Somogyi Néplap, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-12 / 162. szám
A kastélynak szerencisére két szárnya volt, s ez lehetővé tette a fiúérek számára, hogy sose találkozzanak. Ikrek voltak, egyforma volt a termetük, ugyanolyan görnyedt tartással jártak, s mindkettőben ugyanaz a veleszületett gonoszság lakozott. A Paluselle család két utolsó tagja gyűlölte egymást, és kölcsönösen abban reménykedtek, hogy mihamarabb eltemethetik a másikat Az ifjabbik úgy vélte, jogos ez az óhaja, mert amit a természet a születéskor elvett tőle, a halál jóváteheti. Ám egy váratlan apróság, egy kicsiny kő, amely elzárta az epeutakat, megfosztotta ettől a végső elégtételtől is. A gyászjelentés idején Franciaország-szerte összesen hatvankét unokafivér és atyafi nyomott el egy-egy baljós mosolyt, hogy azután tüstént belemerüljön sötét számításaiba. Egyikük sem járt meg soha Paluselle-ban de mindegyikük oda tudta képzelni magát az olajfákkal és füzekkel körülvett hatalmas kastélyba, amely telis-tele van műtárgyakkal, ahol a két öreg bolond élt, leszármazottak nélkül. Az egyik öreg hát elment. S a másik bizonyára nemsokára hallat magáról. A Grenoble-ban élő unokafivér, Cardaillan úr megkapta az első levelet a márkitól. »Igen hálás lennék, ha az önnek kedvező időpontban meglátogatna engem Palu- selle-ben. Fontos döntést hoztam, amelyet önnel is meg kell tárgyalnom. Adja át tiszteletemet kedves feleségének és fogadja jókívánságaimat-«. Cardaillan úr azzal töltötte napjait, hogy újra meg újra ellenőrizte aprópénztárcája tartalmát, összegezte kis' gazdasága bevételét, átnézte a háztartási könyvet, megszámolta a törlőruhákat a fehémeműs szekrényben és a fokhagymákat az éléskamrában. A levél kézhezvételekor azt mondta a feleségének: — Ugye mindig mondtam neked, kedvesem, a másiknak volt csak olyan lehetetlen természete. Most, hogy Marc-Antoine egyedül maradt, máris közeledni próbál hozzánk... • A hosszú utazás alatt Cardaillan úr átadta magát az elringató álmoknak. Az a remény, hogy egy szép napon számbaveheti az összes festményeket, ingaórákat, csészealjakat, s egyéb tárgyakat, amiket a kastély magá- barejtett, felvillanyozta. S már látta is lelki szemeivel a nagy lehetőséget, hogy férjhez adhatja a lányait, s nem is kell a saját pénzes zacskóit kiürítenie. szavakat, amelyekre pedig egész úton készülődött. — örülök, hogy látom — szólt Marc Antoine de Paluselle. — ön bizonyára az én legközelebbi rokonom, és minden valószínűség szerint kettőnk közül én fogok előbb távozni az élők sorából. Ezért úgy gondoltam, hogy önt teszem meg törvényes örökösömnek. Cardaillan úrnak tátva maradt a szája, s ki se tudta mondani az ilyenkor szokásos választ: »-ugyan ne is gondoljon rá; ön eltemet mindannyiunkat!-« révéi, oly nagy egyetértésben éltek... Kezét reverendája zsebébe mélyesztve körbesétált a szobában és szemügyre vette a tárgyakat — A sinai iskola, ugye? — mutatott a Szent Sebestyén szoborra. — Csodálatos mű. Amikor az üvegkoporsóhoz ért felkiáltott: — Milyen szép kis viasz szobrot őriz itt! Igazi ritkaság! Francia munka? De amikor a márki tudomására hozta, hogy valódi holttestet lát, a kanonok Maurice Druon: Az üvegkoporsó A másik folytatta: — Csupán arra kell még figyelmeztetnem, hogy a végrendeletemben lesz egy titkos záradék, amelyet csak halálom után lehet felfedni, ám önnek már most el kell köteleznie magát, hogy azt tiszteletben tartja. Neim kérem azonnal a válaszát; küldje el tizenöt napon belül a közj egyzőmhöz! A márki le sem ültette unokafivérét, meg sem kínálta semmivel. Ismét a hallgatag szolgáló jött érte, s a személyzeti lépcsőn vezette ki. C ardaillan úr maga se tudta , hányadán áll, amikor visszaérkezett Grenoble-ba. — Soha! ;— kiáltott fel a termetes Cardaillan asszony, amikor megtudta a látogatás eredményét. —■ Ez csapda. Ki tudhatja, hogy a vén bolond mit írt bele abba a záradékba? Puszta gonoszságból arra kötelezhet minket, hogy az ő holttestét közszemlére tegyük a szalonunkban. Vagy azt, hogy váljunk el, vagy azt, hogy alapítsunk valamiféle menhelyet, ami többe kerül, mint az egész örökség. Ne fogadd el semmi áron! Cardaillan úr, mivel mindig engedelmeskedett feleségének, tudatta a közjegyzővel, hogy nem tart számot az örökségre. A második személy, akit meghívtak Paluseile-be, Monez kanonok volt. Mar- seille-ből érkezett, s nagyon örült egy kis kikapcsolódásnak. Alig figyelt oda, amikor unokafivére, Marc Antoine neki is elmondotta kívánságát. Így felelt rá: — Persze, de még mennyire megértem! Önök annyira szerették egymást a fivéfelsikoltott, és eltakarta a szemét. A márki ezután hiába is tartóztatta, eltávozott a kastélyból; oly rohanvást, mintha véletlenságből az ördög hálószobájába tévedt volna. A közjegyzőnek írásban kellett megkeresni őt, hogy lemondásáról hivatalosan is tudomást szerezzen. A rákövetkező hónapokban a rokonok felvonulása tovább folytatódott Agglegények, hivatásos katonatisztek, diplomaták, mind elzarándokoltak a várható örökség forrásához; mindnyájan hasonló illúziókat tápláltak, és ugyanazzal , a lidércnyomá- sos nyugtalansággal távoztak onnan. — Akarjátok tudni a véleményemet? Ez egy szadista, aki az áldozatát keresi — jegyezte meg egy családi vacsora során az egyik fantáziadús rokonhölgy, aki igen járatosnak hitte magát a pszichológiában. — Aki ezt az örökséget elfogadja a titkos záradékkal, annak nagyon bátor embernek kell lennie. Végül akadt egy bátor vállalkozó. Harminckilencediknek szerepelt a rokonok listáján, Hubert Martineau- nak hívták, és huszonnyolc éves korára jelentékeny vagyont tékozolt el. Mindkét- asszony, akit szeretett, elhagyta. — Ha az ördöggel kéne szerződnöm, akkor se bánnám — mondta magában Paluselle-ből hazatérve. — Egyébként hamarosan révbe jutok, az öregúr már fél lábával a sírban van. De három és fél év telt el, míg a márki a másik lábát is odatette. Ekkor aztán a közjegyző határozott felszólítására összegyűltek irodájában valamenynyien: Cardaillan úr, a kanonok, az idegbajokban járatos rokonhölgy és a többiek. Hubert Martineau késve érkezett hosszú sportkocsiján. Az eltelt időszakban élete alapvetően megváltozott Miután nagyreményű örökösjelölt lett belőle, kívánatos párizsi partinak Számított, s egy tőzsedeügynök lányát vette el... A közjegyző szólásra emelkedett: — Hölgyeim és uraim! Bocsássák meg, hogy erre a fárasztó útra felkértem önöket, de elhunyt unokafivérük kívánsága volt, hogy mindnyájan jelen legyenek a végrendelet felolvasásánál. íme a szöveg. »Végső akaratom a következő: minden ingó és ingatlan vagyonom unokaöcsémre, Hubert Marti- neau-ra szálljon, azzal a formális kikötéssel, hogy nevezett tartozik felvenni a Paluselle nevet, s viselni azt az összes járulékos címekkel együtt.« — íme hölgyeim és uraim, ez volt a titkos záradék, az örökhagyónak ama kívánsága, hogy őseinek neve ne tűnjék el vele a világból. A termetes Cardaillan-né asszony egyetlen éles »ah« felkiáltást hallatott. — Jól mondtam én, hogy ez egy szadista — mormogta a foga között az idegbajokban jártas rokonhölgy. Azám, de az üvegkoporsó!? Hisz az ijesztette el őket. Homályosan és öntudatlanul mind úgy képzelték, hogy összefügg. valahol a titkos záradékkal Végül a kanonok szegezte a közjegyzőnek a kérdést: — És mire véljük a női holttestet, amelyet a márki a szalonjában őrzött?. . — Ö, semmi különös — mondta a közjegyző. — Egyik ősapja, Theodor márki szeretője volt a lány, az hozatta át a tetemet kétszáz évvel ezelőtt Louisiana-ból, s az utódok kegyeletből őrizték. De hozzáteszem uraim, a leltározáskor a koporsót megmozdították, s a test porrá omlott szét. M ég hosszú időn át élt 'az- uiy felkavarva a családok nyugalmat.’ Házasfelek- -közt, szülők és gyermekek közt húsz évig szüntelenül záporoztak a szemrehányások, a felelős- ségrevonások, az egymás arcába vágott sértések: »Ha nem lettél volna olyan ostoba, hogy visszautasítsd a Pa- luselle-örökséget...« Annyi bizonyos, hogy a Paluselle-nevet nem fenyegette többé a feledés veszélye. Fordította: Zilahi Judl Pantomim A Paluselle-i kastély minden várakozását felülmúlta. Az ablakokat drága hímzett függönyök takarták, úgy, hogy a szobában egészen komor félhomály volt. De azért kivehette a különböző tárgyakat, s fel is ismert egy kis flamand fiókosszekrényt, mellette egy Szent Sebestyént ábrázoló festményt a sienai iskola modorában, két római császár mellszobrát, egy ében, elefántcsont és gyöngyház berakású firenzei szekrénykét. S e mesterművek mellett még számtalan kisebb értékű dísztárgyat: keleti csecsebecséket, ékszerládikákat, porcelán tálakat. Egy szótlan szolga vezette be ebbe a szobába, s tüstént magára hagyta. Volt ideje nézelődni. S ekkor egy hosz- szúkás üvegláda vonta magára a figyelmét, amelyet egy XV. Lajos korabeli, damaszttal bevont ágyon helyeztek el. Az üvegládában egy holttest feküdt, egy bájos, tizenhat—tizennyolc év körüli lányé. Cardaillan urat annyira lenyűgözte az a látvány, hogy észre sem vette, amikor a házigazda belépett. Meglepetésében ki sem tudta nyöga pincében A Domino együttes egy bér ház pincéjéből átalakított helyiségben, »C — 33 pantomim- laboratórium- ban tart próbát. Űj számuk ősbemutató; Jean Genet »Négerek« című dráni azokat a baráti üdvözlő májának pantomim változata. A képz5művészetr5l — röviden Nagy stílusok nyomában 5. MI IS HAT A STÍLUS? Ne bonyolódjunk bele az ágas-bogas kérdésbe, inkább kerüljük meg kissé a szigorú fogalmi meghatározást! Balassi, Arany, Ady, József Attila — mind-mind másképpen fogalmaz, mert más a szókincse, más az ismeretkincse; másféle társadalom fogja körül őket. Más feladat vár a költőre a XVI. században, és más jelenünkben; más a reformkorszakban, és megint más a szocializmus építése közepette. Mindez -nemcsak mondanivalójának, hanem a mondanivaló külső megjelenésének, formájának, mondjuk ki hát végre: stílusának is különböző ábrázatot ad. Más a dallamkincse, más a ritmusa az ázsiai sztyeppék vándorló lovas magyarjának, és megint más a dallamkincse, énekes fohásza annak a népnek, amely valahol Európában öles várfalak mögött búvik meg. Ami érvényes az irodalomra és a zenére, érvényes a képzőművészetre is. Az ember látásélménye, az ábrázolás kifejező eszközei korok, társadalmi formák szerint változnak. Mi a képzőművészet stílus- korszakait — mintegy a modern Európára vonatkoztatva — Bizánccal szoktuk elkezdeni. Az anyag jórészt mozaik, tehát kövekből összerótt kép. Ezt váltja fel a trecento (az 1300-as évek, magyarán; a XIV. század) emberségesebb, humánusabb művészete. az Ábrázolásba beszivárog a való élet; érzelmeivel, fájdalmával, megrendülésével, drámájával egyetemben. Ezeket a mestereket hívják később preraffaelitáknak, jelezve, hogy a virágzó reneszánsz előtt működtek. Stílusuk egyszerű, bensőséges, mint azok a naív legendák, amelyek a kor szentjéről, az assisibéli Ferencről szólnak. Ezt a korszakot váltja fel a quattrocento és a Cinquecento (a XV—XVI. század) beérett reneszánsz ragyogása. Középpontjában az ember áll. Mégha a szentek szárnyaival, az apostolok palástjával vagy az Üdvözítő töviskoszorújával ruházzák is fel. Az ember, aki fölfedezi a csillagászat, az anatómia, a távlattan, s ezzel együtt a klasszikus nyelvek csodáit (s ugyanekkor nemzeti nyelveket teremt), aki kételkedni kezd, tehát önállóan gondolkodik, és szűknek találja a világot — tehát felfedező utakra indul. Az éreitt reneszánsz stílusa valóságos csoda. Kompozíció, színharmónia, drámai erő, lebilincselő valóságismeret; s mindez egyetlen nemes harmóniában egyesül. A színek és formák valóságos túlburjánzása már a XVI—XVII. század barokkjába vezet át bennünket. Ekkor már az ábrázolás mellett a hatás, az effektus is sokat számít. Hiszen ez nemcsak képzőművészet, hanem hitvita is. A XVIII. század művészetét manierizmusnak, akadé- mizmusnak és rokokónak nevezzük. Három merőben különböző fogalom: a rokokó a királyi udvarok gáláns hangulatát idézi. Az akadémizmus a régi nagy mesterek követését tartja parancsoló normának. A manierizmus a klasszikus festők és szobrászok modorát, vagy inkább egy-egy modorosságát kapja fel, s ezt fejleszti tovább. A XIX. SZAZAD nagy romantikája ezt a melegházi művészetet robbantja szét az őszinte emberi szenvedély, a realizmus jegyében. Az impresszionisták ennél is tovább merészkednek: kilépnek a műteremből a szabadba, szobavilágítás helyett a szikrázó napfényt választják. Az impresszionizmus a pillanatot akarja megragadni, a fény és a napsugárban át- izzó levegő káprázatát. A XX. század embere túllép az impresszionizmuson is: a tárgyak csalóka látszata alatt a szilárd, geometrikus vázat keresi (kubizmus). Álló kép helyett a bátor mozgást (futurizmus); az impressziók befogadásával szinte ellentétesen azt a képet keresi, amely mint expresszió az emberből vetül ki a világra (expresszionizmus). A szét- bomló képalkotás ijelyett a szilárd képépítésben, konstrukcióban keresi hitvallását (konstruktivizmus). ENNEK AZ ÜTNAK a végét jelenti az absztrakció, amely a valóság tárgyi as ábrázolását' teljésén elveti, a pop-art (populáris művészet), amely bizonyos csoportelrendezésben kirakatrendezői babérokra pályázik, és az opart (optikai hatásokra felépített művészet). A század egyik uralkodó stílusa: a szocialista realizmus. A valóság művészete ez, anélkül, hogy a fötografikus hűséghez tapadna. Az embert és munkáját idézi. Az építő ember bátorságával és optimizmusával. Gál György Sándor E. Uszpenszkij: Aranyai érő kezek — Amit ebben a lakosban találsz — szólt hozzám leendő anyósom —, az utolsó darabig családunk tagjai készítették. Ebben a családban mindenkinek aranyat érő keze van. Nézd meg ezt a televíziót! Látod? A férjem fabrikálta. Persze, már régebben. Amikor még a televízió- és rádiógyárban dolgozott. öt éve kapcsolgatjuk, tekergetjük ezt a masinát, de még egyetlen egyszer sem romlott el!... És mit szólsz ehhez a pianínóhoz? Ilyet aztán nem kapnál a boltokban. Csakis exportra gyártották, és egyetlen belföldinek sem adtak el ilyet. De a férjem abban az időben volt éjjeliőr a hangszergyárban ... Vagy itt van ez a mosó- és szárítógép. Iván fiúnk kezemun- káját dicséri ez, aranyoskám. A háztartási gépek gyárában volt raktáros, amikor készítette. — És az ott? — kérdeztem kimutatva az ablakon, az udvar sarkában álló kis kertitraktor felé. — Az is a férje munkája? — A, nem! — felelte leendő anyósom. — Az nem az 5 müve. Az az iparitanuló unokámé. Aranykezű gyermek! Akkor barkácsolta ösz- sze, amikor meg-meglátogatta az apját a szovhozban, aki ott gyakorlati oktatást tartott a fiataloknak... De tekints, már be ebbe a szobába is! Látod ezt a mesebeli bútort? — És ezt ki készítette? Csak nem Lena? — kérdeztem elhűlve. — Nem, dehogy! A kisebbik lányom, Ljuszja. — Hát Ljuszja az asztalos mesterséghez is ért? — Nem ért az. Hanem titkárnő a bútorgyárban. Igaz, mindent megtett ezért a bútorért, de megszerezte. — És tessék már mondani — hüledeztem tovább —, Lena ilyen... izé, ilyen aranykezű? — Nem — mondta büszkén leendő anyósom. — Lena nem miránk ütött. Lena, az igazat megvallva, nem is a mi fajtánk. Egyáltalán nem az. O amolyan jövevényféle. No... Fiatal voltam, még kis butuska, amikor a szülészeti klinikán dolgoztam, mint ápolónő ... Nagy kő esett le a szívemről. Hála az égnek, hogy Lena nem olyan! Különben fuccs lett volna az esküvőnknek. Már tudniillik a foglalkozásom miatt. Én ugyanis technikus vagyok. A kígyótenyésztő telepen dolgozom. Fordította: Krecsmáiy László 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. július 12.
