Somogyi Néplap, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-19 / 91. szám
V endelnek éjfél után az éjszakai sötétségben megállt az ébresztőérája. A fekete sötétségben ■zétfolyó ketyegés hirtelen megszakadt és kemény, éles kockaként nehezült a csend a lyuknyi álbérleti szobára. Még ébren volt. Felkattintotta az olvasólámpát, és megrázta az órát. A csend szétrepedt. Éjfél után történt, azon a napon, amikor délelőtt a főnöke odaszólt neki: — Vendel, kereste magát egy nő. Itthagyta a nevét: Galambos Katalin. Várt egy ideig, aztán elment. — És milyen volt? — kérdezte Vendel, láthatóan egész másra gondolva, mint amit kérdeztek tőle. — Ismeri? — Igen. — Hét akkor miért tőlem kérdi, hogy milyen? — Csak mert régen láttam «— mondta Vendel. — Csinos volt. Barna. Telt. — És visszajön? — Azt mondta, lehet. — Köszönöm. Vendel a pult mögé állt, és míg kolléganője háta mögött a polcokon sorakozó könyveket babrálta, főnöke az asztalánál közvetlenül az utcára néző kirakat mögött ülve a tegnapi blokkokat rakta sorba. ö egykedvűen a függönynyel takart bejárati ajtón át a járókelőket bámulta. Félóra múlva, mikor a főnök szája ugyanúgy hangtalanul mozgott az asztal mögött, hirtelen berrent a telefon. A főnök felkapta a fejét, a kolléganője is odafigyelt. — Halló? Igen. Adom. Magát keresik, Vendel — mondta a főnök, és azonnal tovább nyálazta a blokkokat. Átvette a kagylót. — Igen... Szervusz. Mondták, persze. Hogy kerülsz ide? A kolléganője és a főnök hosszú évek pontosan idegző- dő reflexeivel úgy csinált, mintha nem figyelne oda. — És két hétig?... Ma érkeztél? ... Lehet, persze. Ma este? Jó, kimegyek. Hat körül, igen. Szervusz! — és Vendel letette a kagylót. i—------Az ismerőse volt?-----kérI dezte a főnök, de nem kíváncsian. — Igen. — Na jó, akkor megtalálták egymást — mondta, és már böngészte is tovább a papírokat. Hat órakor lehúzták a könyvesbolt -redőnyét. Vendel hazaindult, és magával vitt két, elég drága könyvet az újdonságokból. Ajándéknak. A fizetésig, hitelbe. Ahogy az előszobából nyíló albérletébe lépett, a tapétázott egykori cselédszobába, azonnal eszébe jutott, hogy éjfél után megállt az ébresztőórája. Mintha tegnap éjfél óta ez lett volna a legnagyobb esemény, ebben a giccses tájképekkel, magas támlájú faaggyal, kopott fehér szekrénnyel zsúfolt négy fal között. Mert a szekrény és az ágy csak éppen helyet hagyott egy billegő kerékasztalnak. A langyos ketyegés utáni, hirtelen és nehéz csönd jutott eszébe. Levetkőzött, egy bádogla- vorba vizet öntött, megmosakodott, borotválkozott. Ma már másodszor. Alig sércént arcbőrén a penge. Délutánig még ki sem nőhetett a szakálla. ... — . . A szeme fölött egy kis forradás volt. Abbahagyta a borotváltozást, és azt bámulta. Az erdő közepén mély árok húzódott. A csúszós avar között, gallyak, mohával borított kövek, eldobált konzervdobozok hevertek. Az árok szélén taposott erdei ösvény, , egész Budakesziig. A lány, Kati, aki délután felhívta, valamikor ott lakott. Nem busszal mentek, hanem a Normafától gyalog, az erdőn. keresztül. Mintha kirándultak volna. Katiéknél senki nem volt otthon. M ielőtt Vendel visszament volna a városba, a lány kikísérte a buszmegállóig, és a cukrászdában ittak egy feketét Három részeg fávágő között ült a lány bátyja. Az asztalukon sörösüvegek álltak. — Schau mal Hans! — mondta az egyik a lány bátyjának, és feléjük intett a fejével. A lány bátyja felállt, és odajött az asztalukhoz. — Otthon voltál? — kérdezte a lánytól. — Nem, most jöttünk a városból. Elkísért. — Mondtam neked, fiú, hogy ne kerülgesd a húgomat — fordult Vendel felé a lány bátyja. Györffy László: Rövidzárlat — Én pedig mondtam, hogy ez nem tartozik rád. — Maradj veszteg, János! — mondta a lány. — Mi az ott a nyakadon? — bökött a lány nyakára a bátyja. — Kiszívta a nyakad. Otthon voltatok. — Mikor jöttél meg a városból? — kérdezte a lány. — Az téged ne érdekeljen! Haza is mehettem volna, ha éppen akarók. — Szeretném, ha... — kezdte Vendel. — Kuss! — mondta a lány bátyja. — Részeg vagy — mondta Vendel. — És megint ezekkel a favágókkal vagy együtt — mondta a lány. — Te pedig ezzel a nyavalyás úrifiúval. — Kumm Hans! — kiabált az egyik favágó az asztaluk felé. — Lass sie in Ruh! — Idefigyelj, ha még egyszer úrifiúzol... A lány bátyja mellbe lökte Vendelt, az hanyatt esett a székkel együtt, és a szomszéd asztal lábába beütötte a fejét Akkor repedt meg a bőr a szeme felett. A favágók közébük ugrottak. — Geh weg! — mondta az egyik a lánynak. — Menjetek innen! Majd otthon elintéztek mindent. Hör mal zu, Hans! ,. A lány az utcán zsebkendővel dörzsölte a sebét. Előtte megnyálazta a zsebkendőt. Azon a délutánon voltak utoljára együtt. Mutatóujját végighúzta a forradáson, és tovább borotválkozott. Aztán újra abbahagyta és a szemét nézte. Mindkettő mögé sötét karikát képzelt, amiben havas tájak fedték egymást, kint Svédországban, a Vatem-tó partja felől fújó egyenetlen szélben, Gránneben, ahol a feleségével élt, aztán a budai hegyek irtásai, valahol a Já- nos-hegy alatt és mindenütt lucfenyők, fehér hó, aztán tölgyek, menekülő mókusok. K ésőbb a cirokvenyigék csapkodó zaja a szaunában, a felesége melle, a faasztalon metszett pohárban forró grog, rengeteg cukorral, keverve a rum és melegvíz, mert a felesége úgy szerette, és újra a fehér, szi- ronyos hó, aztán a napverte, éles, szeles világosság mögött élénkpiros faházak, fehér ablakkeretek, akár csak Mid- sommar éjszakáján, a hajnali derengés sötétségében, mert .a nyárközép János-nap ünnepének éjszakája nem sötét, csak derengő, mint az alkonyat vagy a hajnal. Akárcsak Midsommar éjszakáján az az élénkpiros faház, ahol reggelig itták az akrovitot, az ánizspálinkát, ették a herin- get. A felesége azt is cukros- lébe mártogatva. A szeme mögötti sötét karika már kezdett teljesen ki világosodni. SOMOGYI N ÉPLAP Vasárnap, 1910. április 19. Hatalmas napfény verte flvegablakú házak következtek, taposott utak a vaskerítések mellett, ugráló, csaholó kutyák és fehér havas földek, mélyeket a rohanó, ezüstszínű vonat jégvirágos ablaka mögül nézett, mikor hazajött. Aztán eltűnt a fehér hó. Sötét szoba maradt, és Kati állt egy cserépkálya mellett. Éppen vetkőzött. Felemelte a borotvát, végighúzta a füle mellett, a bádog- lavorban lemosta az arcát. A fehér szekrényből kivette a legrendesebb ruháját, felöltözött. A telefonba csak annyit mondott, kint üdül Tapolcán. Beutalóval — gondolta. — Azt se mondta, hogy egyedül, azt se, hogy azóta férjhez ment-e. Semmit nem tudott a lány felől. Mikor a feleségével Svédországba ment, kezdetben mindenki kihullott az emlékezetéből, akihez valaha is érzelmileg kötődött. Később túlságosan sokszor gondolt olyan apróságokra is, amelyek talán meg se történtek; kapkodó félig meztelen hengergőzésékre a poros avarban a budakeszi erdő csenev ész bokrai között, aztán a falak közé zárt meleg csendre, mikor a hőgutáig be- fűtött szobában ő az asztalnál tanult, és Kati a fürdőszobában mosta az ingeit. Vagy fürdött? Három éve visszajött, és elvált a feleségétől. Vidékre jött boltvezető-helyettesnek. Mellékesként az IBUSZ-nál svéd nyelvű meghívóleveleket fordított. Egyik leszakadt inggombját próbálta felvarmi, aztán kihúzott néhány ősz hajszálat a füle mögül Még csak harminc félé járt, de már őszült. Pénzt gyűrt a nadrágzsebébe. F élórával később belépett a Kisvadászba. Kirándulók és üdülők zsúfolt asztalai között kereste a lányt. — Parancsoljon — szólalt meg közvetlenül mellette egy férfi. Odanézett. Kati ült az asztalánál. — Szervusz! — mondta. — Ölj le! A férjem — mutatott a férfira. — Egy régi ismerősöm — mosolygott Vendelre. Leült hozzájuk. Az éles kockaként nehezülő csend jutott eszébe, mikor éjfél után megállt az ébresztőórája. A csend szétrepedt. Letette az asztalra az ajándékba hozott két könyvet Urban Béla: Unicornis A város címerében látható mondabeli egyszarvú állat latin nevéről — Unlcomls — nevezték el az Egerben épült új szállodát. A szálloda éttermének falát díszíti Urbán Béla festőművész fenti alkotása. Tardos Péter: A betegség előnyei A betegség, a maga kellemetlenségei mellett, bizonyos előnyökkel jár. A beteg nem jár munkába, fel- laikmározza a legféltettebb dunsztosokat, Fogyásig olvashat és alhat. Megszólás nélkül ihat rumot is, amely a fertőbe vezető útjelző szerepét ilyen alkalommal gyógyszerre cseréli fel. Ha egészséges vagy, a kutya sem kérdi, hogy aludtál, ha beteg vagy, újságolják a vendégeknek: »Képzeljétek, másfél órát szunnyadt délután«. Ezekre a kellemes dolgokra gondolt Rátóti, aki valami könnyű műtéten esett át, és felgyógyultan első ízben lépte át hivatala küszöbét Mi tulajdonképpen nem is tudtuk, mi volt a baj, állítólag a lengőbordáját vették ki, vagy középfülgyulladása volt. Ezt az utóbbi tünetekből már nem is lehetett pontosan megállapítani,, mivelhogy hol az egyik, hol a másik lábára bicegett. Sőt, nagyot is hallott, amikor az elmaradt szakszervezeti díjat kérték tőle. Rátóti kezdett furcsán viselkedni. Rájött arra, hogy a betegség előnyeit gyümöl- csöztetheti egészségesen is, csak annyi kell hozzá, hogy megjátssza a lábadozót, és kivívja a szánalmat. Ezért, ha leült, fel-felszisszent, máskor — ha munkára való felhívást érzett a levegőben — a szívéhez kapott, és tompán sóhajtott néhányat, mint a norvég polgári drámák hősei a második felvonás közepén, amikor rájönnek arra, hogy hiába az egész küzdelem, mert Hjalmar mindent tud. Ha ilyenkor megkérdezték, hogy mi a baja, csak maga elé merengett elfelhőzött homlokkal, és fátyolos hangon csak annyit mondott: — Semmi, semmi, Giziké. Talán az operáció maradványai ... De már nem is fáj! Hősiesen összepréselte ajkait, mint aki nagy fájdalmát férfiasán palástolja. Most nem lehet kitörni a fájdalommal, itt a hivatalban, az igazi férfiak fegyelmezik magukat. Talán otthon, egyedül, a párnába fog ordítani, de ez még nem biztos. Ezt fejezte ki. az arca. Több sem kellett Gizikének. Fordult egyet, és fél perc múlva mosolygó barackkal teli befőttes üveggel tért vissza, amely rövid vita után Rátóti személyes tulajdonába ment át. Akárcsak Macsuláné becsinált csirkéje, amelyet ugyan magának hozott be, de inkább átengedte a »nagybeteg«-nek, nehogy elvássa a gyomrát. Pedig attól igazán nem kellett tartania, hiszen az üzemi szakács is a legjobb falatokat tette félre számára. A lábadozási trükk minden vonalon bevált. A »nagybeteg«-et mindenki dédelgette, oltalmazta. A többiek különmunkát vállaltak, nehogy neki kelljen dolgoznia. Ha későn jött be, szemet hunytak. Erre Rátóti is szemet hunyt, és egyhuzamban aludt délig, amikor aztán kölcsönkérte Sramkó féltett 1 pengős regényét azzal, hogy betegnek könnyű olvasmány kelL Délután nem vett részt az értekezleten, mert kijelentette, hogy rövidhullámra kell mennie. Haza is ment, és rövidhullámon tánczenét fogott Ilonkával, élnivágyó unokahúgával. A szakszervezeti bizottság ülésén egyhangúlag elfogadták Rátóti beutalását egy mátrai üdülőbe. Klimcsók bácsi javaslatát — ennek a szegény Rátótinak a betegségére biztos jót tenne hegyi levegő — heves tapsviharral jutalmazták. Amikor Rátóti két hét után megjött az. üdülésből, úgy festett, mint egy barnára sült díj birkózó. »Maga az Élet« — mint ahogy Giziké fejezte ki magát szemérmesen lehunyva szemét, és utolsó befőttjét nyújtva át a bajnoknak. Rátóti szórakozottan tett-vett egész nap, izmai pattanásig feszültek ruhája alatt, délben bevágott három adag káposztát, és délután, amidőn egy sürgős kimutatást kértek tőle, bivalyerős hangon kifakadt, úgy, hogy a falak is remegtek belé: — Ügy, hát így legfőbb érték az ember?! Már egy beteget sem kímélnek? — Apu, a plazmaállapot ugye azt jelenti, hogy ionizált állapotban... — mond vagy kérdez valamit tőlem a fiam. Magyarul kérdi egy magyar fiú egy magyar apától, de nem értem. Plazma, ionizáció, elektron, pozitron, meg egyéb izék. Hallottam róluk, de hogy ez a plazmaállapot és az ionizáció... A gyerek néz, vár, tőlem vár választ, az apjától, aki azért apa, hogy mindent tudr jón, s tudja azt is, hogy plaz- maállapot és az ionizáció meg a pozitron, sőt a neutron is meg minden. A helyzet kétségkívül idegesítő. Aki válaszra vár, annak válaszolni is kell. Mi lenne, mondjuk, ha azt mondanám neki erre, hogy »Arma virumque cano...« Vergilius. Nem értené meg, de képes lenne tovább kérdezni, és már tovább én is elfelejtettem. Húsz év után ki tudja végig ezt a memoritert? Na, ugye. Vagy mi lenne, ha azt mondanám, hogy kedves fiam, az egyiptomi művészetben a frontalitás, az, amely. A, ennek sincs ma már a technikában semmi, de semmi értelme egy fiú számára. Szólhatnék esetleg Balassi Menyhárt árultatásáról, mint Gyurkó Géza: v4z ionizált plazma az első olyan ismert drámáról, amely... Vagy mondjam ezt: »Látjátok feleim szüm- tükkel...« Azt hinné, meghülyültem ezzel a szümtük- kel meg a feleimmel. De mi az istennyila lehet az a plazmaállapot, amelytől az ionok ionizálódnak, mint elektronok és neutronok, vagy... Nem, azt hiszem, nem így kérdezte... Borzasztó! Azt sem tudom már, hogyan kér* dezte ez az átkozott kölyök, aki, esküdni mernék rá, hogy tudja, csak azért kérdezte, hogy leégesse az apját. Tiszteletlen, neveletlen fickó ez a gyerek. Jó ég, mivé fajul el fajzatom! Vagy mondjam azt, hogy barbizoni iskola, amely a barbizoni erdőtől kapta a nevét, s azért jelent iskolát, mert a természet... Á! Mit érdekli ezt a gyeteket a festészet immár klasszikus kora, ennek csak plazma meg az ion kell. Meg az én ' válaszom. Mi lenne, ha az elidegenedésről beszélnék neki, Sartre egzisztencializmusáról, Marcuse filozófiájáról, a tudat szerepéről a megismerésben? Hiszen igen érdekes kérdések ezek voltaképpen... — Apu, nem tetszett figyelni? Azt krédeztem, hogy a plazmaállapot azt jelenni-e? ... Most mit válaszoljak, mit mondjak neki? Ennek a gyereknek, ennek az én gyerekemnek, mit mondjak erről a nyomorult plazmáról... — Menj a fenébe, fiam! Szégyellő magad, ha még ennyit sem tudsz. És vedd tudomásul, hogy nem vagyok neked az élő lexikonod. Ügy nagyon könnyű lenne. Csak. kérdezel, és én felelek. Eltu- nyulna az agyad, fiam, és én, mint egy becsületes apa, ezt nem tűrhetem! Menj! — in* tettem felsőbbségesen, hogy átmenjen már a másik szobába, és megnézhessem a lexikonba, hogy mitől is ion a plazma, vagy fordítva ... i
