Somogyi Néplap, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-26 / 174. szám
s Vezér T ulajdonképpen két Vezér volt. Nagy Vezér és kis Vezér. Az, hogy a kis Vezér egyáltalán létezett, Cali hajmeresztő szemtelenségének volt kö-. szűnhető. A nagy Vezér hetet kölykezett, é- Sanyo, az idősebb fiú a kiskutyákat pusztulásra ítélte. Zsákba dobta őket, hogy a folyóhoz vigye, és el eméssze valamennyit a jég alá. Cali a zsákból ellopott egy ártatlan kis jószágot, elrejtette. Hetekig titokban etetgette, és csakazértás Vezérnek nevezte el. Sanyó kezdettől fogva gyűlölte a kis Vezért. Mikor először meglátta keresztbe szaladni az udvaron Cali után, rögtön megértette a helyzetet A kiskutya pont olyan volt, mint a nagy Vezér kölyök korában. Erős, szép és vidám. Kitavaszodott. Sanyóban forrt a gyűlölet, de mert az egész család megszerette a kiskutyát, nem merte elpusztítani. Május volt Sanyó állt a dúcok előtt, és a galambjait etette. A galambok a kezére szálltak. A kis Vezér csaholva futott végig az udvaron. A galambok fel- refbbentek. Sanyó a kiskutya után rúgott. Cali horgászni indult. Zsíros kenyeret evett Akkora karéj volt a kezében, hogy végigérte a hasát. Nagy eső esett délután, az utcabeli fiúk csapatostul az árok körül munkálkodtak a kis pást szélénél. Gátoltak. Cali vitte a horgászbotot a vállán, a kis Vezér pedig vidám ugrámdozással szaladt utána. Sokan a fiúk közül térdig a vízben álltak. Téglát konzervdobozokat hordták össze, hogy erősebb jegyen a gát Cali ette a zsíros kenyerét és nézte a gátakat. A kis Vezér a fiúk bókáját szaglászta. Szűcs Dani öccse, a kis Dön- ci, egészen csöpp gyerek, az árok partján ült, ahol még nem kezdett el szétömleni a víz, és csalogatta magához a kutyát. A kis Vezér megszagolta a kezét. Rózsaszín, puha orrát a kisfiú térdéhez nyomta. Döncike visongott örömében. A kis Vezér meg játszani kezdett ugrált jobbrá-balra, és lóbálta a farkát. Cali a combjába törölte ösz- szeszírozott tenyerét, és hátat fordított a gátaknak. Szeretett ugyan gátolni, de horgászni, ilyenkor, eső után, mindennél nagyszerűbb dolog volt számára. A szilvás gyalogútján úgy ERDŐS ISTVÁN: Ki ment hogy csattogtatta a talpát az agyagos földön. A folyópart üres volt. Túl a vizen messze, tehenek látszottak, meg egy em- beralak, ahogy a nyomukban bóklászott Cali lemászott a magas part alá a fűzfa mellé. A kis Vezér már ismerte a járást neki körbe kellett szaladnia; először le a homokos fövenyre, majd a régi gát mellett óvatosan elsompolyogva lehet eljutni a vén fűzfához. Cali gilisztát vett elő, a horogra fűzte, jó messzire bedobta az öreg fenekest, földbe szúrta a botot, leült maga is a kis Vezér mellé, és figyelt. A kis Vezér okosan hallgatott. Majd vákkantott egyet- kettőt és kapott a Cali keze után játékból. Cali a mutatóujjával gyengéden a fejére koppantott. Egyszeresük megremegett a bot, kézbekapta, és feszülten figyelt Semmi. Némaság, mozdulatlanság. Szemrehányóan nézett körül. — Látod, Vezér, leette a kis piszok. A konzervdoboz-orsóban gilisztát trancsírozott ketté, fölcsavarta a zsinórt és új Nagy lendületet vett, hogy jó messze berepüljön a horog. És akkor a kis Vezér előre bukott A horog épp a fülébe vágódott K is Vezér egy pillanatra két lábra állt, Cali hajolt volna hozzá, de a kutya panaszosan felüvöltött, és rohanni kezdett. Cali épphogy csak el tudta kapni a botot, pillanatok alatt lefutott a zsinór, s a kis Vezér már ugrott át a régi gát melletti partra, futott rémülten, kétségbeesett fájdalomban. Call fogta a horognyedet, és ahogy csak a lába bírta, rohant a kiskutya után. A panaszos üvöltés már megszűnt, csak néha-néha vákkantott kínjában a kis Vezér. Rázta a fejét futás, közben. A gátra egy ugrással felért. A zsinór megfeszült, ahogy a kutya legurult a másik oldalon. Egyszerűen csoda volt, hogy a zsinór a bokros részen bele nem akadt valami gallyba, fatörzsbe. A vízaljon át futva Cali érezte, hogy már nem bírja tovább. A templom előtt már szinte fuldoklóit. Utánuk megfordultak az emberek. Az utca idilli békéjét felverte a kiskutya panaszos vonítása. Cali a kétségbeesés utolsó erejével szaladt. Messziről meglátta a gátolókat. Kiáltozni kezdett. — Adjatok egy bicskát! Ott volt Szűcs Dani, a legjobb barátja, már csak neki kiáltozott, integetett. — Dani, add ide a bicskád! A kiskutya megint körbekörbe szaladt. — Szaladj a bicskával, Danikám! Ott állt Sanyó is a gátolok között a nagv Vezérrel. Kimagaslott közülük. Szétterpesztett lábbal állt, és fogta a nagy Vezér nyakörvét. A nagy Vezért az utcán nem lehetett szabadon engedni, mert őszszel fnegharapott egy gyereket. A nagy Vezér most is ijesztő morgással nézte a hangos csetepatét. Dani indult, szaladni Cali felé. Cali nyúlt a két után. Ekkor lépett közbe Sanyó. I Szűcs Danit a Cali lába elé R lökte, hogy mindketten az árokba estek. Rá a horgászbotra, bele a vízbe. A kis Vezér füléből kiszakadt a horog. Már nem vonított, csak kiskutyától szokatlan, mélyről jövő hangon felhorkant, s elfutott, mintha puskából lőtték volna ki. Cali csuromvizesen állt fel I a bottal kezében, és nézett a I Pillangó-part felé, ahol el- I tűnt a kis Vezér. ;-í S anyó csendesen neve- I tett. Megrántotta a | nagy Vezér nyakörvét,. | és indult haza, vacsorázni. | Lassan szürkülni kezdett. Q Esteledett. N A kis Vezért senki soha 1 többé nem látta abban a faluban. ü Kovács József bronzplakettje. A rajz, a festmény sík lapon (néhány freskónál hajlított síkon), de mindenesetre két dimenziósán áll előttünk. A szobrásznál már felmerül a műfaji probléma: Két dimenzió vagy három? — A dombormű ugyanis lényegében két dimenziós síkon helyezkedik el, de ahogy a szobrász mind jobban kiemeli figuráit a háttér síkjából, a lapos dombormű mindinkább testessé válik: magasságot, szélességet és mélységet ábrázol. Ezekre a mély és magas domborművekre bízvást elmondhatjuk, hogy nem körül- járhatóak. Állj meg vele szemben: nézd,, és ha nagyon tetszik, csodáld! Ha egy szobrot — amelynek már semmi köze a dom- borműhöz — a fal mellé állítok, vagy egyenesen egy falmélyedésbe, a szobor éppúgy nem járható körül, mint az imént említett dombormű. Jobbra-balra elléphetsz, más domborulatot, más fény-árny játékot látsz, de a szobor háta mögé nem kerülhetsz. Ha ezeken a megoldásokon is túllépünk, s a szobrot egy térség közepére állítjuk, akkor beszélhetünk csak körüljárható. minden nézetből élvezhető szoborműről. A műfajok szempontjából nem lebecsülendő a szobormű mérete sem. Az asztalodon, esetleg tenyérnyi bársonyfelületen apró, mívesen kidolgozott érme fekszik. Kamarazenéi finom hatások. Ahogy a vonósnégyes kedveli, ha közelről hallgatod, úgy kívánja ez, hogy a tenyeredbe vedd, és közelről csodáld. Nagyjából áll ez az apró figurákra, amelyeket az asztaA képzőművészetről — röviden Néhány szó a műfajokról I WA (Szobrászat) lödön, a komód sarkán, a könyvespolcod tetején őrzői. Egy tér kellős közepén vagy egy épület homlokzatába beékelve hangzatosabb, monumentálisabb a hangvétel. Különösen akkor, ha a szobor vagy szoborcsoportozat valami nagy eszmei mondanivaló hordozója: mártíremlékmű, egy nagy történelmi alak szobra, a kor eszméit megtestesítő mellékalakokkal körülvéve. A hasonló művek hatásait fokozza, ha a szoborcsoport egy sugárút végén áll (Milleniumi emlékmű), vagy egy egész város felett uralkodó dombtetőn (Gellérthegy — Szabadság-szobor). A műfajok tehát a térben való elhelyezkedésük, méretük, illetve mondanivalójuk szerint alakulnak ki. Nem szabad persze elfeledkeznünk az oly sokat hány- torgatott anyagszerűségről sem. Tehát beszélhetünk gipszszoborról, amely legtöbbször csak modellül szolgál egy végső, nemes anyagban megvalósított műalkotás számára. Az égetett agyagszobomak évezredes múltja van. Az ókor és a reneszánsz során színezték, festették, ily módon egyesítve a szín és a domborulat esztétikai hatását Agyagkompozíció gyakran szolgál mintául a kőfaragó mesternek, aki rendkívül pontos mérések alapján átviszi kőbe az agyagban megmintázott szobrot. A nagy szobrászok egész sora azonban a kőfaragó mesterséget is megtanulta, s így még azt az árnyalati különbözetet sem engedélyezte, ami az agyag- modell és a kőbe faragott végső forma között felbukkanhat. Az első reneszánsz márvány remekműveknek az antik görög művészet volt a mintaképük. Az ókori leletek jórészt a föld alól kerültek elő. Ezek a szobrok többnyire színezettek voltak, csak az idő és a föld alatt végbemenő kémiai folyamatok marták le róluk a festéket. A XIX— XX. század fordulóján a szecesszió feltámasztotta a színes szobrot. Elsősorban különböző színű kövek, márványok összeillesztésével. Napjainkban is kísérleteznek ezzel a megoldással. Egyelőre az önnön színében tündöklő márvány diadalmaskodik. A következő anyag — ha úgy tetszik: műfaj — a fémszobor. Klasszikus módszere az öntés. Bronzot, ónt, vasat, rezet önthetünk formába. Persze más fémeket is: ezüsttől, aranytól egészen az alumíniumig. Az öntéssel egyenrangú az úgynevezett domborítás. Egy sík fémlapból mintegy kikalapálják a kívánt formákat, s ezeket esetleg összeforrasztják. Domborítással nemcsak sík-, hanem térhatású művek is előállíthatóak. Ez a kalapáló módszer elvezet bennünket egy olyan mester műhelyébe, akinek osztályozása nem éppen könnyű. Az ötvösművész ez a I mester. Az egyik talán csak finom láncot, karperecét vagy amulettet készít, de a másikat Benvenuto Cellininek hívták, aki sótartótól a Per- seus-szoborig, aprócska ékszertől a körüljárható szoborműig mindent megcsinált. Iparművész?— Lehet. Kiváló szobrász? — Az is. Elválasztható élesen ez a két műfaj ? — Aligha. De nem is fontos. A művek rangját nem az adja, hogy művészethez vagy iparművészethez soroljuk. Ha a valóság egy darabját adják, ha élményt és ihletet forrasztanak egybe, de mindenekfe- lett, ha a nézőnek őszinte gyönyörűséget nyújtanak, akkor remekművek. Bármilyen cédulát ragaszt is rájuk a tudomány: a művészetét vagy az iparművészetét. Gál György Sándor NYELVMŰVELÉS A „pillangó" meg a „lepe" — Tanulságos kis tanmese — ezt az alcímet is adhatnánk kis cikkünknek. S ha ez így van, akkor hát kezdődjék a mese! Élt egyszer, nem is olyan régen, jó másfél száz esztendeje két jeles magyar költő. Mind a ketten egy célon fáradoztak: a százados harcok közben elnémult magyar Múzsák megszólaltatásán: a magyar nyelv és irodalom fölemelésén. Egyiküket úgy hívták, hogy Csokonai Vitéz Mihály, másikukat meg Kazinczy Ferencnek tisztelték. Kettejük közül Csokonai volt a fiatalabb, s szinte áhítatos tisztelettel leste a másiknak, az idősebb költőnek minden szavát. Ez volt az a korszak — a nyelvújítás kora —, amikor csakugyan szinte lesték egymás szavát a költők. Gyakran tollhegyre — de majdhogynem késhegyre — menő harcok folytak egy-egy új szó körül. Ezek az új szavak persze nem a semmiből születtek. A fiatalabb költő egyik tanulmányában így jelölte meg a nyelvbővítés módjait, forrásait: 1. Vannak olyan szavaink, amelyek régi törzsökös eredetűek, de az időnek viszontagságai miatt feledékenység- be mentek. Ezeket az elfeledett szókat fel kell újítani. 2. Vannak olyanok, amelyek a már ismeretes szóktól a nyelvnek szokott rendje és törvényei szerint (per analogiam) származnak vagy származhatnak. Ez a leggazdagabb kútfeje a nyelvbővítésnek. 3. Vannak olyanok, amelyek a magyar hazának egy vagy több részében ismeretlenek, de másutt igaz magyarok száján gyakoroltatnak. — Ez utóbbiak azok, amelyeket ma tájszóknak nevezünk, s amelyek annyi széppel, jóval gazdagították mai irodalmi nyelvünket S Csokonai nemcsak hirdette elveit, hanem élt is velük a maga gazdag írói nyelvében. Különösen sok tájszóval gazdagította irodalmunkat: részben a maga alföldi, debreceni nyelvájárásából, részben a Dunántúlon megismert tájszólásokból. Még alig múlt 17 éves diák, amikor egy kis állatmesét — tanmesét — írt ezzel a címmel: -A pillangó és a méh.« Mikor leírta, bizonyára meg sem fordult a fejében, hogy most olyan szót vett a tollára, amelyet mások talán nem is ismernek, sőt még kifogást is emelnek majd ellene, öfe- léjük, Debrecen környékén, pillangó volt a neve a kis »•állhatatlan selyemmadár«- nak — ahogyan »A pillangóhoz« című gyönyörű versében nevezi a tavasz hímes szárnyú követét Dehogyis gondolta akkor, hogy nem sokkal a halála után az idősebb költő ezt írja e szép verséről: »még legfelségesebb darabjaiban is, a Reményhez írt ódában, a’ Lepében, mely- lyet ízetlenül és nagyon apoiétikosz [= költőietlenül] Pillangó-nak nevezett... van valami, quod tollere veiles [= amit ki kellene Íratni], és a’ mit tollálni [= törölni] igen könnyű volna.« Szegény fiatalabb költő mit tehetett volna, ha életében olvassa ezeket a bíráló sorokat? Bizonyára elmosolyodik, s felüti az idősebb költőnek Gessner Salamon svájci író nyomán 1788-ban kiadott idilljeit, s odabök, ahol maga Kazinczy írta ezt: »Idvezz légy, szép rósa!... Köszöntének a’ reggeli szellők, a’ zsibongó méhek és a’ tzifra pillangó. Vígan repdes ő körülötted, ’s issza harmatodat. ...« Éppen mestere e fordítása nyomán írta meg a maga szép kis versét Reggeli ének a rózsához címmel: Idvez légy, szép rózsaszál! Tegnap még bimbó valál, lm, ki vagy fakadva már, Már köszönt a zefir is, A zsibongó méhraj is, És a cifra lepke-pár Vígan repdes szád körűi S harmatod szíván, örül. A versben — bár Kazinczy fordítása ott volt előtte — elő sem fordul a pillangó: helyette lepke-pár kereng a rózsaszál körül. Ámde adjunk igazat az idősebb költőnek is: amikor ifjúkori fordítását később átdolgozta, s 1815-ben újra kiadta, a pillangót már elhessentette rózsája mellől. Ugyané szöveg későbbi átdolgozása már így szól: »Idvez’ légy szép rózsa!.;. Köszöntenek a’ reggel’ lágy fuvalmai.;. ’s a’ zsibongó méhsereg... és a’ kevély lepe! ... Körülted ő vígan Iep- des... ’s issza harmatodat« S ezzel a kis történetnek voltaképpen vége is lehetne. Láthatjuk: az idősebb költő hű és következetes maradt önmagához — s hűtlen a pillangó-hoz. Még talán csak annyit kellene megjegyezni, hogy az idősebb poéta néhány év múlva azt hirdette, hogy a költőietlen pillangó a száraz természetrajz nyelvébe való, a szép lepke pedig a költészetébe: »a’ Pillangó jó, mert Földi János használta. Jó a Lepke is... Földinek igaza lehet a’ Naturális históriában [= természetrajzban], de a’ Naturális históriának nem minden nevezete illik versbe.«.: , Mivel pedig a mesék végén tanulság meg igazságszolgáltatás is szokott lenni, hát mi se fejezzük be a nélkül! Az igazságot ezúttal maga az élet, a nyelv élete.szolgáltatta: éppen fordítva lett, mint ahogyan az idősebb költő ízlése sugallta, diktálta. A lepke került bele a természettudomány nyelvébe, a pillangó meg a költészetébe. A természetrajz a lepkék száz meg száz fajtájáról beszél: gyapjaslepkék-ről, pávaszemes lepfcéfc-ről, búcsújáró lepkék-ről, nem gyapjas-, pávaszemes, búcsújáró pillangók-Tóh Viszont mindannyian emlékszünk Vörösmarty versének szép soraira: Tarka lepke, szép arany pillangó! Lepj meg engem, szállj rám, kis madár... S úgy látszik, századunk költői is szívesen írják le a pillangó-1 versben. Szabó Lő- rincnél például ezt olvassuk a Tücsökzené-ben: Egy este gyönyörű, félelmetes pillangót fogtunk ... S a tanulság mindebből? Talán az, hogy: a nyelvben sem szabad merev, diktatórikus kijelentéseket, megállapításokat tenni. Kazinczy, aki valamikor pillangó-1 írt, később a lepe mellett ’ tört lándzsát. De lám, végül mégiscsak a dallamosabb, kellemesebb, zeneibb hangzású pillangó bizonyult költőibb- nek, szebbnek. Vagy néhány évtized múlva mi is a lepé-t fogjuk szebbnek tartani? De hát melyik is a szebb — s miért: a lepe, a lepke vagy a pillangó? Döntse el a nyájas olvasó! Szilágyi Ferenc 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. Július ML
