Somogyi Néplap, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-13 / 215. szám

Felsőmocsoládi hiedelemmondák (Részletek) v Hagyanylisi meséle. hogy régén a garabonciások má még születésükkor garabon­ciásnak születtek, mer égy sor foggá jött a világra. Má­sodik sor foga akkor nyőt, mikor rendes körülmények között fogzik a gyermek. Ak­kor lett két sor foga. Ott .náluk egy menyecs­kének született kisfija égy sor foggal. Mondták neki: — Tö, Erzsi, ez garabon­ciás lész, mer már foga van! Sírt a menyecske, siratta a fiját. Hát tényleg lett neki még égy sor foga. Két sor foga vöt. Akkor azt mond­ták neki: — Té, éré akárhogyan vi­gyázó, hétéves korában, amell napon hétéves léssz, eltűnik a házattól. Akárho­gyan vigyázó rá! Azon a napon, mikor hét­éves ‘ vót, az annya ném eresztette ki a szobábu. Nem . tuggyák évinni a szobábu, hát mindig idebenn van. Mi­kor aztán déli lett, a gyer- mék mégéhézétt, enni kért ebédét. Az annya adott neki. Elmént tányérér a szekrény­hő, kivétt égy tányért Merí­tett bele neki levest, odatet­te az asztára, mikor a gyér­ének ott űt, hogy majd eszik. Mire odatétte a levest, má ném vót ott a gyermek. Ez idő alatt eltűnt, és ném is látta többet sohase a fiját. Siratta nagyon. Akkor mondták neki: — Nó, Erzsi, most hét év múlva, ezen a napon várd a fijadat, akkor még éccér meg­láthatod ! De azt nem tutta sénki sé, hogy állat képibe mén. Az anya felnőtt fijut várt haza: tizennégyéves gyerékét. És nem a fija, képibe ment, haném szép sárga csikó a kapuná nyerített hármat, de csgk’nagyot, de a kapu ném vót nyidval, és ném tudott beménni. Az is elfutott. Ak­kor azt mondták neki: — Látod, ha a kaput kinyi­tottad vóna, akkor beszalatt vóna, és ném merit vóna visz- sza! Többet sohasé látott sém- mit, csak siratta a fiját, amig ét. ' • • • Égy tanyán vót öt-hat ie­A legén ném vót rost, lé- szát az ágyru, hama lékötöt­te a . gatyája mazzaggyával a kilincsét, és elfogta az öreg- asszont. Mikor mégfogta, ak­kor asztán mögpatkúta dió­héjjal, de csak nagyon csú­nyául, mert macska vót Akkor másnap asztán mén a kovácshó: hát az édésannya hol van? — Jaj, nagy beteg! Oda­benn fekszik az ágybo. — Nagy beteg? Én majd mögnézem. Átumönt mögnézni. Hát annak tiszta égétt sebek vó- tak a kezei. Ez vót az a csú­nya, nasszarvü 'boszorkán. • * • Bálványoson vót égy öreg gazda. Ászt mindig úgy tar­tották, hogy van ördöge. Kér- deszték tüle, hogy hogyan vötte észt az ördögöt magáhó. Ászt monta: — Tik is futtok ijent ala- kittani! Fekete tiknak a to­jását tögyétek a hónotok alá, és kikel! Asztán asztat tö­gyétek égy skatujába. Annak mindennap aggyatok önni, és az mindönt mögtösz nektök, amit csak köll. És éccér kimönt a pusztáro a cseléggyeihő. Hát hajják ám, hogy gyün egy fóka la­kodalmas. Nagyon szépen trombitánok, de mikor a ház­hó értek, elhatták. Ászt monta, hogy: — Egy háznak ném érde­mes muzsikálni, hajcsatok tovább! Akkor a gazda ászt mon- gya a cseléggyeinek: — Né busujjatok, fiam, majd trombitának ezék min- gyá! Kinéz a gazda, hát bizon nem fújják, de a lovak nem mönnek se ide, se oda. — No, gyertök, fiaim, oda a kocsihó! Mikor odaér: — Hát emböreim, mér ném muzsikának ezöknek a bőrö­söknek? Ászt mongyák: — Egy háznak ném érde­mes.-«- Hót addig innen é ném möntök röggelig, ha ném mu­zsikátok! Akkor ékeztek nagyon- szé­pen muzsikán!, három verset Akkor asztán mögveröget­te a gazda a lovaknak a há­tát Elindútak. Akkor szépen elmentek vágtadvá. • * * Oregapámnak a nagybánya papnak tanút. Mikor az első misét lészógáta, bement a vet- kőzőbe, vagy mit tudom én, minek mongyák. Levetkőzött, és aszonta, ü tovább nem léssz pap. S kérdeszték tüle, hogy mér vetkőzik ki, mér haggya ott a papságot. Aszon­ta, ü többet ném léssz pap. Ü mindig otthon imádkozik, réggé, este, de tovább ném léssz pap. Asztán ez igv mént évekig. Ném monta még sénkinek sé, .hogy mi vót vele. Vétt tiz hód szőllőt. Akkor a szőllővé foglalkozott. S éccér a szőllőhégybe mégje­lent égy pici embör. És kért ottannék az embéréktü bort, aggyanak neki. S állítólag sénkitü sé kapott, csak ü adott nekijje. De akkor ném vót pohár, haném ijjen ko­bakféle. S abbu ivott. S aszonta az öregapám nagy- báttyának, hogy észt a koba­kot vigye a szőllőbe, és a leg­magosabb káróra tűzze ki. S az ember eltűnt S ahogyan imádkozott, óvasta a bibliját, ahogyan öregapám meséte, éccér csak látta, hogy keletkezik égy félhő. Mikor megjelent a szőllő fölött a felhő, és fö- lürü asz kijabáta, hogy: — Ne bánd a kobakot! Ne bánd a kobakot! És elkezdett jég esni. Abba a környékbe, akik nem attak neki bort, az összes szőllőt el­verte a jég. De az ö szőllejlt ném bántotta jég. És utánna meséte el, mikor az eső misét szógáta, hogy ijen vékony kötélén, mind a hajszál, még talán véko­nyabb, ijen malomkövek lóg­tak a feje fölött. Még ördö­gök vazsvéllává szurkottak feléje. — Azért nem létt pap? — Igén, azé vetkőzött ki. Azé ném létt pap. Azé vet­kőzött ki a papságba. * * * Égy bácsi meséte, hogy M' rnyén, a papokná szolgát. Mindénés vót. Asztá méghftt égy pap. Fő is ravataloszták. Bele is tét­ték a koporsóba, hogy viszik h ki a gyászkocsira. Asztá ösz- szenésztek, hogy nagyon könnyű vót a koporsó. Kiván­csiak vótak, hogy mos mi van ebbe a koporsóba. Hát létét- ték a koporsót. Ném tudom, méjik papnak szótak. Monta az öreg Farkas papa, mer sok pap vót. Asztá nem vót benn a pap, | mikor főnyitották a kopor- fl sót. Észt meséte a Farkas | papa. * * * Égy fijatal asszonynak a fér- I je katona vót. Nagyon sze­rette vóna mindig látni a fér- jit. Nagyon várta, és vágya­kozott utánna. Egy este a ludvérc képibe mégjelent a férje. Amikor lé- feküttek este, az asszony ész­revette, hogy a fijatal em­bernek lólába van. Az asz- szony nagyon mégijett, és ászt monta, a férjinek, hogy ő kimégy. Majd jön be min- gyá. A férje ném győszte vár­ni, mer a fijatal asszony el­mént a harmadik házhol, a testvérgyihöl. Mégmonta ne- kije, hogy itthun van a férje. De ném a férje, mert lefe- küttek, és lólába van, szőrös a lába. A fijatal asszony jött a testvérgyivel égyütt. Az em- bér addigra má főket, és ászt monta az asszonynak: — Szerencsédre, hogy na­gyobb ördög vótá, mind én, mer most ébántam vóna ve­led. • * • Meghat e"gy mérnök, az em-1 bérék észrevették, hogy több- § szőr éjjel, kinn a mezőn va- 8 lami lámpafény jár a mező- - be. Többször megfigyéték, hogy mi is léhet az. A fény mel­lett égy fehér kutya mént, es égy láncot húzott. Az min­dig zörgött. *. Asztá égy időssebb embér aszonta, hogyhát ez égy mér­nök. Méri a fődet. Avval a | nagy fehér kutyává jár, és a Ej lámpává, lánccá mérte a fő- 1 det. Elátkoszták a mérnököt azér, hogy életibe nem jó mérte ki a fődeket. Ezér kénytelen holta után is éjjé fődet mérni. Föl jegyezte: Orbán Gézáné »- (Bottá Dénes felvétele.) Dobos Hajnál: REQE Szemérmes fátyol — sarki fény Hegyek sugára fonta, szőtte patak-hajába pártadísznek Naptüzben-olvadt, földdel ötvözött fűszál-zöldarany bilinccsel jegyeséül kérte a bérc Völgy-leánya, erdőbúvó, lombruhás Szarvas kiáltó hívó szóra Visszhangos csúcsnak indul — Süvölt a kánya-szél. Letépi — testén nincs levél. Szemérmes fátyol: sarki fény — ruhája, éke ennyi. Völgy leánya — szikla-mátka porhó-tűzben, jég-csúszáson, ágcsörgető áradatban meg ne fordulj, érj oda! Lészel áldás, lészel asszony, lészel a dús égmezőkön vándor Napnak pásztora. Hernádi Miklós: Nőnek ne végy virágot! geny. Akudoztak, hogy: — Gyerökök, möllőnk tun­na Luca-széköt csinyáni? A boszorkányokat karácsony éj­jel éfékor elfogni? Hát égy asztán elvádúta, hogy majd ü csinyál. Luca naptyán elkeszte csi­nyáni a székét. De ezt úgy köllött, hogy mindönnap csi- •nyáni, hogy pont akkorra ké- szüjjön el, mire az éféli mise kezdődik. Szőni senkihő ném vót szabad. Elkészült a szék. Fogta _rna- . gáhó, elmént a templomba. A harang alá odaűt, a kisszék- re, ahun mönhek be az öreg­asszonyok a templomba. Majd mögláttya, mölliknek mi jen jelör.-’te lössz. Hót mönt ám akkora szar­vú öregasszon, hogy fészako- san tudott csak bemönni a templomba. Az ojan csúnya vót! Akkora malomkövet eresztöttek hajszálon az ű fejihő, hóm majd fölugrik a székrü, és széttépik. De mind mögismerte ezöket az asszo­nyokat, hóm méllik kicsoda. Ném ugrott fő. Végig mind­annyit szépén mégismerte. Akkor asztán mikor vége létt a misének, akkor főket, el­mént haza. Elmeséte otthun a történetit, hogy méllik asszon micsoda. Akkor mérgükbe nem fut­ták mit csinyáni. Másnap este elmöntek, a kujcslikon bebújt a boszorkán, hogy mögnyom- gya a legént. • A felszabadulási néprajzi pá­lyázaton II. díjat nyert pálya­munkából. A közölt szövegben — a nyelv­járási kiejtés visszaadására — az e az ún. zárt é (mint pl. az ember szó második szőtagjában), az é és az á a kétszeres hosszúságú e és a hang jelölésére (pl. ere „erre” és ára „arra”) szolgál. N őknek én virágot nem veszek — mondtam en- men magamnak, gon­dolati konstrukcióim egyikét építgetve, miközben arra is ügyeltem, hogy jobb lábam külső szegélyére lépjek, mert ' lúdtalpgyanús lábamon igen lazán ült a cipőm, különösem a jobbikon. A szembejövő autók reflektorai bántották a szememet (Miért olvastam reggel a napon? Olyan szen­vedély lök a szemrontásba, mint a cigarettához), az el­haladó kocsik piros hátsó lámpái meg jólestek. Az autók közül netán mindig az a jó, amelyik megy, nem pe­dig, amelyik jön? Lásd: utá­nafeküdni — aláfeküdni. Nincs röhögnivalóbb, mint a férfi, akit felültettek (nem jött el a nő a találko­zóra, nem találta otthon a nőt, mert nem megbeszélt időben, csak úgy, he-he, meg­lepetésként ment el hozzá) — és ott a kezében az a rohadt csokor, felszarvazása szépsé­ges szimbólumaként (Szépíte­ne a csalódás?). Odavágná a járda tövébe, de csak szo­rongatja, mert a kezébe állt a szorongató tartás, még oda­felé menet. A kezéhez nőtt a csokor, így szokták mondani. Ha százszor célhoz ér is a csokor, nem éri meg, ha csak egyszer is rajtam ma­rad, és olyan szégyenben sé­tálhatok vele visszafelé, mintha kilógna valamim. Miért utálom magam, ho­lott semmi okom rá? Gon­dolkozz! A mások utálatát csakis nagy-nagy önszeretet­tel verheted vissza. A Virág vonzereje a nők­nél, ebben majdnem biztos vagyok, vala­hogy így fest: ha értéktelen marhaságokra ennyit szán a pasas, biztos nem vágja föld­höz valami drágább holmi sem.-Vagy túlbecsülném a lo­gikájukat? És alá az ösztö­nös, megérzéseiket? Hogy a virágban az őserdei mivol­tunk alázatos elismerését látják, mest ugyebár ők ad­ják a természetes ízt (kloro- fil, bibe, ozmózis. — Mi jut (Marospts István rajza.) még hirtelen eszembe? Már megint okos vagyok). Szóval ők adják a természetes rit­must a glédába teremtett nagyvárosi (és nemcsak nagy­városi) életrendhez, és a vi­rág megvételét távolról irá­nyítva, manipulálva (jó szó) bennünket is megpihentetnek a széndioxidemésztő zöldfé­lék egészséget ígérő nyugal­mában? (Lélegzet.) Ha ugyan természetesnek lehet nevezni a kikent-ki- fent ábrázatukat, a melltar­tók-harisnyatartók bénításá- ba rendelt tagjaikat. Meg a kontaktüvegek, hajszínezők, szőrgyanták, mittudomén még micsodák! De a legré- misztőbb, hogy hasonlítanak egymásra. A fej ük-nyakuk egy szöget zár be a törzsük­kel (nemes, üreges edény), egyfajtaképpen vetik át lá­bukon a lábukat, egyféléké^ pen babrálnak egyféle ön­gyújtóikkal is. Nem mintha én nem ha- . sonlítanék száz másra, de az istenit, én mégiscsak más­képp mozdulok. Mi mégis­csak másképpen, mindnyájan másképpen mozdulunk, ők ijesztő közhelyeket sem (hogy. is mondják?) átallanak kiejteni a szájukon, sorozat­ban. Mi az istent csinállak ez­zel a csokorral? Hányszor megfogadtam!... »Semminek sem örül jobban a nő, mint egy csokor virágnak. Hiszen nem az ára számít, a figye­lem, a gesztus.« Ilyenkor még mélyebbre ülepszik ben­nem az eltökéltség, hogy vi­rágot, azt nem! Itt van például ez a nő. Kicsit messze van. de azért látom. Egy Opelből mászott ki, a bőrzekés gavallérja máris gázt ad, és sebesség- váltás közben int búcsút. Ahogy a nagykönyvben. A nő nagyon jó. Férjes asszony le­het, azért gyalogol egy ház­tömböt. A kaouia előtt még­sem bontakozhat ki egy autós pali karjaiból. Nem is házba igyekszik. Odalép az úttest felől egy kiskocsihoz. Leállt taxi. Szó­val így állunk? Beül, elhajt. Felkattintja a zöld taxilám­pát. Jöhet a' következő kun­csaft. Én meg ott maradok. Csuklik egy nagyot a szívem. Még az »erkölcse« sem áb­rándít ki. Bekerülök az éjszakai órák szétterülő idejébe. Tíz óra múlt. »Feledhetetlen színházi estékről« térnek otthonukba vagy egy »feledhetetlen szín­házi vacsorához« valamelyik étterembe a párok. A nőkön fehér kimenőkabát, denevér­kabát, csuklya, stóla, boleró, azsúr. A férfiakon — ó, ször­nyűség, miért nem adtok ma­gatokra, társaim?! — selyem­sál. Nekem meg itt ez a cso­kor a kezemben. Marhaság! K i látott már tíz óra után virágos férfit? Ezt még megkeserüli valaki. Ha legalább plasztikbomba len­ne a csokorban. Itt egy virág­árus pultja. Ráteszem a csok­rot. Lassan, még felrobban. Belerúgok a kapuba, úgy lököm ki. Az előbb majd hasra estem egy kukában. Felkaptatok a lépcsőn. A má­sodik emeleten, mint mindig, eszembe jut Hédi. Elrebegek egy cseppet sem ájtatos fo­hászt a nőhöz, gyermekkorom amazonjához. Talán fönt vár a harmadikon. Persze, hogy nem vár senki. Még a világí­tás is bedöglött a harmadi­kon. Kulcs, bilincs, lábtör­lő. Hangfogó. Mindenki al­szik. Lerúgom a cipőmet (mégis megúszom lúdtalp nélkül?). Húsz fekvőtámasz, negyven guggolás. Nem bá­nom: egy cigaretta, összepa­kolok holnapra. Talán kibí­rom holnap estig. De virágot bizonyisten nem veszek. 8 SOMOGY!NÉPLAP Vasárnap, 1970. szeptember 13,

Next

/
Thumbnails
Contents