Somogyi Néplap, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
R eggel az apósa pálinkádul keltette. — Hallom, Imruskám, hogy betegszabadságon vagy •— kacsintott rá, s telebugy- gyantotta a poharát méregerős szilvóriummal. — Hiába, ez a járványos idő... — röhögött. Hajdú Imrében a szó is, de különösen a pálinkás-keltő látogatás nyomban gyanút fogott. »Mi az istent akarhat ez a vén tyúktolvaj ?« — pislogott rá a dunna alól. Mert magában csak így hívta az apósát: »a tyúktolvaj«. Csak az asszony miatt tartotta vele a békességet. Margitka miatt, aki nem tudná elviselni, hogy az apjáról a férje ilyeneket gondoljon. — Este harminckilenc-kettő volt a lázam... — nyögött Imrus. — Kerülget a hányinger, a térdem remeg. Meg a kedvem sem a régi... — mert alapjában vidám természetű ember volt Hajdú Imre. — Így aztán kiírattam magam. Az após mosolygott, sajnálkozott egy keveset. Töltött még egy pohárkával, s maga Is ivott. — Ettől megjön a kedved — mondta az após, és nyájasan, fontoskodva nézte a ve- jét. Mintha bűvölne a tekintetével. — No, igyál még ... £ z az ember akar valamit tőlem — döbbent .a pillanatok alatt Imrus. ismerte az apósát. Fösvény, zsugori fickó. Kapáltat- ja vele a szőlőjét, felszedett vele a szőlőjét, felszedett velük a rohadt gyümölcsöt; cipelik a puttonyt le a hegyről, a hordót a pálinkafőzdébe, de egész télen eszébe nem jutna, hogy egy pohár pálinkával megkínálja a lányát és a ve- jét. Hat, sőt tízéves pálinkája van a pincében... »Hogy mire ez a nagy kínálás?« — Nem lehet ezekkel a vírusokkal mit kezdeni — nyögte Imrus. — Az orvosok tehetetlenek. Még a nevüket sem tudják. »Pihenjen! — mondta az orvosunk, amikor panaszkodtam. — Pihenjen, és izzadja jól ki magát. Aztán egyen, amennyit csak bír. Mert erő kell ide!« — és bágyatagon nézte a hunyorgó apósát — Hát ez van most... — Nono! — vigyorintott újra az após, és a pálinkásüveget a kabátja zsebébecsúsz- tatta. — Nekem nem kell nyögni! Egy kis nátha, egy kis vírus nem a világ. Ismerem én ezt... — és újra kacsintott. »Az ördög vinné ezt a vén tyúktolvajt. Ügy kacsingat rám, mintha beteges lenne, és tetszenék neki« — morogta magában Imrus. Margit jött be, forró teával, vajas kenyérrel, tojással. — Látja, apám — panaszkodott. — Még Imrust is elkapta ez a fránya járvány... — így van az! — mondta az após. — így bizony. — S mikor magukra maradtak, újra kacsingatni kezdett: — Te, fiam... van itt egy munka. Egy tető. Két-három nap alatt összeütjük... A műanyaggyár főmérnöke szőlőt vett a Dele- váré oldalán. Elvállaltam. És hogy kiírattad magad, éppen kapóra jött Mert egyedül nem tudok én ott dolgozni... Ha segítenél. Imrust akkor már még jobban verte a verejték. Érezte, hogy a pálinka nemhogy segítene a baján, de még jobban elgyengíti, és a gyomrában felkavarodott a reggeli étel. — Náthás? — nézett a feleségére. Látta ő, észrevette nyomban, hogy a vén tyúktolvaj tnegagitálta a lányát is. »Persze, egy kis nátha... nem kell komolyan venni. A tetőt Bardth Lajos: Ismeretlen vírus — Segíteni? Segítenék én szívesen... — »A franc ami beleáll a maszekolásodba, vén tyúktolvaj. Még hogy én kulizzam helyetted, amikor kétszer megennéd a....« — káromkodott magában. — De hát én tényleg beteg vagyok, apa! — Beteg? Hiszen azt mondtad, hogy csak vírus... Meg ahogy az orrod szól, látom is, hogy csak náthád van. Az pedig nem betegség ... — Nem nátha ez, apa. Influenza! Vírusok... — Mit, vírusok! Az is nátha. Hogy ilyen úri nevet adnak neki az orvosok, az csak azért van, hogy kicsalják a szegénytől a kis pénzét. — Hirtelen előkapta az üveget, s újra töltött. — No, igyál csak! Ez kell arra. Jó erős szilvórium... Mi is csináltuk a beteget. Jantek sógorommal felvállaltunk egy komolyabb munkát, kiírattuk magunkat otira, aztán ... Érted? — És ha ellenőrizték magukat? — verte a verejték Imrust. — Akkor mit mondtak? — Hallod, te se viszed sokra! Hát a beteglátogatók jó komák. Mind. És egy-két pohár pálinka, ebből a jobbikból .;. He? —'s kacagott hozzá. »Jobbikból? A fene eszi a zsugori képedet! A legrosz- szabból hoztál most is!« — Ha egyszer beteg az ember, akkor pihenjen... — mákacskodott Imrus. Azért ír-.. ják ki az orvosok. K ésőbb bejött a félesége. Akkorra az após már nagy méltatlankodva elviharzott (egy kicsit bicegett a bal lábára, s ahogyan vitte a girizdnyi fenekét, csak billegett, mint egy fűszál). Jött az asszony, és nagy ártatlanul megkérdezte. — Jól eshet ez a kis pihenés. Hónapokon át gürcöl az ember; azt a kis szabadságát is, ha kiveszi, akkor megy a szőlőbe meg a ház körül ten- •ni-venni. Igazad is van, írasd ki magad. Még ha csak páthás is vagy csupán ... pedig egy ember nem képes megcsinálni. A szarufákat össze kell állítani, a kötőgerendákat is fel kell cipelni a tetőre, meg aztán a cserepe- zés sem egy embernek való munka: adogatni, rakni, miegyéb«. — Az, az!. Kisapukám! — simogatta a feleség Imrus lázas homlokát. — No lám, nem is vagy olyan forró, mint este. Mert a láz csak este jön elő. Akkor nem engedlek sehová. Korán ágyba bújsz, kiizzadod magad. Napközben persze... — Napközben? — nézte a feleségét. — A vírus... — Vírus, vírus! — makacskod ott az asszony. Lassan- lassan elfogta a düh: hát eny- nyire értelmetlen az ő férje? Vagy igaza lenne az apjának, és csak egyszerűen lustaságból nem akar segíteni... ?« — Milyen vírus az már, ha még az orvostudomány sem ismeri. Akkor az nincs is. Hát nem igaz? — Nem! — mordult fel Imrus. Mert már bosszantotta, hogy nem hagyják pihenni. Ereje is mind jobban elfogyott a vitában. — Nem! Érted? Azért még létezhet valami, mert nem ismerjük. Ismered te az afrikai négereket? A törzseiket? Ezer meg ezerféle törzsük van. A nevüket sem tudjuk. Mégis vannak... — s bár érezte, hogy buta a hasonlata, ezzel az aggyal most nem képes jobb hasonlatot találni. — Vannak! Ha hiszed, ha nem! Ha ismered őket, ha nem! Az asszony szeme pillanatok alatt könnybeborult. — Hát annyira utálod az apámat? Az én családomat... hogy még arra a kis szívességre sem vagy képes. Amikor itthon lopod a napot esz- tékápénzen. Hát nem mindegy neked? Hát nem tenne neked jót az a kis mozgás? Hajdú Imre agya pillanatok | alatt kitisztult. Legalább is ő I úgy érezte. Szidta magában az apósát, a pálinkáját, nyughatatlan, zsugori természetét és egy kicsit a famíliáját is. — Először is: nem lopom a napot! Tisztességes beteg vagyok ... — Beteg? — visította közbe a síró asszony, és mikor így tett, akkor Hajdú Imre az öregapját látta Margó kedves arcában is. A ravasz, mindenre elszánt, kíméletlen apát, akinek a nyugalma mögött valami olyanféle szándékok lapulnak, mintha szeretné egyedül birtokába venni a napot, az erdőket, a levegőt és mindent. S mindezt csak egymagának, hogy elzárhassa, hogy hozzáférhetetlenné tegye mások számára. Mások és mindenki, talán még önmaga számára is. — Hogy te beteg vagy! — erőltette a nevetést az asszony. — Lusta! Nem akaródzik az úrnak dolgozni, hát megy az orvoshoz! Panaszkodni, egy kis nátha miatt. Mondhatom ... Imrus nem bírta tovább. Kiugrott az ágyból, és öltözködni kezdett. — Nekem te ne mondj semmit! Érted? Az asszony megijedt. — Nem akartalak én megbántani. Édesem! Apucikám!. — S ott topogott körülötte tehetetlenül és siránkozva. Szovjet iparművészet M a váróban, elcsodálkozott. — Magával meg mi van Hajdú? Miért nem fekszik? Miért nem pihen otthon? Délután meglátogatom. — Doktor úr... Az a helyzet, hogy otthon még több a vírus, mintha az üzemben dolgoznék. Ért engem? — Nemi Egyáltalán nem értem. A vírusokat meg ne emlegesse, mert éppen elég bajt okoznak nekünk — és a váróban ücsörgő emberekre nézett. — Legalább ismernénk a nyavalyásokat. — Hiszen ez a vírus is ismeretlen, doktor úr... Kérném, hogy írjon ki engem dolgozni! Már holnapra, ha lehet! — Maga megőrült, Hajdú! De a maga felelősségére... ha akarja ... Az idei országos szovjet ipar művészeti kiállításról. GYÁRFÁS ENDRE: KŐVILÁQ Hercegovbiifesn A földnek itt már holdja sincs, csak néhány négyszögöl. Morzsák a sziklafo gsoron. A szenteltvíz, ha volna itt, valóban áldana: ős-szomjat oltana. Kövekkel védik a kőtől a földet, köveken szülnek és kövekkel ölnek, kőforma súlyos felleget imádnak, hallgatnak, mint a kő. Nem is köszönnek, ha elballag a kőpalánkok mellett rakéta-mankón a huszadik század. BOÓR ANDRÁS: Önzetlenül S úgy nézett a betegére, mint akinek elment a józan esze. — Köszönöm, doktor úr! — hálálkodott Hajdú Imre.. — Nagyon köszönöm! — Ez teljesen megkergült. Még hálákodik is. Micsoda borzasztó hatást váltanak ki ezek az ismeretlen vírusok... — morogta magában az orvos. Mindened leszek, ha úgy kívánod Holdvilág-fényed elalvó napod Szolgalélekkel hajlongó királyod Magadba látó szemablakod Gőg mosoly árnyék a szádon Haragtól pattant ráncfonal Bolondos porzó szerelem virágon Harmat lángszívű vállaidra Bánatviharban tiszta tó Megfagyott ő;z a téli házban Sóhaj szavakra olvadó Az leszek, ha úgy kívánod Akard, szeress és az leszek Hálád elől majd partra szállók Hogy meglopjanak az érdemek Zenét hallgató modell Anatolij Nyikics szovjet festőművész alkotása — budapesti leállításáról. Kultúra és életszínvonal Több község életét, egy-egy várassa utcáját kitartóan, évek óta figyelem. Bontják az öreg házakat, építik az újat. Szépen berendezik, itt-ott már autó is kerül az udvarba vagy két motor- kerékpár a két gyereknek. Ha kérdem, büszkén sorolják az anyagi javakat: vettek szobabútort, tévét, frizsidert, könyvsorozatot, valami paten tzáras micsodát, modem festményt, olajkályhát és így tovább. A fölsorolás többnyire értékrend és válogatás nélkül hangzik él, hiszen »mindent a két kezünkkel kerestünk, mindenre egyformán büszkék vagyunk«. S erre — valóban — mindannyian büszkék lehetünk. A családok gazdasági emelkedésének lehetősége megnőtt a hatvanas * években, falun és városon, s ezzel a lehetőséggel — becsületes munka árán — sokan élnek. Az igaz, keményen meg kell dolgozniuk érte. Annyira keményen, hogv a gyarapodás, a javak szerzése minden erejüket és figyelmüket leköti, másra már nem is futja az erőfeszítésből. ök maguk legalábbis ezt mondják: nem futja. ■— A népnek nincs igénye arra, hogy művelődjön, hogy kulturáltabb legyen — mondják a kívülállók. .Tónéhányan be is ismerik: »Minek törjem magam a művelődésre, mi hasznom belőle?« Sokan pedig azzal hárítják el a »zaklatást«: »Majd ha mindenünk meglesz, ráérünk művelődni.« Sajnos, azok közül is sokan, akik már mindent megszereztek, nem érzik szükségét annak, hogy művelődjenek. Sőt, sokunk tapasztalata szerint az életszínvonal és a kulturális színvonal között mélyül a szakadék. A modern tudomány és művészet alakulása és gazdagodása nyomán a kultúra fogalma és befogadási körülményei alapvetően megváltoztak. Ezzel együtt igénye- sébb, elvöntabb is lett, és egyben — mitagadás — befogadásra is nehezebb. Ez a kultúra — ha nem is minden formában — eljut az ország legtöbb lakosához, a kis hegyi, határszéli falvakha is, a villannyal ellátott tanyákra is. Közvetítik a kultúrházak, a rádió, a televízió, a sajtótermékek. A passzív nézelődés azonban nem ösztönzi az egyént a kultúra mélyebb átélésére, befogadására. Abban, hogy valaki televíziót néz, újságot, könyvet olvas, színházba jár, abban a művelődésnek még csak a lehetősége rejlik. A valódi kultúráltsághoz az kell, hogy ki-ki válassza ki az egyéniségének megfelelőt, s hogy rendszerezze, selejtezze az információtömeget. Országos gond, hogy erre a válogatásra a tömegeknek nincs igénye. Vagy akinek van (akár megfogalmazva, akár ösztönösen), az nem találja vagy csak nagyon nehezen találja meg a válogatás útját-módját, a magasabb kultúrához vezető utat. Ebben kellene segíteni a tömegeket a hivatásos népművelőknek, és mindenkinek, akinek bármi köze van a közművelődéshez. Az igény fölkeltését már az iskolában el kell kezdeni. A gyermeket eszmélésétől — az első osztálytól — gondolkodásra, az összefüggések kutatására nevelni, mégpedig rejtett, vagyis nem direkt, fölszólító módszerekkel. Az általános iskolai pedagógusok amúgy is túlterheltek, s ilyesmire nincs idejük. Pedig az igényes nevelés az oktatást is megkönnyítené, a tanulók könnyebben, logikusabban fognák föl az ismeretanyagot, és már gyerekkorban megtanulnának válogatni. És a mai felnőttek? A válogatás igénye — rejtve — sok emberben megvan, csak a hozzá vezető utat kellene egyengetnünk. A klubok, kultúrházak, a televízió vegye jobban észre, hogy a tömeg nem alaktalan massza, hogy műveltségi színvonalát tekintve rétegekből áll. Ezért kellene hozzájuk idomítani a rendezvényeket, műsorokat, a szakköröket, a TIT-előadásokat. Egy-egy előadás — például — csak tizenöt emberhez szóljon, de ezt a tizenötöt valóban érdekelje, s az előadás, a műsor, a szakköri foglalkozás magas színvonalú legyen, de csak any- nyira. hogv ne riassza el az érdeklődőket. Ezt elérni — országosan — nem könnyű feladat. Á jó- szándékon túl pszichológiai érzék, sok tapasztalat és tudás kell hozzá. És természetesen a népművelők munkájának nagyobb megbecsülése. Siklós László 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. október IC.
