Somogyi Néplap, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-16 / 243. szám

\ A népdal reneszánsza A népművészeti hét kere­tében tegnap tartották az utolsó tudományos tanácsko­zást, melyen a részvevők a Röpülj, páva televíziós nép­dalvetélkedő tapasztalatairól beszélgettek. A Röpülj, páva országosan is hódító utat járt be. Minden­képpen méltó tehát, hogy tu­dományos ülésszaknak is té­mája volt. A részvevők be­széltek a vetélkedő küldetésé­ről, jó és rossz tapasztalatai­ról, és nagyjából megegyeztek abban, hogy a vetélkedő óta eltelt időszakban a népdal re­neszánszát éli Magyarorszá­gon. No persze a megújhodást dicsérő szavak mellett volt kritika is bőven, de mindegyik segítő szándékú. Azt mondták például, hogy úgy kellett ez a vetélkedő, mint kiszikkadt földnek a májusi eső. Az a vé­leményünk, hogy a Röpülj, páváig terjedő időszakban nem volt egészen kiszikkadt föld a népdal ügye, és hosszú éveken át azért a rádió is tett érte egyet és mást. S bizony a Nyí­lik a rózsa bármilyen hasznos tanulságokkal szolgált a tele­víziónak a Röpülj, pávához, azért mégiscsak a nótás mű­sorok summája volt. Az viszont igaz, és a vetél­kedő bebizonyította. hogy nemcsak a nóta kell a nézők­nek! Sőt. Érdekes tapasztalat, hogy mintegy másfél perces rövid eszmefuttatás után sok Százdolláros szabadságon Elfogott a honvágy Esős nap Innsbruckban — Kánikula Grácban Végre Szentgotthárd B>roagÓS, esőre hajló Időben indultam el Mün­chenből. s miután a velem egy fülkében utazó négy idős hölgy összes csomagját fel­raktam a csomagtartóba, el is ültettek az ablak mellől mondván: magának a túlsó oldalt kell figyelnie, az is szép. Az eső hamarosan rákez­dett, s Innsbruckig meg sem állt. Alig másfél óra alatt ott voltunk. Az állomáson is­mét találkoztam a szerencsé­vel — mint utam során már annyiszor —: tízperces vára­kozás után indult a városné­ző autóbusz, mely 24 schil- lingért körbevisz a városban. Bevallom, hogy a magyarázat­ból igen keveset értettem, már csak azért is, mert az írott és az általam beszélt né­methez igen keveset hasonlí­tott, a fülem pedig még tele volt a bajornémet hangsúlyai­val. A hegyek lábánál fekvő vá­ros még így, a szemerkélő eső­ben és a ködlepte csúcsokkal is lenyűgöző látvány volt. Ki­mentünk az olimpiai faluig, miközben elmondták, nogy évente tíz- és tízezrek töltik itt szabadságukat, síelnek, korcsolyáznak — és napoz­nak! Innsbruck sem olcsó város, az árucikkek legalább tíz- húsz százalékkal drágábbak, mint az NSZK-ban, s mintha a választék is valamivel sze­gényesebb lenne. Már Mün­chenben is észrevettem, de itt ebben a városban úton-útfé- len maxiszoknyás és -ruhás nőkbe ütköztem. Ha lassan is, de a férfiszemek legna­gyobb bánatára kíméletlenül kiirtották a divatdiktátorok a minit, gondolom, számítva ar­ra is, hogy valamivel többe kerüljön az öltözködés. Innsbruckban már nem volt térképem, így el is tévedtem, de még sikerült csomagjaim­mal a már mozgó vonatra fel­ugrani. Hosszú út állt előt­tem; ausztriai utazásom utolsó színhelyére Grácba indultam. A hegyek között mindig párásabb a levegő, az eső is gyakrabban esik, így kényte­len voltam tudomásul venni, hogy Grácban is megázom. Másnap viszont kisütött a nap, s délelőtt már zakót le­véve, ingujjban sétáltam a Mura partján fekvő városka utcáin. Nem is tudom, hogy miért írtam városkát, hiszen kétszázhatvanezer lakosa van. Talán a hangulata miatt. Olyan keskeny utcái is van­nak, hogy egy személygépko­csi nem férne el, kedvesek a színes villamosok, és a város­ka fölé magasodó Schlossberg, a várhegy, budapesti emléke­ket idéz. Gyalog vagy a he­gyi vasúttal lehet fölmenni a tetejére, én inkább a sétát választottam. Négyszázötven méterrel az Adriai-tenger szí­ne fölött voltam a híres Óra­torony lábánál, amely a ti­zenhetedik századi osztrák— francia csatározások memen- tója. Az elesett katonák em­lékműve egy zászlóra tenye­reié oroszlán. A hegy tetején négy kilátó­nál kell megállni, s a kö­nyöklő szürke márványlapjá­ba az előzékeny városi ta­nács majd minden főváros ne­vét és irányát belevésette. Budapest légvonalban 267 ki­lométerre volt. Talán amikor fővárosunk nevét olvastam, és később megláttam, hogy mere visz az autóút Magyar- országra, akkor fogott el a honvágy. Rövid időt töltöttem kint, gyönyörű dolgokat láttam, annyi élményt zsúfoltam ösz- sze, amennyit csak elbírtam, de egyszerre mehetnékem tá­madt. Végigsétáltam a Mura híd- jain, egy városnéző autóbusz- szal kiutaztam Eggbergbe a kastélymúzeumba, megnéztem a híres dómot, a mauzóleumot és az operaházat, megcsodál­tam a messze földön híres fegyvergyűjteményt, elvásá­roltam utolsó schillingjeimet és izgatottan ültem föl a reg­geli vonatra, amely délután ötkor tesz le a Déli pálya­udvaron. ■ A vonat — közvetlen budapesti kocsival — a hatá­rig minden állomáson meg­állt, de végre megérkeztünk Szentgotthárdra, jöttek a ma­gyar határőrök és a vámosok. — Látta az NSZK—Ma­gyarország meccset? Ugye ka­tasztrófa? Százdolláros szabadságom véget ért. Saly Géza néző kérdezte levélben a be­küldött dalokról, ítéljék meg, nóta vagy értékes népdal-e? Persze nem szabad illúziókat táplálni és rózsaszínben látni. Ennek a reneszánsznak van­nak nagyon kijózanító tapasz­talatai is. Mert sokan nem népdalszeretetből, hanem sze­replési vágyból, pontosabban csupán dalszeretből léptek a kamerák elé. És később, az igények vagy inkább a zsűri normái következtében állítot­tak össze tartalmasabb reper­toárt. De ez is eredmény. Hadd emlékezzünk e gondolatok kapcsán Olsvai Imre nagysze­rű utalására, hogy éppen ezt az országos méretekben kere­kedett dalolási kedvet kell megfelelő csatornákon vezetni! Akik felgvűjtötték a nagyszü­lők népdalait, azok tanítsák az unokákat! Van figyelmeztető tapaszta­lat abban is, hogy miként zaj­lott le az -országos szavazás«. Volt járási tanácsi vezető, aki egyszerűen utasított a szava­zásra, és gyárigazgató, aki öt­ezer forintot költött a gyár pénzéből levelezőlapra. Ez csak a jövőre nézve értékes ta­nulság, hogy látható a vetésből, hol, milyen dudvát kell ki­irtani. Végül is a siker igazi magva a nézők széles körében az volt, hogy a pózoló pódium- nótázók helyett, az idétlen agyonvirtuskodás helyett ere­deti, üde éneklést, tiszta han­gokat hallhattak. Es ez nem kis vonzerő! Még egy gondolat a hozzá­szólások sorából. Volly István mondta, legyen a népdal ügye Janus-arcú. Vagyis kétarcú! Figyelni kell arra, hogy mit teremtett a múlt, de arra is. hogy mit akar a jelen. Sokak szerint ugyanis a Félegyházi utca és a Megy a takács amo­lyan konkolyféle a népdalvi­lágban, melyet jobb inkább irtani, mint énekelni. Hasonló kérdéssel nemrég foglalkoztunk lapunkban. A népművészet produktumait egyszer s mindenkorra meg- másíthatatlannak fogjuk fel, örök törvényűnek? így ugyan­olyan közeget kellene feltéte­leznünk, mint az átadó közeg. Márpedig az unokák nem azo­nosak a nagyszülőkkel! És ha jobban tetszik a Megy a takács, mint a Kiszáradt a tó- bul mind a sár, mind a víz, akkor nem szabad az előbbit kiirtani. A közízlés vagy a dal­ízlés irányításában részt kell vegyen a néprajztudomány, de nem egyeduralkodó módján! Mert éppen a merevség elle­nére jön létre olyan torzulás, mint a’ Nyílik a rózsa esetei­ben. hogy művirággá -neme­sítették«. T. T. TÁNC ÉS JÁTÉK Ha elindulnánk az ormánsá­gi síkról a villányi szőlősdom­bokon át Siklás vára alá, az­tán a Mecsek érdéin keresztül egészen az északi lankákig, annyi dalt hallhatnánk, annyi énekszót és énekmondót, hogy a -kerek esztendő« minden est­jére futná... És még sokkal többre. Baranya nemzetiségi megye, és a tarkaság jellemzi népi kultúráját is. Szerda esti be­mutatójukon — Pécs és a me­gye külön — sok szín kevere­dett. főleg a nemzetiségi volt erősebb. Mindenből a legjellemzőbb és á legeredetibb. Meeseknádasd szólistája és együttesei a német népességet képviselték viseletben, tánc­ban dalban. A gombos har­csukló — búsan játszó. Együtt buggyant, vagy inkább szakadt ki az előadóból a fájdalom, a küzdelem, az ének. Arany Já­nos írta a humorról, hogy az igazi komikum magában hord­ja a fájdalmat is. A három ár­va balladája igen ékes példa erre, hiszen arról szól a mold­vai dal, hogy a szegény árva annyira palástolja fájdalmát, hogy a seprűnek meséli csak — de hiába, mert az úgyis a sze­métlapátnak adja tovább ... A három asszony valóban ama gyökerek egyikét idé’té. amelyekből a népművészet ha­talmas fája növekedett magas­ra. Ahol ilven gazdag a ha­gyományvilág. ott szinte jogos kívánság, hogy méltó leg-en hozzá a művészegyüttesek elő­adása is. A Mecsek együttes monika valcerje és cepedlije után — ismét valcer és cep ed­it következett. Az együttes táncában sok volt a játékos, régi elem, az ördögűző, a szer­tartásparódia, és jól sikerült a' kék kötényes »susztermajszte- rek« tánca is. Délszláv és magyar dallamo­kat hallhattunk, dudán, furu­lyán. okarinán, de a legjellem­zőbb hangszer — igaz, koránt­sem ősi — a harmonika zené­jére járta az egyre fokozódó ritmusú mulatós szláv lány­táncot az átai együttes. A magyar, a német és a szláv népesség mellett moldvai csángók is élnek Baranyában. Ügy mutatták be őket, hogy ősi, eredeti népdalokat hoztak. Valóban a legegyszerűbbjét, a legeredetibbjét hallhattuk da­laiknak. Rendkívül gazdag ér­zés és dallamvilág áradt belő­lük. Ismétlődő, hajló, vissza­énekkara három szép kórus­művet adott elő. Külön kell szólnunk Tiflai Elmégy rózsám című művéről. Kitűnő ötvözés­sel született, a motívumok len­dülettel illeszkednek, kapcso­lódnak egymásba, és nagyon finoman — jeles törekvés — sajátos csélekményességet te­remtett. Az együttes zenekarától elég lett volna a Madocsai táncok, mert Vujicsics nagyon szép Palóc fantáziája bizony meg­haladta erejüket. A klarinét is nemegyszer végiggurult a dal­lam cirádáin ahelyett, hogy vé­gigjárta volna azokat. És akik a legszebb produk­ciót nyújtották — a Mecsek táncegyüttese. A verbunkos­táncot ritkán látott magas tánctechnika, felfokozott dina­mizmus jellemezte, amely ki­tűnő együttesmunkáról tanús­kodik. Hasonlóképpen a Mo- reszka is. És ami a legnagyobb örömet jelenti, sok-sok talál­kozó után végre nagyon jó és sikeres kísérletképpen játékot teremtettek a színpadon a So- * mogyi tükrössel. Nagyon tisz­teletre méltó törekvés ez. a nemzetközi pódiumon is meg­állná a helyét. Nemrég a ha­zánkban szerepelt leng" ■’ GONG diákszínpad muta' hasonló kísérletet. Nem az ere­deti népi játékot, hanem a játék ihlette pordukciót adják elő. Ilyen a kitűnő ötletre épí­tett Somogyi tükrös vaskos, de jól karikírozó, marionettszerű előadása is. Tröszt Tibor T T*I • •• rr* r rr■ Terv Tihany jovojerol A Tihanyi-félszigeten a táj­egység épségének fenntartása arra késztette az Országos Természetvédelmi Hivatalt, hogy véglegesen gondoskodjék a félsziget biztonságos jövőjé­ről. A hivatal javaslatára a Városépítési Tervező Intézet komplex regionális tervet dol­gozott ki, és a természetvéde­lem érdekeinek messzemenő figyelembevételével szabja meg a környék fejlesztési irá­nyait. A tervezést részletes adat- felvétel előzte meg. Figyelem­be vették a szociográfiai szem­pontokat is: elhatárolják a ter- mészetileg különös védettségre szoruló területeket a falutól, az üdülő jellegű idegenforgalmi helyektől. A 2470 hektáros táj­védelmi körzet elsősorban a Balaton kirándulóközpontja lesz. Nagy gonddal ügyelnek azonban arra, hogy a termé­szeti érdekességnek ezt a ritka tárházát károsodás nélkül ál­lítsák a turizmus szolgálatába. A hivatali osztályvezető gépiesen »igen«-t mond a kopogásra. Gyorsan befejezi az éppen fogalmazott jelentés megkezdett monda­tát, és csak akkor néz föl, amikor vendége beteszi maga mögött az ajtót. — Jó napot kívánok. K. elvtársat keresem. Középkorú asszony fejken­dővel, kézi kötésű kardigán­ban. Barátságosan mosolyog. Az osztályvezető feláll. Za­varja a bizalmaskodó mosoly, az asszony ismerősnek tűnő arca. Mintha valahol találkoz­tak volna. Régen, talán 15— 20 évvel ezelőtt. A pillanat kényszere alatt a vidéki ro­konságot próbálja emlékeze­tében felsorakoztatni, de csak nevek kavarognak ben­ne a kibogozhatatlan anyai és apai kapcsolatok szövevényé­ből. Feláll. Az asszony felisme­rést várva változatlanul mo­solyog. Mintha azt sugározná a tekintete: — Na, most ki­derül, meddig terjed az em­lékezeted, mióta így felvitte az isten a dolgod! — K. elvtársat? — nyújtja meg furcsán a kérdést az osz­tályvezető, ugyancsak bizal­mas mosoly kíséretében. A hangsúly azt jelezte: Engem akarsz megfogni? Tudom én, hogy ki vagy, de hát ha el- kezdted. játsszuk meg a hi­vatalnok—ügyfél viszonyt. ROKON A HIVATALBAN Kezet nyújt, közben hango­san és érthetően mondja a nevét. Az asszony diadalmas mo­sollyal vágja ki: — En pedig F.-né vagyok! Az osztályvezetőnek arciz­ma sem rezdül. Abban már biztos, hogy egyik rokona áll előtte. De vajon ki? Távoli falu neve bukkan fel emléke­zete mélyéből, vele együtt egy család, de mindjárt mellette egy másik. Ugyan melyikhez tartozik? — De miért kell ezt mon­danod? — kérdezi merész el- szánással, könnyed, szemre­hányó hangsúllyal. — Hát megismertél? — Az első pillanatban. Csak úgy látszik, te nem, mert akkor nem így nyitottál volna be. Gyengéden átöleli, két ol­dalról megcsókolja a rokon­asszonyt. Margit vagy Julis­ka? Ketten voltak nővérek, most már tudja, apja után rokonok. Hogyan is? Aligha­nem másodunokatestvérek. Hiába, nagy a rokonság, so­sem tudott biztonsággal el­igazodni a szerteágazó kap­csolatokban. — Parancsolj, foglalj he­lyet — mutat a dohányzóasz­tal melletti fotelekre. — Es mesélj! Hogy vagytok? — Köszönöm. Elünk. A pa­pa betegeskedik, anyánk még jól bírja. Azt meg biztosan hallottad, hogy a Mgrgitunk nagyobbik fiát baleset érte. Alig tudták megmenteni. Nem értesült róla, de szé- gyellte, inkább ezt válaszolta: — Hogyne, a Józsiék el­mondták annak idején. Es most hogy van? — Javulgat, de sosem lesz teljes értékű ember belőle. Es ti, hogy éltek? Látom, szép irodád van. — Alkalmas. De inkább mondj valamit magatokról! — Nem akarlak ám sokáig fenntartani. Csak egy kis tá­mogatásért jöttem, ha meg­tennéd. — Amennyiben módomban áll... — Ott kezdem, hogy az uramat följelentették. — Nofene! Mit követett el? — Tavaly ilyenkor otthagy­ta a vállalatot — hiszen tu­dod, asztalos a mestersége —, aztán csak otthon dolgozga­tott. De nem sokat ám, inkább nekem segitgetett a ház körül meg a tsz-ben is, és csak egy­két apróságot csinált meg a jó ismerősöknek. Irigyel aztán hamar akadnak az embernek, ugye, azt biztosan te is ta­pasztaltad már. Elég az hoz­zá, följelentették, és most meg akarják büntetni. — Pár száz forint az egész, biztosan kibírjátok. — Több lesz az, amint mondják, de nem is ez a leg­főbb baj. Hanem megtudtuk, hogy ki volt a följelentő, az­tán az én nagyobbik fiam, a Karcsi, összeszólalkozott an­nak a gazembernek a fiával a kocsmában, aztán megleste és leütötte. Jövő héten lesz a tárgyalás. — Ejha! Ilyen vérmes gye­rek a fiad? — Ügy köll az ilyenféle je­lenthető csibésznek, aki saj­nálja az embertől még a be­tevő falatot is! — Csak másutt ezt ne igen hangoztasd! Na és, mit tudok én segíteni? — Ha írnál az ottani ta­nácshoz, ahol az uram bün­tetését intézik..: — Gondolod, hogy ez scg- git? — Mégis, ugye, ha egyik hivatal szól a másiknak ... — Na és a gyerek ügye? — Most megyek a bíróság­ra a Józsihoz. Ugye, ott van még? öt se láttam már vagy húsz esztendeje. Megkérem, hogy ha tudna valamiben se­gíteni ... Legalább egy levelet írna, mégsem lennének talán olyan szigorúak. Mert a mi környékünkön nincs senki ilyen magas beosztásban a ro­konok közül, mint ti, hát gon­doltam, megkereslek benne­teket. Az osztályvezető egy pilla­natig maga elé néz. Arra gon­dol: most meg kellene ma­gyarázni, hogy semmit nem ér egy idegen kollégának írt le­vél, aki ráadásul más mun­kakörben is dolgozik. De be­le sem fogott a kioktatásba. Úgysem hinné el Juliska — igen, most már bizonyosan tudja a nevét —, mennyire hasztalan a közbenjárása, és csak elhíresztelné a rokonság körében, hogy még ennyire sem volt képes, pedig milyen magas beosztásban dolgozik. — Na, jó — sóhajtott, majd egy-két adatot jegyzett a fü­zetébe. Aztán, mint aki a té­mát lezártnak tekinti, meg­kér deze: — Mivel kínálhatlak meg? Fekete? — Köszönöm, már ittam a cukrászdában. De nem is tar­talak fenn tovább. Köszönöm a jóindulatodat, mondtam is anyámnak, te biztosan segí­tesz rajtunk. És ne haragudj, hogy zavartalak. Csókoltatom a családodat, és egyszer igazán ellátogathatnátok felénk is... Paál László SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1370. október ML

Next

/
Thumbnails
Contents