Somogyi Néplap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-09 / 186. szám
H át engem is visszahozott az esetefelé hazacsattogó bécsi gyors. Jöhettem volna persze hamarabb is. Akit ötvenhatban kifutottak, már háromszor- négyszer kattogtatták bőröndjeiket a hegyeshalmi állomáson. De tudhatod, én mindig ilyen biztonsági ember voltam, nemhiába játszatott velem a kis Koltai bek- ket az osztályválogtottban. Szóval most jöttem csak haza, tizenhárom év után, s most myitogatom a szemem, mi is történt azóta, hogy arról a Pest felé kattogó teher- vonatról le akartál rántani. Kérdezed: tulajdonképpen miért kapaszkodtam fel akkor az ütközőkre? Most is csak a váltam vo- nogatom. Csomagot kötött* térképet bújt akkor a fél kollégium, sodródtam én is a többiek után. A Bócs környéki láger kerítésének drótszemeit számolgatva értettem meg végül, hogy hol vagyok, s hogy miképp is kerültem oda. Jó három hónapom telt el a lakatra zárt vaskapu mögött. Érdekelnek azok a napok? Gyerekkorodban biztosan szűköltél bezárt szobában; talán ezt az érzést idézte fel, és fokozta már-már a kibírha- tatlanságig ez az idő. Na mindegy! A lényeg az, hogy egy reggel — éjszaka esett és éppen a havat lapátoltuk — valami svéd bizottság érkezett a táborba, hogy a menekülték között válogasson. Az én nevemet is kiáltották. A bizottság vezetője, egy zöld szemű, falfehér tanárféle, azt akarta tudni, hogy tényleg gagyogok-e, ahogy bediktáltam, angolul meg franciául. Biztosan emlékszel, mennyit magoltam a zuhanyozóban, így aztán el tudtam mondani, hogy ki vagyok s honnan futottam. Arra a kérdésre, hogy mik a szándékaim, nem mondtam mást, mint azt, hogy tanulni. Lehetőleg közgazdaságtant tanulni. Ha gondolkodsz egy kicsit, biztosan eszedbe jut, hogy annakidején mennyire vágytam a Duna-parti egyetemre. Kiküldtek, s kétszer is behívtak, mire a zöldszemű kinyögte, hogy az ő országukban foglalkozhatnék a köz- gazdaságtannal. Két feltételük van csupán. Először is egy szabott határidőre meg kell tanulnom svédül; másodszor pedig legalább tíz évig náluk kell dolgoznom. Ha a két kikötést vállalom, a nyelvtanulás idejére állami segélyt és szállást adnak, aztán meg biztosan akad egy olyan cég, amely — ha diploma után náluk dolgozom — vállalja a taníttatásomat. Nem gondolkodtam. Megbuktattam a fejem, és néztem, hol kell az előre kitöltött papírokat aláírni. Egy kiszuperált katonai gép szükségülésein rázódtam el Stockholmba, ahol előbb megint valami táborfélében tartottak, maid az újabb faggatózások után megkaptam a letelepedési engedélyt. Emlegettem már, hogyan pörgettem a s tótári apák at a zuhanyzóban. Hát az a mindenesti magolás semmi sem volt ahhoz, amit én azokért a torokból kibukó, orron átszivárgó svéd szavakért csináltam. Reggel hatkor már javában lapozgattam a csíkos nyelvtanfüzetet, és estére mindig akadt tizenöt — húsz olyan mondat, amire azt mondhattam, hogy végképp az enyém. Január végén értem ki, a következő karácsonykor vizsgáztam. A bizonyítványomban valami ilyesféle állt: »X. Y. a svéd nyelv megbízható és jól hasznosítható ismerője.-« K edden kaptam meg a papírokat, csütörtökön már várt a levél, hogy az egyik nagy stockholmi áruház igazgatója szeretne velem beszélni. Felhívtam. Másnap fogadott. Elmondta, hogy szívesen szerződtetnének. Ahogy ez náluk szokás, beíratnak az egyetemre, vállalják minden költségemet, és aztán, ha már kezemben a diploma, majd náluk kezdek dolgozni. Ha jól tanulok, és felszedek még egy-két nyelvet, nem a megszabott öt, hanem nyolc vagy tíz év alatt kell a rámköltött koronákat letörlesztenem. Üjra bólintottam. Két hét múlva kezemben volt az egyetemi index. Így, könyvforgatással, fü- zettöltögetéssel telt el újabb négy év, amelynek végén megint ott ültem az igazgató előtt, hogy jelentsem: készen vagyok, munkám lehet fogni. Előbb üzletkötőként alkalmaztak. Egy hatalmas fekete táskával kopogtattam a különböző cégek ajtaján. Fél év sem telt el, már külföldre is elküldték. Két év múlva pedig, mikor kereskedelmi főnökünk sport-Valvójával egy fának ugrott — mivel akkor már németül is, olaszul is beszéltem —, dupla fizetéssel engem állítottak a helyére. Ez, ha utánaszámolok, jó négy éve történt. Azóta megállás nélkül járom Európát. Hétfőn Párizsban, szerdán londoniban, pénteken Bécs- ben tárgyalok. Senki mástól, egyedül tőlem függ az egész áruház minden szerződése. Szóval, hogy itthon mondani szokás, befutottam: fej vagyok. Most, ugye, azt várod, hogy elkezdjem sorolni, milyen lakásom és kocsim van, mire vittem. Hidd el, tudnék mesélni ilyesmiről is! A házról, ahol lakom, s ahol nincs lépcső, hanem automata liftek nyílnak-csukódnak az ajtók előtt, meg a sport-Volvómról, amellyel egyelőre én még nem ugrottam fának. Egyelőre, mondom, mert könnyen meglehet, hogy egy szombat vagy vasárnap este majd magam ugratom neki. Nyitogasd csak a szemed, és kavargasd csak a levegőt, mint annak idején a kollégiumban! Igen, már jóideje megint egy ilyen fának ugratás előtt állók, de az is meglehet, hogy újra valami tabletta vagy egv fütyörésző gázcsap lesz belőle. Jól értetted. Azt mondtam, hogy újra, mert már tabletta is, «'ízcsap is volt. A tablettákkal még az egyetemi évek alatt próbálkoztam. Akkor, amikor egy sikeres szigorlat ■ után nem tudtam kinek elmondani, hogy az indexemben ott egy újabb jeles. Szombaton délután jött rám a beszélhetnék. Ültem a szobámban, néztem a kis, fekete fedelű könyvet, és azon tűnődtem, hogy kinek telefonáljak. Évfolyamtársaim valamennyien svédek voltak. Kalapot emeltek nekem, dicsérték a politikai bátorságomat, de az,' hogy meghívjon egy konyakra, soha egyiknek sem jutott eszébe. Ismertem néhány magyar disszidenst is. Régit újat egyaránt. Dehát a régieknek saját klubjuk, külön futballcsapatuk van, ők nemigen állnak szóba holmi ötvenhatosokkal. Az ötvenhatosok meg... És a nők? A sárga hajú Ursu- lák? Azokra nem olyankor csönget rá az ember, amikor valamit mondani akar! Szóval rettenetesen egyedül voltam. Hat óra tájban, amikor odakint újra esni kezdett, nyeltem le az első altatót. Aztán utána küldtem a többit is. Húsz perc alatt másfél fiola fogyott el. Ha lett volna otthon még öt—hat szem, biztosan nem élem túl. Legalább is a gyomromat kimosó orvos szerint, akit egy józanabb pillanatban csöngettem fel. Másodszorra, ugyancsak egy szombat estén, gázzal próbálkoztam. Megittam egy fél üveg konyakot, odo- támolyogtam a boylerhez, és elfordítottam a csapot. Valamelyik szomszéd ablakáig szivároghatott a gáz, mert rámtörték az ajtót, és megmentettek. A hídig látod, én még nem jutottam el... Jártak már a kezedben biztosan stockholmi városfotók. Talán emlékszel is arra a képre, amely két csatorna szürkés vize között egy kör alakú épületfélét mutat, természetesen úgy, hogy a többi világosra meszelt, téglakoszorús házból is jónéhány látsszon. A képeslapok ezt a színes városrészt sokféle változatban szokták villogtatni. Olyan beállítást viszont még egyet sem láttam, amelyen a kerek épületek mögötti vais- híd is feltűnne. Az a rozsdás vashíd, amely valami rakodószerkezet sínjét tartja, s amely alatt tíz—tizenkét méter mélyen húzódik Stockholm egvik legforgalmasabb autóútja. Egy Göteborgban élő magyar munkással álltam ott egyszer a könnyen elérhető magasságban. Ö magyarázta el, hogy az alacsony korlátot miképp szokás átlépni egy üres pillanatban, s hogy miért jelentik a lehető legbiztosabb halált az odalent egymás nyomában törtető autók. Azt is ez a göteborgi munkás mondta el, hogy leggyakrabban szombaton és vasárnap szirénázik a híd alá a mentőautó. Igen, szombaton és vasárnap, amikor én is helyére akartam tenni a legnagyobb pontot, és amikor ott any- nyi de annyi emberre rájön a búcsúzkodás... Talán olvastál már róla, hogy néhány éve bét szabadnapon pihenhet minden svédországi. A szombat és a vasárnap — ez az elnéptelenedés ideje; ekkor mordulnak fel, és indulnak hosz- szabb útra a városi autók. Ezt, ezt a két napot rettenetes kibírni! Aki nem rántja be maga mögött a kocsiajtót, azt a hirtelen börtönné váló lakása fojtogatja, ■ Ilyenkor kerülnek elő a konyakos üvegek. Ilyenkor ad magának feljövést a békés polgár, ilyenkor nem akar semmiről sem tudni. Főképpen arról nem, hogy tulajdonképpen mennyire értelmetlen a hétfő reggeltől péntek délutánig tartó ka- padozás. Itthon mindig találkozhatsz valakivel, aki ráüt a váltadra, s aztán meghív egy pohár sörre. De ott? Reggeltől estig mehetsz, míg egyáltalán köszönni tudsz valami félismerősnek. Beszélgetés, vagy ahogy itthon mondják: egy jó kis dum- csi? Arrafelé olyasmiről szó sem lehet. Hiába van neked luxuslakásod, rejtett hangfalakkal meg akkora bárszekrényed, mint egy kredenc, mégis magad maradsz. Mert az idegen ott idegen csali igazán! A munkádat elfogadják, meg is fizetnek becsülettel, de arra, hogy egy család is befogadjon, aligha számíthatsz. 1 Olvasom itthon az újságokat. Tudom, sokat beszéltek ti mostanában a hazaszeretetről. Nem akarok én ebbe a világba beleszólni, s különben is, ha valakinek, hát akkor éppen nekem nincs ehhez jogom. De, hogy így felkavarodott bennem ez az egész, csak megmondom, hogy szerintem mi az a ha- zafiság meg a hazaszeretet. Tudod mi? Az, hogy az ember tud kihez szólni. L átod még a végén azt hiszed rólam, hogy nemcsak a konyakra szoktam rá, de — ezt a szót is most tanultam itthon — a lelkizésre is. Pedig ne hidd, hogy ez alatt a tízegynéhány év alatt kicserélődtem. Ha az lesz soron, úgy kapaszkodom fel a stockholmi híd lépcsőjén, mint amikor a kóUégTiim padlására mentünk teregetni. Tudom, mit vállaltam, amikor a megszabott határidőre nem jöttem ' vissza. Annyi törtért csak, hogy néhány dolgot volt időm megfogalmazni. Megfogalmazni, és megérteni. Hogy aztán most mire megyek a szépen összerakosgatott gondolataimmal? Egyelőre hátra van még egy kis törleszteni valóm; tudhatod: soha senkinek nem szerettem tartozni. És, ha kibírom addig, a legutolsó részlet után? Anyám is ezt kérdezte, neked is csak a vállam vo- nogatom. Jó lenne tudni, gondolkodhatom-e én még ezen. Istenem, de jó lenne tudni! Akácz László: A HÍD lA képzőművészetről — röviden Ha megfeszülök, akkor sem értem I 9. NEM EGYSZER hallottam már ezt a mai művészek kiállításain. Helytelen volna fölényes vállrándítással elintézni a dolgot, mondván; a közönség még nem érti meg az új szándékokat Ezt annál is kevésbé tehetjük, mert a művész igényt tart a közönség elismerésére és bátorítására. Nincs művész és nincs műI vészét, amely tartósan elbírja a légüres teret. — Dehát hol van a hiba? Nagyon könnyű és túl kényelmes válasz lenne: képző- művészeti kultúránk, műveltségünk, iskolázottságunk kezdetleges; elmaradtunk a világtól. Ez a válasz azért nem helytálló, mert a képzőművészeti közműveltséget mindenekelőtt azoknak kellene megteremteniük, akik a művet rajzolják, festik, faragják, vésik, domborítják. És persze azoknak, akik írnak, felolvasnak, beszélnek az ecset, a véső vagy a rajzceruza munkájáról. Ügy gondolom: a közönségnek bizonyos előlegezett bizalommal kell közeI lednie az új művészethez, mindenekelőtt a fiatalokhoz. A művésznek pedig keresnie kell a szorosabb kapcsolatot a közönséggel. Megalkuvást kérünk? Semmi esetre sem. Mi tehát a közeledés útja? Az első lépés: rajzoljon a gyerek! Benn az iskolában és az iskolán kívül is. Se az iskola, se a szülő ne kényszerítse rá a gyerekre a maga felnőtt szemléletét! E helyett mutassa meg a gyerekeknek, fiataloknak, hogy a valóság megjelenítése milyen különböző lehet. TIZIAN IS AZ ÉLETET festi, Van Gogh nemkülömI ben. Rembrandt a maga világáról tesz vallomást, és ugyanezt cselekszi Matisse is. A maga módján. A körülötte lévő világ szókincse, élménykincse alapján. Nos, innen már egy lépés, ha megmagyarázzuk gyerekeknek, ifjaknak (és persze a felnőtteknek is, ha hagyják), hogy a XX. század harmadik negyedének emberét új szókincs, a látvány új anyaga, új élmé- | nyék és benyomások fantasztikus sokasága veszi körül. vagy — a romantika korában — a hegytetőről. A mai művész mindennapi élménye viszont, hogy 8—10 ezer méter magasságból látja világunkat, s midőn a repülőgép landol, tér, távlat, sebesség, látvány olyan új benyomásai érik, amelyeknek művészi tükrözéséhez már új eszközöket kell keresnie. Ne feledjük el azt sem, hogy már a múlt század ismerte és tökéletesítette a fotográfiát, manapság pedig a fényképezőgép lencséje szinte csodákra képes. A festőnek tehát olyan területeket kell keresnie, amelyek a fotogra- fált valóságtól többé-kevésbé függetleníthetőek. A modern művész összege^ summáz, tömörít — csakúgy, mint a modem próza vagy a modern vers. Nemcsak hízelgő szépséggel közelít felénk, hanem figyelmeztető, gondolatserkentő döbbenettel is. Vagyis a művész többet akar nyújtani, mint a valóság hűséges mását, alázatos tükröződését — a lényeget akarja. AHOGY MINDEN KOR minden nagy művésze, az igazi modern művész is bele akar nyúlni az életedbe. Formálni akarja. Változtatni magatartásodon. Nemcsak látóidegeidre akar hatni, hanem szivedre, idegeidre, gondolataidra is. Ezeket a gondolatokat — kis írásom során — elsősorban a gyermekek és pedagógusok figyelmébe ajánlom. Nem tévedésből, nem is a probléma iskolai leszűkítése céljából. A mi gyermekeinkből a holnap műélvezője, talán műértője is lesz. Gál György Sándor Deák Gusztáv: Szerelem — Szeretsz? — Szeretlek. A mai művész azonban nemcsak az anyag természetét illetőleg nyer új benyomásokat, hanem a mozgásra, a sebességre vonatkozóan is. Lát 100—150 kilométeres sebességgel elvillanó testeket, s jól tudja, hogy ez csak afféle gyerekjáték az űrben vágtázó csodákhoz képest. Vajon festői gyakorlatában nem kell-e megváltoztatni az anyag és mozgás ábrázolását? A hajdani piktor honnan szemlélte a tájat? Műterme ablakából — Bizonyítsd be! — Hogyan? — Azt neked kell tudnod. Elmentem az idegenlégióba. öt év múlva visszajöttem a Szál — a — Ma — heikum-i maharadzsa 248 karátos gyémántjával. — Most szeretlek? — Aki öt évig el tud engem hagyni egyedül, az nem szeret... Megkaptam az irodalmi Nobel-díjat. A nyakába Szirmay Endre: QYERMEKTÁNC Cirren a cincér, szökken a szöcske, hopp ide, pajtás, hopp ide, körbe, gyihó, hahó! Ugrik a nyuszka, hussan a szárcsa, hopp ide, pajtás, hopp ide, táncba, gyihó, hahó! Fény, fény lobogtass felhőket, fákat, vidd, vidd messze a lappangó árnyat, nekünk öröm kell, biztató ének, zengnek a szívek, csengnek a fények, zeng, zúg a dal, zeng, zúg a dal. Lebben az öröm kendőbe kötve, hopp ide, pajés, hopp ide, körbe, gyihó, hahó! Dobban a csizma, perdül a lányka, hopp ide, pajtás, hopp ide, táncba, . gyihó, hahó! Szitakötő Ungvári Károly tollrajza. akasztottam: — Most szeretlek? — Kedves, de ez ma már nem divat. Cseréld be valamire! Megmásztam a Himaláját, és lőttem neki valami szőrös dögöt. A szűcs azt mondta, kettő van belőle a világon. — Most szeretlek? — Tudod, hogy a pettyes rosszul áll nekem... Nyertem két milliót a lottón. — Most szeretlek? — Mondd: te tényleg azt hiszed, hogy engem pénzért meg lehet kapni?! Átmentem a másik szobába svungot venni, és aztán adtam neki két olyan pofont, hogy azokat ki lehetett volna vinni a Nemzetközi Vásárba. — Nem elég, hogy nem szeretsz, most már ütsz is!? Feladtam. Feléje sem néztem két hétig. Ma szól a telefonom. Sírás hangon ő: ü— Hát már nem szeretsz? SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap. 1970. angnsatns 9.
