Somogyi Néplap, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-25 / 147. szám
Egy öreg műhely előtt állva Az Út, melyet hajdan süléin tapostak emberi lábak és patkótól súlyos paták, már rég megadta magát a mohón terjeszkedő, térdig érő fűnek. A kerekek földbe maródott nyoma csak itt-ott sejlik ki kö- züle. Fürge dongók, köny- nyed, kék színű kis legyek tanyája lett a fűrengeteg. Pedig itt valaha nagy volt a nyüzsgés. Országos vásárra készülő társzekerek zötyögtek végig az udvaron, kereket, a lovaknak patkót igazíttatni. Értő kezek öreg ekéket, foghíjas boronákat gyógyitgat- tak, vagy makacs, fiatal fákat kényszerítettek vasrámába, s formálták kocsárúddá, tengellyé. Néha talán egy-két hintó is begördült, elegánsan, rátartian. Gazdája csak a szemével intett, s a referálást hasas bankóval fizette meg. Lónyihogás, a magperzselő- dött pata kesernyés szaga szállt, ketten-hgrmain fogták a Báró mellső lábát; sosem lehet tudni, mikor ér elevenbe a szeg. Az udvar végében elárvult műhely szomorkodik. A tető foghíjas, a falakat színtelenre fakította az idő. S a tömör vasnégyszögek közé szorított pöttömnyi ablakok, melyek mögül hajdanán tűz csillogott, lehangolóan szürkék Megteltek a láthatatlanul szitáló porral, s a szögletekben pókok vertek tanyát. Némelyik helyén csak a fekete semmi tátong. Az épület mellett kicsiny kert, de nem terem benne semmi, legföljebb vastag, vörösesbarna rozsda. Ez a legfalánk'abb élősdi; rövid idő alatt képes felfalni a használhatatlan, öreg pléhda- rabokat, ráfokat, dróttekercseket. Vaskert! A percről percre feltartóztathatatlanul hódító elmúlásnak otthont, menedéket adó vastemető. Itt semmi sincs, ami színével, ízével a jelenre emlékeztetne. Valahogy megállt az idő, kerekét is a rozsda eszi. Ahogy az ember ámulva ismerkedik a környékkel, érzi, ennek minden kis részecskéjét, centiméterét, a legapróbb pórusokat is megtöltötte valaha a munka zaija, izzadsága, sóhaja. Itt nem ismertéit a lúdtalpat, a tyúkmellet és az ideg kimer ülést. Kemény, pattanó izmú kezek, acélos mellkasok formálódtak itt a vassal vívott végtelen csatában. A fenyegetően sötét, még mindig működő fújtató, a ki tudja mire használt fogók, akár egy középkori vár kínzókam- rájának is a kellékei lehetnének. Munkapad, s rajta ezernyi kalapács, ráspoly, vascső, satu, mellettük óriás üllő. Mintha tegnap még használta volna a gazdája. Pedig a hevítőkben rég kilobbant már a tűz, s a szerszámok nyelére vastag porréteg telepedett. Néma az udvar, a vaskert, a műhely. A kocsizörgés, a kis- és nagykalapácsok csilingelő versengése a múlttá. Az öreg mester lerakta a szerszámot, s háromezer éve — mióta a kovácsmesterség egyáltalán létezik — első ízben nem akadt, aki a kezébe vegye. Az inas-izmos, bőrkö- tényes apák emlékét csak a roskadozó falak és rozsdamarta eszközeik őrzik. S lassan- lassan ezek is eltűnnek, He- phaisztosz mesterségének emlékét történelemkönyvek lapjaira és múzeumok hűvös termeire testálva. Az udvarban öreg, ráncos bőrű anyóka dolgozik, valami hihetetlen, s a mindenben célszerűséget kereső mai ember számára érthetetlen szívóssággal. Falat bont. Hajnaltól napnyugtáig döntögeti az omladékot, s alóla egészséges, telivér téglákat emel ki. Újat, frisset, zöldet termő kert lesz a helyén. Csupor Tibor Avietnami erdőmérnök Nézem mandulavágású szemét, megtört, apró termetét. Arca sovány, beesett, tekintete kisfiús. A Balatonnagybereki Állami Gazdaságban találkoztam vele. Truong Cong Don néhány év óta van Magyarországon. A Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasaként kandidátusi vizsga letételére készül. Kísérleteket folytat a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem erdőtelepítési tanszékén, segítőtársával, dr. Tihanyi Zoltán kutatóval. Hallom vékony hangját; magyarországi tartózkodásáról, az otthoni eseményekről mesél. Szeme a távolba réved, s egy pillanatra érzem, hogy most gondolatban nincs itt velünk. Beszélni kezd otthonáról, azokról az időkről, amikor 15 éves korában mint partizán, a katonákkal együtt Észak-Vietnam- ba ment. Fiatal volt, de kezében ott volt a fegyver. Az akkori betolakodók, a franciák ellen harcolt családjával-né- pével. Néhány évig béke volt. Elvégezte iskoláit, a gimnáziumot, beiratkozott Hanoiban az erdőmémöki egyetemre. Az erdészeti minisztérium erdőtelepítési főosztályán dolgozott. Újabb háború kezdődött, az amerikai betolakodók ellen. Anyja Dél-Vietanamban maradt, az első bombázásoknál vesztette életét. Apja partizán, most is hazája szabadságáért harcol, öccséről csak annyit tud, hogy az amerikaiak elfogták. Hogv mi lett a sorsa, azt csak féltve sejti: partizán ... Keze remeg, hangja meg- megcsuklik. Lassan, tagolva ejti ki a szavakat. Gondolatai messze szállnak — az otthon tájaira, a rizsföldekre. a bambuszkunyhók közé, ahol anyja alussza örök álmát. Hanoi... Háztól házig, óvóhelytől óvóhelyig menekült. Bombáztak. Hallotta a sivító gépek hangját, a becsapódó bombák eget s földet rázó robbanását. Látta a leomlott falakat, a vérbe borult holttesteket. S az embereket, akik az utakba ásott betongyűrűkben, gyermekeiket magukhoz szorítva, remegve várták a bombázások végét. Tovább kérdezek, most már magyarországi élményeiről, tanulmányairól. 1968 őszén érkezett Magyarországra. Egy éven keresztül Budapesten tanulta a magyar nyelvet, s bizony még mindig nehezen megy. Beszél tanárairól, dr. Gál János tanszékvezető egyetemi tanárról, az iskola rektoráról, aki sok segítséget, baráti támogatást nyújtott eddig is, hogy kutatómunkáját folytatni tudja. Beszél újonnan szerzett barátairól, akikkel Pécsen és Budapesten ismerkedett meg, és továbbra is tartja velük a kapcsolatot. A Balaton mellett megtett útjáról, Siófokról, Tihanyról, Balatonfüredről; az itt eltöltött kellemes napokról, a magyar tenger szépségéről. Harmincegy éves, nős, egy kisfia van, akit még csak fényképen látott. Az ősszel hazalátogat. Honvágya mindennél erősebb. Tudja, hogy most is, mint mikor eljött, romokat fog találni. De bízik népének hős magatartásában, s abban, hogy fia már egy békés Vietnamban nevelkedik föl. Gyertyás László tanév végén történt, olvasásórán. Szólítottam. a következőt: — Folytasd, Orsós Gyuri! Ilyenkor már értelmesen, folyékonyan olvasnak az elsőseim. Jöhet a szakfelügyelő. Orsós Gyurit meg különben sem kell félteni. Kis fe- • kete cigány fejében olyan találékony ész lakik, hogy a I tanácstitkár és a tsz-elnök fia elsápad az irigységtől, ha megszólal. — Na, Gyuri fiam! Nem hallod? Folytasd! Pedig milyen árva ez a gyerek! Szülei nincsenek. Az anyja meghalt, az apja meg úgy elcsatangolt idegen vidékre, hogy sohasem jár errefelé. Gyurit a nagyapja neveli. Egy ötvenéves, nagy, apostolfejű cigány, akinek a hajviseletét mintának tarthatnák a mai fiatalok, ö gondozza, főz neki, persze leginkább csak krumplilevest meg bablevest, azon élnek a szalonna mellett évek óta. Persze, most már azért megszólalhatna ez a gyerek. A könyv ott van nyitva a kezében, de Gyuri csak lehajtja a. fejét, és finom, mézbarna arcbőrén zavart pirosság ömlik szét. — Ejnye! Nem tudod, hol hagyták abba? De Gyuri nem felel. A két szurokfekete szemben a könnyek két nagy, egyre növekvő gyémántja ragyog. I Egyik le is gördül, és koppanva hull az olvasókönyv lapjai közé. Hát ezt már meg kell nézni! Mi ütött ebbe a gyerekbe? Odalépek hozzá, és beletekintek a nyitott könyvbe. Miért nem tudja folytatni a 146. oldalon A világgá ment kiskutya című olvasmányt? Hát azért, mert hiányzik ez a lapja. Bizony, valaki durván kitépte a lapot, s világgá ment a kiskutya a színes rajzokkal együtt. — Ki volt ez a barbár? Látom, hogy több lap is ki van tépve. — Ki tette ezt? Mindenki megöotrankozva néz a kis cigányfiúra. Egyikmásik gyerek gúnyosan elmosolyodik, és a lányok be- lecincognak a szomszédjuk fülébe. — Nem árulod el? . Gyuri végre szepegve elmondja, hogy biztosan a nagyapja volt, mert ő legjobban az olvasókönyv lapjából szeret cigarettát sodorni. A fiú már észrevette, és tiltakozott is a nagypapánál, de az csak legyintett rá: — Nem olvastok ti már ott hátul! Hát most itt van a katasztrófa. Gyuri nem tudja folytatni az olvasást, és olyan sírásba kezd, mintha a világ összedőlt volna. Hej, de Képzőművészeti szakkör Nagyatádon Biztatást, bírálatot kap az ember A modell és rajzolói. A terem szűkös. A foglalkozásokra mindig át kell rendezni. A zajok is behallatszanak. Ám mindez nem zavarja a szakköri tagokat, hiszen az, hogy rajzolhatnak, hogy egyáltalán ' létrejött a képzőművészet kedvelőinek ez a fóruma, feledteti velük a nehézségeket. Tavaly ősszel alakult a községi művelődési központban — ez a szakkör Rumi Attila vezetésével. A megyéiben is kevés ilyen van, a nagyatádi járásban pedig ez az egy. A szakkör díjtalan, a festékeket, a papírokat és a rajzeszközöket a művelődési központ vásárolja — Nem tudtam, hogyan fogadják az atádiak a szakkör gondolatát — mondja Rumi Attila. — Várakozáson felül sokan jelentkeztek. Kisiskolások, háztartásbeliek, szakmunkástanulók, dolgozó nők. Tízen minden foglalkozáson vagyunk. — Milyen céllal hozták létre a szakkört? — Ide jöttek olyanok, akik egész magas színvonalon álltak a képzőművészeti ismeretekben, és olyanok is, akik csak elképzelték, hogy egyszer majd festenek. Célunk, hogy közelebb hozzuk az emberekhez a képzőművészetet, hogy az új alkotásokat is megértsék. Fölfedezzék és örülni tudjanak a környezetben található formáknak, harmóniának. A rajzolás, a festés alapjainál kezdtük. Sok szó esett a különböző korokról, stílusokról. Most már mint egy szakmai klubban, úgy összetartozik a társaság. A szakkör legidősebb tagja Mezei Magdolna házvezetőnő. — Bizony már több is, mint harminc éve festek. Másodikos elemista voltam, amikor a tanító néni azt mondta, rajzoljad csak le az ajtót. Azóta ... — Mit jelent önnek a szakkör? — Házvezetőnő vagyok. Rengeteg munkám van. Rohanok, hogy innen is, onnan is lecsípjek egy órát. Segítséget hívok és kicipekedek a kukoricásba vagy az erdőbe, mert festeni a legjobb a világon. A szakkörben foglalkoznak velem. Egy tanárnőtől tudtam meg régebben azt is, hogyan kell az olajfestékkel bánni. Portrékat szeretek a legjobban festeni, de tájképet is. Itt látom, hogy a többiek mit csinálnak, hallom a véleményüket. Társaságom van. — Az egyik legeredetibb szakköri tagom a Magda néni — mosolyog Rumi Attila. — Különös látásmódja és szín- érzéke van. És olyan lelkesedéssel fest, hogy még a fiatalok is megirigyelhetik. Sárdi Veronika még nagyon fiatal, de már édesanya. — Igen, férjnél vagyok, éppen családi okok miatt nem tudtam tavaly tanulmányaimat megkezdeni az Iparművészeti Főiskolán. De nem mondtam le róla, az idén remélem sikerül. — Milyen pályára készül? — Öltözködési és kiegészítő cikkek tervezésével foglalkozom. Szívesen tervezek szőnyegeket is, és örömet szerez, ha portrékat, grafikákat készíthetek. — A szakkör miiben segít? — Abban, hogy az ember ne essen ki a gyakorlatból. Hogy csinálja, rajzoljon, bírálatot, biztatást kapjon. Molnár Mária fodrászipari tanuló. — Mi vonzotta a képzőművészeti szakkörbe? — Kisgyerek korom óta raj- zolgatok. De irányítás és szakértelem nélkül. Most már tudok pasztellkrétával, tussal dolgozni, hamarosan szeretnék az olajfestéssel is megismerkedni. — Csak szórakozás ez, vagy egyszer hivatás lesz belőle? — Kezdetben azt hittem, csak hobby, most pedig már úgy érzem, több annál. Talán nekivágok a képzőművészetnek is. Ügy érzem, sokat fejlődtem. Attila tanácsokat ad, búvárkodom a különböző szakkjnyvek- ben. A képek régen is élményt jelentettek nekem, de rajzolni, munkálkodni itt tanultam meg igazán... — Ha a tárgyi feltételeink is jobbak lennének, akkor nagyobb ütemben léphetnénk előre — fűzi tovább a gondolatot Rumi Attila. — Rengeteg pénzbe kerül egy ilygOa szakkör. A kaposvári Balázs János rajzkörtől kaptunk pólr^ dául egy gipsz öntvényt a portrék mintázásához, modellt még nehezebb szerezni. A Balázs János kör vezetője, Gerd Kázmér is meglátogatott bennünket, elismeréssel szólt eredményeinkről A tavasszal megnyílt kiállításunk pedig a község előtt bizonyította be, hogy értelme van munkánknak. Az egyik tagot éppen most vették föl Pécsre, a képzőművészeti gimnáziumba. Nagy öröm volt számomra ... könnyű dolgom lenne, ha néhány gyerekem ezért a bajért ilyen zokogásba tudna kezdeni! — Na, ne sírj! Azt nem mondhatom, hogy jól van, de a bűnös nem te voltál. Mariska, add át Gyurinak a könyvedet, és mutasd meg neki, hol kell folytatni! A kis szőke lány átadja a könyvet, és Gyuri olyan olvasásba kezd, hogy az osztály ámulva hallgatja. Hát hogy lehet így olvasni, ha nem is tudott otthon gyakorolni? De ki tudná közülünk megmondani, milyen földben virít legdúsabban a legszebb emberi virág, a tehetség? Aztán elkövetkezett a tanév vége. A június megforrósodott. és a kis nadrágok beleragadtak az ócska padok festékjébe. A tanévzáró ünnepségre a gyerekek annyi virágot hordtak össze, hogy elég lett volna Erzsébet-nap- ra egy városi kertészetnek. Az én Gyurim is ott szorongott a többi gyerek között. tJj, szürke nadrág volt rajta és régen mosott, foszlott fehér ingén büszkén kéklett a kisdobos nyakkendő. A nagyapja ott állt mögötte. Amikor odanéztem, elkapta a fejét, és nem nézett vissza rám, hanem az erdő felé, mintha, azt kutatná, merre meneküljön, ha nyíltan szemrehányást teszek neki. De nem szóltam semmit. Tudtam, hogy szenvedélyes dohányos, a hüvelyk- és mutatóujja vége olyan barna mindig a cigarettától, mintha örökké friss diót 1hámozna. Most is nyugodtan szívta örök cigarettáját. Hanem amikor az ajándékkönyvek kiosztása következett, s föl- harsant Orsós Gyuri neve, az öreg eldobta a csikket. Nyugtalanul nyúlt nyitott ingéhez, és zavartan megvakarta goly- vás nyakát. Gyuri boldogan vitte helyére a legjobb elsős tanulónak szánt könyvet: Az öreg néne őzikéjét. Megmutatta nagyapjának - is, az kíváncsian belelapozott. Egy pillanatra megdöbbentem. Uramisten, csak nem azt vizsgálja, hogy ebből milyen cigarettát lehet sodorni? Aztán hazamentek. Az öreg cigány nagy, bodor füstöket eregetett a Szimfóniájából az utcán, és a kis Gyuri kézen fogva bandukolt mellette. Az ajándékkönyvet úgy szorította a hóna alá, mintha attól félne, hogy elveszi tőle, s a legszebb lapok füstté válnak nagyapja mohó szája sarkában. Gondoltam én arra a nyáron, hogy egyszer meglátogatom az öreg Orsóst, és megbeszélem vele a cigarettapapíros problémáját. De aztán kiment a fejemből, és csak ősszel jutott eszembe, mikor c faluvégi házuk előtt elsétáltam. Titokban benéztem a kukoricaszárból font kerítésen át Gyuriék udvarába. Szerencsém volt, otthon láttam mindkettőt. A fal melletti kis falócán ültek, s az öreg cigány kezében megismertem Az öreg néne őzikéjét. Lassan, bütykös ujját a sorokon vezetve hangosan olvasta a sorokat: — Mát-ra al-ján, fa-lu szélén La-kik az én ö-reg némám ... Gyuri, mint egy tanító, komolyan és fontoskodva ült mellette. Néha belejavított a szövegbe: — Pé betű az, nagypapa! Az öreg újra kezdte a sort. Olvasott izzadva, a torka görcsösen meg-megrándult. De valami ismeretlen öröm és kíváncsiság fénylett a szemében. É szrevétlenül elléptem a kerítéstől, és megindultam a lassan leszálló alkonyaiban hazafelé. Olyanféle meggyőződés járt át, hogy már nem szükséges megkérni az öreget: ne a könyvek lapjából' sodorjon magának cigarettát. Ezt valahogy megérzi az ember. Tart János SOMOGYI NÉPLAP OsütörtÜk, int. Juntos 25. 5
