Somogyi Néplap, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-23 / 171. szám
A csúcsvezefSség élén - három falu fejlődéséért . Három falu három alapszervezetének hatvanöt tagja tartozik a csúcsszervezethez. Politikailag eléggé elhanyagolt terület volt ez a korábbi években. Különösen Lábod, ahol alig volt határozatképes taggyűlés. Az idén igazi pezsgés indult, a csúcsvezetőségben termékeny viták folynak...« Termelőszövetkezeti pártitkároknak a megyei párbizottságon tartott összejövetelén mondta ezt Balogh János, a lábodi Zöldmező Tsz függetlenített csúcstitkára. Régebben, a Nagyatádi Járási Pártbizottságon találkoztunk először, akkor a jb. munkatársa volt. Ennek a titkári tanácskozásnak is már jó ideje, s most bővebben beszélgetünk mindennapi munkájáról. — Az idén március elsejétől töltöm be ezt a tisztséget a lábodi, a nagykorpádi és a rinyabesenyői termelő- szövetkezetek egyesüléséből létrejött Zöldmező Tsz-ben. A mintegy tízezer holdon gazdálkodó közösségben bizony bőven van tennivalója a politikai vezetőnek. Különösen a már említett előzmények nehezítették a munkát — Ügy tudom, nem volt ismeretlen ez a terület, gyakran járt azelőtt is Lábodon. — Nagy segítséget jelentett nekem, hogy korábban sokszor megfordultam a járásnak ezen a részén. Tíz évig gépállomáson dolgoztam, s ez a terület az én brigádomhoz tartozott, majd amikor pártbizottsági instruktor lettem, Lábod akkor is a körzetemben volt Személyesen ismertem az itteni vezetőket és több tagot... Jól tudom, hogy tavaly az egyesülés előkészítése kötötte le a három falu kommunistáit, ezért nem futotta talán az energiájukból egyéb feladatokra annyi, amennyire szükség lett volna. Most adva van ez a demokratikusan létrejött nagygazdaság. Nagyon rosszul vagyunk ellátva állóeszközökkel. Későn indulhattak a munkák. Sok volt a szállításra váró burgonya S ma? Nincs olyan munka, ami emberi hanyagság miatt maradt volna el, s ez különösen az asszonyok nagy igyekezetének, példás szorgalmának köszönhető. — Melyek voltak a legnagyobb gondok márciusban, amikor Lábodra jött? — Az egyesült szövetkezetben az ellentétek villongtak akkor, ezeket kellett leszerelni. Valós és vélt problémák okoztak fejtörést, most meg a kívülállók adnak újabb feladatot, akik alaptalanul bírálják az egyesült tsz-t. Ellenük szabályos politikai harcot kell folytatni, az aggá- lyoskodókat pedig meg kell nyugtatni. Mindebben nem maradunk magunkra: segít a járási pártbizottság, és ez újabb erőt ad. Az emberek becsülettel dolgoznak. Helytálltak nyomban a közös munA védőital nyomában A védőital mennyisége és minősége a kollektív szerződések szerint változó lehet, de a cél azonos. A fokozott éberség — ezzel a balesetveszély csökkentése, a teljesítőképesség fenntartása pedig nemcsak egyéni, hanem vállalati érdek is. Így nem fölöslegesen kidobott pénz az a sok tízezer forint, amelyet a vállalatok erre a gyakran jelentéktelennek hitt célra fordítanak. Az esetleges hiányosságokról kérdeztem dr. Fonal Jánost, az építők szakszervezetének megyei titkárát. — Hiányosságokról ma már nem beszélhetünk — mondotta.— A védőital ügyében a vállalatok a kollektív szerződésekben meghatározott szabályok és előírt rendeletek, törvények szerint járnak el. Gyakran még az előírtnál is többet adnak. Például a tégla- és cserépiparhan a kemencemunkásoknál napi egy liter fo- nyódi ásványvíz a szabályos. S a gyakorlatban a dolgozók tetszés szerinti mennyiségű ásványvízhez gyakran még citromot is kapnak. Volt már rá példa, hogy a vállalat ezen túlmenően fekete kávét is főzetett. Az építőiparban a mukakör — évszaktól és munkahelytől függően — maga után vonja a védőital mennyiségének és minőségének változatosságát A szabadban dolgozóknak plusz négy Celsius fok alatti hőmérsékleten 0,5 liter meleg tea jár. Festőknél különösen körültekintően kell eljárni. Különleges festékeknél az új munka megkezdése előtt a KÖJÁL-lal kell a védőital formáját, mennyiségét és az esetleges védőfelszerelést megállapíttatni. A hegesztők a fél liter tejet vagy más, a kollektív szerződésben előírt védőitalt kapják. A beszélgetés után utam a város egyik legnagyobb, több mint ezer főt foglalkoztató üzemébe, a textilművekbe vezetett. Milyen intézkedésre van szükség ekkora üzemben a védőital-fogyasztás terén? Kérdésemmel dr. Sarlós Vilmos üzemorvost kerestem fél. — Legnagyobb mennyiséget az időszakonként, május 15-től szeptember 15-ig adott védőital jelenti. A melegebb munkahelyeken foglalkoztatott dolgozók, kovács, kazánházi és konyhai személyzet hűtött szódavizet kapnak. Az üzemen belüli hőmérséklet-alakulásról grafikont vezetünk. Ez jelzi, hogy hol mikor mi a teendő. Ha a hőmérő higanyszála 32 Celsius fok fölé emelkedik, fél liter citromos sós teát kapnak a munkások. Ebhez a határértékhez nem ragaszkodnak szigorúan. Van amikor 28 Celsius foknál is adunk, a külső hőmérséklettől függően. A nyári hőség idején intézkedéseink rugalmasak. A természetes hűtésen kívül az épületet locsoljuk, a tea pedig tetszés szerinti mennyiségben áll az emberek rendelkezésére. Extra eseteikben a napi kétszeri fürdést is elrendeljük az érintett munkahelyen dolgozóknak. Hegesztőink, figyelembe véve a tej nyáridőben, előforduló gyors megromlását, szódavizet lapnak. Különlegesség talán a festőknél akad. Ha nitrofesték- kel dolgoznak — csak ritkán fordul elő — egy liter teát vagy tejet kapnak az évszaktól függően. Télen a hideg, félig nyitott munkahelyeken forró tea az előírt védőital. A tea márkája változó. Az idén az influenzajárvány idején például három-négy hétig csipkebogyó-teát főztünk. Hogy ez a fejenként néhány deciliter tea és tej milyen ösz- szeget tehet ki egy üzem költségvetésében, ahhoz szolgáljon bizonyítékul néhány adat. A textihnűveík 1969 negyedik negyedévében 16 819, az idei év első negyedévében 45 000 forintot adott ki csak védőital vásárlására. A májusi—júniusi védőitalszámla pedig 14 000 forintot mutatott De megérte. Győri András kák legelején, a kora tavaszi hideg időben... — Hol tartanak az időszerű mezőgazdasági tennivalókkal? — A kapálást befejeztük, az aratás ütemesen megy. A betakarításra váró kalászos az aratás elején csaknem 2000 hold volt. Már jól benne vagyunk a búzában, kétme- netes aratást is végzünk. Hét kombájn dolgozik a határunkban, viszont nem vagyunk megelégedve az új kombájnok szervízellátásával ... A terméskilátások? Elmaradnak a várttól; a búza 11—12 mázsás átlagot ad. Ami viszont megnyugtató: nincs költségtúllépés, és az árbevételeknél összességükben nem mutatkozik kiesés. Néhány növényféleség ugyan nem adja a tervezett bevételt, viszont az állattenyésztési ágazat, s ezen belül a sertés, de főképpen a baromfi többletbevétele, ellensúlyozza ezt a hiányt. — Nagy események elé néznek a pártszervezeteink. Hogyan készülnek erre? — Mi is készülünk a vezetőségválasztásra meg a járási pártértkezletre. A közelmúltban tartottunk ebből a célból csúcsvezetőségi ülést. Dolgoznák az alapszervezeti munka- bizottságok, ezekben a napokban elkészülnek a beszámolók. Augusztusban még taggyűlést tartunk Nagykorpádon, Lábodon és Rinyabesenyőn, aztán szeptember elején következnek a vezetőségválasztó taggyűlések... Most éppen a járási pártbizottságon értekezleten vettem részt. Itt a csúcstitkárok meg az alapszervezeti titkárok beszámoltak mindennapi gondjaikról, és tájékoztatót kaptunk a soron következő tennivalókról. Balogh János ötödik hónapja áll a csúcsevezetőség élén. Mozgalmas, vitával és gondokkal telített — de eredményes — hónapokat hagyott maga mögött. S ennek, meg a további munkának, három falu közössége látja hasznát. Hernesz Ferenc „Magunk közt, a »A böhönyei Szabadság Termelőszövetkezet vezetősége június 26-i ülésén úgy határozott, hogy öt tagú nőbizottságot választanak. A közgyűlési határozatig a bizottság ideiglenesen tevékenykedik. A vezetőség Bácsai Fe- rencnét, Bozsoki Istvánnét, Bősze Lajosnét, Kovács La- josnét és Turba Máriát egyhangúan megválasztotta.« Itt a szőlősorok között megreked a hőség. Karjuk napégette, barna, kezük földes, érdes. Kapálnak. Ilyenkor nemcsak a munka, a meleg is kiszívja az erőt Mégis délben, amikor a nagy fa alá letelepednek ebédelni, hangosak, jókedvűek, nagyokat nevetnek. — Ó, nekünk még messze van az este. Nem lehet elfáradni. Négyig kapálunk itt, aztán megyünk gyűjteni. Kapájukra támaszkodnak. Beszélgetünk, ök hárman, a nemrég választott nőbizottság tagjai: Bozsokiné, Bácsainé, Turba Mária. — A gyűjtésről jut eszembe — mondja Turha Mária —, éppen ma reggel volt egy kis vitánk. Mondtuk: vigyenek el oda minket kocsival. Mert éppen elég négyig kapálni, aztán gyűjteni. És akkor még gyalogoljon is az ember! — Ilyenkor kerékpározni is nehéz. — Elintézték a kocsit? — El hát! Mert azért azt nem mondhatjuk — igaz, asszonyok? —, amit kérünk, igyekeznek megtenni. — Persze az is igaz, hogy rá is szolgálunk a jóindulatra. Magunk között őszintén megmondhatjuk, ha kell a nők megfogják az ekeszarvát, és mókolnak... — Nálunk ilyen nincs — szól közbe a lászlómajori Bácsainé —, az emberek helyett mi nem dolgozunk. Jobb ha az ekét ők tartják, mi meg kapálunk. Hiszen dolgozunk mi eleget egyébként is a férfiak érdekében. Pillanatok alatt heves vita alakul ki. Lászlómajor ez év elején csatlakozott a szövetkezethez. Ott több a férfi, itt kevesebb. Vállaljanak-e munkát helyettük is az asszonyok vagy sem — ez a vita tárGk hárman a nőbizottság tagjai: Turba Mária, Bozsoki Istvánná, Bácsai Ferencné. gya. Aztán a vége csak az lesz: ami dolog, feladat van, azt így vagy úgy, de el kell végezni. — Nyolcadik éves a szocialista brigádunk — mondja Turba Mária. — Elképzelhető, hogy nem ajándékba kaptuk a címet ennyiszer. Azért meg kellett dolgozni. Éppen mondtam is az asszonyoknak, megint kell összeszedegetnünk valami kis pénzt. Ketten mennek nyugdíjba. El kell őket búcsúztatni. — Ilyen szokás is kialakult? — Igen. Tíz-tizenegy éve tagok. Becsülettel, tisztességgel dolgoztak, megilletik, hogy méltóan búcsúzzunk tőlük. Milyen szép volt, ugye, a Pozsonyi néni búcsúztatása? Mint a ballagó diákoknak még kis tarisznyát is varrtak az asszonyok... Nagyon szép volt. Aztán fordul a beszélgetés. A vezetőségben négyen vannak nők. Közülük az egyik Turba Mária. — Meghallgatnak minket. Ha lehet elfogadják kérésünket, javaslatunkat — Perzse van úgy is — szól közbe Bozsokiné —, hogy kinn az asszonyok olyannal jönnék, amit eleve vissza kell utasítani. Mert tudjuk, úgysem lehet véghez vinni. Bele is nyugszanak. — Benne van az ember a tervezésben, látja mi a helyzet, mit lehet és mit nem. Például a bérezésünk még mindig elég gyenge. Na, de ha azt nézzük, hogy egy év alatt tíz forinttal emelődött a napi kereset, akkor be kell látni, hogy egyszerre többet nem lehet. — így van. A jövőben aztán tovább próbálkozunk. És amit lehet, megteszünk. Kinn a földön is, az asztal mellett vitatkozva is. — Csak egy probléma van. Nagyjából tudjuk, mi a feladatunk most, hogy megvá- lastzottak erre a tisztségre. De részletesen, pontosan, nem. Útmutatásra, segítségre volna szükségünk, mit hogyan, miképpen csinálhatunk! — Egyszerű munkásnők vagyunk Dolgozni tudunk, megcsináljuk azt a számvetést, ami a munkához illik De hogy mit kell tennünk és mit tehetünk hogy ez a nőbizottság jól dolgozzon azt még meg kell tanulni. — Remélem, kapunk segítséget, mert ha nem, nem is érdemes elkezdeni. Akkor nincs értelme az egésznek Ezzel a gondolattal búcsúznak A többiek már visza- mentek a szőlősorok közé. ök is elindulnak Ahogy ballag.- nak a tűző napion, kézmozdulataikból látom, tovább beszélgetnek. Mint egyébként is mindig, most is őszintén. Maguk között... Vörös Márta ÖSSZEFOGÁSSAL Néhány szó a szakmunkás-utánpótlás helyzetéről Néhányan, látva a somogyi- ipartelepítés egyes jelenségeit, és rosszul általánosítva a tapasztalatokat, azt hangoztatják, hogy csökken a szakmunka je7 lentősége, s az automatizált, szalagszerű termelés csak két pólusú munkát kíván. A magas fokon képzett vezető műszaki gárdát, másrészt viszont a betanított munkások nagy tömegét. Közöttük a szakmunkások rétegének »»napjai meg vannak számlálva«, talajtalanok, s az idők során el fognak tűnni, egyenes arányban a manufakturális kisipar háttérbe szorulásával. E könnyelmű' jósokat látszik igazolni az a tagadhatatlan tény is, hogy Somogy megyében az ipari munkások között csökken a szakmunkások aránya. Míg 1960-ban az össz- létszám 39,8 százaléka szakmunkás volt, a betanított munkás 28,5 százalék, hét év múlva, 1967-ben már csak 33,5 százalékuk dolgozott szakmunkásként, s ugyanakkor a betanított munkások aránya 37,2 százalékra emelkedett. A számok azonban az összefüggések ismerete nélkül mit sem érnek. Amikor a hatvanas évek közepén elkezdődött a nagyarányú iparosítás, egy lényegében adott szakmunkás- létszámra támaszkodhatott. Ugyanakkor rengeteg olyan kihasználatlan munkaerő volt megyeszerte, melyből szinte korlátlanul meríthettek az iparosítok. Ezért kellett a rövid képzési időszak, amely betanított munkássá avatta őket. S ha ebhez hozzászámítjuk, hogy a szakmunkásképző iskolák ma már háromszor annyi tanulót képeznek, mint tíz évvel ezelőtt — s még így sem kép>esek minden esetben kielégíteni az igényeket —, akkor a kép világos és egyértelmű. Jelenleg s a jövőben is a szakmunkások iránti »kereslet« legalább any- nyira fokozódik — ha nem jobban —, mint a múltban bármikor. Az egyre intenzívebb gépesí- tés, amely fokozottabb karbantartást követel g bánni tudást a bonyolultabb szerkezetekkel, a termelés szervezésében mutatkozó középvezető-hiány — mind-mind szakmunkásokért s jó utánpótlásért kiált. Tanműhellyel, vagy a nélkül Hogy mennyire fontos dolog ez, a legújabb szakmunkástörvény is mutatja. Ugyanis az eddiginél sokkal hangsúlyozottabban szól ez a komplex, igényes képzésről, s a korábbinál magasabb fokú koncentrációt ír elő. A szakmunkásképzés korábbi jellege rendkívül tarka ké- pet mutatott. Nem volt könnyű összefogni a sok szakmát, és egységes koncepciót s oktatási eljárásokat kidolgozni. A tárgyi fettételek sem voltak megfelelőek: a kevés kollégiumi férőhely és a közös tantermek. A komplex képzés gyakori akadálya volt a nagymérvű tanműhelyhiány is. A vállalatok nem szívesen áldoztak erre a célra, p>edig a költségek rövid távon megtérülnek. Néhány példamutató kezdeményezés azért akadt, s a 13. számú AKÖV, a Pamutfonóipari Vállalat, a Tabra települő Budapesti Vegyipari Gépgyár (BVG), a Finommechanikai és Gépjavító Vállalat megértették a tanműhelyi oktatás jelentőségét, és felkarolták az ügyet. Más vállalatok mindösz- sze egy üzemrészlegben biztosítottak helyet a szakmunkás- tanulóknak, akik egyben a felnőtt munkásokkal együtt dolgozva sajátították el a gyakorlati ismereteket Tegyük hozzá: nem is a tanműhely ténye a fontos, hanem az, hogy pontos, lelkiismeretes és szakszerű gyakorlati oktatásban részesüljenek a fiatalok. Mert lehet tanműhelyben is kritikán aluli munkát végezni, és fordítva. Lányok és fiúk Érdekes, de egyben nyugtalanító adatot hallottam Balogh Lászlótól, a megyei tanács munkaügyi osztályvezetőjétől. Eszerint 1974-ben 4900-an lépnek munkaképes korba. Közülük csak 4300 végzi el az általános iskolát, s a továbbtanulni szándékozók feltehetően négyezernél kevesebben lesznek. Mivel a múlt évben háromezernél jóval több volt a beiskolázott szakmunkástanulók száma megyénkben, köny- nyen adódik a következtetés: hiába nő az iparban a szakmunkások iránti igény, a termelékenység növekedésével nem képes lépést tartani. Számítsuk hozzá azt is, hogy az említett tanulók nagy része fiú. (Az 1969—70-es tanévben a szakmunkástanulóknak mindössze 22,2 százaléka volt leány.) A fenyegető visszaesést csak a lányok arányának kedvező megváltozásával lehetne kiküszöbölni. Fontos szerep hárul itt az iskolára, de a vállalatokra is. Közösen, az eddigi pályaválasztási propagandát sokkal színesebbé, hatékonyabbá téve, segítsenek a helyes arányok kialakításában. Nagyobb anyagi részvételt Bár rendre épülnek az új szakmunkásképző iskolák — ebben a tanévben költöztek új épületbe a taibiak és a marcaliak, az ősszel kezdik meg a tíz tantermes siófoki iskola építését, s a barcsi hattanter- mes épület tervei is készülnek; továbbá Kaposváron 200 személyes kollégium építését tervezik — távolról sincs megoldva még minden probléma. Az új törvény szeretné felszámolni a szórványképzést, vagyis a kisebb helyeken, a csupán egy-két tanulót foglalkoztató iskolázást. A törekvés helyes, de vannak komoly akadályai is. Ahhoz, hogy a megyei, illetve a járási székhelyre összpontosítsunk egy-egy szakmát tanuló csoportot, jobb kollégiumi hálózat szükséges. Amíg ez nincs meg, csak áthidaló megoldások születhetnek. (Különböző szakmák képviselői közös elméleti képzésben részesülnek, csak a beszámoltatás más megyékben stb.) Helyes volna — mivél a szakmunkásképzésben döntően érdekeltek —, ha a vállalatok is hoznának anyagi áldozatokat, s hozzájárulnának a kollégiumi hálózat bővítéséhez. Csupor Tibor SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1970. július 23. 3
