Somogyi Néplap, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-27 / 227. szám
(Ferenczy Béni rajza.) Szirmay Endre: MIKROKOZMOSZ (25 éve halt meg Bartók Béla) Anyám dalol hattyú felhők úsznak a messzi hegy fölött, a fák szelíden bólogatnak a szélben, szöcskék és őzek terelgetik a réti csöndet, a kövek puha mohába takaróznak és összebújnak; tisztesség és béke őrzi a tájat Anyám dalol arany rigók, ringanak a fény gallyai közt, a partok alatt álmosan dorombol a víz, bánat barna bokrai guggolnak a füstös homályban, ezüst halak csapata villog az örvények előtt; bizalom és remény biztatja- szívünket Anyám dalol . csodás átváltozások ejtik ámulatba a lelket; a kő kenyérré, a fiú szarvassá, a leány hollóvá változik át Őröm az örömöt, bánat a bánatot küldi elénk, hogy tudjuk.az utat hogy higgyük a szebbet, a jobbat; — dalol anyám és zeng, csak zeng egyre az ének, * * * Ez is a te ajkad, ez is a te szíved, ez is a te zenéd, ez is a te műved, a te harmóniád győztes hatalma. Téged idéz a tánc gyors dobbanások kemény 'dübögése, biztató remények rebbenő mosolya, fürke szökellés, kecses mozdulat sürgeti, hívja, dobolja, dobogja a remény lobogó szenvedélyét. Téged idéz a hang a bánat fekete, zubogó forrása, a szolgaság elszánt lázadása, s a forduló -idő megpezsdíti a vért, és tisztán emeli arcunkat a-felhők fölé, hogy az emberiség naponta újjászülessen Téged idéz a dal reményeink letisztult, ezüst csengése, az engesztelődés ringató zsongása, a forduló fény zúgó messzesége, a te dalodban születik nekünk újjá egy nép hitének erejével. Ragyogtasd nekünk mindig az emberiség tisztaságát, az élet szépségének győzelmét, az emberarcú lét megszűrt fényeit te, népek nagy zenésze! Somlyó György: Bartók hazatérése A híres kis haza lassan kitágul, mit elhagytál, a szűkös és sötét; ha nyomja is régi s új törpeség, már téged áhít mértékül s arányul. Fi minden riadalmas éjszakán túl kitártad a reggel igézetét, törj be nyúlós homályainkba, tépd ki torkunkat a görcsös némaságbóL Ki hangodat' világgá tágítottad, növessz most minket' hangod x méretére', Feszíts, az izmok bárhogy is sajognak! Hisz otthonunk nekünk csak az lehet, hol tiszta otthonra lel, visszatérve, földönfutó, világjárt éneked. Az édesanya levelei 1901. okt. hő 21-én vő» az első nyilvános hangverseny az akadémián, hol apukád fellépett. Eljátszotta Liszt h- moll szonátáját; a lapok mind nagy dicsérettel emlékeztek meg játékáról:' ekkor olvastam először budapesti kritikát játékáról. Egyet ezek közül közlök veled: »Elsőnek Bartók Béla zon- gorázta Liszt h-moll szonátáját acélos, fejlett technikával. Ez a fiatal ember 2 év óta rendkívüli módon izmosodott. Másfél évvel ezelőtt oly gyenge lábon állott a szervezete, hogy az orvosok Metánba küldték, nehogy a hideg tél megártson neki. Es most úgy mennydörög a zongorán, mint egy kis Jupiter. Tény, hogy ma senki sincs- az akadémia zongorás növendékei között, aki több sikerrel vágtatna Dohnányi nyomában.« (Budapesti \ Napló, 1901. okt. hó 22-én.) Ezeket a kritikákat egy pozsonyi lap is hozta, és mi mindannyian kimondhatatlanul boldogok voltunk; én főleg azért, mert láttam, hogy egészsége úgy megerősödött. Ugyanebben az évben december 14-én a Lipótvárosi casinóban lépett fel. Giani- celli tanár közvetítése révén kapta ezt a felszólítást; a pesti újságokban ekkor is dicsérő sorok jelentek meg; ez volt első . díjazott fellépése; nekem azonban erről nem szólt, meg akart lepni karácsonykor. Ugyanis, mikor a karácsonyfát meggyúj tottuk és apuka meg Elza néni ajándékaikat nézegették, látom, számomra is fekszik ott egy csomag. Bontogatom, bontogatom, végre egy icipici pénztárcát találok (a kis erszény máig is még van), melyben 10 drb. aranypénz volt (100 frt = 200 K értékben), ez volt első honoráriuma, és ezt nekem szánta. 1922. szepl. 19. Eddig mindig csak arról írtam, hogy apukád zenei tehetsége miként fejlődött és mennyire szerette a zenét; de ő nem volt ám olyan egyoldalú, ahogy ezt leírásomból gondolhatnád. Ezért még pótlólag egyebekről is megemlékezem. Gyermekkori kiütése következtében nem- érintkezett gyermekekkel, azért később is nehezen barátkozott velünk. Lármás játékaikat nem szerette. Az iskolában csak csendesen szemlélgette, mikor verekedtek, veszekedtek: mindig félreállt, nehogy ilyes(Rész letek) mibe belekeveredjen, de azért a . többi fiú korántsem vetette meg. ö mindig imponált nekik tudásával, komolyságával, senkit sem sértett meg, és ha a tanulásnál a segítségükre lehetett, azt mindig szívesen tette. Finom lelkülete megóvta őt minden durvaságtól. Elemi isk. tanítói is nagyon szerették, és amit én nagyon szerettem benne, hogy sohasem dicsekedett a jó feleleteivel. Én eleinte nem is tudtam, milyen jól tanul, ha a tanítója nem mopdta volna. Ha kérdeztem, hogy feleltél ma, rendesen az volt a felelete: no, csak úgy. Hát nem tudtad talán a leckédet? kérdeztem én; de igen, tudtam. Ennyi volt az egész. A nagyszöllősi elemi iskola IV. oszt. vizsgáján ő volt azután az, kit folyton felhívtak, kérdeztek, és ő szépen, értelmesen felelt. A zene mellett nagyon érdekelték a tudományok; később is, mikor csak tehette, tovább művelődött; kivált a művészetek többi ága — a festészet, építészet, irodalom — rendkívül vonzotta, És mivel be látta, hogy nyelvismeretek ' nélkül nehezen boldogul az ember külföldön (bár a zenének internacionális nyelve van), kezdett angolul, franciául tanulni. A német nyelvet is alaposon áttanulmányozta. Sőt, akko'r, ■ amikor Spanyolországba utazott, vett néhány spanyolórát, később tanult még olaszul. A népdalgyűjtéseknél meg szüksége volt a román és tót nyelvre, tehát abból is tanult annyit, hogy feljegyezhesse a szövegeket. Gyeifmekkorában is már nagyon szerette a könyveket, sokat olvasott; mivel oly igen szorgalmas volt, mindenre volt elég ideje. Nekem mindig az ellen volt kifogásom, hogy túlerőlteti magát, túl sokat dolgozik. A lustaságot nem ismerte. Roppant szerette a természetet, az ál-' latokat. Amikor egyszer selyemhernyókat kapott, azokat oly gondosan és pontosan táplálta, kezelte, hogy csodálkoztunk ezen. Csak kevés hernyója, volt, de szinte egyenként ismerte őket; még nem gubóztak be, mikor el' kellett utaznunk, hát bizony dobozokban magával vitte; szerzett elegendő levelet az útra (Nagyszentmiklósra mentünk akkor) , és ott első dolga volt friss leveleket szedni... Bartók édesanyja az unokájának, a zeneköltő fiának írta e leveleket, mert az unoka érdeklődéssel hallgatta a történeteket korábban is. Nagy értéke van e kedves soroknak, mert hű képet ad a pálya elején álló, induló művészről. } - r- & n*.- «- - *, ít.Ls ‘aír?' t hSL, „ Bartók -kézirat. Bartók Béla: mm Onélefraj: 1331-ben születtem Nagy- szentmiklóson. Édesapám a fölművesiskola tanára, majd igazgatója volt Hét éves gyerek voltam, amikor meghalt az apám. Úgyszólván nem is emlékszem rá. Szegény emberek voltunk nagyon, az édesanyám itt maradt velem, az . édesapám után járó csekély nyugdíjból éltünk. Azt hiszem, zenei tehetségemet, muzsikus hajlamomat ettől a finomlelkű, drága asszonytól örököltem. Már négy éves koromban kiütközött belőlem ez a hajlam. Négy éves koromban már órákat ültem a zongora előtt, és kis népdalmelódiákat komponáltam. Bátran állíthatom, hogy — komponáltam, Ötesztendős koromban édesanyám megtanított kottát írni, s én nagyon örültem, hogy most már leírhatom a melódiákat, miket addig mindig elfelejtettem Kilenc éves koromban már kis táncdarabokat is komponáltam, magam le is kot- táztam őket. Emlékszem téli vasárnap délutánokra, amikor én, a vékony, a sápadt kisfiú ott ültem az ebédlőben a zongora előtt két gyertya fényénél, körülöttem a nagyszentmiklösi notabilitások, a patikus és felesége, a jegyző, az orvos, a kántor, a pap, és hallgatták a zongorázásomat. Később, mikor nagyobbacska lettem, több pénz kellett neveltetésemre, így édesanyám kénytelen volt tanítónői állást vállalni- Pozsonyban jártam gimnáziumba, és eredetileg tanár szerettem volna lenni. Édesanyám és én is arra számítottunk, hogy a gimnázium elvégzése után feljövök Pestre az egyetemre, s matematika tanárnak készülök. Azonban zenei hajlamom egyre jobban uralkodott rajtam, gimnáziumi • tanulmányaimnál jobban érdekelt a zongorázás és a komponálás. (Ma is nagy szeretettel őrzök egy-két ilyen fiatalkori tánckompozíciót. — Végül is jóbarátaim tanácsára elhatározta édesanyám, hogy beirat a bécsi konzervatóriumba. Pozsony ugyanis közel van Becshez, amely város akkor a legnagyobb zenei gócpont volt. Érintkezésbe léptünk egy bécsi mesterrel, aki megígérte édesanyámnak, hogy tandíjmentesen fog felvenni a bécsi kanaervatóriumb*. Később azután összetalálkoztam Dohnányi Ernővel, aki ekkor már végezte a pesti Zene- akadémiát, ő lebeszélt erről a tervemről. Azt hangoztatta, hogy/ kár Bécsbe merüli, amikor a magyar zeneakadémia is kitűnő. Egy akadémia, ahol Koessler tanítja a zeneszerzést Tho- mán a zongorát. Elhatároztam, hogy feljövök Pestre tanulni. Úgyszólván csak útiköltségre volt pénzem. Pesten abból éltem, hogy zomgoraleckéket adtam. A .nélkülözések ideje következett. Hónapos szobában laktam, a legszerényebb helyeken étkeztem. Zongorám nem volt, egyik gazdag tanítványomnál gyakoroltam. Esztendők peregtek így le, egyforma szürkeséggel. A Zeneakadémia ösztöndíjával Székelyföldre utaztam, hogy összeszedjem a székely nép száján élő melódiákat. Esztendőket töltöttem kis falvakban, a havasok között, pásztorok társaságában. együtt éltem a néppel. Úgyszólván teljesen kikapcsoltam magam mindenből. Ennek a gyűjtésnek eredménye nagy csomó kottalap lett, amellyel egy szén napon- megérkeztem ismét Budapestre. Szegény voltam, egy krajcár -sem volt a zsebemben, de úgy éreztem, nagy kincset hozok magammal: a magvar nép lelkét. 1927. szeptember 15. Emlékeinkben _ í gy van ez már igen serfs évfordulóval. * Körültekintünk, és örülünk az apropónak, hogy mélyebbre és mélyebben látunk. Pa- tetikus lenne fölkiáltani: de hát itt él ő közöttünk! Ö, a mienk! Igen. Nemzeti kincsünk, állandóan. a mienk, de felkiáltójel nélkül, csendesen, mint a szomorú szavú székely népdal. Bartók, akinek nevét csaknem minden nap bemondja a Rádió, hozza a műsorfüzet — hétköznapi valóság. Ahogy a szánkra szalad Petőfi égy- egy gondolata, úgy a neve is. Bartók-, kinek »dicső idegen- ségét« Illyés versben énekelte meg, akinek zenéjéről, küldetéséről, gondolatvilágáról, humanizmusáról most tanulmányok születnek, akit most összegeznek, ’ méltatnak — huszonöt éve jneghalt. Nincs benne semmi ellenérzés a tanulmányok, összefoglalók iránt, hiszen megjelent nálunk emlékkönyv Kós- suthról, megjelent Mátyás királyról. Petőfiről annyit írtak, hogy nehéz lenne em- . lékkönyvet összeállítani. És, róla is, mert halad a tudomány, a Zenetörténet, a zene- esztétika ; publicisztikánk is új alapokról lendült a közéletbe — éppen halála óta. Van róla anekdota bőven; hogyan fiurgangoskodott a ba- latonbergnyi kanásszal, hogyan üldögélt a szép be;zédű székelyek asztalánál, milyen finoman emberséges »úrforma« volt, és hogyan kapott vérátömlesztést az amerikai zenészek szervezetének pénzén, akik útjára kísérték a fekete gyászmenetet is. Mondom, szemernyi ellenérzés sincs egyetlen feldolgozással szemben sem. Ünnepel a tudomány is, — tegye. Kötelessége, küldetése, szépsége. Munkával, dologgal gyarapítják az ünnepet Én mégis számon kérem Bartókot. Nem életírőitöi, hanem magamtól és az olvasótól. Vajon nem kényelemből fogadtam-e el zenéjét? Megírta egy költő, hogy az úri középosztály fülének idegen dallamok... Tudjuk, hogy a fonográffal — a szó legnemesebb értelmében — járta a népet Tehát a mienk. Tehát á mienk? Vajon valóban hallgatjuk-e, hallgatom-e, ezt a zenét? Vajon én és az olvasó, tudnánk-e egyszerű szavakkal jellemezni szépségeit? Beszléhetnék-e róla úgy, mint egy színdarab által kiváltott érzésről vagy gondolatról? Vagy mégis az igaz, amit egy ifjú »művészjelölt« a falusi hallgatóság előtt bejelentett: nem kell félni, nem lesz olyan szörnyűség. Számon kérem Bartókot — magamtól. Vajon van-e olyan jó időbeosztás, eljutok-e addig, hogy — ha időm nagy részét lefoglalják is a mindennapok gondjai —. adózzak mégis a zenének kellőképpen? Igen, számon kérem á zenét is! Volt egy régi tanárom, — közismert Csokonai-kutató. Egy kiállítás megnyitóján a. közös éneklés, közös muzsikálás néhaiságát emlegette: Nem vagyok maximalista, én csak a zenehallgatást kérem számon a munkásdalárda egykori tagjaitól, az egykori fonóba járóktól, a? egykor házimuzsikálásra összegyűlő ügyvédektől, orvosoktól; a gitárpengetőktől, akik csak a beatté adaptálható folklórra figyelnek, az olvasótól — és magamtól. Ideírta az asztalomra egyik kollégám — olvasd el Bartóknak B. Geyer Stefihez írott levelét. Megtudod, hogyan vélekedik a világ dolgairól __ E lolvastam. De mégsem Bartókra, hanem magamra, magunkra figyelek. Az évfordulók mindig vizsgálódást hoznak — ezzel kezdtem. Sokat olvasnak mostanában róla. Én mégis meghallgatását kérem számon — az önvizsgálódó olvasótól. Tröszt Tibor SOMOGYI STEPLAP Vasárnap, 197Q. szeptember 27. i
