Somogyi Néplap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-28 / 201. szám
AZ ÚJ TANÉV KÜSZÖBÉN Az iskolák indulásáról, az Iskola- és kollégiumi hálózat fejlesztésének távlatairól beszélgettünk Tan Jánossal, a megyei tanács művelődésügyi osztályának helyettes vezetőjével, oktatási csoportvezetővel. — Milyen az iskolák fölszereltsége, milyen az ellátottság az oktató munkát segítő szemléltető eszközökből? — Nehéz örökséget hozott magával a somogyi oktatás, és még a negyedszázados fejlődés és fejlesztés sem volt elég ahhoz, lipgy a korábbi hiányokat pótolja. Nem a bútorzattal van a legnagyobb probléma ma már, és nem is a felső tagozattal. Főleg az alsó tagozatok — falun és városban egyaránt — fölszereltsége nem kielégítő. — Mi a véleménye a TANÉRT Vállalat tevékenységéről? — Rugalmasan alkalmazkodik igényeinkhez, bár korántsem könnyű a helyzet. Mert az ipar például szemléltető anyagokból nem tud ilyen hatalmas mennyiséget gyártani, és részben korlátot szabnak a rendeléseknél a szűkös anyagi erőforrások is. — Milyen eredményt hozott a »Televíziót az iskoláknak !«< társadalmi mozgalom? — Nincsen Somogybán iskola, ahol ne lenne televízió, összesen százötven készüléket kaptunk, és most már az a fontos, hogy hasznosítsák és a lehető legjobban használják ki az Iskolák. Reméljük azt is, hogy az alsó tagozatnál lassan, fokozatosan pótolják a hiányzó szemléltető eszközöket. — Ebben nem segíthetnének maguk az iskolák is? — Manapság elég nagy a pedagógusok elfoglaltsága, sok a papírmunka, a statisztika, emiatt a fa- és fémmunkára kevés iidő, lehetőség marad. Természetesen a politechnikai foglalkozásokat lehetne ilyen irányban hasznosítani — és hasznosítják is. — A negyedik ötéves tervben az oktatás mely területein várhatók a legnagyobb beruházások? — Kezdjük talán alulról és egyben a legszükségesebbel is, az óvodákkal. Hogy miért ez az egyik legfontosabb fejlesztési terület, azt talán mondám sem kell. A negyedik ötéves terv folyamán 1200 óvodai helyet biztosítunk a megyében, ennek jelentős része jut Kaposvárra. Reméljük, hogy az óvodás korú gyermekek között 15 százalékkal emelkedik az óvodába járók száma. — A megyeszékhelyen kívül? — Főleg a gyorsan iparosodó járási központokban halaszthatatlan az igények kielégítése. Ezt kell elsősorban figyelembe venni. Fejlesztésre vár a negyedik ötéves terv folyamán a gyermek- és ifjúságvédelem is. Növekszik maid a nevelőintézetekbe felvehető gyermekek száma, és az eddiginél többen részesülhetnek intézeten kívüli állami gondozásban. Nagyon fontos terület a középiskolák fejlesztése, főleg a szakközép- iskoláké. Előlegként csak any- nyit. hogy gépipari szakközépiskola épül... — Reméljük, ezzel megoldódik majd a vállalatok régi problémája, ugyanis ez a nagyon várt képzés a somogyi ipar "Villamossági karakteréhez- alkalmazkodik. — Az új gépipari szakközép- iskolában minden szempontból somogyi igényekhez alkalmazkodva képezünk majd. Nagyon fontos új kollégiumok létesítése is, nemcsak középiskolákban, hanem körzeti általános iskolákban is. — Nagyon sok falusi általános iskola van, ahol korszerűtlen, csaknem életveszélyes körülmények között folyik az oktatás, például a nagyberki »kastélyiskolában.—• Nagyberkiben a negyedik ötéves terv folyamán új iskola épül, de ez csak egy iskola. A további haladáshoz nagy szükség van a tanácsi szervek kezdeményezésére, anyagi segítségére. Egyébként egész nyáron folytak iskolatatarozások megyeszerte, úgyhogy a tanulók általában tiszta, egészséges körülmények között kezdhetik az évet. — Hány pedagógus érkezett a megyébe, milyen az ellátottság? Köztudomású, hogy a szakok »kínálata- között nagy eltérés mutatkozik. Sok nevelőt képeztek humán tárgyakból, így Jó néhányuk a középiskolai oktatásra jogosító diploma ellenére is általános Iskolában tanít. — Több mint kilencven, új pedagógus érkezett, tanítók, tanárok, középiskolai tanárok, óvónők, gyermekvédelmi felügyelők. Magyar szakos tanárból valóban nincs hiány, de matematika-fizika szakos nevelő még kellene, közgazdasági tárgyakból pedig éppen főszakos gévelő hiányzik a technikumban. Kevés a testnevelő tanár is. Az általános iskolák alsó tagozatán még ugyanannyi képesítés nélküli nevelőt alkalmaztunk, mint tavaly. Ezekbe az iskolákba, sajnos, kevés a jelentkező . ■,. — Mivel lehetne elősegíteni a pedagógusok falusi letelepedését? ' ' — A kedvezményes lakásAz emlékezés és a jóvátétel ünnepe Szenyér határában az országúiról földút vezet a templomhoz és a mellette lévő temetőhöz. Tegnap délelőtt a katolius egyház és a megye vezetői itt találkoztak, hogy — halálának ötvenegyedig évfordulóján Simon József marcali káplán sírja előtt tisztelegjenek. Az ünnepségen megjelent dr. Klempa Sándor építési kölcsön korántsem új í apostoli kormányzó, Balló dolog már. Körülbelül egymillió forintot fordítunk évente lakásvásárlásra. Ami véleményem szerint nagyon fontos lenne: a magasabb kezdőtize- tés. T. T. István, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese, dr. Kassai János, a megyei tanács vb-titkára, Varga Károly a Hazafias Népfront megyei titkára, dr. Sebestyén József katolikus püspöki helynök, N agy kürtös. Puszta a marcali járás keleti csücskében. Több mint húsz évvel ezelőtt itt alakult meg a járás első termelőszövetkezeti csoportja, Latinca Sándor nevét vette föl. A települést Osztopán felől lehet csak kövesúton megközelíteni. Közigazgatási és gazdasági központjához — Pusztakovácsihoz — csak földúton juthatnak el a járművek és a gyalogosok. Széles, alföldi jellegű utcasor, közte vastag, finom homok. Az iskolát és a vele egy tető alatt húzódó szolgálati lakást hajdan gazdatiszt lakta. Vastag falú. kopott, sürgős felújításra váró épület. Hatalmas udvarán disznók legelnek. Az egyik, legalább három és fél mázsás göbe, egy sűrű bokor árnyékában elnyúlva szoptatja malacait Egy házaspár — Gulyás Ferenc és felesége — tanítja itt hosszú évek óta a 30—35 gyereket. A feleség az alsó, férje a felső osztályokat. Né- gyet-négyet együtt. A marcali járásban ez az egyetlen összevont rendszerű iskola, de a megyében jó néhány hasonló működik még, számottevő hátrányt jelentve az itt élő, szinte kizárólag fizikai dolgozók gyermekei számára. A megoldás: hétközi diákotthonok létesítése és azok fejlesztése, erre államunk a következő ötéves terv során jelentős ösz- szeget áldoz. Szülői értekezletre jöttünk. Megszervezni a felsős tanulók diákotthoni elhelyezését, felvilágosítani a szülőket saját és gyermekük érdekéről. A tanító azt mondja, rajta nem múlik. Kaposváron építettek házat a hosszú pusztai tanítóskodás alatt — jó fizetésből, disznóhizlalásból —, felesége már onnan járt ki tavaly is. Ö majd keres közelebb állást, maga pedig itt marad az alsósokkal még néhány évig. Felesége szülei itt laknak, az étkezésre tehát nincs gondja. nézez osztálynaplót V) Nem adom a gyerekemet” A két órára hirdetett értekezlet előtt fél órával bekopog a tanítólakásra a puszta párttitkára. Alacsony, középkorú munkásember. Elmondjuk, miért jöttünk. — A kövesutat segítsék megépíteni Pusztakovácsi felé, és akkor odajárnak majd a gyerekek — hangzik a már előre megfogalmazott válasz. Próbáljuk meggyőzni, hogy ez nem tőlünk függ, és bármennyire elismerjük is igényük jogosságát, tájékozódásunk szerint nem épül köves- út a következő években. Nem hiszi el. Megyei vezetőt emleget, aki egyszer megígérte. Majd fölkeresik, aztán a jövő esztendőben biztosan megépül az út. Addig várjunk a diákotthonnal. Türelmesen érvelünk. — Tegnap a taggyűlésen is szó volt erről, de kijelentették, hogy nem engedik a gyerekeiket. Jó nekünk a mi tanítónk — hajtogatja. A szülők pontosan megérkeznek. A tanterem padjaiba szorulnak. Csupa asszony. Két testvérnek nagymamájuk jött el — szüleik Kaposváron dolgoznak. C sendben végighallgatják a mondókámat. Jól ismerem ellenérveiket, igyekszem mindenre megnyugtató cáfolatot fogalmazni. Amikor befejezem, valaki nyomban megkezdi a tiltakozást, de nem jut a mondat feléig sem. Egymást túlkiabálva csatlakoznak hozzá. Amikor lecsendesednek, egyenként próbálom meghallgatni aggályaikat. — Jobban szeretem, ha a kislányom körülöttem van. — Az én fiam nem tudná megszokni a diákotthont! Itthon csak beszalad, levág egy nagy karéj kenyeret, megkeni getjük, sorra vesszük zsírral és fut tovább. Egy - délután kétszer-háromszor is betér. — Jobb ruha, cipő kell ahhoz! a jövő tanév felsőseit. Tizenheten lesznek. Valamennyien munkások, tsz-ta- gok gyermekei. — Sokba kerül az utazás. Hol van nekünk annyi pénzünk? — Az én lányom harmadikos volt, de a cipőjét se tudja önállóan kitisztítani meg a ruháját fölvenni. És kitartóan ismételve: — Jó nekünk a tanítónk, meg vagyunk elégedve vele! — Építsék meg az utat Kovácsi felé! Azt intézzék el! —. Én nem bánom, akármit csinálnak, nem adom ki'' a házból a lányomat! — Én sem. annyi szent! Parázs a hangulat. Próbáljuk tréfával feloldani, csitíta- ni a felajzott kedélyeket. Csendesebben beszélgetünk. Négyen is igyekszünk érveinket felsorakoztatn:, segítségül használva a diáktotthom négyéves műiködétónek tapasztalatait is. — Nem adjuk! Akárhává elmegyünk föllebbezni, de nem engedjük a gyerekeinket! A tanító az áblaknál áll. Nem szól a vitába. A párttitkár egyre az utat emlegeti. Egy asszony feláll: — Dologidő van, ne is haragudjanak, elmondtuk a magunkét. Menjünk, asszonyok! Nem válunk el haraggal. Illendő köszönéssel, barátságos éi édessel. A párttitkár marad utoljára: — Mert, ugye, a kövesutat kellene segíteni, másképp ez nem megy. A tanító a kocsiig kísér. Udvariasan mosolyog: — Láttátok, rajtam • nem múlott A hogy hazafelé tartunk, az egyik ház előtt három asszony az eseményeket vitatja. Látható haraggal néznek a kocsi után, mintha valami jóvátehetetlen bűnt követtünk volna el ellenük. Paál László a marcali járás vezetői, valamint a katolikus papok megyei békebizottságának tagjai és vezetői. Dr. Lukács István főesperes mondott beszédet a virágokkal díszített sírnál, majd a megyei katolikus papi békebizottság nevében ötvenegy szál vörös rózsából és ugyanennyi fehér szegfűből készített koszorút helyeztek el a síron. A dísszalagon ez állt: Tisztelettel — a megyei katolikus békebizottság.-« Dr. Klempa Sándor délelőtt a marcaíi plébánián gyászmisét pontifikáit Simon pap emlékére, majd a templom oldalában elhelyezett emléktábla leleplezésére került sor. Krénusz mestör balladáját Király Mária szavalta el, majd Sebestyén József általános püspöki helynök, kaposvári apátplébános lépett a mikrofon elé, s mondta el ünnepi megemlékezését. — Ha Simon József szerepét, nagyságát akarjuk méltatni, akkor át kell tekintenünk azokat a társadalmi és szociális körülményeket, amelyek a múlt század végén és e század elején hazánkban uralkodtak. Az emberiség nagy része szomorú és nyomorúságos viszonyok között tengette életét, néhány igen gazdag pedig a szegények tömegeire szolgai jármot rakott. Simon József akkor kimondta ázt a nagy igazságot, amit napjainkban már természetesnek veszünk, hogy a föld azé, aki megműveli. E kijelentésével és ezért az igazságért folytatott harcával megelőzött bennünket; mi csak huszonöt évvel később tudtuk követni őt. — Most, amikor itt állunk az előtt a ház előtt, amelynek szobájában élete legnagyobb harcát vívta és ahol őt a legnagyobb emberi igazságok egyikéért megkínozták, majd augusztus 28-áról 29- ére virradó éjszaka kivégezték, egyöntetű az az elhatározásunk, hogy hazánkat és népünket mi is ilyen hűséggel kívánjuk szolgálni. — Nemrégen ünnepeltük hazánk felszabadulásának negyedszázados jubileumát, s ma már mindnyájunknak módjában áll lemérni azokat a szociális alkotásokat, amelyek népünk felemelkedését szolgálják. Észre kell vennünk, hogy kormányunk és államunk minden erejét megfeszítve arra törekszik, hogy jövőnket még szebbé, még tökéletesebbé tegye. — Milyen szerepe van annak a pap generációnak — tette föl a kérdést —, amely Simon József nyomdokain haladva a mai társadalom segítésén munkálkodik? Sokan vannak közöttünk, akik megértették az idők szavát, s a nagy átalakulás éveiben ha szerényen is, de ott álltunk a magyar nép mellett. Ez'az elhatározás abból született meg, amiért Simon József elvérzett. — Hirdesse e tábla Simon József nagyságát, emberi és papi méltóságát — mondotta végezetül Sebestyén József, és lehullott a lepel a vörös márványtábláról, amelyen ez a feirat áll: »■E házban élt 1918—1919- ig Simon József róm. kát. marcali káplán, a szociális kérdések megoldásának bátor harcosa és őre. A Tanácsköztársaság halottja.« Az emlétáblát megkoszorúzta dr. Klempa Sándor és a marcali járási és községi tanács vezetői. Az emlékünnepség Pellérdy Gyula szavalatával ért véget. S. G. Beültünk a gépkocsiba és elindultunk. Éjszaka volt. Valaki nagyhirtelen csillagokat szórt bő marokkal az augusztusi égre, ezen egy kicsit — ahogy észrevettem — csodálkozott is a hold, meg azon is csodálkozott — látszott rajta —, hogy mit keres ez az egy szem vacak gépkocsi a langyos éjszakával betakart szé- le-hossza nincs gazdaságban, a majorokban és kint a mezőn, amikor minden ember alszik. Még az éjjeliőrök is. A kocsink nem törődött sem a csillagokkal, sem a holddal, sem a csodálkozással: csak ment, belekapaszkodott a reflektorok sárgás-fehéres fonalaiba, ment, ment egyhangú duruzsnlással. Az éjszaka még nótákat is csalt a szánkra: halkan dúdölqat- tunk, fütnörészqettiínk, de a rázós dűlőutak összetörtek minden dallamot. Egészen biztos, hogy nevettünk is egymáson — csak úgy magunkban. Az Éjjeliőr meggyfa boija — Álljon csak meg — mondtam a sofőrnek. — Bemegyünk a majorba. Gyalog. Betonúton jártunk meg kemény göröngyök között, trágyáié is cuppogott cipőnk talpa alatt, és alattomosan kö- rénk telepedett a lusta silószag. Sejtelmes hangokat hallottunk a sötétből. — Mi lehet ez? — gyökerezett földbe a lábunk. Megmarkoltuk a nagy semmit a zsebünkben. Az is lehet, hogy az öregebb tehenek beszélgetnek egymással csak úgy csöndben, hogy ne zavarják a többit. Talán az abrak nem ízlett nekik ... Bogit menis- merhessv.k a bugyborékoló hangok forrását, intettem a bari-ltomnak. Elindultunk. Megkerültük a sötétet és — másodszor gyökerezett földbe a lábunk, mert a takarmányosban, a szénaboglya holdfényes oldalán aludt az éjjeliőr! A hátán feküdt. Sapkáját szemére húzta, szája nyitva volt, és ütemesen mozgott a horkolás ritmusára. Bütykös kezeiről — ahogy markolta a lába közé szorított meggyfa botot — lecsorgott a holdfény a szénába. —. Föl kéne ébreszteni — mondta a barátom. — Dehogy — mondtam en. — Akkor takarjuk be, mert megfázik ... — Hagyjuk. — Miért? — Nem látod, hogy álmodik? — Te ezt honnan tudod? — Nézd csak: időközönként cuppant egyet-egyet a szájával. — Akkor biztos, hogy jó vascorája volt, arról álmodik. — A fenét. — Hát akkor miről? — Inkább arról a kis nva- rokszedő lányról. — Te, én fölébresztem, megkérdezem tőle ... — Aludjon csak. Elég nekünk az a bot is, amit a kezében szorongat. — Elveszed tőle? — kérdezte a barátom. — El én — mondtam. — Akkor fölébred. — Dehogy ébred. Bütykös ujjait lehámoztam a vastag, éjjeliőrhöz illő meggyfa botról. Egy búcsú- pillantásra visszanéztünk. Az egyik keze a másikra csúszott. És a jobbal megsimogatta a balt. Most már tudtuk valóban, miről álmodik az éjjeliőr. Csak azt nem — mit mond majd, ha visszakapja a meggyfa botot. Mert szomorú kötelesség kilesni az éjjeliőr álmát. Frech József SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1970. augusztus 38. 5
