Somogyi Néplap, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-05 / 103. szám

Egy lelkes falusi kórusról KEVÉSSÉ ismertük, nem­igen hallatott magáról a babó- csai vegyes kórus. Mégis szép, és — éreztük, szívvel és sok zenei érzékkel áthatott kórus­éneklést hallottunk tőlük sze­repléseiken. Kivételes pillanat, vagy valóban elmélyült felké­szülés eredményeként? Karvezetőjük munkájával ismerkedve úgy éreztem, mind­kettőnek része volt a sikerben. De talán elsősorban az a perc adott szárnyakat: megmutat­ni... A mintegy húszfőnyi kó­rus ugyanis — bár évek óta együtt dolgozik — gyakran »hézagosán« próbál, sok hiány­zóval. Tagjai: szövetkezeti és tsz-dolgozók, kisiparosok; van köztük útőr és — ami ritkaság — nyolc pedagógus is. Sokíe- lől, sokféle munkahelyről jár­nak el az esti kóruspróbákra, általában hetenként egyszer. A szólamokat hallásból, jobbára kottaismeret és hangképző gyakorlatok nélkül tanulják meg. Mégis. amit hallunk olyan, mintha csupa képzett (Tudósítónktól.) Az idén másodízben ren­dezték meg Nagyatádon a Dunántúli tájak — dunántúli emberek című országos fotó- kiállítást. (A járási tanács és a Gábor Andor Járási Műve­lődési Központ két év előtti el­ső kísérlete után határozták el, hogy a kiállítást kétéven­ként megrendezik.) Az ország vlamennyi részébe eljutott pá­lyázati felhívásra élénken rea­gáltak az amatőr fotósok. 120 szerzőtől mintegy félezer kép érkezett. A Magyar Fotóművé­szek Szövetsége részéről Topor Zoltán, a Népművelési Intézet részéről pedig Réti Pál vett részt a képek elbírálásában. Alapos, körültekintő válogatás után a zsűri 70 szerző 125 ké­pét fogadta el. A reprezentatív kiállítást a Fegyveres Erők Klubjában nyitotta meg Kovács Ferenc, a járási tanács vb-elnöke. Be­szédében annak az örömének adott kifejezést, hogy a nagy­atádi kezdeményezés' kellő visszhangra talált, és a kiállí­tott képek témaválasztás és művészi színvonal tekintetében is megállják helyüket. Ezután »A komolyabb eredményekhez több próba kell...« átadta a bíráló bizottság által odaítélt tiszteletdíjakat. A Népművelési Intézet nagydíját az első helyezett Pauer György (Budapest) Barackos című ké­péért kapta. A további díjakat a következők kapták: a Nagy­atádi Járási Tanács díját Vá- rady Dénes budapesti, a köz­ségi tanács díját Horváth Pé­ter bajai, a művelődési köz­pont díját tiorváth Lajos bu­dapesti, a cérnagyárét Markó Kamilla győri, a Búzakalász Tsz díját Görbe Ferenc bajai, a Kutasi Állami Gazdaság dí­ját Kabáczy Szilárd székesfe­hérvári, a szakmaközi bizott­ság díját pedig Szűts Miklós nagyatádi fotós kapta. A me­gyei tanács művelődésügyi osz­tálya a nagyatádi fotószakkört a kiállítás ihegrendezéséért és a kiállításon szereplő képei­kért ezer forintos fotófelszere­léssel, a járási művelődésügyi osztály egy értékes fényképe­zőgéppel, az ÁFÉSZ pedig 500 forinttal jutalmazta meg. Va­lamennyi kiállító megkapja a rendező szervek művészi em­lékplakettjét, amelyet Rumi Attila képzőművész tervezett. kórustag énekelne. Okkal kér­dezhetjük, vajon meddig jutna ez a kis falusi kórus némi hangképzéssel, alapfokú zenei ismeretekkel ? Riedler László. a kórus ve­zetője fiatal pedagógus. Vála­sza igazságot rejt, és tapasz­talt népművelőre vall: — Kezdetben madrigálokat énekeltünk, de hamarosan át­váltottunk a könnyebb, de hangzásban is szívesebben fo­gadott népdalfeldolgozásokra. Azért, hogy mindenki és min­den szólam külön is élvezze a dalolás örömét, hangzatait. A kórus tisztán szól — eddig el­jutottunk. Talán ezután már jöhetnek nehezebb feladatok is. Megismerkedve a dallamvo­nal, a kottaolvasás titkaival — bizony ez is jó lenne... — A megyei pedagógus fér­fikar tagjaként hogyan értéke­li az ottani munkát? Milyen segítséret ad az’ — Sokat. Ösztönzést jelent, és a karvezetőknek módszerta­ni segítséget is; vezénylésben, a művek előadásában, szöveg­kiejtésben, dinamikában stb. A babócsai énekkar, mint a fogyasztási szövetkezet támo­gatásával működő együttes, gyakran szerepelt különböző ünnepségeken, rendezvénye­ken, kórustalálkozókon. Tavaly pedig a szövetkezeti együttesek leilei fesztiválján is. Ilyenkor kéthetenként nyáron is próbát tartottak. Meglepő módon — jóllehet előadásuk színvonala indokolná — a siófoki országos minősítő kórushangversenyre mégsem jelentkeztek. — KÖVETELMÉNY a kórus belső nevelő munkája is... Ez pedig sajnos, nálunk hiány­ok — válaszolta kicsit lemon­dóan a kórus vezetője. — Szív- vel-lélekkel dolgoznak. Ennek köszönhető, hogy a megyei be­mutatóra is eljuthatunk, s ha néhány próba kimarad, hiány­érzetük van, ők szorgalmazzák a további munkát. A komo­lyabb eredményekhez azonban több és alaposabb próba szükséges. És még valami nem ártana: megtanulnunk örülni a mások sikereinek is ... Ezzel a nemes tulajdonság­gal együtt bizonyára sokszor hallunk még a lelkes, tehetsé­ges babócsai kórusról. W. E. SOMOGYI NAPOK Országos fotókiállítás Nagyatádon A térden csúszó ember látványától viszoly- gott. A vallási fanati­kusokra emlékeztette az öreg­ember. B. önkéntelenül lepo­rolta a térdét, mintha az ő nadrágja piszkolódott volna be. Volt igy máskor is: ha színtelen hangú előadót hall­gatott az egyetemen, B. auto­matikusan megköszörülte a torkát, szinte szuggerálva a másikat, hogy ő is ezt csele- kedje. Az öregember közben a ro­vátkolt emlékoszlophoz ért, ott feküdt a talapzatra borul­va, arcának húsába nyomó­dott az egyik lépcsőfok éle. »Minek ezt ilyen látványo­san?« — kérdezte magában bosszúsan B. És nem értette a ráncos nyakú ügyvédnőt sem, aki hisztérikusan kezdett zo­kogni, amikor a félkezű, túl hangos kísérő a fedetlen csa­tornáról szónokolt. Vér folyt a csatorna medrében valami­kor. »A mi vérünk, a mienk, akiket megszaggattak, meg­csonkítottak, elgázosítottak! Nézzétek a sebeket! Itt nyo­morítottak meg engem is!« A megafonhangú kísérő ép ke­zével feltépte mellén az inget. B. a megafonhangú fejét bá­multa. Furcsa feje volt; a si­ma, száraz bőrön egy légy ke­resett leszállóhelyet. »Minek ez a Jézus-imitáció, s minek kényszerít bennünket Tamás szerepébe? Talán ujjainkat is illesszük sebei nyílásába?« — gondolta B. Nézte a többie­ket, a turistacsoport tagjait. Szabálytalan vonású arcok, rendezetlenek, magukról megfeledkezett emberek ar­cai. »Csodálkoznának a felvé­telen, ha most lencsevégre kapnám őket.« A ráncos nyakú ügyvédnő hisztérikus zokogása. Számok, nullákra végződő többjegyű számok koppanása. Ennyi és ennyi megölt ember. Csak eb­ben a táborban. Ennyi és eny- nyi zsidó, lengyel, orosz, ma­gyar. »Minek ez?« És a rán­cos nyakú ügyvédnő hisztéri­kus zokogása. »A gonosz sza­badult el, kiloccsant agyvelő­ket, nemzésre képtelen férfia­kat, meddő ölű nőket hagyva maga után!« A megafonhar- sány hang megremegtette B.-t. Szétfolyó, kelttészta ar­cú emberek. És a ráncos nya­kú ügyvédnő hisztérikus zo­kogása. B. óvatosan kihátrált a tömegből. Végre egyedül. »Biológus leszek! Igen, én biológus le­szek!« Maga sem tudta, miért ismételgeti ezt magában. Kel­lett valami bizonyosság, ami csak rá vonatkozik. Egyedül rá. Egészen a szögesdrót ke­rítésig ment, hogy ne hallja a. hangot. Az ujját a szögesdrót­hoz érintette. Ezekben vala­mikor áram vándorolt. Az őrtornyok kihaltak voltak, a gyárkéményre emlékeztető hengermonstrum így mesz- szebbről nézve védtelennek látszott. B. cipője alatt puhán nyomódtak' a vöröses talajba a fűszálak. A sötétség neszte­lenül surrant be a drótok kö­zött. B. viszaindult a csoport­hoz. »Soha többet közös tu­ristautat!« — gondolta, és csöndesen motoszkált benne valami halvány örömféle biológus lesz, ember, aki is­meri a titkot, nem a szétfo­lyó, kelttészta arcnak közül való... A kapu erős vasoszlopai rendíthetetlenül magaslottak fölébe, testének ferdén futó ujjnyi vas drótfonatok pa­rancsoltak álljt. Tudatáig nem ért el az igazság: a tábort be­zárták, a látogatásnak mára vége. Csak a bőre kezdett bor­zongani. Indult körbe a magas kerítés mellett. Előbb lassan, aztán egyre gyorsabb léptek­kel. Már futott, kutyaként ke­resve szűk átmérőjű nyílást. A hosszú, építészetileg idétlen épület fala előtt megállt. »Hé!« — kiáltotta. Aztán nem kiáltott többet. »Marhaság! Nem engedelmeskedem sem­miféle pszichikai terrornak!« Azt a gondolatot, hogy ki terrorizálja, nem vitte végig magában. Határozott léptek­kel indult ismét a kerítés fe­lé. »Hozzányúlok, marokra szorítom! Én nem tartozom a kelttészta arcúakhoz!« Két lépésnyi távolságra megállt a dróttól. »Zzzzz...« Gonosz duruzsolást hallott, mint gye­rekkorában vidéki nyaralásai közben a mezőn, a villanyosz­lopok tövében. A hónalja kö­zelében lucskos lett az inge. »A félelem jele a verejtékmi- rigyek fokozott termelése ... « Az a kollokvium nagyon tá­volinak tűnt, ahol ezt el­mondta. A falhoz lapulva ha­ladt előre az emlékoszlop fe­lé. Megbotlott és térdre esett Keze nedves betonhoz ért, »A csatorna, melyben a vér le­Volán helyett... Besüt a nap a Pázmány Péter utcai családi ház abla­kán, s megvilágítja az Inter- sztár televízió tetején álló mű­anyag dobozt, amelyben régi típusú autó modellje rejtőzik. A kis piros kocsi a ma már múzeumi tárgyaknak számító automobilokra emlékezteti Sinka János gépkocsivezetőt, aki a közelmúltban ment nyugdíjba harmincnyolc évi szolgálat után. — Mikor tanult meg autót vezetni? — 1928 tavaszán Jászberény­ben. — Milyen kocsival? — Peugeot-val... Most nem is olyan rossz márka. Ennek azonban olyan vastag ventillá­torszíja volt, mint a nadrág­szíjam. önindító akkor még nem volt, hát kurbliztuk. Új korában hetven kilométerrel ment, akikor azonban már na­gyon öreg kocsi volt. jó, ha olyan hatvanas tempóban el­ment . .. Irénke néni kávéval kínálja a vendégeket, így néhány perc­re abbahagyjuk a beszélgetést. A szekrényből album kerül elő, fotós kollégám a régi föl­vételeket nézegette Irénke né­nivel, mi pedig folytattuk a beszélgetést. — Volt-e valami érdekes ka­landja, Jani bácsi? — Egyszer életveszélyben forogtam, kezdő gépkocsiveze­tő koromban, 1928 telén. Ti­zennyolc éves múltam, s az akkori igen kemény télben ott voltam egyedül az országúton két defekttel Tiszafüred és Po­roszló között. Megvallom na­gyon féltem, folyton azt mon­dogattam, csak nyugodtan, nem szabad megijedni. Akko­riban három-nésv hétben egy­szer ment el egy kocsi. A hat­hengeres Aubumnak fűtése nem volt. A nagy hidegben odafagyott a kulcs a kezemhez. Az volt a szerencsém, hogy nálam volt a forrasztólámpa. — A katonaságnál is gép­kocsizó volt? — Igen. Szombathelyre vo­nultam be 193C-ban. Őtt még voltak 1914-ből marat Austro- Fiat tehergépkocsik tömör gu­mival. A hátsó kereket lánc hajtotta, a sebességváltó kívül volt. Ezeket a primitív jószá­gokat nagyon nehéz volt kor­mányozni. Legalább tízszer körbe kellett kurblizni, mire beindult a motor; ha gázt adott az ember, egy hétig gondolko­dott, mire felgyorsult. Hát én “llestem a fogásokat, s mire folyt...« Iszonyodva nézte ujjait, de szeme a sötétben nem bizonyult elég erősnek. Valahonnan kutyaugatást ho­zott a szél. Odalapult egy be­zárt ajtóhoz. »A fürdő ajtaja, ahol a gyanútlanokra gázt...« El innen! A barakk bejárati nyílását nem látta, de a bizo­nyosság élt B.-ben: az ajtó nyitva van. Hallotta a durván gyalult deszka nyikorgását. Nem agyának parancsa volt, aminek engedelmeskedett. Centimétereket haladt csak lábizmai ernyedtsége miatt. Az ajtónál megállt, hallgató­zott. A feje mellére csuklóit: halk neszeket hallott, mintha alvók szuszogtak volna oda­bent. Tapogatózva botorkált előre. A falat megérezte előre tartott tenyere. Lerogyott a sarokban álló emeletes prices alsó fekhelyére. »Ez még üres! Biztos voltam benne, hogy ez még üres ...« Érezte, hogy már csak néhány pillanat és nem bírja tovább. Vinnyogás vajúdott benne. »A kelttész­ta arcúakhoz akarok ...« Kintről, mintha az őrszem lépéseit hallotta volna.. — Tudtam, hogy itt talá­lom — mondta az ajtóban a hiúz nézésű kísérő. — Érde­kes: néha le-lemarad valaki a csoportokból. Mindig itt bukkanok rájuk a barakkban, ahol annak idején én is együtt voltam a többiekkel. angja most nem harso­gott megafonszerűen. A fejét csóválta értet­lenül. Együtt indultak a kijá­rat felé. A félkezű ember a vállával támogatta a bizony­talan járású B.-t. LCskó László rám került a sor, minden hiba nélkül elindultam. A törzsőr­mester elcsodálkozott: — »A szentségit, ezt hogy csinálta, húsz éve járok ezekkel a tra­gacsokkal, s nem megy nekem se jobban ...« — Milyen kocsikat vezetett életében? — Faküllős, ponyvatetős, se­bességváltó nélküli Fordot. Egyszer, amikor kifogyott a benzinünk, pálinkával kevert pótbenzinnel indítottam el... Magosi’x segélykocsit, Benz- Mercedest, Rába teherkocsit, aztán Fiatot. Furikáztam Essex Studebakerrel, Bugatti ver- senykocsiv.d. A felszabadulás után GMC-t, tíztonnás csuklós Daimondot, 350-es Csepelt. 1947-től 1959-ig ugyanis az Er­dőgazdasági Szállító Vállalat­nál dolgoztam. A legszebb tíz évemet az SZMT-nél töltöttem el. Ott Moszkiccsal kezdtem, ezzel 86 ezer kilométert futot­tam, a Warszawával 140 ez­ret. — Mennyit vezetett életé­ben? — Most, hogy jobban rá­érek, összeszámoltam: olyan másfél-kétmillió kilométert. Az erdészetnél töltött évekre úgy emlékezik vissza, hogy he­roikus munka volt. Megértet­ték, hogy az ország talpra ál­lásához nagyon sok fára van szükség a bányákban. Napi ti­zenhat órákat kocsizott, ment vasárnap, mert az irányvona­lok nem indulhattak el fa nél­kül. Ott az erdészetnél lépett be a pártba 1948-ban. A hősi A chartes-i székesegyház, amelynek ugyanannyi a látoga­tója évenként, mint a párizsi Louvre-nak, vagyis évi 1,5 millió, új kincseskamrát kap a St. Piát kápolnában, közvetle­nül az apszis mögött. A szé­kesegyház évszázados kincseit a francia forradalom idején széthordták, s ezek azóta is kü­lönböző francia múzeumokban voltak elhelyezve. Most restau­rálják a 14. századbeli kápol­nát, amelynek kívülről is lesz bejárata egy 14. századi lép- csőfeljáraton keresztül, ahol a finom művű ívelt ablakokat beüvegezték. A kincsestárat újra megtöltik az eredetileg a székesegyház tulajdonában állt tárgyakkal. A régi, 13. századi Notre Da- me-oltár visszakerül eredeti helyére, a szobrok üvegvitrin­be. A kincseskamra látványos­sága III. Henrik aranyozott rézkelyhe, amelynek egy része munka élményei ma is tűzbe hozzák. Szívesen emlékszik arra, hogy országos második is volt az erdészeti gépkocsiveze­tők versenyében. Bármit meg­tett azért, hogy menjen a ko­csi, nem esett kétségbe, ha nem kapott pótalkatrészt. Ka­szópusztán egyszer vadkörtefa gyökeréből esztergáltak féder­tartó himbacsapot a GMC-be. NagycsepeJyen úgy került ki a hófúvásból, hogy kihirdette a faluban, forralt bort kap, aki elmegy lapátolni. Énekelve tisztították le az utat, ő pedig teljesítette a tervet. A jókedv és a derű. Ez a leg­jellemzőbb rá. Ezért szerették az SZMT munkatársai, s bú­csúztatták úgy nyugdíjba vo­nulásakor a »kispajtásukat«, hogy hiányozni fog a garázs­ban, a volán mellett. Jani bácsi is erre a munkahelyére gondol legszívesebben, hiszen itt kap­ta meg a kiválódolgozó-jel- vényt, a Balesetmentes közle­kedésért arany plakettot. A Volán helyett most ásót, kapát szorongat a kezében, a végtelen országutat pedig a kertjébe vezető néhány lépés­nyi ösvény helyettesíti. A gyü­mölcsfái és a kis szőlője a mostani szórakozása. A felesé­ge ide viszi utána a feketeká­vét és a cigarettát. — Nem hiányzik a kocsi? — kérdeztem meg búcsúzáskor. Jani bácsi sokáig hallgatott, majd ennyit mondott: — Egészen őszinte legyek? Titokban igen... Lajos Géza századbeli elefántcsont kereszt, amelyet egy ezüstből és hegyi kristályból faragott szekrényke őriz. De legnagyobb kincse a szé­kesegyháznak a szent ing — »sancta camisia«. Ezt az egy­kor öt méter hosszú fehérítet- len selyemdarabot Konstanti­nápolyi Iréné ajándékozta Nagy Károlynak. 878-ban Ko­pasz Károly Chartres-be vi­tette a selymet, és a székesegy­háznak adományozta, mely an­nak idején a nyugati világ Má- ria-kultuszának központja volt. A mindenkori fiatal francia ki­rálynék egy éjjel maguk kö­rül hordták a »szűz fátylát«, hogy fiú utódot szüljenek a trónra. A »csodatevő« selyem­ből ma már csak, egy 45 centi­méter széles és kb. két méter hosszú darab maradt, amelyet egy különleges kondicionált üvegszekrényben helyeztek el, hogy megvédjék a pusztulás­tól átlátsz» zomancmu, egy 11. SOMOGYI NÉPLAP Kedd, 1970. májas S. Üj „Louvre“ Franciaországban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents