Somogyi Néplap, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-10 / 83. szám

„Halálaik j elképedek voltak44 Interjú Hubay Miklós íróval A kaposvári Csiky Gergely | — Ismerte Ön személye­Színház ma este mutatja be a Tüzet viszek című új magyar drámát, amely — két hősének »tragikus hirtelenségű« halá­lával — a kor, napjaink egyik fontos erkölcsi-politikai kér­dését választotta témájának. Ezzel kapcsolatban interjút kértünk a dráma szerzőjétől, Hubay Miklóstól. ŐSBEMUTATÓ sen is őket? — Honnan merítette új műve témáját? — Van a darabban egy jele­net, amelyikben a hős — azzal, hogy végső keserűségében ki­hez is fordulhatna — felsorol néhány nevet. Mindegyikhez hozzáteszi: megölte magát. Te­hát hozzájuk nem fordulhat. Ezek a nevek a magyar szín­házi élet ismerős alakjai: Som- lay, Gellért Endre, Soós Imre. És olyanok, is, akik a főisko­la tanáraiként ugyancsak ré­szesei a színházi életnek: Vágó Zsófi, Czibor János. És azt hi­szem, ez* a mondat fel is tárja az élményt vagy az élmények következetes sorát, mely en­gem ennek a darabnak a meg­írására ösztönzött Amikor Lacina, László igaz­gató a múlt őszön először el­jött hozzám, és megkért, hogy ezt a darabtervemet megvaló­sítanám-e a kaposvári színház számára, én elővettem a leen­dő darabhoz írott jegyzeteimet. A jó néhány vastag dossziéban a jegyzetek között nagyon sok egészen sárga lap volt, amelye­ket még az ötvenes évek dere­kán készítettem. A legrégibb papírokon a jobb felső sarok­ban egy »S» betű volt. Ez az én »rejt jelrendszeremben» Somlayt jelentette. Később az »SS« betű már Somlay és Soós Imre nevét is ... Ez a jelzés csak emlékeztető volt. A jegy­zetekben nem az ő életük anyagát gyűjtöttem. A jegyze­tekben már — mint most eb­ben a darabban — a halálaik által feladott iszonyú rejt­vényt akartam megoldani, és ehhez nem is nagyon, volt szükség az ő életük tényeire. Halálaik jelképesek voltak. Ügy illenék mondani, hogy jel­képes volt az értelmük, de in­kább úgy mondanám, hogy jel­képes volt az értelmetlensé­gük. S talán nem haragszik meg a szellemük, hogy a meg­fejtéshez azt a módszert vá­lasztottam, amely az igazságra vezetésnek legalább olyan kö­vetkezetes módszere, mint a logika — azaz a drámai mód­szert. Hisz'ők maguk is a drá­ma szolgálatára, a drámán ke­resztül való igazmondásra tet­tek fel életüket. — Somlay Artúrt 1942 óta. Az első drámámban, a Hősök nélkülben vállalta a főszere­pet, ezért átjött a Vígszínház­ból a Nemzetibe vendégszere­pelni. Soós Imrét főiskolás ko­rában. tanítottam, később csak ritkán láttam, öngyilkossága nagyon megrendített. Alig tíz évvel azután történt, hogy szinte kamaszként Pestre jött, és tüneményes tehetségével mindenkit elragadott. Halála úgy vetette fel a népi tehetsé­gek sorsát, hogy az túlmutat az ő személyes sorsán. Ugyanak­kor szinte kényszerít, hogy az író foglalkozzon a problémá­val: hogyan alakult a népi te­hetségek sorsa, élete társadal­munkban? Az ő halála — me­mento ... Lehet, hogy annak is szánta. Annyi bizonyos, hogy a halála óta ezt a kér­dést nem lehet semmibe venni. Pár éve Kovács Andrással elég sokat dolgoztunk egy ilyen te­matikájú film forgatókönyvén. — Tehát nem kulcsú rá­ma. hanem jelképdráma. Bizonyára a cím is jelké­pes? — Prometheus óta elég vilár gos jelkép. Életrajzi mozzanat nincs a darabban. Hacsak azt nem tekintjük annak, hogy itt is kettős öngyilkosság van és tudvalevő, hogy Soós Imre fia­tal feleségével együtt halt meg, aki a tragikus eset előtt köz­vetlenül orvosa volt, kezelte. Ebben a mozzanatban a drá­mai konfliktus egyik magját véltem fölfedezni. — Témájára- formájára, Csillagtúra 1970. műfajára nézve eddigi mű­veinek melyik csoportjába sorolná ezt a drámát? — Azt hiszem, az Egy szere­lem három éjszakájához áll legközelebb. Ott is. itt is az izzó és alkotó fiatalság fájdal­mas elpusztulása a dráma té­mája. A szerelem és a halál mindkettőbein egymás szom­szédságába kerül. Formailag is van hasonlóság egy mozza­natban: mindkét drámában megjelennek a túlélők. Tehe­tetlen részvétükkel, tanácsta­lanul. Az Egy szerelem három éjszakájában ez utójáték volt. Itt — elég formabontóan — közjátékban próbálják meg­fejteni a túlélők, hogyan is történt a halál? — És akkor újból felmegy a függöny —: így történt... ff. E. Reptérről reptérre Ünnepélyes megnyitó Budaörsön — Mit írtak a Videoton tetejére? Sáros lett a bai szárnyunk — Uitél már repülőgépen? — Még soha. — Jó lesz. ha alaposan meg­reggelizel. ' éhgyomorral nem szabad repülni. Ne idegeskedj, mert régi közmondás, hogy a levegőben még senki nem ma­radt. Mi is megérkezünk egé­szen biztosan, ha nem így, majd úgy! Aki ezt a pár közvetlen mondatot közölte velem a budaörsi repülőtér előcsarno­kában. Derner Henrik pilóta volt. Annak a Tréner gépnek a vezetője, amelynek az első ülésén szerény személyem reszketett már az indulás előtt fél* órával. Henrik, akit papit - takarékosságból nevezek csu­pán keresztnevén, autószerelő Pécsen, és szórakozásból repül immár tíz esztendeje. A csil­lagtúra ideje alatt övé az ösz- szes hátulról jövő kezdeménye­zés — ezt a gépet csak a má­sodik ülésből szabad vezetni —, az enyém pedig, hogy időt mérjek, figyeljek és lehetőleg uralkodjak a gyomromon. A reptér betonján mindent megígértem, de amikor az ün­nepélyes megnyitóra kellett I ernyőnk Felsorakoztunk a budaörsi reptér betonjára. (MTI foto — Bajkor József) felsorakoznunk és rájöttem, a repülés elől nincs menekvés, kicsit reszketett .a kezemre hajtogatott ballonkabát. Ked­den reggel ugyanis ragyogó napfényre ébredtünk, boldogok voltak a rendezők is. Pontosan kilenc órakor star­tolt az első gép a zöld gyep­ről, majd ezt követően ötper­cenként a többiek. Kire is juthatott volna a ti- zenhármas indulószám, mint ránk! Nem hiszek a baboná­nak, egyébként Cs jó számom a tizenhármas, de megnyugta­tott Henrik is, hogy van ejtő­Repülőgép a vízben, de senkinek semmi ba­ja nem történt. Táncsics-biennálé Kaposváron „A magyar művelődés- és oktatásügy szolgálatában“ OROSHÄZA kétszázhuszon- öt éves, a helyi Táncsics Mi­hály Gimnázium százéves ju­bileumán, az elmúlt esztendő­ben született meg az a nemes gondolat és elhatározás, hogy áz ország Táncsics gimnáziu­mainak diákjai rendszeresen találkozzanak. Az idei prog­ram színhelyéül Kaposvárt je­lölték ki. Itt tegnap délelőtt a kisbéri, az orosházi és a siklósi Táncsics-diákok rész­vételével megkezdődött a há­romnapos találkozó. Tanul­mányi és sportversenyeik, ba­ráti találkozók, eszmecserék szerepelnek a programban. Hatvanöt vendég versenyzőt és tizenöt vendég tanárt kö­szöntött a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium növendé­keinek és tanárainak jelenlé­tében tegnap délelőtt Merő Béla, a gimnázium igazgatója a Táncsics-biennálé megnyi­tóján. Meleg hangú üdvözlő beszédében megemlékezett a négy gimnázium névadójáról, és kifejezte valamennyi meg­jelent iskola közös szándékát: ápolják Táncsics Mihály szel­lemi hagyatékát. A házigazda szerepét betöl­tő kaposvári gimnázium ta­nulói színvonalas műsorral mutatkoztak be ezután. Idéz­ték megyénk nagyszerű szel­lemi hagyatékát, és tehetsé­gük erejével bemutatták ama igyekezetüket, mellyel azt ápolni is kívánják. Az iskola énekkara mellett örömmel hallottuk mi, somogyiak is Szultzer Ilona másodéves nö­vendék helyi, főleg karádi népdalait. A díszterem ablakait szé­lese »tárta» ki a hallgatóság, főleg a vendégek előtt dr. Ka­nyar József, a levéltár igaz­gatója, amikor megyénk és városunk történetéről beszélt. A Táncsics-biennálé ünnepi megnyitója után történelmi tanulmányi versennyel kez­dődött meg a háromnapos ta­lálkozó programja. A ver­senyben részt nem vevő ven­dégek közben megtekintették á Rippl-Rónai Múzeumban a jubileumi felszabadulási ki­állítást. Délután sportverse­nyeken találkoztak a fiatalok. Kisbér—Kaposvár, Siklós— Orosháza kosárlabda-mérkő­zéseken folyt a küzdelem. Es­te ismerkedési estet rendez­tek a fiatalok és a tanárok számára a gimnáziumban. MA DÉLELŐTT irodalmi és kémiai tanulmányi verseny­nyel és újabb kosárlabda- és röplabda-mérkőzésekkel foly­tatódik a találkozó. Este a bdennálé részvevői megtekin­tik a Csdky Gergely Színház­ban Hubay Miklós Tüzet vi­szek című drámájának ősbe­mutatóját. Szombaton, a ta­lálkozó utolsó napján, dél­előtt a KISZ-vezetők a bien- nálé tapasztalatait, s az isko­lák KISZ-életét vitatják meg. Délben hirdetik ki a második Táncsics-biennálé versenyei­nek eredményeit. H. B. ezeken ültünk —, majd kiugróink. — Te már ugroVtál? — ag­gályoskodtam, miközben a huszadik kapcsot és az ötve­nedik hevedert csatolta rám. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy tisztességes húsvéti csomag, melyet a nagyszülők küldenek városba szakadt cse­metéjüknek, csak éppen nem volt rajtam postai stempli. — Nem. még nem ugrottam, de ha mégis erre kerülne a sor, akkor úgyis rájövök, ho­gyan kell. Ilyenkor az ember ezredmásodpercek alatt hatá­roz. Ez megnyug­tatott — Kilenc óra tizenöt — kö­zöltem piló­támmal —, mi­után szfinkszé merevedve néz­tem az orrom előtt forgó lég­csavart. — Melegítem egy kicsit a motort — kia­bálta az iszo­nyatos dübör­gésben alig hallhatóan —, majd huszonöt­kor kigurulunk a starthelyre és megnézünk néhány felszál­lást Az indulás előtti percek­ében gyorsan átfutott agyamon az a pár versenyszabály, ame­lyet sikerült megjegyeznem. A mostani útszakasz Budaörs — Z sámbék — Bánhida — Al­másfüzitő — Győr — Orosz­lány — Mór — Székesfehérvár — Balatont oka jár — Siófok — Sárvár repülőtér. A pilóták előző este kidolgozták saját térképükön, hogy mennyi idő alatt kell végigrepülnünk, s mikor kell az egyes állomások nál a hatalmas fehér jel fölött bejelentkeznünk. Az idő má sodpercre pontos tartása pon­tokat jelent, a jelek felismeré­se szintén, és végül a ságvári repülőtéren szigorú szemű ver­senybírák hasalnak a fűben, és figyelik a célraszállást, amit szintén pontoznak. Ennek vég­eredménye adja majd az össz- pontszámot, s az első napi győztest. Az újságíróknak segíteniük kell a pilótákat — nézni a je­leket, mérni az időt —, és fent a levegőben meg kell fejteniük azt a tizennégy kérdést, melyet a start előtt egy-két perccel nyomott a markunkba Radvá- nyi Zoltán, az újságíró zsűri tagja. Az összes kérdés hibát- lat megválaszolására negyven pontot lehetett kapni, a földet érés után megírt harminc so­ros, kötetlen műfajú írásért pedig hatvanat. — Majdnem elfelejtettem neked mondani — kiabált há­tulról Henrik —, hogy a kö­nyöködnél húzódó vékonyka vasrúdba ne kapaszkodj, mert ha meghúzod, lerepül a fejünk fölül a tető. Egyébként is jól bekötöttelek, nem fogsz ki­esni ... Ha azt írom, hogy remeg­tem az izgalomtól, akkor még nem mondtam semmit. — Ha szólsz, hogy indul­hatunk, nyomd be a stoppert — hallatszott a hátam mögül az utolsó földi parancs. — öt... négy... három... kettő... egy ... start! — kiál­tottam. mire felmordult a mo­tor, gyorsabban kezdett pörög­ni a légcsavar, és nekifutot­tunk a reptér gyepének. Négy­ötszáz méteres gurulás után fölemelkedett a gép orra. Már a levegőben voltunk. Gyorsan felértünk a megadott három­száz méteres magasságra — ezt kellett a pilótáknak végig tartani, az eltérés csupán 30 méter lehetett volna —, és a gép orrát a zsámbéki műem­léktemplom irányába fordítva megkezdődött háromnapos ba- rátkozásom a levegővel. Győrig simán repültünk, egymás után fedeztük fel a je­leket, de amikor visszafordul­tunk és megpillantottuk az oroszlányi hőerőmű kéményeit hirtelen nagyon »kátyús« lett a légi országút. Negyven-ötven kilométeres szél dobálta az amúgy Is könnyű gépet, har- minc-ötven métereket zuhan­tunk vagy emelkedtünk, s mi­közben Henrik hangosan ká­romkodott, én azon töpreng­tem, vajon mikor kell ugra­nunk és hol kell megrántanom az ejtőernyőt, hogy kinyíljon. — Hogy állunk az idővel? — kiabált ismét előre a pilóta, s mérgesen vette tudomásul, hogy négy percet késünk. Sikerült fölfedezni a móri jelt, de amikor Székesfehér­vár fölé repültünk, éppen csak lepillantottunk a Video­ton tetejére. Balatonfókajámál már erő­sebb volt a szél, és a Balaton fölé kerülve száznyolcvan ki­lométeres sebességgel, mintha álltunk volna. Végre ráfordul­tunk a siófoki mólóra, innen két perc a sárgvári repülőtér. Henrik bejelentkezett, ami ab­ból állt, hogy a géppel ötven métert zuhantunk előre. Ilyen­kor kicsit megállt bennem az élet, de amikor visszatértünk az eredeti magasságra, akkor ismét magamhoz tértem. A leszállásnál oldalba ka­pott bennünket a szélvihar, megdöntötte a gépet, és a Tré­ner bal szárnya megsimogatta az édes anyaföldet. Nagyon szép jellemvonás a föld szere- tete, de a bírák úgy .látszik nem mindig tartják annak. A hálaadásért levontak egy cso­mó pontot. Autóbusszal ér­keztünk meg az Európa szál­lóba. majd megkoszorúztuk a szovjet hősi emlékművet és meghallgattuk Jankó Ferenc vb-elnök sajtótájékoztatóját. Időközben tudtuk meg. hogy egy JAK—12-es típusú gépnek a Balaton fölött elfo­gyott az üzemanyaga, s bele­esett a vízibe. A pilótának és kísérőjének szerencsére semmi baja nem történt, csupán vi­zesek lettek. A gépet csak az éjszaka emelte ki a daru. Este az étteremben osztották ki az első napi győzteseknek járó díjakat. A pilóták ver­senyében a szovjet Andrejev őrnagy lett az első, míg az új­ságírók közül, a Magyar Hírlap munkatársa. Vincze Jenő vette át a jutalmat. Saly Géza (Folytatása következik) Mzerelmes lettem egy ké- ményseprő'lányába, aki szintén kéményseprő akar lenni. Tudvalevő, hogy kémény­seprővel találkozni nagy sze­rencse. Eddig, ahányszor csak a papával találkoztunk, mindig határozott szerencsém volt. Amikor késsel kergetett vé­gig az utcán, ő esett bele a nyitott kanálisba és nem én. Amikor mérgezett tortát küldött nekem, nem én fo­gyasztottam el, hanem Ági néném, aki után hatszáz négyszögöl szőlő maradt rám. Amikor a lányka — titok­/Sabona ban — hozzám akart jönni fe­leségül, éppen jég esett, és ő féltette■ az új menyasszonyi ruháját. Másnap is jég esett. Harmadnap is. Negyednapon taxit hivat­tam, de kiderült, hogy a ve­zető a lányka unokabátyja, aki nem hajlandó bennünket elvinni a tanácshoz, mond­ván, hogy ő még tíz forint borravalóért se lesz cinkos. Közben a papa leesett a te­tőről és elhunyt. Kötelességemnek tartottam elvenni harmincéves, észbon­tó, de hű özvegyét. Azóta én vagyok a ké­ményseprőmester a környé­ken, de csak szilveszterkor, mert a magasban szédülök. Azért tűrhetően élek... Az emberek babonájából egyetlen éjjel megkeresek annyit, hogy semmi gondom egész esztendőben. Csak az a fő, hogy az em­ber ne legyen babonás. Hi­deg fővel éljen és viszi vala­mire, még akkor is, ha képe­sítés nélküli kénményseprő- mester. s Darázs Endre SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1978. áprffia ». I

Next

/
Thumbnails
Contents