztásban még nem mutatták be eddig Magyarországon. S Nórával négyszemközt maradni különös izgalom. Nóra ember. A gyenge és játékos nőben hallatlan erő lakozik. Az az erő, amellyel várja, hogy egyszer emberien el is beszélget vele a férje, nemcsak babaként kezeli... — Ibsen neve olyan egy színész előtt — kapcsolódik be Forró Pál (a másik főszereplő) —, hogy csakis felelősséggel közeledhet a figurához. A színésznek mindig az a vágya, hogy hasonló korú szerepeket alakítson. A klasszikus nagy daraboknál ez szinte kizárt. Ezért kétszeres öröm Jalmárt eljátszanom. A férjet, aki mindvégig azt hiszi, hogy ő becsületes, pedig nem. Szeretnénk Ibsent a maga nagyságában átadni a diákoknak, s azt hiszem, ez éppen azért fog sikerülni, mert a gyerekek kitárulkoznak, engedik magukat meghódítani, fölemelni a színpadra. A Nóra bemutatója október 8-án Nagykanizsán lesz. Amint Laczkó rendezőtől megtudtuk, pusztán a technikai okok és a célszerűség tette szükségessé, hogy a premiert Zalában rendezzék meg. Somogybán október második felében mutatják be az új darabot. Zala és Somogy megyében mintegy huszonöt előadást terveznek: az összes járási székhelyen és a nagyobb községekben. A Nóra főszereplőin kívül ismét találkozunk Garay Józseffel; két új művész (Balogh Mária és Kardos Gábor) pedig bemutatkozik. A díszleteket ugyancsak egy fiatal tervező, Gáspár András készíti. EBBEN AZ ÉVBEN a legkisebb színháza is megnyílik Csorba Istvánnak, a Csiky Gergely Színház művészének vezetésével. A gyermekszínház az alsó tagozatosoknak nyújt szórakozást. Innen szeretnék őket előbb az iskolaszínház, majd a nagyszínház kapujáig kísérni. Október 22-én a Hamupipőkét nézhetik meg a gyerekek. Ebben az évben tervezik még a Tamás bátya kunyhója című darab színre vitelét is. B. Zs. esztendő tapasztalata mutatja, hogy a fogás itt is beválik: évről évre újabb rétegeket sikerül így becsalogatni a művelődés »boltjába«, a múzeumba. Annál inkább, mert — ez is esztendők óta bevált módszernek bizonyul a »bolt« ilyenkor, októberben helyébe is megy a »vevőnek«. A vándorkiállítások, a Ids községekben, tanyán, . külvárosokban rendezett alkalmi októberi események, a vidéki múzeumok műkincseinek fővárosi, meg a fővárosi múzeumok anyagának vidéki bemutatása legalább olyan fontos orog- rampontja ennek a hónapnak, mint a nagy múzeumok reprezentatív kiállításai. Fontosak, mert előőrsei a kis kiállításoknak: kedvet ébresztenek, reklámot csinálnak mú- zemumon kívül a múzeumnak. Ne feledkezzünk meg, persze, a jártasabb közönségnek szóló októberi rendezvényekről sem, a múzeumok sem feledkeznek meg róluk. A hónapnak éppen az az előnye, hogy minden rétegnek, mindenféle érdeklődőnek akar — és tud is — nyújtani valamit. E rövid eszmefuttatásba lehetetlen beleszorítani az idei program minden vidéki és fővárosi pontját — évek óta tekintélyes kis könyvet tölt meg a kiállítások és egyéb rendezvények felsorolása —, de aki belelapoz a programba, végigfuttatja szemét a hirdetőoszlopokon, vagy körülnéz a lakóhelyén, tudja, tapasztalja, hogy a múzeumi hónap közönséget toboroz, és közönséget tart meg. C gyéb előnyeiről, kutató- munkát ösztönző, ismeretterjesztő tevékenységet gazdagító, kiállítási módszereket csiszoló — az egész évi múzeumi munkára jótékony — hatásáról most nem is beszélünk. Csak köszöntjük a múzeumi hónapot. A múzeumok ünnepi hónapját, októbert, amelynek az a célja, hogy a többi tizenegy hónap is, az egész esztendő mindinkább a múzeumok évadja legyen. R. Gy. Teaszüret Grúziában Géppel szüretelik a teát a grú ziai ingirszki szovhozban. Küszködő népművészet Indulása együttes a társadalmakéval. Érkezése a mába vitákat kavar — van-e vagy csupán volt-e? Egy biztos, a teremtő közeg — a nép, már nem ugyanaz. Más lett — kinyílt — az évszázadokig alig mozduló, önmagát ellátó jobbágy — majd parasztfalu, mely évszázadokra konzerválta művészetét. Kinyitotta az alvég és felvég nem látszó, de mégis létező kapuit, olyannyira, hogy még a kenyér is a városból érkezik — hasonlóképpen nincs elzárva a kultúra elől sem. De nyitottak az odavezető kapuk is. Azt hiszem, a mára figyelő, értő ember előtt nagyon is világos, mi a különbség a régi népművészet és a ma népi művészete között... Mi van tehát a népművészettel? A tegnapé végső soron? Minek akkor a folklórfesztivál, minek a faragópályázat? A társadalmi közeg, mely teremtette, valóban tegnapi Olvasónapló „Füzem9 lobogóm!“ Felvégi szoba-konyhás házakhoz, virágporral behintett kertekhez, vasporos fasoron, át 'a Hortobágyon, hegyi legelőn, a tragikus eseményről nevezetes Szárszóhoz és az évszakokhoz, mindenekelőtt Márciushoz vezet Utassy József útja. Első verses kötetét lapozom annak a fiatal költőnek, aki adys, petőfis vágással lépett be mai irodalmunkba. Eltűnődött. A pakker-gye- rek — így nevezték a barakklakó segédmunkásokat — ha- zatalál-e? És a libapásztor- édesanyjához? Mert ő hazaindult. Mindazon át, ami ennek a huszonkilenc éves fiatalembernek az útját szegélyezte eddig. Történelem és jegenyesornyi sorsok. Utassy József Tüzem, lobogóm! című verseskötetének olvasásakor lettem figyelmes ennek az induló generációnak egyik jellemző vonására. Úgy emelkedtek föl — többségük kétkezi dolgozó gyermeke —, hogy vissza is tértek — a néphez. Hangjuk hangos, mint az övé és érte érzett felelősséggel átitatott. Talán mindez Utassy Józsefre a legjellemzőbb. Az Űj Termés sorozatban ezerháromszáz példányban jelent meg a Tüzem, lobogóm! Ezerháromszáz ... Nem elszigetelő, elérhetetlenné tevő szám ez? Határozottabban törődjünk munkásaink, parasztjaink szellemi táplálásával. Az »Olvasó népért«-mozga- lom ilyen . Tüzem, lobogómikötetek néikül — elérhetetlen cél. Négy jól szerkesztett részből áll Utassy József verseskötete. Az első címe: Szerelemhajnal. A »mesebeli legkisebb fiú« apja örökét keresi. Közben fölkel számára a »szerelemhajnal«, melynek tüze az ifjúság fényét gyújtja rá. »Elek-halok a fényért, égj hát, gyönyörűm, lángolj! Tüzem, lobogóm vagy már. hobbantsd rám ifjúságom!« — írja a címadó vers záró soraiban. Képletes évszakok jelennek meg a Micsoda évszakok fejezetben. Forradalmi ifjúság nélkül apáink forradalma hová juthat? Folytatni kell ügyüket — szólít fel a költő, rászólva azokra, akik restek. Ki ne érezné a Senki földjén hangjából — a harmadik ciklusból — mindezt. Az egykoron »mesebeli legkisebb fiú« beáll a »kék szabadság« »legkisebb matrózának«, hogy — most már őt idézve: »hadd kössem csavargó békénk örökre a parthoz.« Egy másik versében, Feslő fák erejére, a mámorittas hang kijózanul — Monológ a pódiumon — záró rész —, s így vall ars poeticát: »Én, amíg a remény ága renget, tüzek tüze, márciusi gyermek, a feslő fák erejére mondom: győzni, győzni kell a gyökereknek!« Ilyen ígéretet csak nagy bizalommal fogadhatunk. Horányi Barna már, mert a nép a mában más művészetet teremt. Gyökértelen tehát? Inkább stílusirányzat. Alkalmam volt megismerkedni a hagyományok ápolásával — ha úgy tetszik a a népművészetet teremtő kö- közelmúltban. Folklórfesztiválok, kiállítások, pályázat bizonyította, hogy népi hagyományainkat értő gonddal, féltve ápoljuk. És tulajdonképpen ez a legtöbb, amennyit amolyan »műkedvelői« szinten tehetünk. De itt van a kötelező érvényű szabály a folklórban: minden a régi maradjon, makulátlan, úgy ahogy egykor... De lehet szabályok közé szorítani a népművészetet — mondjuk egy mai fazekast, divatosabb nevén keramikust? (Népi keramikust??) A gyakorlat azt mutatja, hogy igyekeznek. Vannak művészeti ágak, melyek szabadon és nagyon egészségesen nyúlnak a népművészethez — persze az az ■igazság, hogy ezek gyökere csak távolról közös vagy rokon a folklórral. Inkább amolyan megújhodásért — mint a polgári finomkodásra ráunt iparművészet teszi, vagy tette a közelmúltban. A modern, absztrakt formában fellelhetjük a folklór- ihletését — már csak azért is, mert maga a népművészet is absztrakt. Nagyon egyszerű és jórészt ösztönös a lényegítése. És megihlette a kisplasztikát, a pohárkészítést is, és innen egy ugrás már csak az — ipar. Ha valami divattá lesz, a divatos művészetben — attól a tömegcikkgyártás sem marad el egy lépést sem... Így aztán készülnek cifraszűrök meg kanászingek kempinghez. .. De mi van azzal, aki még a népművészetet teremtő közegben született? Aki mestere a népművészetnek? Aki nem »felülről«, egy modern műtárgyhoz keres motívumot, hanem akinek egész világa, látása a népművészetből sarjadt és él? Először is — nem szabad illúziókat teremteni. Csak olyan délibábos dolog az, hogy a faragó kinn a nyáj mellett készíti a díszes ostornyelet. A valóság az, hogy van egy kis esztergapadja, műhelye, és igen gyakran ebből él. Vagy pedig a fazekasok külön, szövetkezetekbe tömörülve készítenek... Sokukkal beszélgettem, és igen sokan nagyon messze járnak már attól a »híres« ösztönösségtől, mert a motívumokat motívumoknak is mondják, és komoly esztétikai fejtegetésbe kezdenek... Sokan javasolják rájuk inkább már a népi iparművész elnevezést. No persze ez sem egészen pontos — mivel egy cseppet sem egyenlő értékű. Á faragott kanál vagy ostornyél legalább annyira pusztán díszítőelem a mai lakásban, mint egy festmény. A használhatóság csak volt a szülőanyja! — És a tapasztalat az, hogy a »néprajzos« szempontú zsűrizésnél éppen használhatóságra törekvés kimondva vagy kimondatlanul másodlagos, mi több, elmarasztaló szempont, mert egy gyakran zsűriző szakember mondta: a faragott szék — mivel ülőalkalmatosság — már az iparművészet mezsgyéjén áll. Tulajdonképpen ezért panaszkodnak, ha úgy tetszilk ezzel küszködnek ezek a nép^J^ művészek. Illetve bizonyos ágazatok. Minden alkotás normák, mércék, ítéletek után kerül a közönség elé. Legyen vers, regény vagy más műalkotás. És jó, hogy vannak mércék — mert mértéket jelentenek, mert feladatot szabnak — ugyanis társadalmi igényeket képviselnek. Csak éppen az a gond, hogy valós igényeket, ivalóban az életből vett normákat szabnak-e a néha túlzottan tudományos bírálók? Például a népművészet esetében. Mit tud mondani az a faragó vagy az a fazekas, akinek kiállítása előtt az a döntő szempont, mennyire tudott mojvumaiban, technikában a régihez hű maradni. És mit tud mondani a mának? Egyik, éppen a küszködést említve modta: úgy érzem, mintha a múzeumnak dolgoznék... Tehát az ítélőlc csak az »eredetihez« ragaszkodnak. Jó ez? A népdal s vele együtt a szép népdalfeldolgozások bizonyítják, hogy mit mond a ma emberének a zenei folklór üdesége, ösztönös tisztasága. És ezt szeretné sok faragó, sok fazekas. Akik mégis merev szabályok szerint, gyakran egyoldalúan megszabott feladatok szerint dolgoznak. Hogy nem mondvacsinált probléma ez, mi sem bizonyítja jobban, mint a Kapoli- pályázat egyik tanulsága. Mi az a többlet, amit még adhat ott a faragó az apjótól tanultakon kívül? Csupán a variáció. Az, hogy átveszi i esetleg más tájak faragóinak motívumait, és több-kevesebb ' sikerrel, több-kevesebb összhangban alkalmazni próbálja. Ez pedig kevés — a nézőnek is meg az alkotónak is. Annyi tanulságuk mindenesetre van gondjaiknak, hogy bármilyen tudományos szempontból ítéljenek is, a korszerű- szabta igényeknek előbb-:..óbb mégis engedni kell. Az alkotók érdekében is. Tröszt Tibor SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. október 4. i
